Vica

Elkésett...

Addig húzta-halasztotta a döntést, amíg elfogyott az ereje, és már nem mérlegelt, csak cselekedett. És megfizetett érte.

Állt a Bíróság épülete előtt, és azon gondolkodott, hova mehetne. Anyja hallani se akar róla, mert "szégyent hozott a fejére", a saját otthonába nem mehet, mert tiltja a távoltartási végzés, testvére nincs, a barátairól kiderült, hogy nem a barátai...

Megszámolta a pénzét, ez kb. egy hétre elég, aztán nem tudja, mi lesz.

A munkahelye felé indult. A belépőkártyája nem működött. A portás felszólt a HR-re, egy fiatal lány jött le, sajnos a vezérigazgató úr utasítására megszüntettük a munkaviszonyát, mondta, itt vannak a papírjai, csak alá kell írnia. Az ügyféltérbe kisérte, és ott, mindenki szeme láttára szinte kidobták. Ennyit ért 10 év kemény munkája. Lerogyott egy székre, úgy érezte, azonnal elájul. A takarítónő, aki ott tologatta a felmosó-kocsit, részvéttel nézett rá.

Már vagy két órája ült ott kiürült aggyal, mint aki megdermedt, amikor a biztonsági őr lépett mellé. Most már menjen, szólt rá, nincs itt semmi keresnivalója. Egy éve még hajlongott, amikor meglátta.

Állt az épület előtt, fogalma se volt, merre induljon. A takarítónő lépett ki. Jónapot, Vicuska, köszönt, és elaraszolt mellette a banyataligával. Aztán visszafordult. Nincs kedve eljönni hozzám? Megihatnánk egy kávét, mondta bizonytalanul. Köszönöm, sóhajtott fel megkönnyebbülten, legalább tudja, merre menjen. Szótlanul baktattak a villamosmegálló felé, jegyet kell venni, de úgyis mindegy.

A kis panellakás láttán meghökkent. Még sose járt ilyen helyen. Régi, a hatvanas évekből származó bútorok, tarka kartonterítők, a spenótzöld pvc-padló kopott, fénye-vesztett. Minden régi és elavult, de ragyogó, tiszta.

Üljön csak le, mondta az asszony, mindjárt készítem, csak még egy perc... Otthonkában jött vissza, sürgött-forgott, kis tányérkán néhány teasüteményt, csészét készített a keze alá, kóstolja meg, saját recept, kínálta, aztán kávét töltött, lezökkent a szemközti székre.

Vica engedelmesen belekortyolt a kávéba, a finom aroma mintha felébresztette volna dermedtségéből, az asszonyra mosolygott, isteni, dicsérte.

Mióta meghallotta az ítéletet, most szólalt meg először. Lassan mennem kell, nyúlt a táskája után.

Tud hova menni? - kérdezte az asszony egyenesen a szemébe nézve.

Erőtlenül ült vissza és csak megrázta a fejét. Nincs. Semmim sincs. Még egy bugyim, vagy egy szappanom se.

Gondoltam én, mondta az asszony. Hallottam, hogy mások miket beszéltek. De én tudom, hogy úgy nem történhetett.

Úgy érezte, szétrobban a tüdeje, mégsem tudott sírni. MINDENKI, beleértve az anyját is, elhitte, amit állítottak róla. Hiába bizonygatta, hogy nem igaz. Mindenki a férjének hitt. Nem is csodálkozott. Ő is elhitt neki mindent. Évekig.

Honnan tudja, hogy nem úgy történt? - nézett az asszonyra.

Hát csak tudom! Láttam én, hogy maga volt egyedül, aki mindig figyelt, hogy ne lépjen a frissen felmosott részre. És megköszönte, hogy meglocsolgattam a virágait, amikor egyszer szabadságon volt. Meg mindig hagyott nekem egy kis süteményt az asztalán, ha volt valami rendezvény. Szóval ismerem én magát. És arra gondoltam, ha nincs hol laknia, hát van nekem itt ez a kisszoba, úgyis egyedül vagyok... Kiadom magának.

Egy vasam sincs.

