Zoltán

A saját kiáltására ébredt. Szive majd' kiugrott, testét izzadság lepte. Már megint az álom... Felkelt, ivott egy pohár vizet, kinézett az ablakon. A lakótelep még éjszakai csendbe burkolózott, csak néhány ablakban látott fényt. Ha most elalszik, későn fog felébredni, és nem lehet tudni, nem jön-e újra az álom.

A konyhába ment, kávét főzött, kiült a tenyérnyi erkélyre és az ébredező várost nézte. Elcsörömpölt az első villamos, a kertvárosi busz, sorra gyúltak ki a fények az ablakok mögött. A keleti égbolton vörös csík jelezte a napkeltét. Reggelit készített, unottan evett, aztán összepakolta a fürdőcuccokat és elindult. Gyalog ment le a harmadik emeletről, kell a mozgás, az orvos is mindig elmondja, "a mozgás az élet! Tessék sokat mozogni, napi tízezer lépés!". Hát ő csak tudja...

A fürdőben még alig voltak. Úszott két hosszt, aztán nyakig merült a gyógyvízbe. Húsz éve még röhögött a "véneken", akik ott üldögéltek. Most meg... Odabólintott néhány ismerősnek. Kilenckor kezdődött a torna, ott jól megdolgoztatták, a könnye is majd' kicsordult, de csinálta. Nem is tudta, miért erőlködik. Szinte semmi javulást nem tapasztal, pedig már több mint egy éve kínozza magát. Még ezt a hónapot végig csinálja, aztán ráhagyja. Úgy sincs sok értelme. Elmúlt 65 éves, mi várhat még rá. Egyedül van. Ennek is ő az oka, a felesége mindig szeretett volna gyereket, de sose esett teherbe, pedig az orvosok szerint egészséges volt. Többször felhozta az örökbefogadást, de ő nem hitt benne, hogy egy idegen gyereket meg tudna szeretni, ezért folyton húzta-halasztotta a dolgot, míg a végén az asszony már beletörődött. Most lelkiismeret furdalást érez, hogy ezt sem adta meg neki. Talán az égiek bosszúja, hogy abban a balesetben, amiben meg kellett volna halnia, életben maradt, az asszony pedig meghalt.

Haza indult, a közeli kifőzdében vett egy adag főzeléket, nem volt kedve most kotyvasztani. Dél volt mire hazaért. Gyorsan letusolt, a fürdőben is megtehette volna, de nem szeretett mások előtt tisztálkodni. Nem nézett a tükörbe, csak miután felöltözött és megfésülködött. Ebéd után ledőlt és bekapcsolta a tévét, de elnyomta az álom. Ébredés után lement a boltba, vett ezt-azt, főzött egy nagy fazék gulyáslevest, ez elég lesz a hétre. A tévében keresett valami sportközvetítést, aztán átkapcsolt a híradóra, összepakolt, lefeküdt. Általában így telt egy napja, mióta egyedül maradt, és nyugdíjba ment. Ha nem ment a gyógyfürdőbe, akkor körbe sétálta a parkot és tornázott egy órát. Ismerősei hiába hívták, ő nem ment senkihez. Nem akarta, hogy szánakozzanak rajta.

Nehezen teltek a napok, mindenszentek, aztán advent, karácsony... Már másodszor a felesége nélkül. Félt ettől az időszaktól, tavaly majd' beledöglött, de valahogy átvergődött ezen is.

Csak a fájdalom, az nem akart enyhülni. Sem a lelki, sem a testi. Úszni, úszni, mondogatta a háziorvos, tessék folytatni... Vett hát egy fürdőbérletet, hogy újra megpróbálja. Legalább most tél van, gondolta, felveheti a hosszú fürdőköpenyt, és a lehető legkevesebb időt tölti a vízen kívül. Egy hete járt már az uszodába, izmai mintha kicsit kiengedtek volna, valamelyest szünt a görcsös fájdalom.

Egyedül üldögélt a gyógyvizes medencében, amikor meglátta a nőt. Határozottan kövér volt, legalábbis az ő ízléséhez képest. Az élménymedence felé igyekezett szinte gyermeki izgalommal. Gondolkozás nélkül vetette bele magát, pillangózott néhány tempót, aztán lassan úszkált, majd sodortatta magát a hátán lebegve, és amikor valaki nekiütközött, nevetett. Zoltán arrébb araszolt, hogy ne tévessze szem elől. Az asszony játszott a számára ismeretlen gyerekekkel, végig próbált mindent, aztán letusolt, vizes haját hátra csapta, leült, elővette a telefonját, felrakta a fülesét, szendvicset vett elő, és jóízűen evett, miközben nézelődött. Zoltán a csobogó mögé húzódott, hogy észre ne vegye, és tovább bámulta. A nő alighanem zenét hallgatott, lábai ütemre mozdultak, néha felsőteste is ringott, mintha azonnal táncra perdülne. Mi a fenét leskelődök? - döbbent meg saját magán. Ingerülten szedte magára a köntöst és a nő felé se nézve az öltözőbe indult. Egész nap nem ment ki a fejéből ez az asszony, fogalma sem volt, hogy miért. Sose szerette a kövér nőket. Azokat szerette, akiket egy karral is magához tudott ölelni... A felesége jutott eszébe, meg más nők, akiket ölelt titokban... Az emlék hatására teste átforrósodott, na, ez legalább még él, gondolta némi szarkazmussal.

