Viki

Ült a csupasz ágy szélén, a nyitott ablakon behallatszott a város zaja. Kopott sporttáskája, bőröndje még a szoba közepén feküdt, mellette egy tescós szatyor, anyja nyomta a kezébe, mielőtt felszállt a buszra. Néhány paradicsom, zöldpaprika és alma van benne. Ki kell csomagolni, mielőtt a lakótársnője hazaér. Nagy szerencse, hogy kiszúrta az újságban ezt az albérletet, a tulaj nem kért biztosítékot se, így maradt valami pénze, amíg munkát nem talál, és fizetést nem kap. Ha ez nincs, el se indulhatott volna. Szétnézett. A falon kissé divatjamúlt tapéta, tarka szőnyegpadló, két heverő, egyiken ágytakaró, egy két ajtós szekrény és egy komód. Az otthoni állapotokhoz képest civilizált és barátságos.

Anyjára gondolt, aki hajnalban a buszhoz kisérte. Ahogy ott állt könnybe lábadt szemmel, írjál egy lapot, ha megérkezel, mondta. Jó, mondta Viki, majd küldök pénzt is, csak legyetek egy kis türelemmel.

A tanya, ahol éltek, vigasztalan hely volt. A kopár udvaron nem nőtt egy szál virág se, nem volt egy fa se, a gazdasági épületek roskadoztak. Hatan osztoztak azon az egy szobán, a szülők és a négy testvér. Apjuk alkalmi munkákat vállalt, de ebből nem sokat láttak, mire hazaért, már sokszor semmi sem volt belőle, ő meg ittasan gajdolt, amíg el nem aludt, ha valami nem tetszett neki, gyakran eljárt a keze. Anyjuk főállású anyaként kapott némi pénzt és a családi pótlékot, csirkét és kecskét tartott, a tojást, sajtot eladta a városi piacon, ebből tengődtek.

Viki már 15 éves korában elhatározta, hogy nem marad itt. Elege volt a kihúzható rekamiéból, amelyen a testvéreivel egy takaró alatt kellett aludni, a máltaiaktól kapott szedett-vedett ruhákból, a hol két számmal nagyobb, hol egy számmal kisebb cipőkből, az elvékonyodott, használt télikabátokból, az apja terrorjából, a verésekből. Mindenből. Alig várta, hogy betöltse a 18. évet. Amióta elhagyta a mezőgazdasági szakiskolát napszámba járt, a pénz nagy részét ugyan haza adta, de magának is spórolt, így aztán végre elindulhatott.

Nagyot sóhajtott. Ne álmodozz, pakolj, mondta magának. A bőröndből egy lepedő, egy párna, és egy pléd került elő. Azonnal megágyazott az üres heverőn. Az akasztós szekrényhez lépett, kinyitotta. Cellux-szal felragasztott cetli várta. "Szia! A bal oldalon vannak a ruháim. A rózsaszín sál az elválasztó, azon túl a négy üres vállfa és a felette lévő polcrész a tied. A komód két alsó fiókjába pakolhatsz, este majd beszélünk, üdv." olvasta. Mosolyogva pakolta be szegényes motyóját. Két törölköző, egy blúz, egy pulóver, egy farmer, két bugyi. Egy szappan, egy fésű és egy fogkefe. Hát ezzel nem lesz tele a szekrény, gondolta. Egyetlen dzsekijét a szekrénybe akasztotta. A konyhába ment. Magas lány állt a tűzhelynél. Szia, Te vagy az új lány? - kérdezte barátságosan, de kissé lenézően. Az enyém az erkélyes szoba, tette hozzá büszkén. A nagyobb szobában egy fiatal pár lakik. A fürdőben kicsit szűken vagyunk, most meg még Te is idejöttél, meg van veszve ez a vénember, utalt a tulajdonosra. Remélem, legalább alkudtál a bérleti díjból, én biztosan fogok, beszélt egyfolytában, Viki érdeklődve hallgatta. Csak egy pohár vízért jöttem, mondta, de poharam még nincs. Van itt, bökött a fejével egy tálca felé a lány, elrakjuk az üres nutellás poharakat, buliban jól jön... Viki bólogatott, vajon mi lehet az a nutella, gondolta. Megyek, mondta aztán, még ma munkát kell találnom és már elmúlt dél. Van valami szakmád? - érdeklődött a lány. Van, de nem hiszem, hogy azzal itt sokra megyek, válaszolt Viki. Vegyél egy hirdetőújságot itt a sarkon, ajánlotta a lány, nem érdemes kószálni itt le-fel. Kiírsz belőle 5-6 címet, aztán holnap elindulsz...

Viki az újsággal a kezében leült az utca végén a kis parkban, egymás után karikázta be a jónak tűnő lehetőségeket, de szinte mindenhol telefonszám vagy e-mail cím volt megadva. Honnan és miből hívja fel ezeket, töprengett. Megszámolta a pénzét, elbizonytalanodott. Az egyik ház alatti kisboltban vett egy fél kiló szeletelt kenyeret és egy margarint. Többet nem mert, ki tudja, mi lesz a következő napokban. Lassan bandukolt hazafelé, tele volt várakozással és izgalommal, tetszett neki az új környezet, a játszótéren futkosó gyerekek, a beszélgető anyukák, a parkolóban álló autók, a kissé gazos virágoskertek a házak előtt.

Mire hazaért, szobatársa már az ágyán hevert. Szimpatikus lánynak látszott, valahol a huszas évei elején járhatott. Egész este beszélgettek, a lány elmondta, hogy takarékoskodnia kell, éppen házasságra készülnek a fiújával, ezért fogadott szobatársat, Viki megemlítette a nehézségeit a telefonszámokkal kapcsolatban, és a délutáni beszélgetést az erkélyes szoba lakójával. Jaj, hát ő egy kicsit el van szállva, kuncogott a szobatárs, viszont az tényleg jó lenne, ha tudnál venni egy mobilt, mert anélkül itt nem nagyon tudsz boldogulni. Együtt nézegették a hirdetéseket, a lány tippeket adott, hova érdemes még benézni. Még sokáig nem tudott aludni. Élvezte az ágy kényelmét, izgalommal gondolt a következő napra.