Azt is tudom. De majd megegyezünk, aztán lassan egyenesbe jön. Csak most már munkát kell keresnünk, mert az én nyugdíjam kevés lesz kettőnknek.

Hogyan? - kérdezte. De hát maga dolgozik!

Felmondtam, rántotta meg a vállát az asszony, szinte gőgösen. Holnap bemegyek a papírjaimért. Egy napot se dolgozok ott tovább. Akik így bánnak az emberrel, mint magával, azok után én nem takarítok. Ott egye meg őket a kosz!

Kirobbant belőle a nevetés, aztán a sírás. Az asszony is elnevette magát. Dühös lettem, aztán nem gondolkoztam, legyintett. Nyeltem már nekik eleget. Na, ne sírjon, nézzük inkább azt a szobát! Egy heverő, kis asztal, régi fotel és kombinált szekrény... A szőnyegpadlón szőnyeg, az ablakon a '80-as évekből származó nejlon függöny, tarka sötétítő. De legalább van hol aludnia.

Elfogadom az ajánlatát, mondta, és fizetek a szobáért, ahogy találok valami munkát.

Este az asszony régi hálóingében feküdt a régimódi, öregszagú ágyneműk között, és nem tudott elaludni. Eddig kerülte a gondolatokat, szinte erővel terelte el, de most is legyőzték az érzelmek, mint minden este. A kisfiára gondolt, aki elveszett a számára. Az otthonára, amit el kellett hagynia, és a férfira, aki kihasználta, bántotta, végül ellene fordult és eltiporta. És neki senki se hitt.

Keservesen sírt. Mi lesz a fiával, ha ő nem vigyáz rá?

---

Amikor megismerte a férfit, elragadta a nevető szeme, a mosolya, a kedves szavai. Nem vette észre a jeleket. Pedig voltak, szép számmal. Az étteremben, ahol lehordta a pincért, mert rossz oldalról tette eléjük a desszertet. Vagy, amikor kijelentette, mérgezni kellene a kóbor macskákat, és amikor először ragaszkodott hozzá, hogy változtassa meg az öltözködési módját és a frizuráját. Aztán, amikor ő először meghívta magához. Büszke volt az apró kis otthonára, de a férfi skatulyának nevezte, nevetett a méretein, fitymálta az udvart és a saját maga által a kis lakás elé telepített virágokat. Vagy, amikor egyszer ittasan hazazavarta őt egy szórakozóhelyről, mert megpróbálta rávenni, hogy ne igyon többet. De ő nem akarta észrevenni a jeleket. Eladta a lakást, nagyobbat vettek, persze már közös névre, kiszolgálta a férfit. Egy rövid időre javult a helyzet, amikor a kisfiú megszületett. A férfi boldog volt és büszke, de aztán jöttek a gondok. Éjjel a férfi szeretkezni akart, de a gyerek felsírt, ő meg menni akart hozzá. A férfi nem engedte. Vicus képtelen volt átadni magát a szeretkezésnek, miközben a kisfia rémülten ordított. Egy idő után már nem is törekedett rá, hagyta, menjenek a dolgok, aztán szaladt a gyerekhez. Frigid lettél a szülés után, mondta a férfi lekicsinylően. Semmi élvezetet nem tudsz nyújtani. Ne csodálkozz, ha más nő után nézek. Válni akarsz? - ijedt meg Vica. Dehogy akarok. Nem hagynám itt a fiamat!

Aztán valahogy kezdtek eldurvulni a dolgok. A férfi egyre türelmetlenebb lett, agresszívan támadt rá, megüsselek? - kérdezte, ő meg bátran a szemébe nézve azt mondta, meg ne merd tenni. És a férfi ütött. Tenyérrel, precízen a fülére és a hajas fejbőrre, ahol nem maradt nyoma. A földre esett, a férfi a gyomorszájához rúgott, nem nagyot, csak éppen, hogy elakadjon a lélegzete és kiöklendezze a vacsorát.