Néhány nap múlva újra megpillantotta az asszonyt, tekintetével követte mozdulatait, elnézte ahogy ismeretlenekkel beszél, már kihallotta a nevetését a zajok közül is. Először nem is értette, mi az, ami felkeltette a figyelmét ebben a nőben, aztán rájött. Az, hogy olyan elfogulatlanul viseli a kövérségét, és senkivel sem foglalkozik. Nyakig merülve a gyógyvízbe, nézte, ahogy az asszony közeledik. Nem tért ki a pillantása elől. A nő futólag viszonozta a tekintetét, aztán ment tovább a lépcső felé. Meg se rezzent. Aztaaa... csak ennyi? Amikor a nő közelebb ért, keményen a szemébe nézett, az meg rámosolygott, leült és csukott szemmel élvezte a vizet. Tekintete egyáltalán nem hasonlított a kettesével-hármasával vagy egyedül érkező nőkéhez, akik éhes, birtokolni vágyó kifejezéssel pásztázták végig a férfiakat, mintegy felmérve fizikai és egzisztenciális helyzetüket. Csak valami barátságos közöny áradt felé, mintha azt mérlegelné, ismerheti-e valahonnan.

Ahogy a napok teltek, úgy érezte, meg kellene ismerkedni vele, és a tudomására hozni, hogy nem tetszik. Mert duci, vastag a combja, nagy a feneke és a hasa. Akkor majd lekopna az arcáról az örökös mosoly, és eltünnének a gödröcskék. Mikor rádöbbent, hogy miket gondol, nem érette magát. Miért akarja megsérteni, hiszen nem is ismeri.

Áprilisban váratlanul melegre fordult az idő, az uszodát gyerekek lepték el, nyilván tavaszi szünet van, eszmélt rá. Szemével a nőt kereste, hol lehet, elmélkedett? Végül kint, az épület melletti padon ülve találta meg, egy kislánnyal játszottak kis mágneses társasjátékkal, élvezték a napsütést. Szinte elmenekült. Gyerekek... Isten mentsen tőlük. Egy hétig be se tette a lábát a fürdőbe.

Hétfőn kora reggel indult, olyankor még alig vannak, úszik egy-két hosszt, aztán beül a gyógyvízbe, és mire a tömeg jön, ő már indul is haza. De nem indult. Szeme folyton a bejáratra tévedt, de az asszony nem jött. Nem mintha őt várta volna... Aztán a hét vége felé megjelent. Nézte, amint határozott, biztos léptekkel a medencéhez megy, és lendületesen beleveti magát. Mitől van ebben ennyi energia? - mérgelődött. Az ő korában már szinte ciki. Mérgesen fordult el, észre se vette, a nő mikor ült le vele szemben a medence túloldalán. Szemük összeakadt. Akaratlanul is bólintott, kezét csókolom, bukott ki belőle, üdvözlöm, viszonozta az asszony barátságosan, de többé nem figyelt rá. Egy másik nővel váltott néhány szót, nevettek. Szép szája van, lesett rá a szempillái alól. Az órára nézett. Menni kéne, de ahhoz el kell mennie a nő előtt és a köntöse is messze van. Várt. A két asszony élénken beszélgetett, aztán végre elindultak. Mikor már nem látta őket, kimászott a vízből, felvette a köntösét és szinte rohanva ment az öltözőbe. Amikor kikanyarodott a parkolóból, megpillantotta a nőt a buszmegállóban. Átsuhant az agyán, hogy felajánlja, hazaviszi, de aztán mégis továbbhajtott. Úgy tünt, az asszony észre sem vette. Jobb is így, gondolta, hülye ötlet volt.

