Zitu

Zitu története

Zitu élete 13 éves koráig éppen olyan volt, mint a többi lakótelepi gyereké, akikkel együtt játszott, nevetett, aztán hazaszaladt és a konyhaasztalnál a vacsora közben anyjával beszélgettek, tévéztek. Szeretetteljes, nyugodt, de egyszerű életet éltek. Zitu nem ismerte az apját. Anyja erre a kérdésre makacsul megtagadta a választ, majd később, kicsim, ismételgette, majd ha már megérted a felnőttek világát. Erre azonban soha nem került sor, egy látszólag enyhe lefolyású influenza szövődményeként fellépő agyvelőgyulladás néhány nap alatt legyőzte a szervezetét és meghalt. Zitu fel sem fogta, ami történt, a temetésen keresztanyja támogatta, ő meg a kezébe kapaszkodva állt tanácstalanul, el sem tudta képzelni, mi lesz vele. Ne félj, biztatta a nő, nálunk jó helyed lesz, szeretünk. Zitu fásultan hagyta, vigyék, ahova akarják. Új szobája kicsi volt, a lakásban cigarettaszag, üres sörösdobozok, parizert ettek kenyérrel, keresztanyja és élettársa feszt a tévé előtt ült, kezükben cigi és sör. Nem nagyon foglalkoztak vele. Egyedül lézengett, éjszakánként keservesen sírt az anyja után. Magába fordult, megcsendesedett.

Az általános iskola befejezése után szakmunkásképzőbe íratták, ahol szakácsnak tanult. Nem vágyott erre a szakmára, inkább óvónő vagy tanítónő szeretett volna lenni, de rokonai meggyőzték, hogy szegény embernek nem való a sok tanulás, jobb, ha lesz egy szakmája, amivel pénzt keres. Így is elég sokba kerül az eltartása, mondogatta keresztanyja élettársa nem minden felhang nélkül, és ő megszeppenve hallgatott.

Aztán Zitu lassan magára talált. Az étteremben, ahol a gyakorlati idejét töltötte, barátokat talált, az osztálytársaival is jól kijött, elmúlt 15 éves és már azt tervezgette, hogy miután megszerzi a szakmunkás bizonyítványt és dolgozni kezd, visszaköltözik a régi otthonába, ahol az anyja halála óta nem járt. Ez lebegett a szeme előtt, ezért tanult, erre készült. A szakmát is megszerette, élvezte az ételkészítés fortélyait, a szép tálalást, megtanult kulturáltan teríteni.

Így már könnyebben viselte a keresztanyjáéknál töltött időt, bár egyre inkább zavarta az élettárs viselkedése, aki ha csak tehette, intim helyeken érintette meg, aztán nevetett. Próbálta kerülni a férfit, ahogy csak tudta, ha keresztanyja nem volt otthon, inkább a téren lógott, nem ment haza. Már a harmadik évét töltötte az iskolában, amikor egy kemény, húzós nap után a kádban nyújtózva pihent, és benyitott a férfi. Ne mossam meg a hátad? - viccelődött. Menj ki, kérte Zitu, de ő csak állt ott, és pimaszul méregette a lányt. Aztán a kád szélére ült és a lány lábai közé markolt. Zitu sikítva védekezett, ne csináld már, mondta a férfi, láttam, hogy te is akarod, rángatta ki a kádból, Zitu a szobája felé menekült, és halálra rémülve döbbent rá, hogy csapdába került, a férfi elállta az ajtót, ezért gondolkodás nélkül az ablakpárkányra szökkent és kiugrott az első emeletről. Hallotta a csontok reccsenését, érezte a vér ízét a szájában, emberek rohantak hozzá mindenfelől, valaki egy kabátot borított rá, mentő szirénázott, megmenekültem, gondolta és elájult.

A kórházban tért magához. Lábai gipszben voltak, feje borzasztóan fájt, rajta hatalmas kötés. Az ágy mellett keresztanyja ült sírva, háta mögött az élettársa állt és fenyegetően nézett. Rendőrök jöttek, miért tetted, kérdezgették, ő meg csak hallgatott. Biztosan oka volt, hogy meztelenül kiugrottál. Miért? - kérdezgette türelmesen egy rendőrnő. Zitu szeméből ömlött a könny, de hallgatott, úgysem hinne neki senki, gondolta. Három hónapig tartott a kezelés, mire talpra állt. Egy koranyári napon engedték ki a kórházból. Bizonytalan léptekkel ment fel a lépcsőkön a lakásba. A férfi a fotelban ülve zordan nézte, és egy óvatlan pillanatban a fülébe súgta, aztán vigyázz ám, mit mondasz...

