Zsüli

Zsüli igazi neve Júlia. Szülei tudósok voltak. Egész gyerekkorában egyik országból a másikba költöztek, míg végül épp az általános iskola harmadik osztályának kezdetén egy vidéki egyetemi városban végleg letelepedtek, főleg az ő érdekeit szem előtt tartva. A város elit iskolájába íratták. A tanítás már egy hete tartott, amikor Júlia először iskolába ment. Feszülten álldogált az aulában a tanári szoba előtt. Távolabb egy fiú támasztotta a falat, konokul leszegett fejjel. Végre megjelent a tanítónő, mosolyogva szólította magához a gyerekeket és sietve az osztályterem felé terelgette őket. A zsivaj egy pillanat alatt megszünt, a gyerekek kissé gyanakodva méregették az újonnan érkezőket. A tanítónő kapkodva bemutatta, majd két üres helyre irányította őket és minden további nélkül megkezdte az órát. Júlia a padban ülve kissé megnyugodott, oldalra sandított. Az új fiú a táblát nézte, aztán unottan az ablakon bámult ki. Úgy tünt, nem érdekli a tanítónő magyarázata.

A szünetben a gyerekek kis csoportokban, sutyorogva kuncogtak, közben Júlia és az új fiú felé mutogattak, de a fiú elnézett a fejük felett. Júlia szólni akart neki, hogy ez nem lesz így jó, mindenhol így viszonyulnak az újonnan érkezőkhöz, csak türelmesnek kell lenni, de visszatartotta a komorság, ami a fiúból áradt. Néhány napnak kellett eltelnie, mire Júlia körül oldódni kezdett a légkör. Megkérdezték honnan jött, milyen iskolába járt. Ő készségesen válaszolt, Párizsból érkeztek, ott végezte a második osztályt. A lányokra ez nagy hatást gyakorolt, ó, Párizs, mondogatták. Ettől a naptól kezdve a neve "Zsüli" lett. Népszerű volt, barátnőket szerzett, zsúrokra hívták. Hamar beilleszkedett, átvette a tanulás ritmusát, könnyedén oldotta meg a feladatokat, szinte meg is feledkezett a fiúról, akivel egyszerre érkeztek.

December elején megírták az első felmérőket, Zsüli izgatottan várt az eredményre. A dolgozata hibátlan lett, büszkén nézte a hatalmas ötöst, és mellette a szöveges értékelést "Szép, pontos munka". Arra lett figyelmes, hogy a tanítónő az új fiúhoz beszél. Szigorúan tette fel a kérdést: kinek a füzetéről másoltál? A fiú csendesen válaszolt: senkiéről. A tanítónő újból és újból feltette a kérdést, majd a közelben ülőket faggatta, ki segített, de mindenki konokul tagadott. Szóval ez egyedül a Te munkád? - kérdezte a tanítónő, és a fiú bólintott. Jól van, adta fel a tanárnő, most beírom az ötöst, de figyellek ám! A fiú szótlanul ült le, csak a fülei égtek vörösen. A gyerekek nem tudták mire vélni a történteket. Az első felelő az új fiú volt ezen az órán. Nehéz feladatokat kapott. Egy percig csendesen állt a tábla előtt, aztán elkezdte a négyjegyű szorzások elvégzését, közben monoton hangon, de jól érthetően beszélt: "nyolcszor kettő tizenhat, maradt az egy..." a hibátlan megoldás után a tanítónő kelletlenül írta be az újabb ötöst. Zsüli felháborodva eszmélt rá, hogy mi is történt. Nem hittek a fiúnak. Csak nem értette, miért. Ugyanez ismétlődött meg következő órákon és napokon. A tanítónő feleltette a fiút és keményen osztályozott. Elég volt egy kis megingás, azonnal rosszabb jegyet adott. Zsülit feldühítette a tanítónő viselkedése. Egyik óra után, amikor a fiút megint meggyötörte a tanárnő, a folyosón utána szaladt. Miért csinálja ezt? - kérdezte. Mit tudom én! - válaszolta a fiú rá sem nézve - Hagyj békén. De Zsüli igazságérzete nem tűrhette ezt. A következő alkalommal, amikor a tanítónő újra igazságtalanul gyengébb jegyet adott a fiúnak, Zsüli nem hallgatott tovább. Tanító néni kérem, miért négyes? - kérdezte udvariasan, de határozottan. A középkorú asszony meghökkenve nézett rá. Tényleg, miért? - kérdezgették a gyerekek. Csend legyen, csapott az asztalra a nő, de az óra további részében a gyerekek nyugtalanok voltak, zúgolódtak. A szünetben Zsüli a fiúhoz lépett. Mondd meg, miért ilyen veled? - akarta tudni. A fiú csak hallgatott, de már a többi gyerek is körülvette, disznóság, mondta az egyik és a többi helyeselt.