Másnap kora reggel útnak indult a belváros felé. Telefont kell venni, és felhívogatni a lehetséges munkahelyeket. Az üzletben izgatottan nézte végig a kínálatot, a legolcsóbb készüléket választotta, a fiatal fiú türelmesen magyarázta a készülék működését, ő meg boldog volt, bár a pénze erősen apadt. Egy padon ülve hívta egyik számot a másik után, és jegyezte fel a címeket. Térképet is kell venni, döbbent rá, hiszen azt se tudom, merre induljak. Újabb kiadás. Kezdett pánikba esni. Méricskélte a távolságokat, úgy döntött, kettőt még aznap felkeres, vagy, ha nem húzódik el nagyon a megbeszélés, akkor hármat is. Nem várhat, hiszen tizedike van, ha nem talál munkát, a jövő hónapban nem tud lakbért fizetni. Az első helyen egy nő lekezelően kérdezgette, önéletrajzot emlegetett, száját biggyesztette, aztán "majd értesítjük" mondta, és nem derült ki, milyen munkát is kellene végezni. A második helyen, egy kocsmában, a gyakorlatot hiányolták, de Viki gyomra amúgy is forgott az áporodott italszagtól, szinte kimenekült a helyiségből. A harmadik helyet már betöltötték, éhesen, szomjasan és fáradtan ért haza. Lába égett az olcsó cipőben. Másnap újra neki indult a városnak. Már rutinosabb volt, a konyhában talált, és kimosott kis kólás flakonban vizet vitt, egy darab papírtörlőbe csomagolva margarinos kenyeret. Egész nap ment, vagy öt cégnél járt, egy-két helyen elkérték ugyan a telefonszámát, de munkahely még mindig nem volt. Este a szobatársának megemlítette az önéletrajz hiányát. Ó, basszus, mondta a lány, holnap délután én is szabad vagyok, találkozzunk a városban és megcsináljuk. Úgy is lett. Egy internet kávézóban Vikinek e-mail címet készítettek, kitöltötték a neten talált önéletrajz formanyomtatványt, aztán egy copy szalonban kinyomtatták 10 példányban. Ez megint pénzbe került és Viki rémülten vette észre, hogy már az utolsó tízezresét váltotta fel. Majdnem egy hét ment el szaladgálással, amikor végre sikerrel járt. Az önkormányzat városüzemeltetési cége keresett parkrendezési területre munkatársakat. A fizetés ugyan nem volt magas, de azonnal lehetett kezdeni, és legalább valamilyen szinten voltak ismeretei ezen a területen. Boldogan trappolt haza, szobatársa vele örült. Ez a legjobb, amit találhattál, mondta, ez egy biztos állás, ha el nem szúrod, életed végéig itt dolgozhatsz. Fél év múlva megkapod a cafeteriát, az is plusz pénz. Másnap reggel kissé szorongva, de kellemes izgalommal igyekezett az új munkahelyére. Kapott munkaruhát, cipőt, erre se volt gondja, Viki újra boldog volt és vidám, lakótársaival jól kijött, nem zavarta, hogy még két hétig csak margarinos kenyeret ehet, lényeg, hogy már van stabil munkahelye. Egyszerű emberek között dolgozott, de ehhez hozzá volt szokva, a napszámosok sem végeztek egyetemet, főnökei elejében kritikusan nézték a munkáját, de hamar rájöttek, Viki azonnal átlátja az ültetési rendet, nyugodtan rá lehet bízni egy-egy virágágyás elkészítését. A napok szinte repültek, és bár Viki pénze jóval a fizetésnap előtt elfogyott, valahogy mégis kihúzta a szokásos kenyér-margarin szendviccsel. Amikor megkapta a régen várt fizetését, rájött, hogy a két heti munkabére nem fedezi a következő havi megélhetését. Kifizette a lakbért, és megint csak fillérjei maradtak. Még annyi sem, mint az előző hónapban. Szipogva számolgatott, amikor megérkezett a szobatársa. Keresned kell valami azonnal fizető másodállást, mondta Vikinek. Keresnék én, de azt se tudom, hol kezdjem, kesergett Viki. Tartsd nyitva szemed, böngészd az ingyenes újságokat, hiszen nem azonnal kell, a pénzed még kitart azért egy-két hétig. Rakj ki szórólapokat a házakban, hogy lépcsőház takarítást vállalsz, ötletelt az erkélyes szoba lakója. Keresd meg a közös képviselőt, ki van írva a telefonszáma a lépcsőházban. Ez nagyon jó ötletnek bizonyult. Már a következő hét végére kapott egy megbízást. Fájt a dereka, mire felseperte, lemosta a tíz emeletes lépcsőházat, de szinte ugrált örömében, amikor a kezébe nyomták a kétezer forintot. Úgy érezte, mintha a lottón nyert volna. Ne legyél szégyenlős, biztatták a lakótársak, mondjad mindenkinek, hogy melót keresel, sose lehet tudni. Viki elejében kicsit feszengve, aztán felbátorodva kutatott fel minden munkalehetőséget. A tél beálltával a hóeltakarítás hozott valamit a konyhára, és Viki jókedvűen végzett minden munkát, ami jött. Már nem a megélhetéséért dolgozott, anyjának és testvéreinek is juttatott a pénzből, és gyűltek a forintok a megtakarítási számláján is. Lakótársai nem értették ezt a megszállott gyűjtögetést, éljél már, mondogatták neki. Vegyél ruhát, cipőt, menj moziba, színházba, ülj be néha egy étterembe. Oké, nevetgélt Viki. Jó nekem a turkálós ruha is, gondolta ilyenkor, és csak éjjel az ágyában engedte szabadjára a fantáziáját. Önálló albérletről álmodott, ahova kimenekíthetné anyját és testvéreit apja terrorja elől. Azért néha magára is költött. Karácsonyra párnát és paplant vett magának, születésnapjára szép törölközőket, névnapjára ágytakarót. Mindezeket a turkálóból szerezte be. Azt tervezte, mire családját magához veheti, minden készen fog állni.

Az sors azonban másképpen akarta. Még egy éve sem lakott a nagyvárosban, amikor anyja értesítette, hogy apja váratlanul meghalt. Részegen elesett a biciklivel, beütötte a fejét, már magához sem tért. Viki hazautazott a temetésre. Sajnos még nincs elég pénzem, mondta az anyjának, várnotok kell, de hoztam egy telefont, ezen tudjuk tartani a kapcsolatot. Anyja csak legyintett. Törődj magaddal, most már én is elmehetek dolgozni, majd lesz valahogy. Viki még nagyobb lendülettel kezdett takarékoskodni, mígnem anyja egyszer csak meglepő hírrel hívta fel. A három gyerekre kapott árvasági ellátás és az emelt családi pótlék már elég ahhoz, hogy az ő keresetével kiegészítve tisztességesen megéljenek. A gyerekek bejárnak majd a közeli kisváros iskolájába. Nem mennek ők sehova. Viki teljesen elhűlt. Minden terve kútba esett, amiért dolgozott. Vagy két hónapig rágódott, aztán szabadságot vett ki, és hazatért. Nem ismert rá sem a tanyára, sem a családjára. A ház kívül-belül kimeszelve, a szobában új ágyak, íróasztal a gyerekeknek, az udvar felásva, füvesítve, a terület cserjékkel körbe ültetve. Anyja arca kisimult, ragyogott, a gyerekek vidámak voltak. Hát ez...??? - kérdezte csodálkozva. Egymás szavába vágva meséltek. A szomszéd adta a cserjéket, a tüzépestől kapták a meszet, a polgármester szerezte a heverőket és az íróasztalt. Mindenki segíteni akart. Tavaszra összejön a pénz egy tusolóra. De a lényeg, hogy megnövekedett a bevételük. Amit apjuk keresett, azt el is itta. Most az árvasági ellátás szinte felfoghatatlan gazdagságot jelentett. Csak magaddal törődj, simogatta az anyja. Amit eddig küldtél, nagyon jól jött, de most már megállunk a lábunkon.

Így történt, hogy Viki válláról legördültek a terhek. Húsz éves volt, már élhetett volna kedvére. De szinte megbénult. Munka után már nem szaladt másod- és harmadállásokba, az albérletében üldögélt, szobatársa egy idő után nem birta már nézni. találj már ki valamit, mondta neki. Rossz nézni, ahogy itt lézengsz. Jó, majd kitalálok, hagyta rá Viki. De a tél lehangoló volt és eseménytelen. Haza se akart menni, hiába hívta a családja. Aztán a tavasz valahogy visszahozta az életkedvét. Keze nyomán szépültek a parkok, közterületek, nagyon tehetséges vagy, mondta a főnöke. Kár, hogy nincs érettségid, akkor elvégezhetnéd a felsőfokú képzést, és magasabb beosztásba kerülhetnél. Ez elgondolkoztatta Vikit. Ősszel már a dolgozók gimnáziumának padjait koptatta. Huszonnégy éves volt, amikor leérettségizett, és megkapta első brigádvezetői beosztását. Esténként tanult, a kertészeti egyetemre készült, diplomás parképítő akart lenni. Még mindig abban a szűk kis albérleti szobában lakott, igaz már egyedül, lakótársa férjhez ment, és a többi lakó is kicserélődött.

Időnként hazalátogatott, a kis tanya sokat fejlődött az idők során. A kert virágoktól illatozott, a tetőn parabola antenna és napelem. Anyja és Öccse laktak már csak ott, megtoldották egy szobával, béreltek egy kis földet, állatot tartottak, gyümölcsöt, zöldséget termeltek. A lányok a városban tanultak, majd dolgoztak.

