Zita

Zita május 1-én este született, két és fél hónappal a várt időpont előtt. Csak anyja várta, aki alig múlt 18 éves, a fiú, aki nemzette, lelépett a második randevúról, még a számlát sem fizette ki a vendéglőben.

Reggel még semmi sem utalt Zita érkezésére, anyja elment a majálisra, vásárolt két léggömböt, evett 10 deka kolbászt, de fájni kezdett a dereka, hát evés után hazaindult az albérletébe. Gondolta, kicsit ledől, de hamar felriadt, akkor vette észre, hogy elfolyt a magzatvíz. Sportszatyorba pakolta a holmiját, hóna alá vette a selyempapírba csomagolt pólyát, aztán besétált a kórházba. Mire odaért, a fájások már 5 percenként jöttek, nem volt idő még az előkészítésre sem, Zita szinte azonnal megszületett. Pici volt, fel sem sírt igazán, csak némi nyöszörgést produkált, aztán csak pislogott. Anyja azonnal, és teljes szívéből megszerette, egy probléma volt csak, fogalma sem volt, hogy fogja felnevelni. Egy hónap múlva hazavihette az albérletébe, ahol a házinéni meg a védőnő útmutatásai alapján igyekezett gondozni. Zita csendes baba volt, de szépen fejlődött, sokat mosolygott, nagy szemeivel követte anyja mozdulatait, hallgatta, ahogyan énekelt neki, miközben faliszőnyeget készített a gyerekágy köré, vagy pulóvert kötött. Boldog kisbaba volt.

Amikor két éves lett, anyja hetes bölcsődébe adta, mert csak így tudta eltartani magukat. Zita, mintha tudta volna, hogy ez csak kényszer-szülte megoldás, minden hétvégén kitörő örömmel futott elé, amitől anyjának még inkább lelkiismeret furdalása lett. Két hónapig bírta a lánya nélkül, aztán más megoldás után nézett.

Új munkahelyén hivatalsegédként alkalmazták, még kevesebbet keresett, mint a gyárban, ahol 17 éves kora óta dolgozott három műszakban, de inkább vállalta, hogy télen is körömcipőben jár, napjában egyszer eszik a hivatali menzán, de a lányát maga mellett tudja. Zita mindebből semmit sem érzékelt. Nem hiányolta a fürdőszobát, nem ismert másmilyen körülményeket, csak a kis albérleti szobát, ahol az ágya körül szép színes faliszőnyeg volt, a kiskádjában jókat játszott a műanyag játékaival. Az asztalon két dunsztos üveg tele volt színes ceruzával, cipős dobozokban rengeteg gyurma várta, amikor hazaért. Anyja a munkahelyéről elrontott géppapírokat hozott, és Zita egész délután képes volt rajzolni vagy gyurmázni, miközben anyja a kis rezsón krumplit, vagy tésztát főzött. Alkotásai a falakat díszítették, a kis gyurmaszobrok a polcokon sorakoztak, a rádióból zene szólt. Már óvodás volt, mire anyja kijárt maguknak egy tanácsi lakást, végre elhagyhatták a drága és kényelmetlen albérletet.

Zita az új lakásban megbámulta a pici fürdőszobát, az angol WC-t, a beépített konyhát és a tágas, parkettás szobát, ahova ömlött be a fény a nagy ablakon keresztül. Ha kilépett a lakásból, a függőfolyosóról az udvarra látott, ahol gyerekek játszottak a virágágyások között, és szivesen fogadták maguk közé Zitát. Gyorsan berendezkedtek, hiszen alig volt valamijük. Zitának az anyja kis íróasztalt vett a hivatali selejtezéskor, a nagy ablakhoz tolták, és Zita gyönyörű rajzokat készített.