Zsüli este a vacsoránál elmesélte szüleinek a fiúval történt rendszeres igazságtalanságot, azok értetlenül néztek rá. Biztosan elhibázott valamit, mondták neki, de ő dühösen hajtogatta, hogy nem igaz, míg végül anyja úgy döntött, utána néz, mi is történik a fiú körül. Bejelentkezett az igazgatónőhöz, aki nagy ovációval fogadta, dicsérte Zsülit, próbálta megnyerni az iskola szülői munkaközösségébe. Kérdésére, hogy mi a véleménye a fiúról, az igazgatónő száját biggyesztve mondta el, hogy a gyereket egy külvárosi lakótelepi iskolából vették át, az ottani igazgatónő kérésére, aki tehetségesnek tartotta és félt, hogy ott elkallódik. Egyszerű proligyerek ez, mondta az igazgatónő, sajnos kénytelenek voltunk átvenni, mert a másik intézmény vezetője minden befolyását latba vetette érte. Zsüli anyja elhűlve hallgatta. A lányom szerint nagyon jó tanuló, válaszolta kimérten, érzékeltetve, hogy irritálja a gyerekkel kapcsolatos előitélet, én örülök, hogy összebarátkoztak.

Ettől a naptól kezdve Zsüli és a fiú elválaszthatatlanok lettek, aki lassan megenyhült a többi gyerekkel szemben is. Zsüliből a tanítónő viselkedése dacot és ellenszenvet váltott ki, és bár nyiltan nem szállt többé szembe vele, szinte ösztönösen bojkottálta a kezdeményezéseit, a többi gyerek meg ment utána. Nehezen vergődtek át a következő másfél tanéven, Zsüli folyamatos súrlódásai a tanítónővel, "rendbontásai", ahogy azokat az iskola nevezte, megkeserítették a napjait. Egy valami volt töretlen: barátsága a fiúval, akinek szülei tényleg nem tartoztak a városi elit tagjai közé, anyja textil-technikus volt egy gyárban, apja buszsofőr, a család szerény, de rendezett körülmények között élt egy lakótelepen.

A felső tagozat négy éve szinte észrevétlenül szállt el, Zsüli és a fiú egy speciális osztályba került, ahol emelt óraszámban nyelveket tanultak, itt újabb fiú csatlakozott hozzájuk. Hármasban csatangoltak, tanultak, szövetségük már legendás volt, amikor a város elit gimnáziumának két-tannyelvű osztályába jelentkeztek. Itt is Zsüli vitte a prímet, nyilt és vidám természetével mindenkit megnyert. Elmúlt 16 éves, amikor egy meleg nyári napon Zsüli bőrén pici, viszkető folt keletkezett. Anyja rázókenőcsöt hozott, de nem használt, a folt egyre nagyobb lett, majd más testrészén is megjelent. Pikkelysömör, állapította meg az orvos, nincs rá gyógymód jelenleg, majd kezeljük a tüneteket. A betegség azonban csak nem akart visszahúzódni. Zsüli teljesen magába fordult, szégyellte a bőrén éktelenkedő foltokat, nyáron is garbót és hosszú ujjú, bokáig érő ruhákat hordott, elutasította a fiúk közeledését, a lányoktól is távolságot tartott, mert azok miniruhákat meg haspólókat viseltek, strandra jártak meg az úszóházakra napozni, ő pedig takargatta a testét. Még két barátjának se árulta el, mi baja van tulajdonképpen, egészen addig, amíg azok szinte erőszakkal kihúzták belőle. Zsüli zokogva mutatta meg a testén éktelenkedő tenyérnyi foltokat, a fiúk kissé meghökkenve szemlélték. Ennyi? - kérdezték. Ezért bujkálsz egy éve? Egy sírással fűszerezett, átbeszélgetett éjszaka után Zsüli megkönnyebbült. Barátai nem igazán értették, miért problémázik ilyen jelentéktelen dolog miatt, hiszen nem fertőző, éppen hogy napozni kellene meg fürdőbe járni, úgyhogy elég a nyafogásból, holnap irány a folyópart.