Már a felvételire készült, amikor hirtelen minden megváltozott. Viki egy este hazafelé tartott, amikor egy 4-5 éves kislányra figyelt fel. Egyedül hintázott a sötét játszótéren. Vajon hol lehetnek a szülei, gondolta miközben tovább ment. A ház sarkánál megtorpant. Nem hagyhatja itt egyedül. Tétován toporgott, a kislány csak hintázott, lökte magát, mintha el akart volna repülni. Viki szinte érezte a gyerekből áradó feszültséget. Lassan odasétált, leült egy padra. Hátha jön már az anyja. Vagy fél óra telt el, még senki se jött, a gyerek szinte mozdulatlan arccal repült a hintával. Itt valami nagyon nincs rendben, nézett körül Viki, aztán a gyerekhez lépett és megállította a hintát. Hol van az anyukád? - kérdezte kedvesen. A gyerek nem szólt, csak kétségbeesetten szorította a hinta láncát. Itt laksz ebben a házban? - kérdezte tovább, a gyerek a fejét rázta. Meg tudod mutatni, melyik a Ti házatok? A gyerek a fejét rázta. Itt maradjak veled? A gyerek bólintott. Viki a padhoz vezette, leültek, a gyerek egyre közelebb húzódott, Viki átkarolta. Így üldögéltek vagy fél órát. Mit kellene tenni? Hívjam a rendőrséget? - töprengett. Sovány fiatal nő szaladt a házak között. Anya! - suttogta a gyerek. Szóljunk neki, mondta Viki, de a gyerek rémülten rázta a fejét. Viki nem értette. A nő észrevette őket, csakhogy meg vagy! Hol csatangoltál? Már azt hittem... elharapta a szavakat. Köszönöm, hogy vigyázott rá, mondta és a gyereket kézen fogva indulni akart. A kislány megvetette a lábát. Nem akarok, tört fel belőle a sírás. Megyünk haza, ismételgette a nő, és a kislány egyre keservesebben sírt. Neeeeem... De már késő van, mondta az anyja, apa mindjárt hazaér! Neeeeem... sírta a gyerek.

A nő dühös lett, Vikire támadt. Mit csinált ezzel a gyerekkel? - kiabált, és Viki ekkor megérezte rajta az alkohol szagát, és meglátta szemében a részegek bizonytalanságát. Önkéntelenül hátrált. Semmit sem csináltam a gyerekével, vigyáztam rá, amíg maga nem volt itt, mondta nyugodtan. Itt voltam! - állította a nő, csak egy percre ugrottam el ide a... intett bizonytalanul valahova a város felé. Ez a rosszaság meg addig meglépett... Meglépett! Hát persze. Néhány perc alatt! Már Viki is mérges volt. Egy órája itt ülök vele. Este kilenc óra van! Szinte újra élte apja agresszióját, amikor ezt a nőt nézte. Honnan lépett meg? A nő nem válaszolt, a gyerek felé nyúlt, de az Vikihez szaladt, átölelte a derekát, fejét a kabátjába nyomta. Viki felkapta a kislányt. Nem viheti el. Maga részeg. Azt se tudom, tényleg a maga gyereke-e? Mutasson valami igazolványt. A nő ettől teljesen megvadult, hangos ordítására emberek nyitották ki az ablakokat, álltak ki az erkélyre. El akarja rabolni a gyermekemet, kiabálta a nő. Hívjanak rendőrt, kiabált Viki az erkélyen álló embernek, miközben a gyerek a nyakába kapaszkodott. Nem kell rendőr, ordibált az asszony, aki mintha percről-percre részegebb lett volna. Néhány perc múlva megjelent egy járőrkocsi, középkorú nő szállt ki intézkedni. Miközben a nőt próbálták megnyugtatni és valamilyen igazolványt szerezni tőle, egy férfi érkezett futva. A kislány újra felsírt, Apuuuu... és karját felé tárta. Viki elengedte a vergődő gyereket, aki a férfi karjába vetette magát. A nő láthatóan megszeppenve ült a rendőrautóban, már nem kiabált, de a férfi rá se nézett, krétafehér arccal, összeszorított szájjal ringatta a kislányát, látszott, próbálja legyűrni haragját.

Lassan a helyükre kerültek a dolgok. A kislányt az anyja elhozta az óvodából, majd egy sörözőbe ment, ahova magával vitte. A gyerek unatkozott, észrevette a játszótéri hintát, átment a forgalmas úton, a parkolón és játszott a gyerekekkel, hintázott. De a gyerekek már hazamentek, ő pedig nem emlékezett, merre is kellene menni, megijedt, már sötétedni is kezdett, nem mert leszállni a hintáról. A nő órákon át észre sem vette, hogy a gyerek eltünt, megfeledkezett róla. A férfit majd' szétvetette a düh. Ez volt az utolsó húzásod, sziszegte a nőnek. Elegem van. Aztán Vikihez fordult. Köszönöm, hogy vigyázott a kislányomra, mondta. A nőt elvitték a rendőrök, fel kell venni a jegyzőkönyvet, mondták, felírták Viki adatait, a férfi, ölében a kislánnyal elindult, aki félénken integetett.

Viki napokig a történtek hatása alatt volt. Nem értette, egy anya hogyan tudja így elfelejteni a gyerekét az ital miatt. Alig pár hét után idézést kapott a rendőrségről, tanúként hallgatták meg.

Aztán a bíróságra kellett mennie, ekkor már mérges volt. Miért nem tudják ezt megoldani nélkülem, morgott a munkatársainak. Mért pont engem rángatnak. A bíróságon látta újra a házaspárt. A nő ellenségesen méregette, a férfi, nyúzott volt és feszült, idegesen toporgott. Vikit fel sem ismerte. Na, ennyit a háláról, mosolygott fanyarul Viki. Amikor beszólították, rájuk se nézett. Válaszolgatott a kérdésekre, aztán amikor azt mondták, elmehet, szó nélkül hagyta el a termet. Semmi dolga velük, gondolta, csak a gyereket sajnálta.

Elérkezett a felvételi ideje, izgatottan vágott neki - és nem sikerült. Az elért pontszáma meg se közelítette a ponthatárt. Pedig annyit tanult. De úgy látszik, mégsem eleget. Elkeseredett volt és kiábrándult. Elpakolta a tankönyveket, butának, csúnyának, sikertelennek és magányosnak érezte magát. Nem lesz énbelőlem semmi, szipogott álmatlan éjszakákon. Sokat olvasott ebben az időszakban. Válogatás nélkül falta a könyveket. Romantikus regény, útleírás, történelmi tények, ahogy a kíváncsisága hajtotta. Kis laptopjával az ölében szinte ki sem mozdult az albérleti szobájából.

Aztán mégis összeszedte magát. Ahogy közeledett a tavasz, úgy javult a hangulata. Jókedvűen dolgozott a város főterén, amikor meghallotta a hangot. De, biztosan ő az, Apu! Látom! Amint felnézett, a kislány állt ott, apukája kezébe kapaszkodva. Viki rámosolygott. Nahát, de megnőttél, mondta neki a földön térdelve sáros kesztyűben és munkásruhában. Kezét csókolom, köszönt a férfi, és barátságosan mosolygott, protokoll-mosoly, gondolta Viki és csak bólintott. A gyerek a virágokról csacsogott, Viki egy tulipánhagymát adott neki, ültesd cserépbe, mondta, tedd az ablakodba, öntözd, és nemsokára szép virágod lesz. A kislány boldogan szorongatta, lelkesen bólogatott, az apja meghatottan nézte. Nem vitás, nagyon szereti a gyerekét, enyhült meg Viki, az a nemtörődöm, lenéző magatartás, amit irányában tanúsított, biztosan az aggódás miatt volt.

Még aznap újra találkoztak a lakótelepi kisboltban. A gyerek boldogan újságolta, hogy elültették a virágot. Másnap a buszmegállóban futottak össze. Nahát, mondta a férfi, már egy éve nem láttuk, most meg lépten-nyomon egymásba botlunk. Csak nem azt hiszi ez az ember, hogy ő szándékosan keresi a társaságát? - gondolta Viki, de a gyerek kedvéért műmosolyt vett fel, kicsi a világ, mondta, de majd igyekszem más útvonalon közlekedni ezután. A férfi zavartan nézett rá, ő meg felszállt az éppen beálló járműre, onnan integetett a kislánynak.

Újra elővette a tankönyveket. Albérleti szobájában a heverőjén kuporogva próbált tanulni, nem ment ki a térre, még azt hiszi ez a bájgúnár, hogy utána szaladgál. Nehezen tudott koncentrálni, folyton a gyerek és az apja járt a fejében. Vajon hogy végződött az az ügy, aminek ő is részese volt? Annak idején nem tartott igényt arra, hogy a bírósági itéletről értesítsék, így fogalma sem volt, hogyan végződött. A kislány kiegyensúlyozottnak látszik, mélázott, tehát nem kell aggódnia érte. Mégis folyton rá gondolt.