Az iskolában a tanítónő felfigyelt a kislány tehetségére, dicsérte, külön foglalkozott vele. Mikor felső tagozatos lett, a festményeiből, szobrocskáiból az iskolában kiállítást rendeztek. Tanárai ajánlásával a város művészeti gimnáziumába iratkozott, ahol megtanulta a szobrászat és festészet különböző technikáit, kialakította saját stílusát. Aztán a képzőművészeti főiskola következett, de Zita nem találta helyét Pesten, hiányzott neki az anyja, a város, amit szeretett, a környék a folyóval, ahol otthon érezte magát, és az a néhány barát, aki megértette őt. A második év végén, amikor hazautazott, tudta, hogy többé nem fog visszamenni. Egy rövidáru üzletben helyezkedett el, ahol cipzárt és gombokat adott el háziasszonyoknak, szabadidejében festett és szobrászkodott. Furcsa, szinte nem is valóságos virágai, holdbéli tájai, zöld égboltjai és kék fái mégis valami rendkívüli harmóniát sugároztak, az emberek szivesen nézték a képeit. Szobrocskái vidám manókat, táncoló nimfákat, ölelkező szerelmeseket ábrázoltak.

Egy este barátnőjével üldögéltek a folyó partján, amikor megjelent a Fiú, aki Zita egész életét megváltoztatta. Az első perctől csodálta a lány kifejező szemeit, súlyos copfjait, törékeny testét. Zita idegenkedve fogadta a közeledését, ismerte a fiút és a családját, ahogy mindenki a városban, mivel apja a legmenőbb cukrászda tulajdonosa volt. A fiú először sértődötten vette tudomásul a lány közönyét, de rájött, hogy Zita nem kegyetlenségből, vagy női hiúságból teszi, egyszerűen nem látja őt, mindig alkot valamit, ami leköti teljes figyelmét. De nem adta fel, kellett neki a lány, mint a levegő. Úgy járt a lány nyomában, mint az árnyék, etette, ha elfelejtett enni, mesélt neki, amikor úgy látta, hogy magányos, vagy szomorú, megértette az elképzeléseit és érezte a lány alkotásainak szépségét. Egy idő után szinte nélkülözhetetlen lett Zita számára, aki végül úgy érezte, ha nincs vele a fiú, hiányzik valami az életéből. Rájött, hogy beleszeretett. Mivel soha nem tudott hazudni, nem is titkolta érzéseit. A fiú boldogan ölelte és vitte haza, bemutatni a szüleinek. Zita feszengett a hatalmas, emeletes házban, idegen volt számára az antik bútorokkal berendezett lakás, a házi-mozi, az autók a garázsban és a ház előtt. Csak a kert nyűgözte el. A szülők furcsán néztek a konfekcióruhára, a lófarokba fogott rengeteg hajára, a sportszatyorra a vállán. Lekezelő viselkedésük feldühítette Zitát, rövid idő után határozottan elköszönt, és a meglepett társaságot otthagyva hazaindult. A fiú utána futott, kérlelte, de Zita azt mondta, fejezzék be, ő nem való ide. Hazament a kis egy szobás lakásba, ahol anyja ölében sírta ki bánatát.

A fiú összetört az elutasítástól, napokig ki sem mozdult a házból, leveleket küldözgetett Zitának, szüleit hibáztatta, azok szólni sem mertek hozzá. Később a fiú állandóan Zita nyomában járt, kérlelte, ölelte, elmondta, nem tud élni nélküle. Zita nem sokáig tudta nézni a kínlódását, örömmel simult hozzá, szerelmük megerősödött.

Érzéseit képekben és szobrokban örökítette meg, amelyeket barátnője unszolására megmutatott egy neves művésznek. A festő elámult a lány tehetségén, biztatta, hogy alkosson tovább, és beajánlotta egy galériába, ahol az egyik képe szinte azonnal elkelt, majd néhány hét múlva egy másik is. Zita arcáról nem lehetett letörölni a mosolyt. Boldogságát fokozta, hogy a fiú megkérte a kezét. Abba is beleegyezett, hogy a fiú szüleinek házába költözzenek az esküvő után, ahol apósa műtermet rendezett be számára. Zita hálásan köszönte meg az engesztelésnek szánt ajándékot, érezte, hogy apósa elfogadja őt, ellentétben a fiú anyjával, aki folyamatosan megjegyzéseket tett és irányítani próbálta őt. A festést, szobrászkodást szamárságnak, időpocsékolásnak tartotta, célozgatott rá, hogy értelmesebb időtöltést is választhatna. Járhatna főzőtanfolyamra, mondta epésen.