Zitu megvárta a reggelt, amikor mindketten elhagyták a lakást, egy szatyorba összekapkodott néhány ruhát, magához vette az iratait és a pályaudvarra futott. Határozott céllal indult a távoli nagyvárosba, ahol édesanyja nagynénje élt. Csak a nevét tudta, de nem volt más ötlete, hova menekülhetne. Majdnem üres zsebbel szállt fel a pesti vonatra és a kalauzt kerülgetve utazott a fővárosig, majd onnan tovább. Többször kénytelen volt leszállni, nehogy lebukjon, így két napig tartott, míg megérkezett. Döbbenten nézett szét. Az alig tízezres lakosú kisváros után hatalmasnak tünt a kétszázezres megyeszékhely. Az első telefonfülkében megnézte a telefonkönyvet, de a keresett nevet nem találta. Tanácstalanul álldogált a téren, több embert is megszólított, de senki sem ismerte az idős rokonát. Két napig bolyongott a város különböző pontjain, kaputelefonok feliratait olvasgatva, az embereket kérdezgetve, a rendőröket elkerülve, de nem járt sikerrel. Éjjel egy parkban aludt ülve, hátát egy fa törzsének támasztva, a bokrok takarásában, hogy valaki észre ne vegye. A pénze is elfogyott, éhes volt és kimerült. Valahogy a külvárosba keveredett, poros utcákon ballagott, a postaládákon a névtáblákat olvasgatva, borzasztóan fájtak a lábai, már alig tudott menni, és el volt keseredve. Egyik sarkon kis boltot fedezett fel. Bement. Egy kiflit kérek, mondta és pénz után kutatott a zsebében, de még egy kiflire valót sem talált. Elnézést, mondta és könnyeit nyelve indult az ajtó felé. Állj csak meg! - hallotta az eladó hangját. Nem vettem el semmit, mentegetőzött. Az asszony összehúzott szemmel nézte a reszkető lábú, csapzott, izzadt lányt, aki láthatóan a sírással küszködött. Ülj csak le, utasította, aztán kiflit és egy doboz kakaót nyomott a kezébe. Egyél. Zitu azonnal befalta, amit kapott. Hogy kerülsz ide, kérdezte az asszony. Nem tudom, mondta Zitu szipogva, a rokonomat keresem. Nem ismerem, gondolkozott el az asszony, erre nem lakik ilyen nevű személy. Mit tudsz még róla? Semmit, rázta a fejét a lány, sajnos nem igazán figyeltem, amikor anyu róla beszélt. Hol laksz? Sehol, sírta el magát Zitu, és az asszony őszinte érdeklődése hatására kitörtek belőle az érzelmek, zokogva mesélte el az életét, megmutatva a combjain éktelenkedő, még vörösen lüktető hegeket. A nő némán hallgatta, majd vállát megveregetve, annyit mondott, majd kitalálunk valamit, üldögélj csak itt, nemsokára zárok. Zitu fáradtan kuporgott a kis műanyag széken, míg az asszony kedvesen viccelődve, vagy megértően bólogatva szolgálta ki a vevőit. Na, ennyi volt mára, sóhajtotta a redőnyt lehúzva, gyere velem. Csendesen baktattak a sötétedő utcákon egy kis házig. Az előkertben és a házhoz vezető út mellett virágok illatoztak, minden nyugalmat árasztott. Jó lehet itt lakni, gondolta Zitu. Az asszony kinyitotta a kaput, egy kutya ugrálta körül csaholva. A házban hűvös volt, és kellemes illat, ami a régi otthonára emlékeztette. Zitu mélyet lélegzett. Tedd le a szatyrodat, mondta az asszony. Fürödj meg, rád fér. Nincs nálam semmi, vallotta be Zitu, csak egy nadrág meg egy póló. Miért nem lepődök meg, zsörtölődött a nő és a szekrényekben matatott. Törölköző, szappan van a fürdőszobában, itt egy ing, ebben alszol majd, a ruháidat rakd a mosógépbe, reggelre megszárad. Itt alszok? - örült meg Zitu. A fürdés jól esett, az ing tiszta volt és illatos, a lábában csökkent a fájdalom. Kialszom magam, és holnap újrakezdem a keresést, határozta el magát.