Takaríts fel magad után, te szerencsétlen, hagyta ott a férfi, ő meg reszketve, zúgó fejjel hozta rendbe a szobát. Reggel a férfi magához ölelte. Ne haragudj, mondta, de kiprovokáltad.

És ő elhitte, hogy magának köszönheti, ami történt. És minden csak egyre rosszabb lett, ő meg tűrt, mert nem tudta kinek, és hogyan mondja el, hogy a mindenki által kedvelt, jópofa és elragadó ember valójában egy szörnyeteg. Egy újabb veszekedés és pofon után Vica felajánlotta, hogy váljanak el. Oké, mondta a férfi. Mehetsz, ahova akarsz, de a gyerek marad. Én vagyok az anyja! A férfi röhögött. Ki megy érte minden nap a bölcsődébe? Ki viszi a játszótérre? Vica szóhoz sem jutott. Hiszen a férfi szerezte neki a másodállást, hogy több pénzük legyen, és vállalta, hogy vigyáz a gyerekre a bölcsi utáni egy-másfél órában. Ő meg rohant haza, hogy mire feljönnek a játszótérről, otthon legyen, és éjjel főzött meg mosott, hogy az estéket a gyerekkel tölthesse, míg a férfi isten tudja, hol járt. Sokszor még éjszakára sem jött haza, és ő egyre inkább örült ezeknek az estéknek.

Sokszor tervezte a szökést, de halogatta, mert félt, mit fognak mondani a háta mögött, az anyja reakciójától meg egyenesen rettegett, mert az imádta a vejét.

És elkésett. Egy este a férfi rosszkedvűen érkezett haza, éppen a fürdetés idején. Hol a kaja, vágta be maga után az ajtót. A tűzhelyen! - szólt ki fürdőből, rögtön jövök. Kikapta a gyereket a vízből, sebtében törölgette, de a férfi már felhergelte magát. Hol vagy már? A gyereket az ágyra ültette, és rohant. Hiába. Már nem tudta megállítani. A férfi az új szokása szerint a földre lökte, és a nemi szervét rugdosta, ő meg menekülni próbált és ösztönösen a szoba felé mászott, a gyereket akarta magához venni. Nem jutott messzire, a férfi utolérte, és az újabb rúgás kegyetlenül fájt. Nem gondolkozott, felkapta a kristályvázát és a férfi felé dobta. Valahol a homloka táján találta el, és a férfi ájultan zuhant a földre. A telefonhoz ugrott, a mentőket hívta. Leütöttem a férjemet, zokogta. Eszméletlen, jöjjenek azonnal... A gyerek ordított, a mentők értesítették a rendőrséget, a férfit elvitték, azonnal megoperálták, őt meg letartóztatták.

A bírósági eljárásban hiába próbálta védeni magát, a férfi tanúkat sorakoztatott fel, akik igazolták, hogy a gyereket az apja gondozta, míg ő "isten tudja, hol járt". Hiába bizonygatta, hogy dolgozott, a munkáltató, aki nem jelentette be, még azt is letagadta, hogy ismeri, a kisfia meg még kicsi volt ahhoz, hogy megértse mi történik.

Végül a bíró, aki talán sejtett valamit, nyolc hónap börtönre itélte. Egyúttal helyt adott a férfi kérésének, és távoltartási végzést adott ki, Vica meg sem közelíthette a férfit és a gyereket. A nyolc hónapot már az előzetesben letöltötte, így hát a tárgyalás után szabadon távozhatott, de az élete romokban hevert.

Ekkor jött a megmentője, ez az idős asszony, aki nem hitt senkinek, csak a saját érzéseinek.

Másnap reggel úgy érezte képtelen felkelni, nincs semmi, amiért élhetne. Sírt a gyereke után, legszívesebben meghalt volna. De nem lehetett. A gyereknek szüksége lehet rá, ha az apja esetleg őt is bántaná. Már pedig nem nagyon tud parancsolni az indulatainak. Figyelni kell.

Elindult munkát keresni. Mindegy volt, mit, csak pénzt keressen, mert nem használhatja ki az asszony szimpátiáját. Így sem tudja, mikorra hozhatja egyenesbe a pénzügyeit és az életét. Mindenhova elküldte az önéletrajzát, néhány helyen alkalmazták is, de a hír valahogy mindig eljutott mindenhova, és az erkölcsi bizonyítvány is mindent elárult.