A galéria tulajdonosa kiállítást szervezett kortárs művészek alkotásaiból, Zita munkái nagy sikert arattak még a helyi újságban is bemutatták.

Anyósa megragadta az alkalmat - a család nagy társasági életet élt - és partit adtak barátaiknak és a városi elitnek. Erre az alkalomra férje gyönyörű estélyi ruhával, ékszerekkel lepte meg Zitát, akit kellemetlenül érintett a dolog, mivel ő ezt nem engedhette volna meg magának. Csendesen kérte a férjét, hogy ne tegye ezt, mert az ilyen hivalkodó ruhák nem illenek hozzá. Végül mégis felvette, de a parti végére teljesen kiborult. Anyósa mindenkinek eldicsekedett "kis menyével", akiről írt az újság. Éjjel a lakrészükben újra összevesztek. A férfi nem értette, miért utasítja el felesége az ajándékait, Zita meg nem értette, miért akarják őt rákényszeríteni az ilyen szereplésekre, utálta a felhajtást, amit a kiállítás körül csaptak, és nehezményezte, hogy édesanyját nem hívták meg, az - állítólag - az Ő számára rendezett vacsorára. Feszültség költözött közéjük. A férfi dühösen nézte a plafont, Zita sírással küszködött. Nappal a férfi késő estig dolgozott, új cukrászda megnyitására készültek, Zita a munkaidő után a műtermébe húzódott, ott töltötte az idejét. Anyósa csípős megjegyzéseit arról, hogy mi lenne egy asszony dolga, egy ideig szó nélkül hallgatta, aztán egy nap, mire a család hazaért, háromfogásos vacsora várta őket. Zita kitett magáért, csodálatos illatok szálltak, amit csak az ízek múltak felül. A férfiak áradozva dicsérték, anyósa duzzogva hallgatott, aztán kényszeredetten megdicsérte és kérdezte, hol tanult meg főzni. Zita keményen a szemébe nézve közölte, hogy van neki édesanyja, aki megtanította mindenre, amire az életben szüksége lehet. Sajnálhatják, hogy nem ismerik. Férje akkor döbbent rá, hogy teljesen kizárták az életükből Zita édesanyját, még soha nem hívták meg magukhoz.

Amikor visszavonultak a hálószobájukba, bocsánatot kért Zitától, szégyellte, hogy nem figyelt az igényeire, sem ami az édesanyját, sem ami őt magát illeti, mentségére azt hozta fel, hogy végtelenül szereti és az érzések elragadták. Zita meghatódott, szerelmesen bújt a férjéhez, aki megigérte neki, hogy ezután nem korlátozza az életét. Zita kérte, hogy a férfi szüleinek megnyugtatására kössenek házassági szerződést, és nem akart hozzáférést a férje bankszámlájához, ellenben ő is nyit magának egyet, és saját maga fedezi a kiadásait. Helyreállt a béke közöttük.

Ezután Zita magának vásárolta a ruháit, és férje kénytelen volt elismerni, hogy minden esetben, amikor szükséges, elegáns, jól öltözött, de ha csak lehetett, távol maradt a család társasági életétől, a műtermébe vonult vissza. Ahogy múlt az idő, anyósa egyre többször célozgatott rá, hogy szeretne nagymama lenni. Zita is szeretett volna gyereket, de nem esett teherbe. Ez elkeserítette. Érzései megjelentek a művészetében is, drámai képek és műalkotások születtek, az ő sajátos, senkiéhez nem hasonlító stílusában, férje csodálattal tekintett ezekre. Már éppen nőgyógyászt kezdtek keresni, amikor végre teherbe esett. Mindenki nagyon boldog volt, mindenki igyekezett óvni, Ő azonban nem tartott erre igényt, csak férjét és édesanyját akarta maga mellett tudni. Öröme új alkotásokban mutatkozott meg, a galéria tulajdonosa egyre többször jelent meg nála, új képeket és szobrokat venni.