Az asszony a konyhában szöszmötölt. Összeütök valamit, szólt a válla felett. Tojást vert fel, tea illat szállt, bundáskenyeret ettek teával, Zitu elmosogatott. Az asszony a kanapéra ágyazott a lánynak. Kicsit rövid, mondta, de nincs más. Zitu boldogan kucorodott össze a takaró alatt és szinte azonnal álomba zuhant. Hajnalban felébredt, ijedten ült fel, hirtelen nem tudta hol van. Az asszony még aludt, a félig leeresztett redőny résein a kelő nap fénye szökött a szobába. Zitu megnyugodva fordult a másik oldalára és aludt tovább. Amikor az asszony keltegetni kezdte, azonnal kiugrott az ágyból, a boltba mentek. Segített az áru rakodásában, elseperte a járdát, feltöltötte a zöldséges rekeszeket, egy idős néninek segített az áru elszállításában, amiért az némi pénzt nyomott a kezébe. Jól telt a nap. Délben az asszony szendvicset készített sajttal, paradicsommal és felvágottal, jóízűen ettek. Záráskor Zitu tétován állt egyik lábáról a másikra. Mindent köszönök, hálálkodott, de az asszony intett, gyere csak, már kigondoltam, mit csinálunk.

Hazatérve a nő a vacsorafőzéshez készült. Zitu nézte az asztalon lévő alapanyagokat. Megcsinálhatom? - kérdezte. Addig pihenhetne. Hát csináld, egyezett bele a nő, és kíváncsian nézte, amint Zitu boszorkányos gyorsasággal felvágta a hagymát, szeletelte a húst és kezelte a serpenyőt. Nahát, álmélkodott, Te aztán tudsz! Zitu nevetett, a jókedv ragadós volt, a beszélgetés lassan indult, hogy aztán egyre áradóbb legyen. Beszéltek az asszony életéről, a férjéről, aki lelépett és külföldre szökött már vagy húsz éve, az anyjáról, aki már meghalt, a lányáról, aki a fővárosban él, és nemsokára unokával fogja megajándékozni, Zituról, aki nem tudja, ki az apja, a tanulmányairól, az erőszakos férfiról, a lakásról, ahol anyjával élt, és hogy fogalma sincs, mihez foghatna. Az a lakás a tied, világosította fel az asszony, majd ha nagykorú leszel, birtokba veszed, de most fontosabb dolgunk van. Holnap bemegyünk a hivatalba, majd én elkisérlek.

Másnap mindent elintéztek. Lakcímbejelentést, munkakönyv kiváltását. Sehol nem ütköztek akadályba. Most már mehetsz munkahelyet keresni, de zárásra a boltnál legyél! - parancsolta az asszony egy újságot nyomva a kezébe, az álláshirdetésekre bökve, és Zitu boldogan bólogatott. Más 17 éves talán rossz néven vette volna az életébe való beavatkozást, de ő élvezte, hogy valaki végre törődik vele. Este szatyrokat cipelve ballagtak hazafelé, megbeszélve, ki mit intézett. Vacsora után az asszony a verandára vezette Zitut, kinyitott egy ajtót, menj csak be, intett. Kis szoba volt, benne heverő, szekrény, fotel és olvasólámpa. Ez lesz a szobád, amíg nem találsz mást. Zitu elérzékenyülve ölelte meg az asszonyt. Két nap múlva már egy belvárosi étterem konyháján dolgozott, mint mosogatólány. Vágyakozva nézte a szakácsokat, amint az ételeket készítették, rendezték tányérra, díszítették. Már csak fél év hiányzott, hogy ő is szakács legyen, de ezek a remények elszálltak. Pénzt kell keresnie, mert különben nem lesz mit ennie. Egyik nap kiránduló csoport érkezett. Mindenki futott, kapkodott. Díszítést! - kiabált egyik szakács. Vágjon már fel valaki paradicsomot. Zitu gondolkodás nélkül ugrott oda, kést ragadott és gyakorlott mozdulatokkal vágta fel a paradicsomot a kért formára. Aztán petrezselymet vágott és hintette a tálalt ételekre. A szakácsok kíváncsian lesték a mozdulatait. Szelj hagymát..., ezt vágd zsülienre..., ezt hasábra..., készíts sodót..., egész nap a főzésnél segédkezett. Munkaidő végén a séf azt kérdezte, hol tanultad ezeket? Zitu elmondta, hogy szakácsnak tanult, de nem tudta befejezni az iskolát családi okok miatt. A férfi elgondolkozva hallgatta. Szeptembertől iskolába fogsz járni, jelentette ki. Be kell fejezned, nagyon jó érzéked van ehhez a munkához. Nem tehetem, mondta Zitu szomorúan, el kell tartanom magamat. És nem szabad, hogy megtaláljanak, gondolta, mert míg a munkához 16 éves kor felett nem kellett semmilyen engedély, az iskolalátogatáshoz kell a szülő vagy a gyám hozzájárulása. Micsoda hülyeség...