Éjjel újra a gonosz álom kínozta. Látta a vakító fényt, hallotta felesége hangját, amint azt sikítja, "nekünk fog jönni", aztán a fémek csikorgását, a kifolyó benzin szagát, a tehetetlenséget, a felesége lázas türelmetlenségét, ahogy próbálja őt kiszabadítani a ronccsá vált autóból, férfiak szaladnak oda, hallotta a saját hangját, amint ordít a fájdalomtól, amikor karjánál fogva kihúzzák a roncsból és távolabbra rohannak vele, érezte az arcán az égő autóból áradó forróságot. Aztán a rémült hangot, segítsen valaki, a hölgy elájult, nincs pulzusa, és a mentők szirénázását. Ezt álmodja mindig újra meg újra. Nem tud szabadulni a lelkiismeret furdalástól, amiért senki, - ő maga sem - foglalkozott a feleségével, mert úgy látszott, az ő sérülései súlyosabbak. Pedig az asszonyt akkor már csak percek választották el a haláltól. De senki sem látta rajta. Mert akkor is csak vele törődött, őt mentette. Úgy, mint egész életében. Ő meg észre sem vette, természetesnek találta, hogy elfogadja a szerelmét, a gondoskodását, valami férfias elégtételt érzett szégyen helyett, amikor néha futó viszonyba kezdett más nőkkel, akik a nyomába sem léphettek. Úgy halt meg, hogy neki még annyi ideje sem volt, hogy azt mondja neki: "szeretlek". És vajon, ha lett volna ideje, mondta volna? Bekapcsolta a számítógépet, a fényképeket nézegette. Milyen szép volt. Még 60 évesen is karcsú, szép a lába, a szeme... Ezen a képen az ő egyik barátjával beszélget, az meg úgy néz rá, mint macska az egérre. Itt meg a szomszéd szinte rátapad, úgy figyel rá. Eddig észre se vette. Vajon hányan akarták elvenni tőle? Kikapcsolta a gépet, a takaró alá bújt és próbált aludni.

Reggel nyűgösen ébredt. Minden idegszála ki volt hegyezve. Ma nem megy emberek közé. A kövér nő jutott eszébe, ma vajon ott lesz-e? Dühös lett. Felbontott egy üveg bort. Mire a felét megitta, teljesen berúgott, nem volt valami nagyivó. Késő délután ébredt fel, betegnek érezte magát, próbált enni, de az étel szagától rosszul lett, mindent kihányt, aztán beájult az ágyba és csak reggel ébredt fel kiszáradt szájjal, zúgó fejjel. Megivott egy nagy pohár vizet, a szauna segítene a méregtelenítésben, fontolgatta, de akkor le kell vetkőznie, amit már régen nem tett meg. Elrettent a gondolatra. Aztán mégis felcihelődött, lesz, ami lesz, gondolta.

Még sem tudta megtenni... Inkább úszott egy keveset, majd nyakig merült a melegvízbe. Morcosan nézett ki a fejéből, elbóbiskolt. Rosszul van? - hallotta a hangot maga mellett. Dühösen nézett fel. Bocs, mondta a nő, hangjában aggodalom csengett, nagyon sápadt, és azt hittem..., de látom, jól van, szóval bocsánat... Azzal otthagyta. Ahogy sietve távozott, Zoltán bambán nézett utána.

Két napig nyögte az alkohol utóhatásait, mire úgy érezte, jobban van. Korán indult, az uszodába ment, hogy az orvosi utasításnak eleget tegyen, mondogatta, és kerülte a gondolatot, hogy a kövér asszony vonzza. Ott volt. A pázsiton talált rá egy fa árnyékában, egyedül ült egy nyugágyon, fülessel zenét hallgatott, közben olvasott. Mikor Zoltán megállt előtte, szórakozottan nézett fel. Kezét csókolom, szeretném megköszönni, hogy a... Nincs mit! - vágott a szavába a nő, aztán lapozott egyet, mintegy érzékeltetve, hogy nem kíván beszélgetni. Ez merőben új élmény volt Zoltán számára, akit még soha nem utasítottak el.

Zavarodottan vonult vissza, ezután csak távolból figyelte lopva. Sok mindent tudott már róla. Megfigyelte, hogy két fürdőruhát felváltva visel, hogy nincs lakkozva a körme, hogy hetente kétszer jön az uszodába, hogy szép teltek a mellei, mintha fogyott volna, már nem látta olyan kövérnek. Megfigyelte, hogy kis szív alakú fülbevalót visel, és nem hord karikagyűrűt. Hogy mindez miért érdekli annyira, azt nem akarta tudni. Találgatta, hány éves lehet, mivel foglalkozik, miért van egyedül. De közeledni nem mert, és a nő sem adta jelét, hogy bármit is akarna tőle. Már a nyár közepén járt az idő, amikor tudatosult benne, hogy a rémálmok megszüntek, helyettük egyre többször látja maga előtt a duci asszony nevető szemét, hallja a hangját. Szembe kellett néznie azzal, hogy nem tudja kiverni a fejéből. Szerette volna megismerni, de hogy kezdeményezzen? Két év óta először a tükör elé lépett és végig nézett a testén. Csípőjétől a térdéig hosszú, mély sebhely húzódott, a hasán az életmentő műtét nyoma, a varrás mentén ráncosodva, eltorzulva. Hol van már a feszes has, az izmos karok? A lapockáján, vállán is hegek. Az orra görbe a törés miatt és a fején, a füle mögött egy fél tenyérnyi darabon haja sincs. Hogy állhatna így egy nő elé. Vagy bárki elé. Ezért hordja mindig az átkozott köntöst, és ül nyakig merülve a vízben.