Mi a fene van velem? - töprengett este az ágyában. Ketyeg a biológiai órám? De hiszen még harminc éves sem vagyok... A család hiánya? Eddig nem érezte. Talán a gyerekkorában átélt agresszió miatt, eddig nem vágyott arra a klasszikus családi életre. Még férfi sem volt az életében soha. Én vagyok az antinő, gondolta szarkasztikusan. Nem hiányzik a család, a szex, a férfiaktól kiráz a hideg. Körülnézett a kis albérleti szobában. Ágy, szekrény, íróasztal, tévé, laptop, könyvek. Szeret így élni. De akkor mi ez?

Már egy jó ideje nem látta a gyereket. Csak nem beteg? - ijedt meg. Aztán újra látta őket. Éppen a parkban üldögélt és olvasott. A kislány, apja kezébe kapaszkodva ugrándozott, egészséges volt és kiegyensúlyozott. Észrevette őt, integetett, ő meg vissza.

Helló, Viki! - köszönt a férfi, ő pedig meglepődve nézett.

Honnan tudja a nevemet? - kérdezte.

Telepatikus képességeim vannak, ült mellé a férfi, ölébe húzva a kislányát. Hát a bírósági anyagokból, válaszolt aztán.

Virágot akarok szedni, mondta a gyerek, lekászálódva a férfi öléből. Nézték amint szaladgál.

Úgy látom, kiheverte azt a napot, mondta Viki. Jól végződött az ügyük? Sikerült megoldani a problémákat?

Hát maga nem tudja? - csodálkozott a férfi. Ketten maradtunk a kislányommal. Én kaptam meg a felügyeleti jogot.

Nem tudtam, válaszolt Viki, nem kértem a bírósági ügy irataiból. Úgy gondoltam, nem tartozik rám az ügy kimenetele.

Nem érdekelte, mi lesz a gyerekkel? - nézett rá csalódottan a férfi.

De, az érdekelt. Gondoltam is rá sokat. Csak olyan ez, tudja, mintha meglesném más emberek életét. Kényelmetlen érzés. A tanúskodás is... Úgy éreztem, a felesége gyűlöl, maga meg... hát fel sem ismert. Olyan érzés volt, mintha kéretlenül beavatkoztam volna. És igazából így is volt. Ha nem maradok ott a kislánnyal, ez az egész ügy nincs is. A felesége hazamegy, ki alussza magát...

Nem, ez éppen így volt jó, mondta a férfi. Nem az első eset volt. Már felmerült bennem a válás gondolata, de féltem lépni. Tudja, a bíróságok még mindig inkább az anya felügyeletére bízzák a gyerekeket. Mi van, ha elveszítem? De dolgozni muszáj volt. Ezért kénytelen voltam rábízni időnként, amikor a munkám késő estig elszólított. Ez az esemény aztán felnyitotta a szememet és adott egy lökést. A bírósági ítélet megnyugvást hozott, elváltunk. A feleségem belátta, hogy nem alkalmas a családi életre, azóta már külföldön él. A gyerekkel se nagyon tartja a kapcsolatot.

Hallgatva üldögéltek egymás mellett, míg a kislány oda nem szaladt. Kezében százszorszépek és pitypangok. Viki ölébe öntötte őket, kössünk csokrot, kérte. Nevetgélve piszmogtak a virágokkal, a kislány Viki térdére könyökölt. Később a férfi javaslatára a közeli kis fagyizóba mentek, a kislány bizalommal kapaszkodott a két felnőtt kezébe. Szép délután volt.

Ezután sokszor összefutottak, Vikiben engedett a feszültség a férfival szemben. Néha velük ment a játszótérre, néha elkisérték őt bevásárolni.

Holnap strandra megyünk, mondta a férfi egy nap. Nincs kedve velünk tartani? Viszünk kaját, piknikelünk. Viki megijedt. Más dolog így spontán összefutni, de előre megbeszélve ez már olyan, mit egy randi. Na, ne kéresse már magát, biztatta a férfi. Találkozzunk itt a megállóban reggel kilenckor.

Viki bizonytalanul bólintott. Ha nem jön közbe semmi...

Hazafelé menet a gyerek és a férfi járt az eszében. Nagyon kezd kötődni hozzájuk, ez gondot okozhat. De mintha a férfi is másként nézne rá egy ideje. Szivét megdobogtatta ennek lehetősége. De mi van, ha csak képzelődik? A pasi jóképű, okos, szeretetre méltó. Miért vonzódna pont hozzá, az unalmas, közel harminc éves nőhöz, aki még csak szépnek sem mondható.

Otthon a tükör elé állt. Hát, az alakja éppen elmegy... Se nem kövér, se nem sovány. A haja se valami nagy szám! Barna és itt-ott hullámos, de mindig ott, és úgy hullámzik, ahol éppen nem kéne. A szeme barna és nincs benne semmi különös. A szája se olyan, mint a modelleknek, nem csábító és buja, csak van, és kész. Még rúzsozni sem szokta, mert nem áll jól. Igaz, más sminket sem használ, nem is ismeri ki magát a kozmetikumok között. Az arca öregebbnek látszik a koránál, hiszen egész nap ki van téve szélnek, hónak, napsütésnek. Nem megy ő holnap sehova. Még a végén belezúg a pasiba, aztán sírhat. A konyhába ment, összedobott egy gyors főzeléket, megsütött hozzá egy szelet húst. A nagyszobában lakó fiatalasszony is ott tüsténkedett. Zene szólt, jó illatok szálltak, semmiségekről folyt a szó. Viki önkéntelenül pillantott többször is a szekrény sötétített üvegére, a másik nő észrevette. Mit nézel folyton? - kérdezte. Hát, kezdeni kéne valamit az arcommal, válaszolt Viki. Már olyan ráncos leszek lassan... Rakj rá valami pakolást. Nincs nekem semmi ilyesmi itthon. Majd veszek. Már hogyne lenne! - nézett rá a nő, itt van ez a kis tejföl. Ez pl. nagyon jó. Felkened, és amikor megszárad, ledörzsölöd. Langyos vízzel lemosod, aztán ezzel az uborkavéggel bedörzsölöd. Ez mára elég is.

Viki tétován kente fel a tejfölt. Rövidesen érezte, ahogy bőre bizsereg, melegség önti el. Ledörzsölte a kiszáradt réteget, bekente bőrét az uborkával. Megtapogatta az arcát, puha volt és selymes.

Reggel korán ébredt. Apró szendvicseket készített, egy műanyag edénybe dinnyét kockázott, felvette a fürdőruháját, bermuda, póló, saru..., haját egy rövid copfba fonta, így indult útnak. A kislány és az apja már várta, a buszon a kislány végig csacsogott, nevetett, a férfi ellágyulva nézte. Nagyon szereti a gyerekét, gondolta Viki. Egy nagy fa alá telepedtek, kockás plédekre, játszottak a vízben, fagyit ettek és vattacukrot, a kislány ragacsos kézzel ölelte át Viki nyakát, bizalommal kapaszkodott és lábával rúgkapált, úszok, úszok, kiabálta. A férfi aláúszott és egy lendülettel kiemelte a vízből, a gyerek sikított és nevetett. Ilyen egy igazi apa, gondolta Viki, elnézve a hancúrozást. A part felé indult, de a férfi a gyereket a medence peremére ültette és utána kapott, derekánál fogva megemelte és a vízbe vetődött vele. A kicsi boldogan nevetett. Viki prüszkölve állt fel, látszólag esetlenül próbálta visszanyerni az egyensúlyát, ujjai között a férfit figyelte, és amint elérhető közelségbe került, mellé ugrott, karját a nyakára kulcsolta, elgáncsolta és a férfi nagy csobbanással merült a vízbe. Viki fellökte magát a medence szélére, felkapta a kacagó gyereket és a plédjük felé futott vele. Elkaplak, hallották a hangot, de ők már ültek a napernyő alatt. A férfi melléjük vetette magát, ezért még számolunk, mondta zordan és meghúzta a copfját. Nevettek. Hozok valami innivalót, mondta a férfi, és a közeli büfé felé indult. Viki megetette a gyereket, aztán dinnyével kínálta. A férfi még mindig a büfénél könyökölt és egy fiatal lánnyal nevetgélt. Ők a kislánnyal citromos teát ittak a hűtőtáskából, a gyerek elpilledt, lefektette, fölé igazította a napernyőt, nézte, amint leragad a szeme. A férfi közeledett a bomba alakú lánnyal, kezében sör és üdítő. Viki torka elszorult. A lány csodaszép volt. Mielőtt odaértek volna, felkapta a táskáját, beledobálta a holmiját, mennem kell, mondta szinte rájuk sem nézve, jó mulatást. Dobogó szívvel és sírással küszködve sietett az öltöző felé.