Zitu biztonságban éldegélt a kis külvárosi házban az asszonnyal, akit már maminak szólított, és nagyon megszeretett. Szabadnapjain segített a boltban, dolgozgattak a kertben, Zitu finomakat főzött. Megismerte Mami családját, akik örültek, hogy anyjuknak társasága akadt.

Amikor betöltötte a 18. évet, Zitu, Mami kiséretében szülővárosába utazott, hogy jogos örökségét birtokba vegye. Izgatottan és félve csengettek be keresztanyja lakásába, de ott idegenek nyitottak ajtót. Már fél éve megvették a lakást, nem tudják, a régi lakók hol vannak. Aztán a másik lakáshoz mentek, ahol szintén idegenek laktak, Zitu kereszanyja eladta a lakást. Innen a Tanácshoz mentek, ahol tanácstalanul hallgatták a történetet. Megpróbálnak utánanézni, mi történhetett, mondták. Néhány nap múlva fény derült a történtekre. A gyámjai meghamisították Zitu aláírását és ezzel a meghatalmazással eladták a lakást. A hivatalnok hibázott, mert nem ragaszkodott a lány személyes meghallgatásához, ezért elbocsájtották. De ez nem segített Zitu helyzetén. Ügyvédhez fordultak, de az sem biztatta semmivel. Zitu rájött, hogy kisemmizték. De ez nem csüggesztette el, inkább még megerősítette abban a szándékában, hogy ő azért is lesz valaki. Beiratkozott az iskolába és szakmát szerzett, majd három év alatt leérettségizett. Közben tovább dolgozott az étteremben, ami az első munkahelye volt és még mindig Maminál lakott a kis udvari szobában, de már fizetett érte, és gondozta az idős, betegeskedő asszonyt, hiszen Ő volt az, aki 17 évesen ismeretlenül felkarolta, a segítsége nélkül biztosan elkallódott volna. Huszonhárom éves volt, amikor egy este, hazafelé menet egy fiú zöttyent mellé a buszon. Te is a telepen laksz? - kérdezte. Zitu csak bólintott, és fejét elfordítva nézett ki az ablakon, félt minden férfitől. A srác is ott szállt le, ahol ő. Zitu félelemtől zihálva igyekezett a ház felé, a háta mögött mintha a fiú lépteit hallotta volna. Rémülten esett be a kapun, és fordította rá a kulcsot. Kilesett a kerítés résén, de az utca csendes volt. Félig sírva, félig nevetve ment be a házba. Hülye vagyok, gondolta, képzelődök. Néhány nap múlva, amikor a buszra várt, a fiút pillantotta meg, hátát egy fának támasztva újságot olvasott, nem vette észre őt. A tömött járművön elvesztette szem elől, félve szállt le az utolsók között, de a fiú már messze járt, úgy látszik, ő is itt lakik, gondolta Zitu és megnyugodva sétált haza.