Minden héten elsétált a bölcsődéhez, és a kerítésen át sírva leste a kisfiát. A telefonjával képeket, kis filmeket készített róla. A születésnapjára csomagot küldött, amit a férje, aki időközben elindította a válást, nem vett át. A csomag bekerült a szekrénybe. Majd egyszer talán átadhatja. Nem tarthat örökké ez az állapot. A férfinak egyszer hibáznia kell.

A néni talált hamarabb munkát egy irodaházban.

Vica nem volt tisztában a munkaerőpiaci viszonyokkal, hitte, hogy megtalálja a megfelelő lehetőséget, de egy év után feladta.

Kell találnia valami más megoldást, hogy élhessen. Ő is takarítani kezdett. Esténként egy orvosi rendelőben, nap közben pedig jómódú embereknél. Rájött, hogy ebből jól meg lehet élni, sőt, sose keresett annyit, mint ezzel a munkával. Amikor anyagilag stabilnak érezte magát, ügyvédhez fordult, elmondta neki, ami történt, és kérte, segítsen neki visszaszerezni a gyerekét. Az ügyvéd a fejét rázta. Semmi bizonyíték a férfi agresszivitására, veszett ügy. Vagy három helyen járt így, míg végül egyik elvállalta. Nem igért semmit, előbb átolvassa a periratokat, mondta. A legközelebbi beszélgetésre már felkészülten jött. Letelt a távoltartási végzés időtartama, mondta, és a volt férj nem jelezte, hogy meg akarná hosszabbítani. Tehát bármikor látogathatja a gyereket, aki már öt éves. Azonban arra kérte Vicát, egyelőre csak figyelje, járjon utána, mi történik most velük, hogy élnek. Legyen a közelében, hogy a gyerek lássa, és később emlékezzen rá. És Vica így is tett. Rendszeresen üldögélt a játszótéren egy padon, nézte a gyereket, néha rámosolygott, de nem közeledett. Kiderült, a gyereket egy számára idegen nő hozza-viszi az óvodába, néha türelmetlen vele, a férfit nem is látta a gyerek társaságában. Az ügyvéd a fejét rázta. Ez nem jó hír. A férfi valószínűleg megnősült, vagy élettársa van, így a gyerek úgymond teljes családban él, rendezett körülmények között.

Az a nő nem szereti a kisfiamat, szipogott Vica. Láttam, hogy rángatja és türelmetlen vele. Hát nyomozzunk, mondta az ügyvéd, lássuk, mit találunk. És találtak. A férfi sok időt töltött a gyerektől távol, a nő saját gyerekeit pedig az édesanyja nevelte. Ezzel lehet már kezdeni valamit. Az ügyvéd azt is megtudta, hogy a férfinak volt már előzőleg is egy élettársa, akivel szakítottak. Beszélt a nővel, aki elmondta, hogy a férfi durva volt, de mindig vigyázott, hogy ne hagyjon külsérelmi nyomot. A fejét ütötte, vagy a nemi szervét rugdosta. Ez már valami! Ezzel lehet mit kezdeni. És a gyerekkel milyen a viszonya? - kérdezte az ügyvéd a nőt.

Szereti a gyereket, de nincs hozzá türelme. Közönség előtt mindig a gondos apát adja, de otthon, főleg, ha ittas, vagy ideges valami miatt, gyorsan felkapja a vizet. A gyerek tart tőle, szó nélkül engedelmeskedik. Így nincs különösebb baj.

