Vali

Vali "pesti lány" volt a kisvárosban, ahova - szülei bánatára - a katonatiszt apját helyezték. Ebből adódóan némi fensőbbséggel kezelte a többi gyereket, akik ezt el is fogadták, hiszen Vali olyan helyeken járt már, és olyan dolgokat látott, amit ők csak újságokból és a tévéből ismertek. Vali élt is ezzel a tudással, mert szerette ezt a vezető szerepet, de nem élt vissza vele, szerette a kisvárost és a benne lakó embereket. Ahogy teltek az évek, egyre jobban asszimilálódott a közösségben, barátokat szerzett, gyerek-szerelmeket, iskolai sikereket és kudarcokat élt át. Ezen a helyen a vártnál hosszabb időt töltöttek már el, apja morgott is, hogy "itt felejtették őt a világ végén", de Vali örült, hogy nem kell költözni és új pozícióért új csatákat vívni újabb emberekkel. Már középiskolába járt, amikor apját végre a fővárosba szólította a hadsereg. Boldogan készülődtek, Vali azonban megkötötte magát, nem megy sehova, kiabálta, már megint senki sem törődik vele, itt akar maradni, hiszen érettségi előtt áll. Semmi kedve nem volt továbbállni és új helyen kezdeni az utolsó gimnáziumi évét. Szülei döbbenten hallgatták kifakadását, eszükbe sem jutott, hogy ő talán nem vágyik vissza, de aztán átgondolva a dolgokat, valahol jogosnak tartották a lány problémáját, ezért megoldást kerestek. Egy ismerős, gyerektelen házaspár egy kis pénzért szívesen befogadta Valit arra az egy tanévre, így hát szülei megkönnyebbülten csomagoltak tovább, Vali pedig áthurcolta személyes dolgait az ismerősök konyha melletti kis cselédszobájába és berendezkedett. A házaspár az első napokban kissé feszélyezetten és némileg ijedten figyelte a csörtető, ajtót csapkodó és zenét bömböltető tinit, próbálva a saját házirendjüket valahogy elfogadtatni vele, de Vali fiatalos nemtörődömséggel bólogatott, hogy aztán fél óra múlva újra fütyörészve végigtrappoljon a lakáson, mit sem törődve a szieszta fontosságával.

Vali kedvelte a házaspárt, bár reménytelenül maradinak tartotta őket és igyekezett is betartani a szelíden előadott kéréseket, de minduntalan megfeledkezett a "halkan csukd be az ajtót, kérlek" és a "hangos zene ártalmas, halkítsd le, kicsim" felszólításokról. Szerette viszont az asszony gondosságát, ahogyan felé fordult, az általa főzött finom ételeket és süteményeket, tetszett neki a férfi csendes lénye, sokoldalú műveltsége, aki csak akkor élénkült fel, ha Vali kérdezett, vagy segíteni kellett neki a tanulásban. A lány hamar felismerte, hogy micsoda szerencse érte, a férfi tudása nagy segítségére volt az érettségire felkészülésben.

Először az asszonyon volt megfigyelhető a változás. A Valitól kölcsönzött pulóverben, haját divatosra vágatva jelent meg az ebédnél, férje gyönyörűnek találta. Aztán - sok év után - egyik este moziba mentek, majd a Vali által istenített zenekar koncertjére. Esténként a konyha asztalnál nevetgéltek hármasban, már akkor is szólt a zene nap közben, ha Vali nem volt otthon, farmerek és sportcipők kerültek a szekrényekbe. Az asszonnyal sokat beszélgettek, és Vali sírva hallgatta a házaspár tragikus történetét egyetlen gyerekükről, aki meghalt a születésekor, és több gyerekük nem lehetett. Vali ezután még nagyobb szeretettel fordult feléjük.

Gyorsan eltelt az egy év, Vali készülődött Pestre a szülei után, a jogi egyetemre felvételizett, izgalommal nézett az új kihívások elé. A házaspár könnyeit nyelve búcsúzott, egy évig igazi családnak érezték magukat.