Zsüli kétségek között készülődött, de a fiúk húzták magukkal, és úgy tünt, senki sem bámulja, ő pedig megnyugodva sétált a két jó testű fiú között. A fél osztály ott volt a szabad-strandon, integettek, összeültek, késő estig nevetgéltek, beszélgettek. A rendszeres napozás és a kezelések hatására a betegség is visszahúzódott némileg, így ősszel már megnyugodva, vagy inkább sorsába beletörődve kezdte meg a gimnázium harmadik évét, amely őrült változást hozott az életébe. Új tanárt kaptak, aki színjátszó társulatot szervezett, főleg a nyelv gyakorlása érdekében, ahova Zsüli és barátai is eljártak. Zsüli a színpadon felszabadult. Az életben csendesé vált, a betegsége miatt visszahúzódó lány gátlástalanul játszott, mókázott vagy éppen drámai hatást ért el. A társulat évekig működött, több fesztiválon is sikeresen szerepelt, legtöbbször a díjazottak között, ami magával hozta a külföldi meghívásokat. Zsüli és barátai a diploma megszerzése után búcsúztak el életüknek ettől a jelentős szakaszától, át kellett lépniük a diákkorból a munka világába. Zsüli egy kulturális társaságnál kapott állást, a fiú egy külföldi egyetemre ment, ahol később tanított is, a másik barátjuk újságíró lett, Pestre költözött.

Zsüli végtelenül magányosnak és boldogtalannak érezte magát a két fiú nélkül. Voltak persze haverjai és kollégái, de ezek csak laza kapcsolatok voltak. Munkahelyén sokrétű feladatokkal szembesült, lassan kezdte átlátni a szervezet működését, a pénzügyi szabályokat, és hogy ezeket a feladatokat el tudja látni, beiratkozott az egyetemre, ahol közgazdaság-tudományt és üzleti ismereteket tanult. A diplomáján alig száradt meg a tinta, amikor váratlan lehetőség nyilt meg előtte. Egy nagy hírű, francia alternatív színház keresett gazdasági vezetőt. Mivel jóbarátja is ott élt, Zsüli nem sokat tétovázott, beadta a jelentkezését. A fiú ösztönzésére, életrajzába beleírta a 6 évig tartó "színházi múltját", ami érdeklődést váltott ki a tulajdonosokból és a színészekből egyaránt. Zsüli, maga sem értette mi ütött belé, a felvételi beszélgetésen játszani kezdett. A kérdésekre különböző karakterek bőrébe bújva válaszolgatott, a tulajdonosok kacagva tették fel egyik kérdést a másik után, ő meg felszabadultan játszotta a precíz, a szorongó, a nagyképű és a többi karaktert. Beszél angolul? - kérdezte az egyik tulajdonos. És Ön? kérdezett vissza Zsüli angolul. A másik németül kérdezte, és Zsülit ezen a nyelven sem lehetett eladni, bár, mint mondta, a latin nyelvek jobban bejönnek neki. A két férfi egymásra nézett, fel van véve, mondták szinte egyszerre, holnap kezdhet is. Zsülivel megfordult a világ. Ez ilyen egyszerű? De hát neki se lakása, se ruhái... Oldja meg, veregették meg a vállát a tulajdonosok, ő meg hebegve bólogatott. Két hétig a barátjánál csövezett, intézte a papírokat, de lakást nem talált, Párizsban az nem olyan egyszerű. Végül az egyik színházi táncos ajánlotta fel, költözzön hozzá, ellakhat a nappali sarkában, ha megfelel, majd megosztoznak a költségeken. Zsüli nagy lendülettel vetette bele magát a munkába. Hamar nyilvánvalóvá vált számára, hogy a színház anyagi gondokkal küszködik, a bevételek és a kevéske állami támogatás alig fedezi a költségeket. Zsüli nagy gonddal dolgozta át a költségvetést, működési tervet készített, reklámszerződések megkötését tervezte. Javaslatait kissé habozva terjesztette a társulat elé a nyitóértekezleten. Mindenkit váratlanul ért a Zsüli által tervezett változtatás, a társulat izgatottan, a tulajdonosok némi aggodalommal fogadták. Ehhez marketinges is kellene, próbáltak hárítani, de Zsüli bevállalta ezt a feladatot is. Így hát - jobb ötletük nem lévén - végül rábólintottak a tervekre. Zsüli azonnal akcióba lépett. Felkereste a színház közelében található intézményeket, vendéglőket, kávézókat és együttműködést javasolt nekik. Ők plakátokon és szórólapokon reklámozzák a színház előadásait, a színház pedig a vállalkozásokat, valamint előadások előtt és után helyszínt biztosít az éttermeknek, akik "kitelepülhetnek" oda. Ehhez persze meg kellett nyitni a színház kapuit az előadások előtt legalább két órával, és a zárást is későbbre kellett halasztani, de megérte. Az emberek egyre hamarabb érkeztek az előadásokra, az előtérben beszélgettek, kávéztak, előadás után a kitelepült étterem svédasztalánál vacsoráztak. Zsüli következő ötlete az volt, hogy az érkező nézőket minden esetben a darab egy-két szereplője fogadja, köszöntse, vegyüljenek el közöttük, beszélgessenek, fotózkodjanak. A színészek elejében tartózkodóan, később egyre oldottabban vettek részt ezekben az akciókban, a konzervatívabbak lassan lemorzsolódtak, jöttek a helyükre fiatal, vagy kevésbé fiatal, de nyitott művészek. Zsüli a színház megnagyobbított előterében, ami már közösségi térként és kávézóként is funkcionált, helyet biztosított egy fotós és egy kedves karikaturista részére, aki a nézőkről portrét készített. Az évad nem várt nyereséggel zárult, a tulajdonosok egyre jobban bíztak Zsüli terveiben, így minden további nélkül hozzájárultak, hogy a nemzeti ünnepre ingyenes előadást szervezzen a városi ünnepségek helyszínére. Az előadás nagy sikert aratott, az újságok méltatták a színészek játékát, a rendezést, és főleg a társulat ötletét.