A család cége egyre jobban ment, már több cukrászdát is nyitottak, más városban is megvetették a lábukat. Sok alkalmazottal dolgoztak, cukrászati termékekkel, eszközökkel és kávéval is kereskedtek. Autóik az egész megyében szállították az árut lakodalmakba, iskolákba, büfékbe, áruházakba. Esténként a vacsoránál az üzleti ügyekről folyt beszélgetés, Zita is megemlítette, hogy szerződést kötött egy műkereskedővel, mindenki kedvesen gratulált neki, de egyedül a férje ismerte igazán a művészetét.

Amikor megszületett a kislányuk, a család el volt ragadtatva. Zita édesanyja mindennapos vendég lett a házban, és lassan egész jó kapcsolat alakult ki a két nagymama között. Zita imádta kislányát, örömmel szoptatta, férje elérzékenyülten nézte őket és ha lehet, még jobban szerette különös asszonyát. Zitát csak egy dolog zavarta. Már hét hónap telt el a szülés óta, de még mindig nem tudta visszaszerezni karcsú alakját. Tornázott, megvonta magától az édességet, mégis, a hasa nem lett laposabb. Panaszkodott is emiatt a férjének és az anyjának, aki kicsit meg is ijedt, mert úgy látta, lánya hasa tényleg nagyobb. Tapintatosan figyelmeztette vejét, hogy Zitát orvoshoz kellene vinni, és a férj ettől megijedve azonnal intézkedett. Szorongva ült a rendelő várójában, de Zita nevetve jött ki, kiderült, hogy 16 hetes terhes. A kis jövevény megviccelte őket, a szoptatás ideje alatt titokban megfogant.

A második kislány megszületése igazi családdá tette őket. Saját ház építésén gondolkodtak, de aztán letettek róla, a hatalmas házban mindenkinek volt helye, és kényelmes volt a nagyszülők jelenléte, főleg a két nagymama sok gondot levett a vállukról. Szerettek volna még egy gyereket, nem védekeztek a terhesség ellen, de a gyerek nem jelentkezett. Két év után feladták, úgy gondolták, már úgyis meg van minden, ami kell a boldogságukhoz.

Hét év telt el boldogságban, Zita és férje kapcsolata még mindig forró és szoros volt, a gyerekek már iskolába jártak, Zita már régen csak a gyerekeinek és a művészetnek élt, férje sem dolgozott már akkora erőbedobással, a céget alkalmazottak irányították, a férfi a gyerekeket vitte teniszezni, úszni, iskolába, míg Zita feladata a tanulás felügyelete és az otthoni életük irányítása volt. Nyaranta lakóautóval járták Európát, télen az Alpokban síeltek, de Zita még mindig az az egyszerű lány volt, akit a férfi megismert és megszeretett.

A bajok szinte egyszerre jöttek és váratlanul. Egyik kamionjuk egy több milliós kávé-szállítmánnyal karambolozott az autópályán és kigyulladt. A rakomány megsemmisült, hatalmas kárt okozva ezzel. Még ki sem heverték az esetet, amikor az egyik vidéki cukrászdájukból származó süteménytől többen szalmonella fertőzést kaptak. A média felkapta az esetet, tévében, újságban eltúlozva tálalták, ami a jelentős büntetés mellett az összes üzletben a forgalom visszaeséséhez vezetett. Aztán, amikor már úgy tünt, hogy kezdenek kilábalni a bajból, egyik éjszaka váratlanul meghalt Zita apósa. Mindenki megrendülve állt, feleségét kórházba kellett szállítani, Zita férje is csak ült gyámoltalanul és a könnyei hullottak. Egész életében az apjával dolgozott, mindent együtt csináltak. Zita vette át az irányítást, a gyerekeket édesanyjához vitte, ő pedig intézte a temetést és felügyelt az üzletre. Meglepődve fedezte fel, hogy a cég ügyei nem mennek olyan jól, mint ahogy azt kívülállóként gondolta. Próbálta a férje figyelmét felhívni a bajokra, de ő még a bánatába süllyedve csak tengett-lengett, anyósa pedig soha nem értett az üzlethez. Zita az ügyvezetőhöz fordult, aki több mint 10 éve vezette a céget, de az lazán megnyugtatta, rémeket lát, mondta, minden jól megy, ez a kis megtorpanás pillanatok alatt meg lesz oldva. Ehhez képest egy hónap múlva beadta a felmondását családi problémákra hivatkozva.