Hát, próba szerencse, mondta az ügyvéd, mindenesetre kezdjük azzal, hogy kérvényezzük a láthatás rendezését. A volt férj magából kikelve vette tudomásul, hogy Vicának jogai vannak, de nem adta fel. Tanúkat hozott, akik azt vallották, hogy Vica sose érdeklődött a gyereke iránt, de ő a fotókkal és a kis videókkal cáfolta ezt. Aztán meghallgatták a volt élettársat, aki Vica mellett vallott. Végül mégis megitélték a láthatást és ők három év után egy idegen felügyelete mellett találkozhattak. A gyerek meglepődött, amikor meglátta, ismerlek Téged, mondta mosolyogva. Tudod, ki vagyok? - kérdezte Vica. A gyerek a fejét rázta. Az anyukád vagyok. A gyerek arca szinte eltorzult a haragtól. Meg akartál ölni, és apát is! - kiabálta. Dehogy akartalak, próbálta megnyugtatni Vica, de a gyerek tovább kiabált. El akarok menni, nem akarok itt maradni! A gyermekvédelmi szakember tehetetlen volt, és Vica nem akarta stresszelni a kisfiát. Ne felejtsd el, amit most mondok, kiabált utána, szeretlek!

Kérem, vegyék jegyzőkönyvbe, hogy a gyereket az apja hazugságokkal ellenem hangolta. A bíróság sem itélt el engem soha azért, mert a gyerekemet bántottam volna.

Vica még néhányszor próbálkozott a gyerek bizalmába férkőzni, de ő vadul ellenállt, látszott, hogy rémült, nem akarok veled beszélni, kiabálta, és neki a szíve szakadt meg. Sokszor leste messziről, látta, hogy a volt férje folyton figyel, hogy meglátja-e valahol, de ő ügyes volt. És már nem is hasonlított az egykori önmagára.

Látta a fiát az óvodából ballagni, az iskolai évnyitón, a farsangi ünnepen, az évzárón, a sportversenyeken. Szorgalmasan készítette a fotókat és a kis filmeket. Magányos estéken ezeket nézte, és hosszú leveleket írt a kisfiának.

Közben próbálta élni az életét, ahogy lehetett. Szállásadója betegeskedni kezdett, a segítségére szorult, és ő szeretettel ápolta. Sokat beszélgettek, megszerették egymást. A néni a falujába vágyott. Vágyakozva mesélt a kertről, a házról, az emberekről, akiket ismert, és akikről nem tudott semmit. Látogassunk el oda, vetette fel Vica. Reggel megyünk, este jövünk. Sétálunk egyet a faluban és meglátjuk, találunk-e ismerőst. A néni izgatottan készülődött. Mindjárt ott vagyunk, mondta félórai autózás után, itt fordulj be. Megálltak, és a néni elsírta magát. Új ház állt ott. Semmi sem emlékeztette a régi otthonára. De Vicus nem adta fel. A főtéren érdeklődtek, és találtak még régi ismerősöket, távoli rokonokat, akik örömmel fogadták, és a bánat elszállt. Míg az idős emberek beszélgettek, ő csak üldögélt a virágillatú kertben. Még nem járt soha, egy faluban sem, mégis úgy érezte, tudna itt élni. Mintha hazaért volna.

Vannak eladó házak a faluban? - kérdezte. Sajnos rengeteg! - búslakodtak. Már az utcában is van vagy kettő, de a központhoz közelebb is találhatsz!

Nézzük meg, lelkesedett Vica. Már az első is megtetszett neki, gyönyörű diófa állt az udvaron, de az ismerős a fejét rázta. Ezen tetőt kellene cserélni, sok pénz! Mentek tovább, a másik is tetszett, imádta a rózsákat a ház előtt. Vizesedést láttam a sarokban, súgta az ismerős, és Vica rájött, hogy a látszat mögé kell nézni.

Többször jártak a faluban, mire megtalálták. Közel a néni ismerőseihez, nem messze a főúttól, mégis csendes, rendezett utcában. Ez kell nekem, mondta. Három szoba, szép kert, jó állapotban van, és még csak nem is drága. Csak fel kell újítani egy kicsit. Lesz benne két hálószoba, ha majd jön a kisfiam, legyen hol laknia. A kis melléképületben pedig nagy konyhát alakítok ki, savanyúságot, befőtteket, lekvárokat és szörpöket fogok ott készíteni, álmodozott. A néni nevetve biztatta.