Valinak jól ment a tanulás, csak valami megváltozott közte és a szülei között, akik lelkesen vettek részt a pesti kollégák mindennapjaiban, büszkék voltak az előléptetésre, a tábornok úr és felesége a hétvégéket valamelyik honvéd üdülőben, vagy nagy baráti társasággal töltötte. Vali sokszor magányosan üldögélt a szobájában, felhívta az ismerős vidéki házaspárt, a "nevelőszüleit", akik mindig örömmel hallgatták a beszámolóját. Boldogtalan éppen nem volt, de tele volt várakozással, úgy érezte vele semmi jó nem történik, csak telnek a napok. Anyja az udvarlók hiánya miatt nyaggatta, de hiába, két-három randi után már unta a fiúkat, nem volt kedve sörözőkben ücsörögni, vagy otthon várni, míg a pasi egy konditeremben edzett, esténként a tévé előtt tespedni. Néha elment szórakozni ismerős lányokkal, ha éppen egyiküknek sem volt pasija, de ezek a nyilvános bulik sem hoztak semmi örömet az életébe.

Már az államvizsgára készült, amikor egy szilveszteri bálon, ahova szülei hurcolták el, meglátta álmai pasiját. Egy baj volt vele: hogy katona volt. Repülős egyenruhában feszített, magabiztosan udvarolt mindenkinek, aki az útjába került, Valinak és az anyjának is. Vali szive a torkában dobogott, de hűvösen, látszólag minden érdeklődés nélkül fogadta a bókokat, elnézett a férfi feje mellett, aki egyre inkább zavarba jött, Vali magában nevetve vette észre, hogy a fiú füle vörösödik, alig várja, hogy leléphessen. Később a vacsoránál egy távolabbi asztalnál ült beszélgetésbe merülve, de néha Valira sandított, aki unottan viszonozta a pillantásokat. A buli már a vége felé járt, amikor a kissé kapatos férfi felkérte Valit, aki nem tudott kitérni, mivel apja látható örömmel nyugtázta a közeledést. Szó nélkül táncoltak, a férfi egyre közelebb húzta magához, keze egyre lejjebb csúszott, Vali dühösen tűrte egy ideig, majd a férfi szemébe nézve kérdezte, "kikisérne, kérem?" A férfi azonnal ugrott, előzékenyen nyitotta az ajtót, és a terasz felé terelte a lányt. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, a férfi meg akarta csókolni, de abban a pillanatban hatalmas pofon csattant az arcán, Vali, mint a fúria esett neki. Mit képzel magáról, hogy ilyen mocsok módon tapogatja, józanul sem lenne esélye, így részegen meg egyenesen undorító, amit csinál, köszönje meg, hogy nem rendezett bent jelenetet, azzal otthagyta. Otthon az ágyában kicsit pityergett, hogy pont egy bájgúnár tetszett meg neki, aki isten ajándékának képzeli magát. Ráadásul katona. Soha nem élne olyan életet, mint a szülei, ahol anyja kiskutyaként követte a férjét szerte az országban, nem volt élete, alig dolgozott, hivatásából kikopott, egész nap a kezében volt a cigaretta és a boros pohár. Nem részegedett ugyan le, de estére már józannak sem volt mondható.

A férfi azonban nem hagyta annyiban a dolgot, megjelent Valiék lakásán, a szülőkön keresztül próbált a lányhoz utat találni, de Vali kerülte, amennyire csak feltűnés nélkül lehetett.