Otthon már nyugodtan gondolta végig a történteket. Ő volt a hülye. Egy pillanatra többet látott bele ebbe a meghívásba, mint amennyit kellett volna. A férfi csak a gyerek miatt hívta, lehet, már előre arra számított, hogy csajozni fog és őt bébiszitternek szánta. Nem is lett volna gond, ha ezt előre meg is mondja... Nagyot sóhajtott. Nem hibáztathatja a férfit. Csak élni akar. Társat keres. Akivel majd felnevelheti a kislányt. Nincs ebben semmi különös.

A következő napokban szinte ki se mozdult a lakásból, nehogy összefusson velük. Aztán, ahogy lassan ősz lett, a parképítők lerakták a tavaszi virágok hagymáit, betakarták az ágyásokat és lassan beköltöztek a cég központi telepén lévő kertészetbe és ott tevékenykedtek. Viki szorgalmasan dolgozott, tanult, karácsonykor meglátogatta a családját, anyjánál gyűltek össze, mindenki a párjával, csak ő és anyja ültek magányosan az asztal két végén. Amikor kettesben maradtak, szinte egyszerre kezdtek el beszélni. Miért? - kérdezték egymástól. Még csak ötvenöt éves vagy, mondta Viki. Már harminc éves vagy, mondta az anyja. Nem ettem meszet, védekezett az anyja, végre senki sem dirigál, azt tehetek, amit jónak látok... Szeretném, vallotta be Viki, de nincs senki, aki szóba jöhetne. Mindenki kalandot akar, vagány, nagy mellű nőkkel, én nem vagyok elég izgalmas a férfiaknak. Eszébe villant a nyári eset, de nem hozta szóba. Mindketten zaklatottan aludtak el, másnap Viki gondolataiba mélyedve utazott vissza.

A következő napokban megint sokat gondolt a kislányra és az apjára. Vajon mi lehet velük? Nem ment a tanulás se, minden olyan sivár és reménytelen volt, a szomszéd szobában lakó egyetemista srác vigyorogva jegyezte meg, olyan vagy mint egy savanyú uborka. Viki vállat vont. Hát nem vet szét az öröm, vallotta be, és maga is meglepődött. A fiú érdeklődve faggatta, és Viki elmondta, mi történt, amikor úgy érezte, kialakulóban van valami közte és a férfi között. A srác a fejét fogta. Lányok... Meg se vártad, hogy bemutassa! Elrohantál, mert valamiből levontál valamilyen következtetést. Nem is ismered a tényeket. Azóta meg bujdokolsz. Ti nők, tisztára hülyék vagytok. Beszélgetés! Kommunikáció! Hm? Ütögette meg a homlokát a fiú! Néma gyereknek...ugye??? Azzal fejcsóválva visszaballagott a szobájába. Viki hallgatott, mint aki megkukult. Tényleg ilyen hülyén viselkedett? De most már úgyis mindegy, eltelt majdnem fél év, azt se tudja, hol keresse őket, és ha megtalálná is, mit mondjon? Ez már halott ügy. De legközelebb nem lesz ilyen meggondolatlan. Mindenesetre abbahagyta a bujkálást, megint a régi útvonalon közlekedett, de a napok múltak, a férfi és a kislány nem került elő.

A karácsony utáni első munkanapon Vikit váratlanul hívatta a főnöke. Hamarosan nyugdíjba megy a cég mintaboltjának a vezetője, arra gondoltak, elfoglalhatná a helyét. El kell ugyan végeznie egy boltvezetői tanfolyamot, de az csak fél év, a költségeket állja a cég. Közben betanulhatna. Viki örömmel kapott az alkalmon. Ez lesz az ő útja, döbbent rá. Nem érzett elég erőt magában az egyetemhez, de ez a lehetőség felvillanyozta. Azonnal bekapcsolódott a képzésbe, ami már vagy három hete tartott, és megkezdte a munkát a boltban, az idős kolléganője mellett, ahol sok gyakorlati tapasztalatot szerzett. Egy virágkötő fiatal lány is dolgozott velük, hárman jó csapatot alkottak, Viki szivesen tanult tőle is, díszítette a cserepes virágokat, kötötte a csokrokat. Elejében csak egy szál virágból, aztán már több szálból is. Imádta ezt a munkát, feloldódott, sokat nevetett, nem volt már feszült és visszahúzódó. Belecsapott a lecsóba, divatos csizmát és ruhát vásárolt. A farmer és a laza pulóver szépen állt rajta, haját levágatta, fülében divatos bizsukat hordott.

Valentin napon nagy forgalomra számítottak, Viki is serényen készítette a díszcsomagolásokat, és egyszer csak az a férfi lépett be az ajtón, aki olyan sokáig lekötötte a gondolatait és érzéseit. Mosolyogva köszöntötte Vikit és elismerően nézett rá. Maga aztán jól eltünt, mondta neki. Hiányoltuk. Hát annyira azért nem hiszem, mosolygott vissza Viki, hiszen ha akart volna, megtalál...

A férfi zavarba jött. Ő a régi Vikit ismerte, aki csendesen ballag a kislány kezét fogva és válaszol, ha kérdezik. Új volt neki ez a nevető szemű, határozott nő. Igaz, ismerte be, de most, hogy találkoztunk, meghívnám egy kávéra, ide a szemközti kis üzletbe. Menj, menj, - tátogta vigyorogva a munkatársnője. Na, jó, mondta, azzal magára kanyarította a dzsekijét és határozott léptekkel ment ki a férfi előtt a boltból.

Egymást fürkészve kavargatták a kévét, a férfi hitetlenkedve csóválta a fejét. Micsoda változás, elállt a szavam, amikor megláttam... Ha elmondom ezt a kislányomnak... Viki udvariasan érdeklődött a gyerek után, már iskolába jár, mondta büszkén a férfi. Biztosan nagyon megnőtt, mélázott Viki. Hát jöjjön és nézze meg! - invitálta a férfi. Nem zavarnék, hárított Viki. De, de, jöjjön el velem ma, lepjük meg! Viki a fejét rázta, ma későn zárunk, és nem tudom, mit szólna hozzá a partnere, ha váratlanul beállítana velem. Milyen partnerem? - kérdezte csodálkozva a férfi. Hát... gondolom, van már társa azóta, és...

A férfi elkomolyodott. NINCS partnerem. - jelentette ki. Nem gondolhatta komolyan, hogy alig egy évvel az után a megrázkódtatás után, amit a kislányom átélt az anyja alkoholizmusa, majd a válás miatt, ilyen hamar berángatok valakit az életébe? Viki nem tudta, mit mondjon. Végül úgy döntött, jobb az egyenes beszéd. Hát, a nyáron nem láttam, hogy annyira ódzkodna a párkeresés gondolatától, nézett a férfira dacosan. Mit látott maga? - hajolt át az asztalon a férfi. Együtt töltött velünk néhány délutánt, aztán egy napot a strandon, ahonnan minden magyarázat nélkül elrohant, ma se tudom, hogy miért. A kislányom nagyon elszomorodott, amikor arra ébredt, hogy maga elment. Volt ott helyettem más. - vágott vissza Viki. Kicsoda? - nézett nagyot a férfi. Hát az a bombázó, akit felszedett a büfénél.

A férfi hátradőlt a széken. Hát persze, mondta, mint aki hirtelen felismeri a helyzetet. Bacsajoztam, mi? Hát ez csúcs! Azt hittem, dacára a kevés időnek, amit eltöltöttünk együtt, hogy már jobban ismert ennél. Csak, hogy tisztázzuk: elfelejtettem magammal vinni a pénztárcát, ami csak akkor jutott már eszembe, amikor a pénztárnál fizetni kellett volna. Az a fiatal lány kifizette helyettem, és jött, hogy megadjam a pénzét. Azóta se láttam!

