Zsolt

Zsolt szülei vendéglátósok voltak. Ezért Zsolt 6 hónapos korától különböző családoknál töltötte élete nagy részét. Azok etették, fürdették, játszottak vele, ők tanították járni és beszélni. Szülei érte mentek időnként, hazavitték néhány órára vagy napra, aztán megint ott hagyták. Ahogy az idejük engedte. Azt nem lehetett mondani, hogy nem szerették, csak az életformájuk miatt ezt találták a legjobb megoldásnak, nem fért bele az életükbe egy gyerek. Az első családra, akiknél egy évet töltött, nem is emlékezett, csak néhány fényképet látott, amikor azok kitörő örömmel ölelgették később az utcán, feszengve álldogált, nem tudta mit tegyen, vagy mondjon nekik. A második családról már voltak emlékei, de nagyon hézagosan, képek villantak be, ahogy az ágyban hancúroztak a férfival, meg hogy az a hátán vitte a fürdőszobába. Tudta, hogy nagyon szerették, de nem emlékezett arra, hogy amikor 4 éves korában elvitték onnan, az ajtóba kapaszkodott és visítva kiabálta, hogy ott akar maradni. Anyját ez nagyon érzékenyen érintette, rosszul esett neki, hogy a gyerek jobban ragaszkodik idegenekhez, mint az édes szüleihez, ezért megpróbálkozott a "civil" élettel, elhelyezkedett egy üzemi konyhán, ahol reggel 7-től 3-ig kellett dolgozni és a hétvége szabad volt. Zsolt óvodába került, és rövidesen visszaszokott a saját családjához, bár túláradó érzelmeket nem produkált.

Sajnos ez az élet sem tartott sokáig, az apja a felesége felügyelete nélkül képtelen volt a vendéglőt nyereségesen üzemeltetni, pénzeket nyúlt le, kártyázott, a vállalkozást egy év múlva már a csőd fenyegette. Zsolt anyjának választania kellett. Vagy feladja a munkahelyét, vagy elveszítik a családi vendéglőt, ami a fő megélhetési forrás lehetett volna. Sok veszekedés és feszültség után az asszony döntött. Válni nem akart, hát inkább újra felügyelő családot keresett a fiúnak és visszatért a vendéglőbe, hogy rendbe hozza a dolgokat.

Az új nevelőcsaládot már nem akkora gonddal választotta ki, mint az előző kettőt, nem volt meg sem az idő, sem az anyagi lehetőség rá. Zsolt egy városszéli öreg házba került egy idősebb házaspárhoz. A férfi a "régi világban" vezető hivatalnok volt a városházán, de az új rendszer nyugdíjazta, azóta sértetten és visszavonultan éldegéltek. Jól jött az a kis pénz, amit Zsolt felügyeletéért kaptak. Az előző két családhoz képest elég régimódi nevelési elveket vallottak, itt nem lehetett hancúrozni az ágyban, alig volt lehetőség játszani, de az asszony megtanította az étkezés szabályaira, az evőeszközök helyes használatára, a férfi pedig az udvarias viselkedésre és előzékeny modorra. Zsolt alkalmazkodó gyerek volt, és szivesen tanult meg mindent, amit kellett, de vágyott a saját korosztálya életmódja után. Sokat javult a helyzet, amikor iskolába került, a férfi reggel elvitte és délután hazahozta, segített a tanulásban, igazából egész jól kijöttek egymással. A tanév végén aztán Zsolt egyedül maradt. Az asszony küldte a kertbe, ne üljön a szobában, kell a napfény az egészséghez. Zsolt udvariasan kiment, sétálgatott a kertben, de rettentően unatkozott. Aztán egyik nap a kert végében bóklászva gyerekhangokat hallott, átmászott a kerítésen és a kissé lepusztult játszótéren fiúkat látott, akik lelkesen fociztak, ordibáltak. Zsolt elejében csak nézte a játékot, nagyon szeretett volna ő is közéjük állni, de még sose csinált ilyet, hát csak bámészkodott, és ezután minden nap kilopózott a játékot nézni. Amikor a szülei meglátogatták, Zsolt egy focit kért tőlük, amit néhány nap múlva meg is kapott. A ház előtt dobálta, aztán két fa közé egy focikaput képzelt, és próbált gólt rúgni, ahogy a fiúktól látta. Meglepően könnyen ment. Aztán a bokrok körül vezette a labdát, próbálgatta mit tud. És persze minden délután kiszökött a térre a gyerekek játékát nézni, míg egyszer az egyik odakiáltott neki, hogy álljon be ő is. Zsolt nagy izgalommal próbálta felvenni a ritmust, az első néhány ütközésnél esetlenül próbált kitérni, aztán belemelegedett. A "meccs" végén a fiúk hívták, menjen máskor is, és ezután Zsolt minden délután a téren focizott titokban. Később az iskolában is, a testnevelés órán az óravégi 10 perc focit szerette legjobban. Már negyedik osztályba járt, amikor szülei - számára váratlanul - elváltak. Anyjának elege lett apja linkségéből, a folyamatos sumákolásból, az időközben szenvedéllyé vált kártyázásból, és amikor a férfi ezt egy futó viszonnyal is megfejelte, betelt a pohár. A vendéglőt és a lakást eladták és mindketten mentek, amerre jónak látták. Zsolt az anyjához került, apja nem nagyon kapkodott utána. Egy bérházba költöztek, ahol Zsoltnak volt saját szobája, ablaka a gangra nézett. Fájdalom nélkül vált meg a nevelő-családtól, és költözött anyjához nagyobb lelkesedés nélkül. Új iskolába került, de ez sem viselte meg, hozzászokott a változásokhoz, és ebben az iskolában sokkal több lehetőség volt a sportolásra is, aminek nagyon örült. Itt figyelt fel rá a testnevelés tanár, és ajánlotta be a város NB II.-es csapatába.