Nyárra a balatoni katonai üdülőbe költöztek, Vali ott készült az államvizsgára. Fürdőruhára húzott kinyúlt pólóban, a földön ülve tanult a kertben, amikor a férfi megállt előtte. Mit akar, kérdezte Vali. Bocsánatot kérni, mondta a férfi. Vali bólintott, aztán újra a laptopra meredt, de férfi leült a takaróra és csak nézte. Így nem lehet tanulni, mérgelődött Vali. Nem is akarom, hogy tanuljon, mondta férfi, szeretném látni a szép szemeit. Vali műmosollyal és szempilla-verdeséssel nézett egy percig. Na, most látta, viszlát! De a férfi csak ült tovább. Mit akar még, kérdezte Vali. Azt, ami a szemei mögött van, a fejében, és mindent, ami maga, mondta a férfi. Valit kiverte a víz. Nem vagyok alkalmas rövid flörtökre, támadt a férfira, és nem vagyok zsákmány sem. Már tudom, mondta a férfi, rosszul indult az ismeretségünk, adjon egy esélyt, kérlelte, és Valinak minden idege bizsergett a hangjától. Nem lesz jó vége, dübörgött a fejében, mégis elvigyorodott és azt mondta: na jó, hozzon nekem egy fagyit. Férfi felszabadultan nevetett, aztán elrohant, hogy a kérést teljesítse. Hát így kezdődött a két fiatal mindent elsöprő szerelme. Az első időben csak "kóstolgatták" egymást, Vali rúgott-harapott, ha a férfi közeledett, de az ellenállása egyre gyengült, a férfi kitartóan nyomult és év végére, mire Vali kézhez vette a diplomáját, már dúlt a szerelem közöttük.

Vali Pesten talált állást, a férfi vidéken állomásozott, néha napokig nem látták egymást, hosszú és fülledt hangulatú telefonbeszélgetéseket folytattak, majd forró és szenvedélyes találkozások és újabb elválások következtek. A férfi házasságot emlegetett, Vali megelégedett volna az együttéléssel is. A férfit a hivatása a reptérhez és a sereghez kötötte, Valit pedig a munkája Pesten tartotta, ám végül mégis ő volt az, aki belátta, hogy egyszerűbben tud váltani, hát feladta állását és a férfihez költözött. Egy ügyvédi irodában helyezkedett el, letette a szakvizsgát, dolgozott. Az első két év zavartalan szerelemben telt, párja büszkén jelent meg vele a kötelező rendezvényeken, Vali pedig igyekezett jó képet vágni az elkerülhetetlen pofavizetekhez. A harmadik évben kezdődtek a gondok. A férfi életvitele pont olyan volt, mint Vali apjáé, amit ő szívből gyűlölt. Nem bírta a kötöttségeket, amit a sereg jelentett, a haja hullott a katonafeleség szereptől, párjától pedig elvárták, hogy betartsa az írott és íratlan szabályokat. Hogy a protokolltól meneküljön, Vali újra tanulni kezdett, ezúttal a közgazdasági egyetemen. Ez valamennyire elterelte a figyelmét a helyzetéről és a környezetéről, ám a következményei ennek is megvoltak, Valit kiközösítették az asszonyok, akik arra rendezkedtek be, hogy háztartást vezessenek és gyereket szüljenek, a látszat kedvéért dolgoztak is valami tingli-tangli munkahelyen, de komoly karrier szóba sem jöhetett. Vali és párja hősiesen küzdöttek a szerelmükért, de a harmadik év végére már az indulatok pattanásig feszültek, aminek a végére a pontot egy repülőnapi baleset tette. Két gép volt a levegőben, különböző manővereket mutattak be, meredeken emelkedtek, majd eltüntek a felhők között, aztán egyik gép felbukkant, és furcsa szögben közeledett a föld felé. Vali nem tudta, hogy a párja gépe, vagy a másik, csak az ordítást hallotta mindenfelől, hogy "katapultálj", de a gép hatalmas robbanással a földbe csapódott. Vali úgy érezte, megáll a szive. A földön lévő társak és a tűzoltók eszelős gyorsasággal pattantak a dzsipekbe és rohantak a baleset helyszínére, vele senki sem törődött, senki, semmit sem mondott. Rövidesen egy orvos jelent meg, injekciót adott, közölte, hogy nem a párja gépe zuhant le, és akkor már Vali is hallotta a másik nő elkínzott sírását.