Viki úgy érezte elsüllyed. Sajnálom, hogy téves következtetést vontam le, mondta. Ezennel megkövetem. Kijelentem, hogy maga egy jellemes és tiszta életű apa! - próbálta tréfával elütni a tévedését. A férfi azonban nem mosolygott.

Nem tudtam, mi történhetett magával, mondta. Azt hittem, elunta magát velünk. Vagy ilyesmi. Aztán meg eltünt.

Sajnálom... Amikor felnézett, a férfi elgondolkodó szemével találkozott a tekintete.

Érdekelne azért, hogy miért érintette a nő feltűnése olyan érzékenyen magát? - nézte vizsgálódva.

Viki elvörösödve kínlódott.

Lám-lám, vigyorodott el a férfi. Most lebukott...

Mennem kell, kapta fel a kabátját Viki, köszönöm a kávét, és... A férfi nem válaszolt. Csak ült ott póker-arccal, míg Viki elviharzott.

A munkaidő hátralévő részében Viki alig volt használható valamire. Alig várta a zárást, óvatosan kémlelt ki az utcára, de a férfi nem volt ott. Megkönnyebbülten ballagott hazafelé, gondolkodnia kell, mondogatta magának. Amikor kinyitotta az ajtót, hangokat hallott a konyha felől, az egyetemista srác és... igen, ez a kislány! Már trappolt is ki és szaladt hozzá. Viki szóhoz sem jutott.

Beszélnünk kell, nézett rá a férfi, aki az ágyán heverészett teljes nyugalomban, fejét a falnak támasztva. Megveregette maga mellett a helyet, de Viki inkább az íróasztalhoz ült. A kislány a szőnyegen apja telefonjával játszott elmélyülten.

Ez az egész olyan... hülyén kezdődött, és még hülyébben alakult. - mondta a férfi. Mindenki zaklatott volt és feldúlt. Aztán találkoztunk itt..., találkoztunk ott..., beszélgettünk semmiségekről és fontos dolgokról, csak valahogy... mégsem EGYMÁSSAL. Mert mindig ott voltam! - kotyogott közbe a kislány. Ejnye! - szólt rá a férfi. De hát Te mondtad, amikor jöttünk! - háborodott fel a gyerek, és a férfi zavartan túrt a hajába. Igaz. - bólintott aztán. Randira kellett volna hívnom magát, de...

Értem én! - vágott közbe Viki. Mindig a gyerek volt a téma. Én úgy éreztem, magának mindegy, hogy ott vagyok-e. Csak a gyerek miatt találkozott velem, mert ő kedvelt engem. Sose láttam az arcán, a szemében érdeklődést. Egyszer se kérdezte meg, hol, vagy hogyan élek. Vannak-e terveim? Van-e párom? Én egy eszköz voltam ahhoz, hogy a kislánya megnyugodjon.

Aztán váratlanul meghívott egy vasárnapi programra. Boldog voltam. Éreztem az összetartozást, mutatott önkéntelenül is a szivére. De aztán láttam, amint... tudja. Azt gondoltam, már talált is magának egy szebb és fiatalabb nőt, hogy csak a gyerek miatt hívott... Nem tudom, miért, de most is így gondolom.

Én azért adnék magunknak egy esélyt. - nézett rá keményen a férfi. Kérdés, Maga megkockáztatja-e. Derítsük ki, mi is van köztünk valójában.

És hogy működne ez a gyakorlatban? - kérdezte Viki óvatosan.

Ráér holnap zárás után?

Randira hívsz? - tért át a tegezésre Viki.

A leghatározottabban.

Menj már el vele! - kotnyeleskedett a kislány. Lesz meglepi is!

Viki ránevetett. Hát, akkor ezt nem hagyhatom ki, igaz?

Másnap a férfi az üzlet előtt várta a kapualjba húzódva a szitáló eső elől. Nem hoztam ernyőt, nézett fel, és nem úgy néz ki, mintha el akarna állni. Hívjunk taxit, vagy üljünk be megint ide? - intett fejével a kis kávézó felé. Nekem mindegy, mondta Viki. Jó lesz itt is. Átsiettek az úttesten, leültek a sarokban, teát rendeltek. Zavartan hallgattak. Végül a férfi a zsebébe nyúlt, kis zacskót forgatott a kezében. Első randira illik a hölgynek virágot adni, mondta, de Te egész nap virágokat pakolászol, féltem, elfutsz, ha... Viki nevetett. Jópofa volt a férfi magyarázkodása. Kíváncsian leste, amint kibontja a zacskót, belekotor és egy apró brosst vesz elő. Virágot ábrázolt. Nem volt drága darab, talán néhány száz forint lehetett, Viki szemét mégis elöntötte a könny. Az első ajándék és az első ékszer, amit életében kap. A férfi tanácstalanul tartotta, ő meg óvatosan érte nyúlt. Ujjai a férfi kezét súrolták, tarkója libabőrös lett. Köszönöm, suttogta. Ez igazán kedves tőled. Ez az első ajándék, amit nem a családomtól kaptam.

A beszélgetés nehezen indult. A férfi nyílt meg először. Mesélt a házasságáról. A nőről, akit szeretett, és aki szerette őt - de még jobban az alkoholt. Úgy alakult ki, hogy észre se vette. Először csak a bulikon csípett be, de nem volt vészes. Aztán megszületett a gyerek, és a hűtőben egyre-másra jelentek meg a vodkás üvegek, a szemetesben a sörös dobozok, és a nő csókjai egyre többször italtól és cigarettától bűzlöttek. Kezdett a dolog kicsúszni a kezéből. Amikor a kislány óvodába került, ő megnyugodott, hogy jó helyen van. Délután, ha csak lehetett, ő ment érte, és pár hétig nem is volt baj, de egy nap hiába kereste. Felesége már elvitte a gyereket, és otthon sem találta őket. Megrémült. Bejárta az óvodától a lakásig az összes kocsmát, de sehol sem voltak. Végül a villogó rendőrautó vezette, utána futott és tényleg ott találta a részeg asszonyt és a rémült gyereket, akit egy másik nő ringatott a karjában. Ez végleg eldöntötte a házasságuk sorsát.

Utána Viki öntötte ki a szivét. Beszélt a nyomorúságos gyerekkoráról, arról, hogyan akarta megszabadítani családját az apja agressziójától, milyen gyökértelen és magányos volt a városban, és hogy mennyire megrázta, ami a kislánnyal történt. Tétován hallgatott el. Nem merte elmondani, hogy milyen érzések ébredtek benne a férfi iránt.

Záróráig beszélgettek, aztán a férfi taxit hívott. Szótlanul ültek a hátsó ülésen, Viki a kislányról kérdezett, és már meg is érkeztek. Köszönöm az estét, mondta a férfi a kapu előtt és hozzá hajolt. Apró, lágy csók volt, amit a szájára nyomott, és Viki elvarázsolva nézett a szemébe. Fenébe, mondta a férfi, mennem kell, a gyerekre a szomszéd vigyáz, pedig... nagyon maradnék.

Viki másnap nem tudta kiverni a fejéből azt az apró csókot. Egész nap kapkodott, nem figyelt a rendelésekre, munkatársnői a szemüket forgatták, ez teljesen becsavarodott, kuncogtak. De éppen ideje volt már...

A férfi délután telefonált. Érted akartam menni, hadarta, de a gyerek lázas.

Viki aggódva kérdezgette, orvosnál voltatok? Gyógyszert kapott?

A férfi sóhajtott. Úgy szerettelek volna látni. De ahogy nézem, ez eltart pár napig.

Hát..., majd hívjál.

Nem volna kedved eljönni és meglátogatni a gyereket? Meg engem is. Mondta a címet. Tudod, hol van?

Tudom.