Anyja nem támasztott akadályt, kikötése csak annyi volt, hogy a sport a tanulás rovására nem mehet. Amúgy sem sokat foglalkozott a gyerekkel, az új munkahely kötötte le az ideje nagy részét. Zsolt ezután minden szabadidejét az edzéseken töltötte. Tizenhárom évesen bekerült a serdülő csapatba, tizennégy évesen felfigyelt rá egy NB I-es fővárosi csapat. Könyörgésére és a klub vezetőjének közbenjárására, anyja elengedte és Zsolt a fővárosba költözött, ahol kollégiumban lakott és egy sportolókra specializálódott gimnáziumban tanult tovább. Tizenhét évesen már az utánpótlás válogatottban játszott, és alig volt tizenkilenc éves, amikor az NB I-ben, a nagy csapatban is bemutatkozhatott. Jól játszott, a felezővonalról rúgott egy hatalmas, látványos kapufát, ami elég volt ahhoz, hogy végleg a nagy csapatban ragadjon. Ezzel beindult a karrierje is. Bekerült a válogatott keretbe, és bár csak egy meccsen játszott a második félidőben csereként, ez megfelelő rangot adott ahhoz, hogy válogathasson a lehetőségek között és egyben megalapozta az anyagi hátterét is. Zsolt - talán a szülei zaklatott életviteléből merítve - óvatosan bánt a megkeresett forintjaival, és bár igyekezett a menő focisták életvitelével lépést tartani, sokat költött, divatos lakást bérelt és gyors autóval járt, mindig igyekezett tartalékot is képezni. Az áttörés 23 éves korában történt, amikor a bajnokcsapat tett neki ajánlatot. Az élet felpörgött. Edzések és meccsek töltötték be a mindennapokat, a feszültség oldására időnként belevetették magukat az éjszakába, ment buli, Zsolt is belekóstolt ebbe a vad életbe, de szokásos óvatossága most sem hagyta el. Néha ugyan a pohár fenekére nézett, váltogatta a csajokat, de sokakkal ellentétben soha nem nyúlt droghoz, és nem keveredett kétes ügyekbe. Ehelyett beiratkozott egy üzleti főiskolára szinte titokban. 25 éves volt, amikor egy másodosztályú bajor klubtól megkeresték és olyan ajánlatot kapott, amit nem utasíthatott vissza. Szinte búcsú nélkül számolta fel itteni életét és költözött a német városba, ahol a csapat lakást és autót is biztosított számára. Itt teljesen más életformával találkozott, nem voltak nagy bulizások, a csapatnál komoly edzésterv alapján dolgoztak, és mindennaposak voltak a drogtesztek. Zsoltnak ez nem okozott nehézséget, teljes lendülettel dolgozott és a csapat erőssége lett, elismert és népszerű játékos, ami a jövedelmében is megmutatkozott. A Magyarországon gyűjtött kis megtakarítás egyre gyarapodott, Zsolt egy meglehetősen nagy, sportszereket árusító üzletlánc arca lett, rengeteg pénzt keresett. Már a második idényt töltötte Németországban, amikor szerelmes lett a csapat új gyógytornászába. Az érzés kölcsönös volt, a lány néhány hónap után Zsolt lakásába költözött és egy év múlva megtartották az esküvőt, melynek képei a bulvárlapok címlapjára kerültek itthon is. Az őszi szezon végén Zsolt és felesége hazalátogattak, hogy az asszony megismerhesse férje szüleit és Magyarországot. A látogatás utolsó hétvégéjén a régi csapattársakkal találkoztak. A felkapott szórakozóhelyen ismert sportolók, színészek és közéleti szereplők mulattak elég gátlástalanul. Zsolt és felesége már éppen indulni akartak hazafelé, amikor a társaság felkerekedett, hogy egyikük házához menjenek, ott folytassák a bulit. Zsolt feleségét egyik csapattársa karon fogta és az elől álló kocsiba tuszkolta, a nő félig nevetve, félig ingerülten nézett a férjére, Zsolt intett, hogy oké, aztán a következő autóba szállt be.