Zaklatottan ment haza, ahol órákig várta szerelmét, de az csak késő este érkezett meg, társai hozták, részegen támolygott, bedőlt az ágyba és azonnal elaludt. Vali megkönnyebbülten húzta le róla a ruháit, ellágyulva ült mellette, boldog volt, hogy él, és amikor a férfi felébredt és sírva kúszott az ölébe, szerelmesen csitítgatta. Hetekig a baleset hatása alatt álltak, folytak a vizsgálatok, a kihallgatások, férje hallgatagon ült a számítógép előtt, Vali pedig kínlódott. Ahányszor a párja felszállt, a gyomra görcsbe rándult, képtelen volt a rémképeitől szabadulni. Később megnyugodtak valamelyest, de ez az eset valahogy eltávolította őket egymástól, szótlanul, vagy felületes társalgást folytatva éltek egymás mellett, Vali újra és újra próbálta a párját rávenni, hogy megbeszéljék a kapcsolatuk alakulását, kérte, szereljen le, legalább megszabadulnának a gyűlölt életformától, menjenek el innen és kezdjenek új életet, de mintha a férfi szerelme már kihűlt volna, konokul csak a fejét rázta, nem teheti, mondogatta.

Fél év múlva Vali feladta. Egy nap bejelentette párjának, hogy beadta a felmondását, elmegy innen, mert nem boldog. A férfi ezt is szinte közömbösen vette tudomásul, és Vali sírva csomagolta össze személyes cuccait, húzva-halasztva az indulást, várva, hogy talán visszatartják, ugyanakkor eltökélten, hogy nem marad. Egy pénteki napon, amikor a párja reggel köszönés nélkül ment el otthonról, Vali berámolt a kis autójába, a kulcsot bedobta a levélszekrénybe és örökre elhagyta a várost.

Szülei megdöbbenve fogadták, nem értették mi baja, hiszen mindene meg volt. Apja közölte, hogy nyugdíjba ment, költöznek nemsokára, ezért Vali albérlet után nézett, és új munkahelyet keresett. Néhány nap alatt sikerült elhelyezkednie az egyik kerületi önkormányzatnál, ahol a jegyző mellett tevékenykedett, albérletet is talált a közelben. Érdekes munka volt, nem mentes a politikától. Két év telt el így, a kormányváltás után a megváltozott körülmények között nehéz volt dolgozni, Vali elkedvetlenedett, és mivel más elfoglaltsága úgy sem volt, az államigazgatási főiskolán folytatott tanulmányokat. Férfi nem volt az életében, érzelmileg még mindig a régi szerelméhez kötődött. Néha elfogadta egy-egy férfi közeledését, de mindig kihátrált a kapcsolatból, mielőtt az komolyra fordulhatott volna.

Egy nap telefonhívást kapott, egykori "nevelőszülei"nehéz helyzetbe kerültek, jogi segítségre lenne szükségük. Vali hét végén hozzájuk utazott, de a devizahitel csapdájából nehéz volt a menekülés, az idősödő házaspár nehezen boldogult a folyamatosan emelkedő részletekkel. Vali a megoldási lehetőségeket fontolgatta, szabadságot vett ki, úgyis ráfér egy kis kikapcsolódás, mondta. Jókedvűen sétálgatott az ismerős városban, a "nagycukrászda" teraszán üldögélt, néhányan felismerték, örömmel ölelgették, mintha nem is telt volna el 12 év. Este a régi szoba keskeny ágyában fekve, félálomban úgy érezte, itt van az otthona. Másnap a bankban tájékozódott a lehetőségekről, de igazi megoldást nem sikerült találnia. Ezt el is mondta szállásadóinak, akik elkeseredve vették tudomásul, hogy helyzetükből nincs kiút. Hacsak nem kötnek életjáradéki szerződést valakivel, mondta Vali, akkor az az összeg fedezhetné a törlesztés nagy részét. A házaspár tiltakozott. Idegenek várják a halálukat? Na, azt nem. Vali dolgavégezetlenül utazott vissza a fővárosba, néhány nap múlva jött az újabb telefonhívás: mégsem olyan rossz ötlet ez, csak ők nem idegennel, hanem vele szeretnének szerződést kötni. Miért nem jön "haza"? Az ő képzettségével ott is dolgozhatna, és legalább nem kellene albérletre költeni a sok pénzt, lehetne saját otthona. Vali meglepődve hallgatta "nevelőszülei" ötletét, és rádöbbent, ez lehet a megoldás sivár életének rendbe tételére.