Távozása végre felrázta Zita férjét az apátiájából, és munkához látott. Új ügyvezetőt keresett, aki ragaszkodott hozzá, hogy az átvételt könyvvizsgálat előzze meg. A vizsgálat olyan szabálytalanságokat és hiányosságokat állapított meg, amelyek egyértelműen a volt cégvezető sikkasztására utaltak, aki azonban nyomtalanul felszívódott. Rendőrségi feljelentést tettek ugyan, de kevés volt az esély arra, hogy a káruk megtérüljön. A hiány akkora volt, hogy Zita férje és anyósa, mint tulajdonosok kénytelenek voltak a vállalkozás leépítésére lépéseket tenni. Fájó szívvel váltak meg a sok éve nekik dolgozó embereiktől, akik így kenyér nélkül maradtak. Mire a problémákat megoldották, a tartozásokat kifizették, csak a régi családi cukrászda maradt. Ekkor észlelte Zita, hogy újra gyereket vár. Félve mondta el férjének, Ő azonban boldogan fogadta a hírt, és mintha megfiatalodott volna, hatalmas energiával vetette magát a munkába. Esténként a család a lehetőségeket fontolgatta. A cukrászda önmagában nem elég nyereséges, bármennyire patinás és népszerű is, a rendezvényekre és üzletekbe való süteményszállítás hoz igazi hasznot, de ahhoz át kell alakítani és ki kell bővíteni az üzemet. A bővítés azonban pénzbe kerül, ami viszont nincs. Kölcsönt kell felvenni a házra, de lehet, hogy az sem lesz elég. Zita, aki eddig nem szólt bele az üzleti ügyekbe, egyszer csak azt mondta, nem lesz gond a pénzzel, vegyenek le az ő számlájáról. Férje meghatottan csókolta meg, anyósa ingerülten mondta, hogy itt nem aprópénzről van szó, ide tízmilliók kellenek. Zita szó nélkül anyósa elé tette a bankszámlája kivonatát. Az asszony elsápadt az összeg láttán. Honnan szerezted ezt, kérdezte. A képeimért és szobraimért kaptam, válaszolta Zita. Férje is csak nézett elkerekedett szemekkel. Zita elnevette magát. Nem értem, miért csodálkoztok, mondta, 20 éve dolgozom. Mit gondoltatok, hol vannak azok az alkotások, amiket készítettem. Ha mind meglenne, nem férne el a házban. Szinte nem volt semmi kiadásom, hiszen a férjemtől mindent megkaptam. Így hát a pénz megmaradt.

A cukrászda bővítése elvitte az összes pénzt, amit Zita hosszú évek alatt megkeresett, de ő nem foglalkozott ezzel, a lányai és a babavárás kötötték le a figyelmét, és mint mindig, ez a helyzet is új alkotásokra ösztönözte. A harmadik kislány gyorsan, szinte fájdalom nélkül érkezett. A szülők boldogan vitték haza. Azon az estén Zita és férje újra fiataloknak érezték magukat. A férfi tele volt tervekkel, szinte vibrált az energiától és az ágyban kuncogva beszélgettek.

Másnap Zita rajtakapta anyósát, amint a házban elhelyezett festményeket és szobrokat nézegeti. A fejét rázva, hitetlenkedve mondogatta, fogalmam sem volt, hogy ezek ennyit érnek. Fia megveregette a vállát, hát sose voltál egy nagy műértő, mondta, de mi így szeretünk. A gyerekek nevettek.