Az ezt követő eseményekre Zsolt soha nem tudott visszaemlékezni. A kórházban ébredt, próbált felkelni, de nem tudott. Testéről műszerek lógtak, és mozdulataira hangos csipogással reagáltak. Nővérek és orvosok rohantak oda, és Zsolt beszélni akart, de azt sem tudott. A feleségére gondolt, minden percben várta, hogy belépjen az ajtón, de az asszony még napok múlva sem jelentkezett.

Néhány nap múlva egy orvos ült le az ágya mellé, az infúziójába egy fecskendőből nyugtatót juttatott, Zsoltot valami egykedvűség szállta meg, így hallgatta az orvos szavait, hogy három hónappal ezelőtt autóbalesetet szenvedett. Az autó, amiben a felesége utazott, megpördült az úton, ők meg belerohantak. Zsoltnak eltört mindkét lába, megsérült a medencéje és súlyos agyzúzódást szenvedett, ami miatt kómába esett. Sérülései már meggyógyultak, igazán jól megúszta, csak a kóma alatt izomzata leépült, ezért érzi a gyengeséget. Zsolt kábán hallgatta és a feleségéről szeretett volna kérdezni. Az orvos felismerte ezt, és fejét lehajtva mondta, a másik autóban senki sem maradt életben. Zsolt előtt elsötétült a világ, úgy érezte megfullad, aztán az orvos növelte a nyugtató adagját, és Zsolt újra apátiába zuhant. Napokig nem evett, továbbra is mesterségesen kellett táplálni, gyűlölettel gondolt régi sporttársaira, akik az egyetlen ember halálát okozták, akit szeretett. Senkit nem akart látni, semmit nem akart csinálni, még anyjára sem vetett egy pillantást sem, aki tanácstalanul álldogált ott, és mint mindig, most sem tudta mit kezdjen a gyerekével. Nem is maradt sokáig, sietősen hagyta el a kórházi szobát.

Aztán a második héten egyszer csak nyílt az ajtó és a bajor klub tulajdonosa és edzője lépett be. Elmondták, hogy feleségét tisztességgel eltemették, őt pedig várják vissza. Zsolt zokogásban tört ki, azt sem tudja, hogy fog-e még valaha járni, sírta összetörve. Egyedül maradt, sajnálja, hogy nem halt meg a feleségével együtt. Mindent elveszített, nincs miért élnie. De ez a látogatás valamit mégis elindított benne, másnap elkezdte a gyógytornát. Hetek teltek el különösebb változás nélkül, és bár az izomzat kezdett erősödni, Zsolt lábai még mindig nem voltak annyira erősek, hogy megtartsák, járni csak korlátok között, vagy vízben tudott. Az orvos ezt természetes tempónak tartotta, de Zsolt türelmetlenül sürgette volna a fejlődést. Aztán, ahogy az izomzat épült, és Zsolt végre hajlandó volt rendesen enni is, a fejlődés is egyre gyorsult, és az ébredés után két hónappal Zsolt végre két mankó segítségével, újabb két hónap után pedig segítség nélkül járt. Egyik lábát kicsit húzta ugyan, beszéde kicsit elmosódott volt még az agysérülés következtében,  fegyelmezetten tudomásul vette, hogy a hol enyhe, hol erősebb fájdalom egész életében elkiséri, de végre készen állt az életre.. Pesten egy kis lakást vásárolt és folytatta tanulmányait az üzleti főiskolán, amit a foci miatt abbahagyott. Régi focista társait nem kereste, azok meg próbáltak kitérni előle, hónapokig még a tévében sem nézett meg egy meccset sem. Apjával egyáltalán nem volt kapcsolata, anyja újra férjhez ment, az új családjával volt elfoglalva, Zsolt számára megint nem jutott ideje, aki ezt is tudomásul vette, mint mindig.