Néhány nap múlva újra látták egymást, a fiú a jármű elején állt, Zitu a végén, a fiú rámosolygott, Zitu zavartan kapta el a fejét. Aztán mind többször néztek össze, és egy alkalommal amikor Zitu látta, hogy a srác fut a busz felé, egyik lábát a lépcsőre rakva kényszerítette a sofőrt, hogy bevárja őt. A következő alkalommal a fiú ráköszönt, Zitu zavartan viszonozta. Centiről-centire fejlődött a kapcsolatuk, beszélgettek a buszon, sétáltak a külvárosi utcákon, nevetgéltek, Zitu félelmei eltüntek. Hónapok teltek el, mire elcsattant az első csók. Egy év múlva összeházasodtak és a fiú szüleihez költöztek. Zitu boldog volt, szerelmes, és nyugodt is, hiszen alig egy utcányira lakott Mami házától, akiről továbbra is gondoskodni szeretett volna. Nagy szerelemben éltek a fiú szüleinek házában, a melléképületben kialakított kis szoba-konyhás lakásban. Zitu időközben egy kisebb belvárosi vendéglő séfje lett, nagy tervekkel és lelkesedéssel érkezett, de az üzletvezető hamar lehűtötte lelkesedését, itt nem kellenek a flancos kaják, közölte, itt pörköltet szeretnek a vendégek és rántott szeletet uborkasalátával. Zitu azonban mindig belecsempészett egy-egy kifinomultabb ételt a menűbe, és örömmel tapasztalta, hogy azok sose maradnak a tányéron. Sokat kesergett emiatt, férje mellkasára borulva sírta ki magát, aki nyugtatóan simogatta. Neked kellene üzletvezetőnek lenned, mondta. Nincs meg hozzá a megfelelő végzettségem, sóhajtott Zitu. Hát szerezd meg! Menj főiskolára. Zitu azt hitte, férje viccel, de ő komolyan gondolta. Zitu ősszel megkezdte tanulmányait a vendéglátóipari főiskolán. Hamar kiderült, hogy a munkabeosztása nem igazán egyeztethető össze a tanulással és a főnöke is megpróbált keresztbe tenni, mert irritálta Zitu eltökéltsége. Mindig úgy intézte, hogy Zitu ne mehessen el a konzultációkra, gátolta, hogy vizsgázhasson, így aztán merő kínlódás volt az élete. Egy nap aztán elszakadt a cérna. Összevesztek az üzletvezetővel, kiabáltak, a férfi feminista picsának nevezte, amikor belépett Zitu férje. Irtó harag öntötte el. Az én feleségemmel senki sem beszélhet így, mondta csendesen, azonnal kérjen bocsánatot. A másik férfi tovább pattogott, mire a férj elkapta a karját, és térdre kényszerítette. Hagyd, kérte Zitu, nem éri meg. Szedd össze a cuccodat, ide többet nem jössz, dühöngött a férje, és Zitu annyira szerette ebben a percben, hogy bárhova elment volna vele. Kissé nehéz helyzetbe kerültek. Egy fizetésből próbáltak élni, de Zitu tanulhatott. Fél év múlva konstatálta, hogy teherbe esett. Mikor a férje este fáradtan hazaért, ő a szobában zokogott. Minden rosszul alakul, sírta a férjének, de az boldogan szorongatta, dehogy alakul rosszul, kacagott. Minden a legnagyobb rendben van. De mikor alig van pénzünk, szipogott Zitu, hogy fogunk megélni. Fejüket összedugva osztottak-szoroztak, és bizony meg kellett állapítaniuk, hogy nem állnak valami fényesen, de a gyerekvárás öröme és Zitu jól sikerült vizsgái hamar jobb kedvre hangolták őket. A férfi sokat dolgozott, délutánonként fusizott, hogy a kiesett bért valahogy kompenzálja, szülei megvették a gyerekágyat, mami a pelenkákat, Zitu szive megtelt hálával. Mégis csak jók az emberek, szipogta. A kislány időre megszületett, egészséges volt, szépen fejlődött, boldogan gőgicsélt, ők meg ájultan szerették. Mire óvodába került, Zitu megszerezte a diplomát. A tanulási kedv a férjére is átragadt, ő meg a műszaki egyetem villamosmérnöki karán tanult tovább. Zitu egy tóparti csárda séfje lett, a tulajdonos azonban igyekezett kihasználni az üzletvezetéssel kapcsolatos tudását is, keményen kellett dolgoznia. Egy év után kedvező lehetőség adódott, hogy Zitu megszerezhesse a szomszédos kemping és étkezde tulajdonjogát, állami privatizáció keretében. Férjével kézenfogva sétáltak a hatalmas fák alatt megbúvó kis faházak között, az étkezde előtt szinte már látták a teraszt, a kanyargó utak mellett a petúniákat és leándereket, a horgász-stégeket, a játszóteret. Pénzük azonban nem sok volt. Bankokhoz rohangáltak, míg végül a szülők a házukat adták fedezetként és sikerült az üzletet megkötni. A kempinget fejleszteni kellett volna, de erre már végképp nem volt pénzük, így az első évben csak vegetáltak. Az októberi zárás után kezdődött a munka. Zitu úgy döntött, először a bejárat közelében lévő étkezdét építi át. Az alsó szintre tágas, korszerű éttermet, az emeletre konferenciatermet, a tetőtérbe légkondicionált szobákat szeretett volna telepíteni. Senki sem értette a koncepcióját, de ő érezte, hogy ez működni fog, és mindent vagy semmit alapon vállalkozói hitelért folyamodott. A következő évben szinte semmi bevételük nem volt, a hitelek törlesztése még azt is elvitte, sőt néhány alkalommal a szülők segítségét kellett kérniük, hogy a bank felé teljesíteni tudjanak, ezért Zitu férje felfüggesztette a tanulást és tevékenyen részt vett a felújításban. Az már az ő ötlete volt, hogy az erdőben kevés költséggel turista-ösvényt alakítsanak ki pihenőhelyekkel és kis játszótérrel. Megélhetésüket ebben az időben gyakorlatilag a szülők fedezték. Náluk ettek, ők fizették a gyerek napközijét, tankolták az autót, de az építkezés legalább jól haladt, tavasszal, amikor újra nyitottak, az étterem és a konferencia-központ már elkészült, jó ütemben haladt a tereprendezés és a parkosítás. Két év múlva a kemping kezdett nyereségessé válni, iskolai osztálykirándulások, vállalati csapatépítő tréningek, konferenciák váltották egymást. A következő évben már a kis faházak korszerűsítésére és az infrastruktúra fejlesztésére is sor került, és alig 5 év múlva már folyamatos teltházzal működtek májustól októberig. De még mindig a szülők kis szoba-konyhás melléképületében laktak, és ahogy a kislány nőtt, a helyzet már kezdett tarthatatlanná válni. Ezért felmerült, hogy a városban bérelnek lakást, közel a kempinghez. De minek bérelni, amikor úgyis mindig a kempingben vannak? Hiszen az étterem és a konferenciaterem egész évben működik, máris bővíteni kell, így itt alakítottak ki egy kis két szobás lakást, és ebben laktak évekig, míg már megcsömörlöttek az örökös rohanástól és a kemping eladása mellett döntöttek.