Aztán erőt vett magán. Senki sem tökéletes. Abból nem lehet baj, ha köszön neki. Aztán majd látja. Így bátorítva magát, másnap megvárta, míg a nő a elhelyezkedik a medencében, óvatosan megközelítette és ráköszönt. Az asszony csodálkozva kapta fel a fejét és viszonozta a köszönést. Régen láttam, próbálkozott Zoltán, de rájött, hogy hülyeséget beszél, ezért módosított. Vagyis régen beszéltünk... Még egyáltalán nem beszéltünk, pontosított a nő tartózkodóan. Hát igen, válaszolt, és kissé távolabb leült. Most mi legyen, nem úgy tünt, hogy lehengerelte az asszonyt, mérgelődött. Egy másik nő érkezett, ő meg gyorsan felszívódott. De a szerencse mellé szegődött. Szombaton, a piacon vásárolgatott, amikor meglátta a nőt. Farmert viselt, papucsot, és banyataligát húzott maga után. A nadrág feszült kerek fenekén. Épp egy zacskó gyümölcsöt próbált begyömöszölni a hatalmas táskába, ez jó alkalomnak látszott, hogy az ismeretségben tovább lépjen. Segíthetek? - kérdezte a lehető legudvariasabban. Ó, maga az? - nézett fel az asszony, csak ezeket kellene elpakolni még... azt hiszem kicsit túlvásároltam magam, nevetett kissé kényszeredetten. Végül elhelyezték az almákat, a nő megköszönte a segítséget, tétován topogtak, aztán Zoltán elhatározta magát. Szivesen hazaviszem, ha nem sértem meg vele, ezzel a hatalmas táskával még a buszra sem tud felszállni, mondta. Honnan tudja, hogy busszal jöttem? - kérdezte a nő. Hááát, láttam egyszer a megállóban, feszengett Zoltán, abból gondoltam, hogy... Tényleg nincs kocsim, nevette el magát az asszony, hát megköszönném, ha elvinne. Zoltán észbe kapott. Csak még gyorsan veszek itt egy kis... Ha tudna várni addig, nem tart soká... Oké! - zárta rövidre a nő, és a táskát húzva elindult Zoltán mellett. Mit főz? - kérdezte közvetlenül, mintha csak a szomszédasszonnyal beszélgetne. Zoltán felsorolta, miket akar készíteni, a nő elismerően hümmögött. Maga aztán nem kispályázik. Fél óra alatt bevásároltak. Merre induljak, kérdezte Zoltán, miközben kitolatott a parkolóból. Kiderült, nem is laknak messze egymástól, a ház előtt Zoltán elköszönt, a nő keze megrebbent, mintha kezet akarna fogni, de aztán csak intett. Zoltán úgy érezte magát, mint diák korában, amikor az első lányt hazakisérte.