Harmincadik születésnapja előtt néhány nappal kapta kézhez a diplomáját, és fogalma sem volt, mit kezdhetne vele. Gondolkozott különböző lehetőségeken, de mindegyikhez pénz kellett, ő meg a megtakarításait a betegsége és főiskolai tanulmányai alatt szinte teljesen felélte. Végül elfogadta egy vitamin-készítményeket gyártó cég ajánlatát a termék népszerűsítésére és terjesztésére. Megnyerő modorával és ismertségével szép sikereket ért ugyan el, de nem elégítette ki ez a tevékenység. Nyugtalanságát sporttal próbálta oldani. Először csak kocogással, később futással vezette le a napi feszültséget, még egy év sem telt el, amikor lefutott egy félmaratont, ahol kiszúrta egy sportriporter és interjút készített vele. Sztoriját újra felkapta a bulvár, és egyszer csak megint a celebek között találta magát. Meghívták divatbemutatókra, kiállítás megnyitókra, díjátadókra, ilyen-olyan bálokba. Néhányra el is ment, jól jöttek a kapcsolatok a munkájában. Egy ilyen alkalommal találkozott egy régi sporttársa húgával, akit először meg sem ismert, mivel abban az időben nem figyelt a komoly kislányokra, az érdeklődése másfelé irányult. Végig beszélgették az éjszakát, a lány elmondta, hogy fogorvosként dolgozik, most a bátyját kisérte el, de az idő közben felszívódott. Beszélgettek, nevettek a régi történeteken, kora hajnalban gyalog indultak el, majd leintettek egy taxit. Zsolt, ahogy hazaért, mint egy kamasz, kuncogva küldött egy sms-t a lánynak valami csacskasággal, amire fél percen belül megjött a vicces válasz, egy kinyújtott nyelv képében. Zsolt hangosan nevetett. Hosszú idő óta először aludt mélyen és nyugodtan, és ébredt élénken, és várakozással telve, azonnal a lány jutott eszébe, jóleső izgalommal hívta fel, és a lány azonnal felvette. Egy palacsintázóban találkoztak, ahol minden palacsintából rendeltek egyet, aztán végigkóstolták és megvitatták, melyik a legjobb. A délutánt sétával és hajókázással töltötték, mint a turisták, este moziba mentek. Amikor hazavitte és meg akarta csókolni, a lány azt mondta, neki ez gyors, és Zsolt csak bámult, hogy van még ilyen lány, akit a második találkozáskor nem lehet megcsókolni. De ez nem szegte kedvét, a lányra bízta, hogy mikor szeretné újra látni. Két nap múlva találkoztak, és bevallották egymásnak, hogy nem képesek egymástól távol maradni. Kapcsolatuk gyorsan komolyra fordult, Zsolt már a közös életüket alapozta volna meg, nagyobb lakás után néztek, amikor a régi bajor klubjától felkérés érkezett a részére, hogy várják vissza edzőként az utánpótláshoz. Zsolt egy percet sem gondolkozott volna, ha nincs a lány, így azonban nem tudta mit tegyen. Szorongva közölte a lehetőséget a lánnyal, aki úgy nézett rá, mintha két feje nőtt volna. Elutasítani egy ilyen ajánlatot? Hiszen ez volt minden vágya. Oké, mondta Zsolt, de mi lesz kettőnkkel. Mi lenne, értetlenkedett a lány, hát megyek Veled. És mit fogsz Te ott csinálni, kérdezte Zsolt. A lány nevetett, ne félts Te engem. Az én szakmámmal bárhol tudok boldogulni. Csak a németre kell egy kicsit rágyúrnom.

Így történt, hogy Zsolt és párja újra Németországba költözött. Mindketten megtalálták a számításukat, bár Zsolt felesége csak rövid ideig dolgozott, alig két év után, első kislányuk születésekor feladta munkáját.

Már közel tíz év telt el, Zsoltnak és feleségének két kislánya született. Zsolt szeret a gyerekek lármájára ébredni. Ha hallja őket nevetni, szíve megtelik békével, és amikor kicsit bicegősen sétál a pálya szélén, utasításokat kiabálva a lelkes gyerekeknek, megfiatalodik, még a fájdalmat sem érzi.