Aztán a biztatás komolyra fordult. Én is megyek, mondta a néni egy este. Itt ez a lakás, mit kezdjek én vele egyedül? Ha helyet adsz magad mellett a házban, neked adom az árát, akkor lesz miből felújítani. Kis huzavona után megegyeztek. A főépületben rendezik be az otthonukat, a gyerek szobáját, és a "rendes" konyhát, a melléképületben pedig a másikat, ahol eladásra készítenek kézműves termékeket.

Igaz, Vicának be kell járni a városba dolgozni, de az nem nagy távolság, és ha sikerülne ez a lekvár-biznisz, még jól is járhatnának.

Hamarosan leköltöztek és megkezdték a felújítást. Vica reggeltől - estig futott, szaladt, de időt szánt arra, hogy lássa a gyereket, aki már nyolc éves volt. Sírva nézte végig az első fellépését az iskolai zenekarral, készítette a kis filmet, este levelet írt, amiben dicsérte a tehetségét.

Egy nap, amikor hazaért, egy férfinak ütközött az ajtónál. Pardon, mondták szinte egyszerre, a férfi elnevette magát. Ő a villanyszerelő, mutatta be a néni. Most hozta a szerszámokat, holnap reggel kezdi a munkát. Késett! - nézett rá szigorúan Vica, tegnapra igérte, ma pedig nem vette fel a telefont. A férfi elkomolyodott. Elnézést, mondta. Tudja tegnap itt vihar volt, talán maga is észlelte. A fél falu áram nélkül maradt. Ez egy kissé hátráltatott. Vica elpirult. Persze, mondta, igaza van, ne haragudjon, igazságtalan voltam. A férfi már megint mosolygott. Én meg telefonálhattam volna, szóval magának is igaza van.

Milyen klassz pasi, mondta a néni a vacsoránál.

Ez? Vica próbált visszagondolni, milyen is volt a férfi, de csak a szemére emlékezett. Csillogó és tiszta szempár. Nem volt benne az a tetszeni akarás és számítás, vagy ravaszság, ami a volt férjét jellemezte. De ő nem bízott a férfiakban. Erősebbek és agresszívabbak nála. Nem tudná megvédeni magát ellenük. Jobb nem kezdeni velük.

De a férfi mégis mindig ott volt a gondolataiban. Mérgelődött. Mi a fene ez? Nem is valami szép férfi. Alig magasabb nála, és nagy az orra. De semmi sem használt. Szerette a nevetését, vonzónak találta a száját, a tiszta, szappan-illatát, ahogy munka közben megállt egy pillanatra és figyelmesen hallgatta, vagy amikor vésett, és még a szempilláján is por ült...

És egy este, miközben kikisérte a férfit, az megállt és zavartan toporgott, majd azt kérdezte, nincs kedve eljönni velem egy buliba? Vica szinte pánikban tiltakozott, nem, mondta, sehova se megyek! A férfi megütközve bámult. Értem. Bocsánat, ha alkalmatlankodtam volna... Vica kapcsolt. A heves tiltakozás sérthette a férfit. Félreért, szabadkozott, semmi bajom magával, sőt, nagyon szimpatikusnak találom, de én nem járok sehova. Itt a néni is, meg amúgy is... Kínos volt az egész. Alig várta, hogy becsukódjon az ajtó.

Ez meg mi volt? - kérdezte a néni. Szegény embernek szinte az orrára csuktad az ajtót! Pedig olyan szerelmes, mint az ágyú. És neked is tetszik, látom én! De én nem akarom... - motyogta Vica.

Hát mit akarsz? Megöregedni egyedül, mint én? Neked majd nem lesz olyan szerencséd, mint nekem, hogy jön valaki, aki megszabadít a magánytól.

Van gyerekem! - feleselt Vica.

Van. Papíron. És lehetne még másik is. Nem a fiad helyett, hanem a fiad mellett. Boldog lehetnél.