Hétfőn már ismerősként köszöntek egymásnak, a nő viselkedése láthatóan megváltozott, jöjjön, üljön ide, foglaltam magának nyugágyat, invitálta, de Zoltán csak állt ott dermedten, köszönöm, nyögte, de majd inkább bent, intett a medence felé, az asszony arcáról eltünt a mosoly, ahogy gondolja, válaszolta, és a könyve után nyúlt. Zoltán befelé indult, aztán mégis visszafordult, nem hagyhatja, hogy megint eltávolodjanak. Leült a felkínált nyugágyra, és suttogva próbált magyarázkodni. A testem, tudja... volt egy baleset és... a feleségem meghalt, és én meg... sebhelyek és torzulások... A nő figyelmesen hallgatta. Most azt akarja mondani, hogy van magán két sebhely, és ezért nem meri levetni ezt a... bökött a fürdőköpenyre. Zoltán zavartan hallgatott, aztán bólintott. Az asszony már megint mosolygott. Ezúttal megértően. Tudom, mondta, engem is nagyon zavart, amikor meghíztam. De nem, tiltakozott Zoltán, maga szép és csinos... A nő már nevetett. Aha, ha egy bálnát csinosnak lehet mondani... Na, vesse már le azt a köntöst, biztatta, de Zoltán csak a fejét rázta. Tök fehér vagyok, vallotta be, ha most, nyár végén levetkőzök itt, úgy fogok világítani, mint egy neon. Nevettek. Tudja mit? Van egy ötletem, mondta a nő. Kocsival van? Zoltán bólintott. Akkor gyerünk. Majd én mutatom az utat. Vagy tizenöt kilométert autóztak a folyóval párhuzamoan. "Fűzfa Csárda" olvasta egy táblán Zoltán. Menjen csak tovább, majd szólok... Na, itt álljon meg. Kiszedték a csomagot és átbaktattak a töltésen. Az asszony ismerős lehetett erre, mert tétovázás nélkül indult neki a bozótosnak. Itt lehetnek szúnyogok, szólt hátra. Éljen... mondta Zoltán, aki utálta a kempingezést, de a nő úgy nevetett, hogy kénytelen volt ő is elmosolyodni. Egész a Tiszáig lementek. A parti kis homokpadon lepakoltak. Na? Mit szól? - kérdezte az asszony, mintha a pazar kilátás és a kellemes hely az ő érdeme lenne. Itt nem jár senki, lehet úszni és napozni, jelentette. Azzal már le is kapta a lenge nyári ruhát és a folyó felé indult. De szabad itt úszni? - kételkedett Zoltán. Nem szabad, de lehet, tréfált a nő. Na, jöjjön már, itt nőttem fel, semmi gond nem lesz. Zoltán félve bújt ki a pólójából, majd a nadrágjából. Hát ez súlyos lehetett, mondta a nő tárgyilagosan, aztán ügyet sem vetve tovább a hegekre, a kezét nyújtotta, így lépkedtek befelé óvatosan a vízbe. Merüljünk, mondta a nő, mikor a víz már a csípőjükig ért. Kézen fogva merültek bele, és kapkodtak levegő után. Ez nincs mesterségesen melegítve, kuncogott a nő, és a hátára fordulva úszott a folyásirányba, majd vissza gyorsúszással. Lihegve kapaszkodott Zoltán vállába, hűűű, elszoktam egy kicsit ettől. Zoltán csak állt ott, nézte a nőt és nagyon szépnek találta. A parton a homokba ültek, beszélgettek, a folyót nézték, bekenjem? - kérdezte az asszony, nehogy leégjen nekem! Táskájából napolajat vett elő, a tenyerébe öntötte és Zoltán vállára kente. Indulni kéne, nézett a nő a napra, lehet már négy óra, még dolgoznom kellene egy kicsit. Maga még dolgozik? - érdeklődött Zoltán. Igen, varrónő vagyok, be kell fejeznem egy blúzt, holnap jönnek érte. Varrónő? - Zoltán meghökkent. Az ő felesége jogász volt. Magának mi a foglalkozása, kérdezte a nő elfogulatlanul. Mérnök vagyok. Gondoltam, hogy ilyesmi. Tanár, vagy mérnök, esetleg katonatiszt. Azok ilyen mogorvák. Nem vagyok mogorva, fortyant fel Zoltán, okom van rá, hogy nincs mindig virágos jókedvem. Elnézést, keményedett meg az asszony hangja is. Nem akartam tapintatlan lenni. A hangulat végérvényesen elromlott. Induljunk. Szótlanul kapkodták össze a ruhákat. Zoltán a homokos lábát nézte, a sáros fürdőgatyát. Ne aggódjon, nyugtatta meg a nő, a csárdánál van egy szabadtéri tusoló, nem akartam összekoszolni az autóját. Paprikás hangulatban tusoltak és szárítkoztak, az utat is szótlanul tették meg. A ház előtt a nő bántó udvariassággal köszönte meg a "szép délutánt", elnézést kért, ha fájó érzéseket érintett volna, azzal kiszállt, jó éjszakát kívánt és a ház felé indult. Zoltán bevágta maga után a kocsi ajtaját és utána iramodott. A nő éppen az ajtót nyitotta, amikor utolérte. Szinte belökte a lakásba, amikor elkapva a karját ráförmedt, beszélnünk kell. Nem kell. Láttam az arcán a csalódást, amikor kiderült, hogy nem vagyok diplomás. Azt is észrevettem korábban, hogy milyen lekicsinylően méregetett. De akkor miért közeledett hozzám? Ez nem igaz, tagadta Zoltán, mert szégyellte korábbi érzéseit. Csak maga annyira más, mint... A felesége? - sziszegte az asszony. Nem is akarok olyan lenni. Én senkinek a pótléka nem akarok lenni. Ezt megtanultam egy életre. Ezért élek már 10 éve egyedül. Én nem akarok magától semmit. És tőlem nyugodtan hivatkozhat a sérülésire, nem hat meg vele. Maga kegyetlen és érzéketlen. Zoltán szóhoz sem jutott. Sarkon fordult és ledübörgött a lépcsőn. Otton belevágódott a kényelmes karosszékébe, lábát felrakta az asztalra. Az ő felesége sose mondott ilyeneket. Néha ugyan látta rajta a megbántottság jeleit, például amikor kiderült az egyik futó viszonya, de akkor is csak annyit kért, vagy fejezze be, vagy költözzön el, ő meg hálás volt, hogy nem balhézott, vett neki egy kézműves arany karkötőt. Ha belegondol, sose látta, hogy viselte volna. A felesége íróasztalához ment, kinyitotta az ékszeres kazettát. A karkötő ott volt, még az eredetiség jelző kis lapocska is ott fityegett rajta. Szóval még ezzel is megbántotta. Vajon hány hibát követett el? A gyerekvállalás kérdésében is a saját egója vezette, nem akart szembesülni azzal, hogy esetleg terméketlen, az rontotta volna a férfiasságába vetett hitét, inkább hagyta, hogy a felesége vesse alá magát kellemetlen vizsgálatoknak és fájdalmas kezeléseknek. Sose áldozott fel semmit senkiért, önző volt és érzéketlen. A felesége azért halt meg, mert rajta próbált segíteni. Holott az orvos szerint akkor már valószínűleg kettős látása volt, és erős fájdalmai. Ő meg észre sem vette, annyira el volt foglalva a lábtörésével meg a hasi sérülésével. Bár inkább elvérzett volna, most nem kellene szembenéznie azzal, ahogyan élt...