A kedvező kritikákat kihasználva Zsüli magasabb összegű állami támogatásért folyamodott, amit meg is kapott. A társulat örömmel ünnepelt, aztán minden ment tovább. Zsüli hatalmas erőbedobással dolgozott, magánélete nem is volt, csak gyerekkori barátjával járt el néha vacsorázni, vagy bulizni. Bőrbetegsége továbbra is megkeserítette az életét, nem volt párja, emiatt sokat búsult, de még barátjának sem panaszkodott, aki eközben egyre-másra váltogatta a partnereit. Már harmadik éve dolgozott a színháznál, amikor egy nyári turné alkalmával egy spanyol városban léptek fel. Előadás után a városka főterén lévő elegáns kávézóban beszélgettek, nevetgéltek a színészek és a stáb tagjai. A forróság már elviselhetetlenül gyötörte feszes, hosszú ujjú garbójában és bokáig érő bő szoknyájában. Lassan a szökőkúthoz sétált, a peremére ült, lábát a vízbe lógatta, garbóját levetette, arcát és felsőtestét a vízpermet alá tartotta. Az első vakuvillanásra fel sem figyelt, csak a gép kattogására nézett szét. A fotós vigyorogva tartotta fel az ujját. Remek képek lesznek! Zsüli megrémült. Ne, kérlek töröld ki, nem szeretem, ha fotóznak, kapkodta magára a felsőjét. A férfi nem értette, mitől ijedt meg. Ezek nagyon jó képek, védekezett, nézd meg. Zsüli bambán nézte a képeket. Profilja, víztől begöndörödő haja, átázott trikója nagyon szexi nőnek mutatta. Pirulva tiltakozott, és a férfi nem értette, mi baja van. Jó, törlöm, adta meg magát, de nem hagyta nyugodni a dolog. Ezután, ha csak lehetősége nyilt, a férfi titokban Zsülit fotózta. Borzasztóan tetszett neki a lány. Vágyott rá, hogy megcsókolhassa a nevető száját, hogy belemarkoljon a háta közepéig érő dús hajába, vagy puszit nyomhasson pisze orrára, de Zsüli makacsul kitért a közeledési kisérletei elől. A férfi először azt hitte, van valakije, hiszen időről-időre ugyanazzal a pasival látta, aki minden premieren megjelent, láthatóan szoros kötelék volt köztük, de aztán a másik férfi egy nőt hozott magával, és Zsülin nem látszott csalódás. Néha rajta kapta, hogy őt nézi. Nem értette, mi lehet a baj.