Ebédidőben átszaladt a szemközti kis boltba, ahol citromot, teafüvet, gyümölcsöt vásárolt. Záráskor az irodai kis tükörben megnézte magát. Csizma, farmerszoknya, pulóver, a fülében nagy karika, a haja divatos, egészében stílusos. Csak hát... neki nincs szuper alakja, csábító szája, vakító kék szeme, meg ilyenek. Ő csak egy unalmas, harminc éves bolti eladó. Aki ráadásul egy beteg gyerekhez megy látogatóba. És aki szerelmes a gyerek apjába. Először vallotta be magának. Leereszkedett a székre. Atyaisten... mióta is van ez az érzés? Gondolatban visszafelé haladt az időben. Hát igen. Azóta, amióta ott, a villogó rendőrautó mellett kikapta a kezéből és magához ölelte a kislányát. Az a gyengéd csók, amit a homlokára, arcára nyomott, hogy megnyugtassa... az volt rá olyan nagy hatással, hogy soha többé nem tudta kiverni a fejéből. Csak nem nézett szembe vele. Eddig.

A buszon mélyeket lélegezve próbált megnyugodni, nehogy a férfi valamit észre vegyen. Nem akart csengetni, halkan kopogott. A férfi csendesen nyitotta az ajtót. Honnan tudtad, hogy alszik? - kérdezte. Nem tudtam. De sejtettem. A láz lenyomja a gyerekeket. Óvatosan vetette le a kabátját, befelé indult, de férfi maga felé fordította. Üdvözöllek az otthonomban, súgta és megcsókolta, ő meg boldogan simult hozzá.

A gyerek nyugtalanul aludt a nappali kanapéján. Viki a homlokára simította a tenyerét, forró volt és nyirkos. Még mindig lázas, súgta és a férfi bólintott. A konyhában teát készítettek, a férfi megitatta a kislányt, aki félálomban mosolygott, Vikiiii... motyogta és a karjába mászott, arcát a mellére hajtotta és már aludt is tovább. Viki elérzékenyülten ringatta. Próbáld letenni, súgta egy idő után a férfi, de a gyerek a mozdulatra megmarkolta Viki pulóverét, aki a fejét rázta. Elgémberedve ült a gyerekkel az ölében, háta, karja fájt, lába elzsibbadt. A férfi nézte őket. Lassan Viki szeme is lecsukódott. Arra ébredt, hogy a férfi felemeli a gyereket. Itt akarok maradni, nyöszörögte a kislány, de apja a kanapéra fektette, betakargatta, karjába igazított egy kopott plüss figurát.

Viki az órájára nézett. Ideje mennem. Fel akart ugrani, de lába megcsuklott alatta, karja zsibbadtan lógott, válla sajgott. Hűűű, teljesen elgémberedtem, csodálkozott. A férfi felsegítette, magához húzta. Muszáj elmenned? - kérdezte. Alhatsz az ágyamban, én úgyis a gyerek mellett maradok. Azzal a karjába kapta és a hálószobába vitte. De nem maradhatok, rémült meg. Ez nem jó ötlet. Én nem szoktam... Tudom, mosolygott rá a férfi. De most, a gyerek miatt... Reggel keresni fog. Csalódott lesz.

Viki tétován bólintott. De reggel korán el kell mennem, tiszta ruha kell, és be kell érnem nyitásra.

Hát persze! - egyezett bele a férfi. Igazából bármibe beleegyezett volna. Azt akarta, hogy itt legyen. Együtt akart lenni vele.

Egy pólót dobott az ágyra, ebben aludhatsz, raktam ki törölközőt a fürdőszobába. Tíz perc múlva Viki kijött a fürdőszobából, a kislány fölé hajolt, megy lefelé a láza, állapította meg, gondosan betakargatta, megpuszilta az arcát, aztán ösztönös mozdulattal a füléhez nyúlt, levette a fülbevalót és az asztalon lévő tálba tette. Jó éjszakát! - súgta és a hálószobába indult. A férfi szinte megbénult. Ő az, gondolta. Tudtam én, hogy nem véletlenül vonzódok annyira hozzá. Mintha dróton húzták volna, Viki után ment. Csak jóéjt-puszit akarok adni, mondta és viharosan megcsókolta. Viki megdermedt. A férfi észbekapott.

Nem, mondta, nem akarok visszaélni a helyzettel, csak annyira... szép vagy.

Én??? Kérlek ne... Én nem vágyok üres bókokra és hazug szavakra. Ne rontsd el ezt a meghitt estét.

Rendben, vonult vissza a férfi. Csak még... újra megcsókolta. Annyira jó téged csókolni.

Viki szinte ájult volt a fellobbanó boldogságtól és vágytól, de félt is. Feküdt a takaró alatt dobogó szívvel, észrevétlenül merült álomba. Arra eszmélt, hogy a kislány bemászik mellé az ágyba. A homlokára nyomta a száját, a gyerek újra lázas volt. Tapogatózva indult a konyha felé, hogy gyógyszert keressen. A férfi közeledett pizsama alsóban, trikóban, mezítláb. Kócos volt és álmos. Suttogva készítették a lázcsillapítót és a teát a kislánynak. Míg a vízforralóra vártak, a férfi átölelte. Teste forró volt. Neked is lázad van, lepődött meg Viki. Lázam? - kérdezte a férfi, és Viki most már látta karikás szemét, sápadt, gyűrött arcát. Feküdj le, mindjárt viszek neked is. Először a gyereket látta el, aztán a férfi mellé ült, beadta a gyógyszert, homlokára nyomott tenyérrel csillapította a fejfájást.

Nem tudott már elaludni. Az ablakhoz ballagott, lenézett az alvó panelvárosra. Tanácstalan volt. A férfi vágyik rá, megcsókolta. Vajon mi lesz ebből? Még sose járt senkivel. Kimaradtak az életéből a randevúk, csókok, ölelések, csalódások és újrakezdések. Harminc éves. Szűz. Talán egyedül ezen a világon. Ami más, ilyen korú felnőttnek természetes, az számára kissé félelmetes és ismeretlen. Itt az ideje, hogy ezen is változtasson.

Visszafeküdt a kislány mellé, ráigazította a takarót, megtapintotta a homlokát. Még mindig forró volt, de valami más is. Tenyere alatt, mintha számtalan apró hólyagot érezne. Megijedt. Felkapcsolta a lámpát. A gyerek homlokát, arcát, karjait apró kiütések borították. Rubeola! - ébredt rá. Nem volt ismeretlen, szinte mindegyik testvére átesett rajta. Orvost kell hívni, ha lehet, vagy orvoshoz vinni. De az első dolog lenne a kiütések kezelése, nehogy a gyerek elvakarja. Óvatosan öltözött, megkereste a kulcsot, halkan csukta be az ajtót. A csizmát már a lépcsőházban vette fel. A központi gyógyszertárhoz sietett. A csengetésre álmos gyógyszerész lesett ki a kis ablakon. Fel kellene íratni a másik fajtát, mondta, az jobban hat. Majd reggel, válaszolta Viki. Most alakulnak ki a hólyagok. Hát, így van ez, mondta a férfi, miközben leszámlázta a kenőcsöt, nálunk is mindig, minden az éjszaka közepén történik.

Már világos volt, mire Viki visszaért. A ház alatti kis boltban péksüteményt dobált egy zacskóba, kivette az újságot a levélszekrényből és beszállt a liftbe. Óvatosan nyitotta az ajtót. A gyerek a konyhaasztalnál ült, a férfi a vízforralóval babrált. Apu, visszajött! - kiáltott fel a kislány és integetett. A férfi megpördült, és rá bámult. Hát Te...???

Elmentem gyógyszerért. Hoztam friss zsömlét is.

Én meg azt hittem...

De hát elvittem a kulcsot! Azt gondoltad, elloptam?

Nem néztem én a kulcsot, motyogta a férfi.

Hm... Hogy is mondtad? Nem kellene a tények ismerete nélkül téves következtetéseket levonni, ugye? Na, engedj oda, Te meg ülj le. Mérjétek meg a lázatokat. A kislány rubeolás. Hoztam kenőcsöt. Mikortól rendel az orvos? Oda kell szólni, hogy fertőző beteg, vagy házhoz jön ilyenkor? Nem tudom, hogy működnek itt a dolgok! - beszélt, miközben a zsömléket vajazta. Felnézett. A férfi és a kislány vigyorogva ültek az asztalnál. Mi van? - kérdezte értetlenkedve.

Semmi, csak... annyira jó, hogy itt vagy, mondta a kislány. Viki szíve átmelegedett. Egyetek, mondta, csak, hogy mondjon valamit, és a szobába menekült. A férfi utána ment. Ő nem volt zavarban. Magához húzta és szenvedélyesen csókolta. Viki átölelte a nyakát. És akkor megérezte. Apró kiütések a vállán. Elrántotta a száját. Te is rubeolás vagy!