Egész éjjel nem aludt. Másnap már kora reggel az asszony háza előtt várt, aki sápadtan, karikás szemekkel lépett ki a kapun. Félve közeledett hozzá, bocsásson meg, kérte. Nem haragszom, nyugtatta meg a nő, de most sietek, próbált elmenni mellette, de ő nem engedte. Beszélnünk kell, könyörgött. Jó, majd beszélünk, válaszolta a nő, holnap az uszodában. Hát jó! - egyezett bele, akkor holnap.

Szótlanul ült le a nő mellé. Sokat töprengtem, vallotta be. Maga szép és okos nő. Szeretnék helyet kapni az életében. Hallgattak. Aztán az asszony rámosolygott. Meghív egy ebédre? - kérdezte. Hol? - kapott az alkalmon. Valami hangulatos helyen, villogott huncutul a nő szeme. Mit szólna a Fűzfa csárdához? Zoltán hangos nevetésére az emberek odakapták a fejüket.

A csárdában megfeleztek egy halászlét, palacsintát kértek utána, majd a "szokott helyükre" ballagtak. A leterített pléden napoztak és a vízben csókolóztak, mint a kamaszok.

Sokáig tartott, amíg összeszoktak. Minden apróságon összekaptak, Zoltán mérgelődött, megsértődött, de az asszonyra ez kevés hatást gyakorolt. Meg volt az elképzelése a kapcsolatukról, abban a saját helyzetéről, és nem volt hajlandó engedményeket tenni Zoltán rigolyái miatt. Néha napokig nem beszéltek, máskor meg nem tudtak elszakadni egymástól. A szex is más volt. A felesége csendes izzása után, lehengerlő volt az asszony aktív részvétele a szeretkezésben, elejében meglepte, ha a nő kezdeményezett. Így teltek a nyár végi, őszi hónapok. Karácsony közeledtével aztán előkerültek a családdal kapcsolatos véleménykülönbségek is. Az asszony nagy, közös családi vacsorát tervezett, Zoltán viszont kettesben szeretett volna ünnepelni. A nő úgy nézett rá, mintha elment volna az esze. Ne is álmodjon róla, hogy ő a gyerekei és az unokái nélkül fog karácsonyozni. Zoltán berzenkedett. Az asszony azonban letámadta, az ágyra döntötte, összecsókolta, azán feltette a kérdést: Van neked valamilyen karácsonyi hagyományod? Nincs. - válaszolta Zoltán kábán. És van valami elképzelésed, hogy legyen? Nincs. Akkor miért lenne baj, ha a mi kialakult hagyományaink szerint ünnepelnénk. Miért kellene egyedül a Te kedvedért hat embernek megváltoztatni a szokást, amit szeret? Zoltán megadta magát. Sose vallotta volna be, de élvezte a kószálást a piacon, az ajándékvásárlást, a válogatást, a fenyőállítást, a közös sütést, ami közben finom falatokat és csókokat kapott, az ételek készítését, még az általa lenézett, de a nő által annyira szeretett karácsonyi dalokat is.