Egy régi, lerobbant polgári házat vásároltak meg a belvárosban, ahol az átalakítás után panziót és kellemes éttermet alakítottak ki. Időnként, ha nagy volt a hajtás, Zitu is beállt dolgozni a konyhába, szerette az eredeti mesterségét. A közelben vásároltak kényelmes lakást. Kislányuk már gimnáziumba járt, amikor úgy döntöttek, szerelmük megérdemel még egy gyereket. Nem is vártak tovább, hiszen Zitu már közel járt a negyvenhez. A második kislány is rendben megszületett, a kis család szeretetben élt, a pici lányra - míg szülei dolgoztak - Mami, vagy a férj édesanyja vigyázott. De Zitu már megelégelte a folyamatos robotot, jobban szeretett volna a gyerekeivel és a férjével lenni, ezért igazgatót kerestek a vállalkozás élére. Az egyik jelölt, fiatal 25 év körüli lány, különösen szimpatikus volt Zitu számára, saját, fiatalkori énjére emlékeztette, ezért - bár mindenki szerint fiatal és tapasztalatlan volt - őt választotta, és jól döntött. A lány ambiciózus volt és tevékeny, de mindig figyelembe vette a tulajdonosok kívánságait is. Tökéletes együttműködés alakult ki közöttük. Néhány hónap múlva Zitu, amint az irodába igyekezett, a panzió belső udvarában lévő kis park egyik padján idős hölgyet pillantott meg. Máskor is látta már, de most megszólította. Segíthetek valamiben? - kérdezte. Csak az unokámra várok, mosolygott a hölgy, itt dolgozik, ő a vezető, tette hozzá büszkén. Nem zavarnám, már úgyis hamarosan végez. Zitu kedvesnek találta a nénit, bemutatkozott, én vagyok a tulajdonos, mondta. A néni is bemutatkozott, és Zitu nem hitt a fülének. Édesanyja nagynénje állt előtte, aki miatt közel 30 éve a városba jött. Csodálkozva bámultak egymásra, és a néni rengeteg hírrel tudott szolgálni közös családjukkal kapcsolatban. Zitu megtudta, hogy keresztanyja, aki meglopta és kisemmizte, jelenleg szörnyű körülmények között él, a férfi aki Zitura támadt, és a nőt rávette a gazságokra, elhagyta, amikor a pénz elfogyott. Míg a néni lelkesen mesélt más családtagokról, Zitu gondolatai elkalandoztak a múltba. Keresztanyjára gondolt, a nyomorra, amiben él, és az általa elkövetett bűnökre, de képtelen volt akár haragudni, akár sajnálni, nem érdekelte a sorsa. Történt, ami történt, gondolta - a sors igazságot szolgáltatott.