A férfi nem tágított. Hol ilyen, hol olyan indokkal kereste fel őket, és a néniben szövetségesre talált. Hol egy nem működő lámpa, hol egy rossz helyen lévő dugalj miatt hívatta. Vicában lassan felengedett a félelem. Amikor a férfi először megölelte és csókolta, fellobbant a szenvedély is, és már semmi sem állhatott közéjük. Csendes kis esküvőjük után boldogan éltek a kis házban. Vica lelkesen kisérletezett a gyógynövényes szörpökkel, fűszeres lekvárokkal, a férfi szívesen kisérte piacokra, vásárokba, szerettek kicsit csavarogni, kettesben kószálni. A férfi már tudott a fiúról, a házassága kudarcáról, a börtönről és a volt férje árulásáról.

Egy év múlva megszületett a kislányuk. Vica kis videót készített. Elmondta benne a fiának, hogy kishúga született, és a pici lánynak, hogy van egy bátyja, aki biztosan nagyon szeretné őt, ha ismerné. Sírt. A férje csókkal vigasztalta.

Tíz év telt el, volt benne öröm és bánat. A néni egy szép őszi napon átálmodta magát egy szebb világba. Megsiratták, de az élet ment tovább.

Vica boldog volt a családjával, de még mindig vágyott a fia után. Ő is regisztrált a közösségi oldalakon, és próbált minél többet megtudni róla. Ott volt a koncerteken, a középiskolai ballagásán, kinyomozta, hol tanul tovább. Már nem készített karácsonyi- és születésnapi csomagot, egy számlán pénzt gyűjtött neki. Sose adta fel a reményt, hogy egyszer majd találkoznak.

És aztán megtörtént. Egy nap magas fiatalember állt a kapuban. Vica kislánya futott elé, sokáig tárgyaltak, mire a fiú végre átlépte a küszöböt.

Vica azonnal felismerte. Keze a szivére csúszott, szeméből ömlött a könny. A fiú azonban nem hatódott meg. Úgy tudom, Te vagy az anyám! - csattant a hangja. Azért arról tájékoztathattál volna, hogy van egy testvérem. Vicában meghűlt a vér. De hát kisfiam, te voltál az, aki nem akart engem látni! Amikor legutóbb találkoztunk, gyilkosnak neveztél, és később is minden közeledési kisérletemet elutasítottad... Nem léphettem kapcsolatba veled, édesapád nem engedte. A fiú elbizonytalanodott. Apámmal nem beszélek 18 éves korom óta, mondta. Ahogy nagykorú lettem, azonnal elköltöztem attól a pszichopatától!

Vica kezdte érteni, mi is történt. Te kerested meg őt, ugye? - fordult a lányához. Köszönöm!

Nem tudtam már nézni, ahogy szenvedsz, pityeredett el a kislány. Apa segített.

Örülök, hogy itt vagy végre! - fordult a fiához. Majd mindent megbeszélünk, jó?

Nem akarok semmit sem tőled, sem az apámtól. Csak a testvérem érdekel. Remélem, nem tiltjátok, hogy találkozzunk?

Nem, dehogy, gyere csak, amikor szeretnél, és el is viheted magaddal, ha úgy érzed, nem állsz még készen arra, hogy meghallgass.

Arra sose fogok készen állni, mondta a fiú flegmán.

Vica napokig a találkozás hatása alatt állt. Sírt és boldog is volt, hogy legalább láthatta és beszélhetett vele.

És a fiú néha megjelent. A húgát elvitte moziba, állatkertbe, fagyizni, de Vicust kerülte, csak odavetett félmondatokkal kommunikált vele. A kislány és a férfi tehetetlenül nézték.

Na, ebből elég, mondta a férje egy újabb sírással töltött éjszaka után.

Telefonált a fiúnak. Beszéljünk, mint férfiak, mondta neki keményen. Egy férfi minimum esélyt ad egy nőnek, ha az magyarázatot akar adni a kettőjük között történtekre. Hát légy férfi és hallgasd meg. Ennyit megérdemel, ha másért nem, azért, mert megszült téged, és szeret.

És a fiú eljött. Hallgatlak, jelentette ki dacosan.