A szent estét kettesben töltötték Zoltán lakásában, és kis híja volt, hogy össze nem vesztek. Egész nap vitáztak. Legyen-e gyertya, vagy ne. Fehér szalvéta legyen, vagy karácsonyi, natúr hal legyen, vagy rántott. A nő egy ideig próbált alkalmazkodni, aztán benne is feltámadt az ellenkezés szelleme, és amikor Zoltán újra csapkodni kezdett, a sarokba vágta a konyharuhát és hazaindult. Zoltán persze azonnal visszakozott, nem gondolta ő komolyan, amiket mondott, csak valami félelem volt benne, negyven éve nem karácsonyozott mással, csak a feleségével. Meg kétszer egyedül. Kibékültek, mindketten lehiggadtak, meghitten vacsoráztak, tévéztek, összebújva aludtak, reggel indultak az asszony lakására, hogy ott fogadják a családot. A nő családját. Zoltán feszült volt és zaklatott. Félsz, mi? - veregette hátba a nő. Ne majrézz, nem esznek mérnököt. Hátulról átölelte, a fenekéhez simult, benyúlt az inge alá és a hasát simogatta. Ezt a felesége sose csinálta. Megfordult, viszonozta az ölelést és megnyugodott. Összefonódva ringatóztak, kifújta a levegőt, na haladjunk, motyogta, mert a végén leteperlek... A feleségének ilyet se mondott soha. A kaja elkészült, a terítéshez láttak. Eltolták a komódot, kinyitották a nagy étkező asztalt, felrakták a karácsonyi terítőt, az ünnepi terítéket. Éppen a bort bontogatták, amikor megérkeztek az első vendégek. Az asszony a lányával a konyhába szaladt, a süteményt pakolták, a veje a gyereket tartotta a karjában, elaludt az autóban, tájékoztatta Zoltánt, a hálószoba felé indulva. Gyere egy percre, kérte, és a gyereket szó nélkül a kezébe nyomva, elkezdte róla lehúzni a csizmácskákat. Zoltán úgy állt ott, mint aki karót nyelt. A férfi végre elvette tőle a gyereket, puszit nyomott a fejebúbjára és óvatosan az ágyra fektette... Zoltánhoz fordult, bemutatkozott, iszunk valamit? - kérdezte. Hogyne, készségeskedett Zoltán, a szobába kisérve a fiatalembert. Rövidesen megérkezett az asszony fia egy hét év körüli kislány kezét fogva. Együtt a család, örvendezett az asszony, megtörtént a bemutatkozás, Zoltán megtudta, hogy a lány és a férje egy közeli községben lakik, ahol mindketten az iskolában tanítanak, bár a lánya most gyeden van a gyerekkel, a fia pedig informatikus, és egyedül él a kislányával albérletben, mert a válás után jobban ragaszkodott a gyerekhez, mint a lakáshoz. Most próbálnak valami lakásmegoldást találni, de eddig nem sok sikerrel. A fiatal férfi mosolyogva legyintett. Jól van ez így is. Majd kialakul, ez legyen a legnagyobb gond. Beszélgettek, a nők tálaltak, ebédeltek, borozgattak, a férfiak a tévé elé ültek és sportközvetítéseket néztek, a két nő a gyerekekkel játszott. Zoltán kellemesen érezte magát, aztán egyszer egy apró kezet érzett a térdén. A kicsi fiú állt mellette, ujjacskájával az ajtó felé mutatott, vau-vau, mondta és felé tárta két kis karját. A többiek nevettek. Kutyusokat akar nézni a parkban, magyarázták, ő meg nem tudott ellenállni, karjába vette a gyereket, aki négy kis fogacskáját megmutatva elmosolyodott. Zoltán gyomrában mintha pillangók kergetőztek volna, olyan erővel törtek fel belőle az érzelmek, hogy alig tudta visszafojtani a sírást. Most nem megyünk a kutyusokhoz, mondta az anyja gyereknek, majd ha megyünk hazafelé, jó? A kicsi megrázta a fejét és makacsul mutatott az ajtó felé. Maradjatok csak, mondta az asszony, majd mi Zoltánnal levisszük, Ti pihenjetek. A gyerek kezét fogva sétáltak a park felé. Sehol egy kutya? A kicsi izgatottan nézelődött, aztán a játszótér felé vette az irányt. Meghintáztatták, csúzdáztak, végre megjelent egy nő egy kutyával, a gyerek boldogan futott hozzá, megsimogatta, aztán hazaindultak. A kicsi már botladozott a fáradtságtól, Zoltán a karjára vette, így érkeztek haza. De nagy a barátság, nevetgéltek a szülők, ő meg zavartan motyogott valamit. A kislány az apjához támaszkodva állt, míg ők kávét főztek. Aranyos ez a gyerek, mondta Zoltán az asszonynak. Igen, válaszolta a nő, de ha bemegyünk, játssz egy kicsit a kislánnyal is, mert féltékeny. Mit játsszak? - rémült meg Zoltán. Van itt társasjáték, keressetek valamit. A kislány lelkesen vetette bele magát a játékba, a szabályokat sajátosan értelmezve próbálta a játékot a saját kedvére alakítani, ő meg nem tudta, mit tegyen. Ne hagyd magad, állt meg mögötte az asszony, ez a kisasszony nagyon szereti manipulálni a férfiakat! A kislány nevetett. Később Zoltán malmozni tanította a kislányt, aki gyorsan átlátta a szabályokat, Zoltán csodálattal figyelte.

Este, amikor az ágyban beszélgettek, lelkesen dicsérte, de az asszony csak nevetett. Pont olyan, mint a többi gyerek, mondta. Se nem okosabb, se nem ügyesebb, mint az átlag. De Zoltán nem hitte. Látta ő, hogy milyen gyorsan tanul, hogy milyen ügyesen alkalmazza a szabályokat, hogy vág az esze, hogy érvel, amikor sarokba szorítják. Az asszony szeretettel simult hozzá. Ő már tudta, amit Zoltán még nem, hogy azért látja a gyerekeket szebbnek és okosabbnak, mert megszerette, és magához tartozónak érzi őket.

Az ünnepek után tovább élték kétlaki életüket, még egyikük sem szánta el magát az összeköltözésre, de már csak ritkán töltötték külön az éjszakákat.