Zsülit megzavarták a fotós által készített képek, amiken szépnek látta magát. Érezte a feléje áradó érdeklődést, de nem mert róla tudomást venni. Néha titokban elnézegette a férfit. Fekete haja mindig a szemébe lógott, kezével csapta hátra ingerülten, aztán munka közben egy irodai csipesszel tűzte a feje tetejére. Más férfi komikusan hatott volna így, de Zsüli aranyosnak találta. Néha napokig nem borotválkozott, ilyenkor zord külsőt öltött, de így is vonzotta őt. Nem volt csinos és karcsú, inkább nagydarab, kicsit mackós, de neki még ez is jól állt - Zsüli szerint. Istenem, ha nem lenne a bőröm ilyen visszataszító... sóhajtozott. Talán még ki is alakulhatna köztünk valami.

Hónapok teltek el a fotózás óta, amikor egy hosszúra nyúlt este után, amikor már alig volt valaki a színházban, Zsüli belefutott a férfiba, aki elkapta a karját, a lépcső oldalához szorította és neki szegezte: Én korzikai vagyok, nincs türelmem évekig kerülgetni a témát. Te valamit titkolsz előlem. Ne nézz hülyének. Érzem az érdeklődést. Te játszol velem? Zsüli rémülten hallgatott, aztán úgy döntött, őszinte lesz. Olyan dolgot rejtegetek, ami az emberek 99 %-át elborzasztja. És ha én az 1 %-ba tartozom? - kérdezte a férfi eltökélten. Zsüli nem magyarázkodott tovább. Hátat fordított és a fejét keresztül lerántotta magáról a garbót. Hátán és vállain tisztán látszottak a pikkelysömör tenyérnyi foltjai. A férfi elkerekedett szemmel nézte egy percig, aztán káromkodva az ellenkező irányba indult. Zsüli a könnyeit nyelve bújt vissza a garbójába, zokogva hívta régi barátját, jöjjön érte, az irodában összekapkodta táskáját, kabátját, és a kijárat felé indult. Hova-hova? - hallotta maga mögött a hangot. Elképedve állt meg. A férfi szemei dühösen villogtak. Ezt kellett titkolni előttem? Két éve ismerjük egymást, és ilyen felületesnek találsz? Dehogy! - védekezett Zsüli, csak ez... olyan visszataszító, és hát... Most a férfi fordult el, ő is lerángatta magáról a pulóvert. Ehhez mit szólsz? - mutatta a hátát, és Zsüliből kitört a sírással keveredett nevetés. Mit kellene szólnom? Hát vannak nők, akiket ez a látvány sokkol, fordult meg vigyorogva. Voilá... kiáltotta modellpózba vágva magát, és Zsüli most már a lépcsőre rogyva kacagott. A férfi ugyanis elől-hátul szőrös volt. De nagyon. És a lábam is ilyen, tette még hozzá. Leült Zsüli mellé, az ölébe húzta, és ő már nem ellenkezett. Így talált rájuk Zsüli rémült barátja, aki a hiszérikus zokogás hallatán valami családi tragédiát sejtett. Ti aztán... csóválta a fejét.

Zsüli néhány hónap múlva hosszú csipkeruhába öltözve, a színház színpadán kötötte össze életét az ő szőrös korzikai gorillájával, ahogy magában nevezte. Hat hónappal később életet adott kislányának. Továbbra is mindketten a színházban dolgoznak, a nyári turnékra magukkal viszik őt is, a kis lakóbusz a nyári otthonuk. Évek teltek el, sok gyönyörű fotó készült, mire Zsüli végre elhitte, hogy szép, és megszabadult a garbóktól és a hosszú szoknyáktól. Ma már felszabadultan viseli ujjatlan pólóit, hordja rövid nadrágjait, szoknyáit, él, mint a többi nő, és boldogan hallja férje korzikai dialektusban ismételgetett szavait: "me bella donna..." (az én szép asszonyom)