Várj, előbb nézd át ezeket, kérte a férfi. Dossziékat szedett elő, benne a láthatás iránti kérelmek, amelyeket egytől-egyig a fiú tiltakozása miatt utasítottak el. Nem emlékszem, döbbent meg a fiú. Annyira féltem tőled kiskoromban, hiszen meg akartál ölni... Dehogy akartalak! Az apád rendszeresen vert engem és csak védekeztem. Akkor egyszer ütöttem vissza! A fiú most először olvasta el a per anyagát és az ítélet indoklását. Már sápadt volt és remegett a keze. Vicára nézett kétségbeesetten. A mostohaanyámat is mindig... OTT rúgta meg... és mindig a fejét ütötte, és a hajától nem látszottak az ütésnyomok...

Aztán a megmutatták neki az ünnepségeken készült képeket, és a kis filmeket, amiket szintén titokban vettek fel. A fiú lassan felfogta, hogy Vica soha nem hagyta el. De hát miért nem láttalak soha? Mert féltél tőlem, és én nem akartam, hogy félelemben élj. Előszedték a csomagokat, amiket a fiúnak készített. Húsz darab volt. Tizenkét éves koráig minden karácsonyra és minden születésnapra. Vártam, hátha találkozni akarsz velem, hiszen akkor már Te dönthettél, hogy akarsz-e látni, és mivel semmi sem változott, feladtam. Attól kezdve már nem háborgattalak a találkozásokkal, és csomagok helyett inkább neked is pénzt gyűjtöttem, mint a húgodnak. Mi nem vagyunk gazdag emberek, ezért az összeg meglehetősen szerény, szabadkozott, de egy utazásra, vagy értékesebb műszaki cikkre biztosan elég...

A fiú a fejét rázta. Nem kell a pénz, nekem elég a tudat, hogy még sem dobtál el, mint ahogy apám sulykolta belém. Már az ő szeme is könnyben úszott.

Két éves korodban ölelhettelek meg utoljára, sírt Vica. A fiúhoz lépett és átkarolta, fejét a mellkasára hajtotta. Hallotta a szive dobogását és érezte a teste melegét. Kislánya és férje is meghatottan pislogott. A kislány tért magához leghamarabb. Jaj máááár! Hagyjátok abba a bőgést, inkább rendeljünk pizzát, és nézzünk tesó-videókat. A fiú csodálkozott. Anya mindig ezt csinálja, világosította fel a kislány a bátyját. Már a könyökünkön jön ki! Nevettek.

Hány ilyen videó van, kérdezte a fiú az első után. Úgy kétszáz körül, mondta Vica.

Megnéztek néhány filmecskét, aztán csak ültek, beszélgettek és nézték egymást. Ismerkedtek. Aludj itthon, mondta Vica a fiúnak. Nem akarok zavarni... Nem zavarsz, hadarta a kilány, gyere megmutatom a szobádat. A fiú döbbenten meredt az anyjára. Van itt szobám?

Mindig is volt...

A fiú megállt a szerény kis szoba ajtajában. A falon kedvenc együttese, sportolója fotói, képek a fellépéseiről.

Sose volt igazi otthonom, mondta. Apám nem szeretett, azt hiszem, csak azért vett el tőled, hogy győztesnek érezhesse magát. A mostoháim sem szerettek, csak nyűg voltam a nyakukon. És most azt látom, hogy itt egész életemben rám vártatok.

Igen. Vica csak bólintani tudott. De már itt vagy. Minden rendben lesz...

Reggel korán ébredt. A konyhába ment. Az első gondolata a fiú volt. Vajon hogy aludt? Remélte, hogy nem ment el szó nélkül. Hogy itt van még.

Nyílt az ajtó. A fiú farmerben, mezítláb és trikóban állt ott. Szia Anyu, mondta és ásított. Kérhetek egy kávét? Ez volt az a pillanat, amikor Vica ÉREZTE, hogy végre visszakapta a gyerekét.

Hát persze kisfiam, mosolygott. Hogy kéred? Tejjel és cukorral? A fiú bólintott. Nem hiszem el, hogy ezt is kifigyelted! Egymásra nevettek. Jól kezdődött a nap.