A tavaszi szünet volt az első, amit Zoltán az asszonnyal és a kislánnyal töltött a nő lakásában. Kijártak az uszodába, főztek, játszótérre mentek, este mesét néztek, és reggel együtt ébredtek. Zoltán nagyon élvezte ezeket a napokat. Egyik éjszaka újra előjött a rémálom. Hogy ne zavarja az asszonyt, a konyhában üldögélt, egy pohár vizet szorongatva. Feleségére gondolt, aki már három éve nincs vele. A közös életükre gondolt, amit a mostanihoz képest sivárnak és léhának érzett. Az ő hibája volt. Felesége családot, gyerekeket szeretett volna, meg kertes házat kutyával és futórózsával, de ő mindezt elvette tőle, míg a felesége végül belecsendesedett az életbe. Csak dolgozott, vezette a háztartást, kikapcsolódásként olvasott. Sose zavarta az ő életvitelét. Nem kérdezte, hol volt, mit csinált... Vagyis egy idő után már nem kérdezte... A felesége mindent odaadott, amije volt, ő meg elvette, és nem adott érte cserébe semmit. Ő most megtapasztalhatja, milyen egy gyerek ölelése, milyen családban létezni, de a felesége ezt már nem élheti át sose. Olyan erővel tört fel belőle a sírás, hogy képtelen volt visszafojtani. Az asszony ijedten ugrott ki az ágyból. Mi van veled, rosszul vagy? - kérdezte, de ő csak átölelte, arcát a hasára fektette és sírt, sírt keservesen. Gyere, segítette fel az asszony, feküdjünk le, megfázol itt. Betakargatta, mellé ült, a kezét fogta, míg álomba nem merült. Másnap Zoltán haza kívánkozott. Az asszony szemében megértés csillogott. Menj csak, mondta, majd holnap beszélünk. Megcsókolgatta arcát, száját, aztán a kocsihoz kisérte.

Zoltán elveszetten ténfergett az üres lakásban. Aztán a szekrényhez lépett. Kivette felesége egyik ruháját, megszagolta, de már nem érezte rajta az illatát. Az íróasztalához ment, a naptár még úgy állt, ahogy a baleset előtt. Azóta több, mint három év telt el. Lapozott egyet. Olvasgatta a következő heti bejegyzéseket, kinyitotta a határidő naplót, látta a precíz, pontos bejegyzéseket tárgyalásokról, találkozókról, hol, mikor, kivel, milyen ügyben, de sehol semmi személyes bejegyzés vagy megjegyzés. Istenem, milyen élete volt mellettem? - szorult össze újra a szive. Hirtelen maga előtt látta a másik asszony naptárát és "munkafüzetét". Szmájlik és virágok, semmi tárgyalás, vagy megbeszélés, csak egy szavas beírások: ovi, balett, játszóház... neki ekörül forgott az élete.

Nem birta tovább, felhívta. Eljössz? - kérdezte. Este ott vagyok, válaszolta az asszony. Csak ült ott, amíg meg nem hallotta, hogy fordul a kulcs a zárban. Viharosan ölelte magához az asszonyt, aki odaadóan simult hozzá. Segítesz? - kérdezte. Hát persze! - válaszolta a nő. Kettesben rakták dobozokba a felesége ruháit. Képtelen vagyok ezeket kidobni, sírta el magát. Nem is kell, nyugtatta meg az asszony, most csak levisszük a tárolóba, később átadjuk egy karitatív szervezetnek. Kiürítették az íróasztalt is. Mit csináljak ezekkel? - tépelődött Zoltán. Karóra, fülbevalók, gyűrűk, karkötők, nyakláncok... Az asszony gyönyörködve nézte. Kár lenne ezekért. Nincs valaki, aki örülne neki? - kérdezte. Nincs. Nekem nincs senkim. Hát én? - húzta fel az orrát az asszony megjátszott sértettséggel. De Neked nem adhatom, ölelte magához. Neked majd veszek másikat. Minek? - hökkent meg az asszony? Hát..., hogy lásd, szeretlek. Azt anélkül is érzem! - jött a válasz. Ő meg boldog volt, hogy végre kimondták az érzéseiket.

Tudom már, mit csinálok velük! - jutott eszébe hirtelen. Az unokánknak adom. A feleségem éppen ilyen kislányt szeretett volna... Ha nem akarja majd viselni, hát eladja. Az asszony szive átmelegedett. Szóval az "unokánknak"? - nevetgélt. Hát akkor add neki.

Vacsora közben Zoltán elgondolkodva nézett maga elé. Mondd, miért nem akarsz velem együtt élni? - tette fel a kérdést. Miből gondolod, hogy nem akarok? - nézett rá az asszony. Hát... eddig nem beszéltünk erről, mélázott Zoltán, de ha ideköltöznél... Költözz Te hozzám! - replikázott az asszony. Az nem jó! - csóválta a fejét Zoltán. Ez a lakás kicsi. A Tiedben jobban elférne a fiunk és az unokánk. De itt nem lehet családi ebédeket lebonyolítani! - mondta az asszony. Így vitatkoztak egy ideig, végül Zoltán összepakolta a személyes dolgait és párjához költözött.

Évek teltek. Zoltán és párja tevékeny és mozgalmas életet éltek. Nyaraltak és kirándultak a gyerekekkel és az unokákkal, moziba vagy színházba jártak barátokkal, de volt két hely, ahova mindig csak kettesben mentek: a gyógyfürdő és a Fűzfa Csárda melletti homokpad...