Aha! Elég szarul is vagyok! Itt tudnál maradni? Így nem vihetem a gyereket orvoshoz, meg nekem is el kell jutnom a sajátomhoz valahogy.

Hát persze! Majd betelefonálok a boltba. Már két éve nem vettem ki szabadságot, biztos nem lesz akadálya, hogy a héten ne dolgozzak.

Mire a gyerekkel hazaértek a rendelőből, a férfi már ájultan aludt a hálószobában. Egész teste kiütésekkel volt tele, magas láza volt, izzadt. Viki az asztalon találta meg a ki nem váltott recepteket. Hogy hagyja itt a kislányt a beteg apjával, míg a kiváltja a gyógyszereket? A kérdés megoldódott, a gyerek is elaludt az apjához bújva.

Viki rohant a közeli gyógyszertárig, onnan a szupermarketbe, majd az albérletébe ruháért és fehérneműért, aztán vissza a férfi lakásába. Még mindig aludtak. Mindkettő lázas volt. Lázcsillapítót készített, beadta nekik. A kislány azonnal visszaaludt, a férfi fel akart kelni.

Szó sem lehet róla! Menj, fürödj meg, aztán bekenlek, és vissza az ágyba! - parancsolt rá. A férfi mosolyogva engedelmeskedett. Viki húslevest főzött meg könnyű ételeket brokkolit, tökfasírtot, és hasonlókat.

Két nap után végre lement a kislány láza, de nyűgös és sírós volt a viszkető kiütések miatt. Viki türelmesen játszott vele, megcsinálták az interneten érkező házi feladatokat.

A férfit nagyon legyűrte a betegség. Lázasan hánykolódott, testén hatalmas kiterjedésű kiütéshalmaz, még a fülében és a haja között is megjelentek. Viki gyengéden kenegette, a férfi megfogta a kezét, megcsókolta és bágyadtan köszönte meg. Nem volt étvágya, naphosszat csak aludt. A kislány néhány nap alatt kiheverte a betegséget, már újra iskolába járt, de a férfi még egy hét után is lázas és gyenge volt. Egyik éjjel Viki hallotta a lázas motyogást, a láz már a kritikus szint fölé emelkedett, rémülten hívta a mentőket. Tüdőgyulladás, mondta az orvos, be kell vinnünk, súlyos az állapota. Viki sírt. A gyereket nem hagyhatja magára, a férfit hogy engedje el egyedül? De nem volt más választása.

Ahogy a gyereket bevitte az iskolába, rohant a kórházba. A férfi megint aludt, de láthatóan jobban volt, karjába infúzió csöpögött. A rubeola szövődménye. Még éppen idejében kaptuk el, mondta az orvos, két-három nap kezelés, aztán az otthonában gyógyulhat tovább.

Viki ingázott a munkahelye, a férfi lakása, az iskola és a kórház között. Végre, két hét után a férfi is kezdte összeszedni magát. Megszünt a lázas állapot, visszatért az étvágya, a kislány már majd' kicsattant az egészségtől. Amikor délután belépett a lakásba, a férfi éppen telefonált. Szeme mosolygott. Holnap már dolgozok, jelentette be, és Viki rádöbbent, hogy nincs már miért maradni. Tényleg? Ez jó hír, kényszerítette mosolyba az arcát. Várta, hogy a férfi marasztalja, de az a szatyorban kotorászott. Mi jót eszünk ma? - kérdezte, aztán Vikire nézett. El ne felejtsem, hogy odaadjam a pénzt, amit ránk költöttél. Ez rosszul esett. Nem szükséges, mondta fagyosan, a szobába ment, összekapkodta a ruháit és könnyeit nyelve dobálta be a táskájába. A férfi értetlenül állt a konyha közepén. Most mi van? - kérdezte.

Nem kellett volna figyelmeztetned, magamtól is elmentem volna, csak még... meg akartam főzni a gyereknek a kaját, amit igértem, akarta mondani, de aztán elharapta a mondatot. Nem kell cizellálni. A tény, az tény. Rögtön elkészülök.

A férfi halkan káromkodott. Mikor fogsz már leszokni arról, hogy mindenből elhamarkodott következtetést vonj le? Nem mondtam, hogy menj el. Eszembe sem jutott. Sőt. Azt akarom, hogy maradj. Azt akarom, hogy velem aludj. Hogy a társam légy és a kislányom anyja, vagy barátnője, vagy mittudomén, amit szeretnél, csak maradj és kész.

Viki a könnyeit nyelte. De... sose mondtad, hogy... Nem tudta kimondani a szót.

Nem mondtam, hogy szeretlek? Tényleg nem. De hát nem érzed? Én nem kérdeztem meg, hogy szeretsz-e, mert tudom. Érzem. Látom. Te miért nem látod?

Nem tudom. Szipogott Viki. Néha rád se merek nézni. Azt tudom, hogy a gyerek ragaszkodik hozzám... De Te... Biztosan nincs tehetségem ahhoz, hogy megfejtsem mások arckifejezését...

Hát akkor majd én megtanítalak rá. Előrehajolt és megcsókolta.

Most mit látsz?

Semmit...

Hogyhogy semmit?

Csukva van a szemem...

Nézz rám...!!!

Viki kilesett a szempillái alól. A férfi komolyan nézte. Akar engem? - futott át a gondolat a fején. Hát derítsük ki! A férfi köré fonta a karját, hozzásimult.

Ó, Te! - puszilta meg a szemeit a férfi. Hát akkor elmondom. Először hálás voltam neked, aztán úgy éreztem, Te vagy az egyetlen barátom. A strandon megkívántalak. Erre elfutottál. Amikor újból találkoztunk, és megtudtam miért kerültél el, mérges lettem, ugyanakkor szerettelek volna meggyőzni, hogy tévedsz. A találkozónk alkalmával úgy éreztem, belém látsz, és én is ismerem még a gondolataidat is. Megcsókoltalak, és Te viszonoztad. Boldog voltam. A betegségünk alatt rájöttem, hogy szerelmes vagyok beléd. Mielőtt belemagyaráznál valamit, NEM! Ez nem hála.

Viki csak állt ott és sután mosolygott.

Akkor én most elkészítem a vacsorát, Te meg nézd át a gyerek leckéjét.

Jóóó... De ma velem alszol, ugye?

Veled.

Jó hangulatú vacsora után ágyba dugták a gyereket, még nézték egy kicsit a tévét összesimulva, Viki szeme már majd' leragadt... Francba, nehogy már épp ma aludjak el... A fürdőszobába ment, gyorsan, keményen tusolt, hogy felélénküljön. Várta az éjszakát. Szerette a férfit. Azt akarta, hogy egyek legyenek végre. Tudni akarta. Érezni.

A férfi szinte azonnal követte. Magához húzta, megcsókolta. Lekapcsolnád a villanyt? - kérdezte Viki. Nagyon zavarban vagyok. Oké, adta meg magát a férfi, ma csak érezzünk és tapintsunk. Legközelebb majd látunk is. Szenvedélyesen ölelték egymást, Viki érezte a fájdalmat, de a férfi gyönyörét is, ami boldogsággal töltötte el. Feküdtek összeölelkezve. Lesz ez még jobb is, súgta a férfi.

Tudom. Tényleg tudta. Mosolyogva hajolt oda és most először ő csókolta meg a férfit, aki lelkesen viszonozta.

Jobb lenne aludni, mondta a férfi, holnap fájdalmaid lesznek. Viki beleegyezően bólintott. Melege volt. Nem szoktam meg, hogy mással osztom meg az ágyat, gondolta. Kidugta a lábát a takaró alól, lassan elaludt. Zavaros álomból a férfi érintése ébresztette. Lázad van, mondta, és gyógyszert dugott a szájába, majd megitatta. Viki azonnal elaludt. Másnap délben ébredt. A férfi mellette ült és olvasott. Csakhogy felébredtél, mondta, kezét a homlokára simítva. Mindjárt hozom az ebédet.

Viki felült az ágyban, feje nehéz volt a láztól. A karjára nézett. Tele volt apró kiütéssel...