Gyors döntést hozott, felmondott a munkahelyén, személyes dolgait újra a kis autóba pakolta és elutazott a városkába, az egyetlen helyre, amit életében otthonának tekinthetett. Nevelőszülei nagy örömmel és szeretettel fogadták, szobáját frissen festették, ágyán új takaró, az ablakán új függöny. Vali meghatottan rendezgette cuccait. Néhány napig csak élvezte nevelőszülei gondoskodását, aztán munka után nézett. Egy kisvállalatnál talált jogtanácsosi állást, unalmas munka volt és nem fizetett sokat, de Vali nem is vágyott most kemény munkára. Délutánonként gyalog sétált haza, segített a konyhai munkákban, vagy nevelőapjával beszélgettek a világ dolgairól. Munkája által került kapcsolatba az önkormányzat munkatársaival, többekkel jó viszonyt alakított ki. Pontosan látta a kisváros helyzetét, tanulmányainak köszönhetően pedig a problémákra a megoldást is. Nem is értette, miért nem lép senki az ügyekben.

Először a társasházi lakóközösség problémájára talált megoldást, mindenki örömére. Aztán azt sikerült elintéznie, hogy a környező utcák közlekedési rendje megváltozzon, ami nagy könnyebbséget jelentett az ott lakóknak. Lassacskán az emberek hozzászoktak, hogy problémáikat vele osszák meg, remélve, hogy sikerül azt jól megoldani. A következő választások előtt megkeresték, hogy induljon a helyhatósági választásokon, legyen a kerület képviselője. Vali először meglepődött, da aztán átgondolta a dolgot. Miért ne vállalná, hiszen eddig is segített. Így legalább lehetősége lesz hivatalosan is fellépni az emberek érdekében. A választást nagy fölénnyel nyerte és egyhangú munkája mellett ez a tevékenység kellemesen felpörgette. Szívós munkával ásta bele magát a város gazdasági ügyeibe, de igyekezett kimaradni a politikai csatározásokból. Mint független képviselőt, hol egyik, hol a másik párt igyekezett maga mellé állítani, főleg azután, hogy kiderült, milyen élesen látja a gondokat, és milyen kreatív ötletei vannak azok megoldására. Vali nem csatlakozott egyik oldalhoz sem, ment a maga útján, aminek az lett az eredménye, hogy a sajtó egyre többet foglalkozott a "magányos farkassal". Ez néhány pártkatonában ellenérzéseket váltott ki, irigyelték népszerűségét, támadni kezdték, rosszindulatú célzásokat tettek magánéletére, leszbikusnak állítva be, de Vali ezeken csak kacagott.

Mindezek ellenére, vagy éppen ezért, a következő választásokon független jelöltként már a polgármesteri posztért indult, fölényesen nyert, és 34 évesen a városka polgármestere lett. Nevelőszülei büszkén ültek az első sorban a beiktatásán, saját szülei nem tudtak eljönni, valamilyen fontos társasági esemény miatt. Nem is várta őket. Már évek óta szinte semmilyen kapcsolata nem volt velük. Egy ember hiányzott az életéből, régi párja, bár ezt senkinek sem vallotta volna be.

Teljes erővel vetette magát a munkába, átdolgoztatta költségvetést, a fejlesztési tervhez pályázatokat íratott, és alig telt el két év, a városba egyre több uniós támogatás érkezett. Megújultak a közterületek, az intézmények, és a felújítások munkát biztosítottak az embereknek. Kulturális rendezvényekre és sporteseményekre került sor, a közösség kezdett összekovácsolódni, Vali úgy érezte, van értelme annak, amit csinál, a városban szerették, vidáman köszöntötték úton-útfélen.

A második választási ciklus közepén jártak, amikor egy nap hazaérve hangokat hallott a nappaliból. Nem akart zavarni, egyenesen a szobájába indult, amikor nevetés állította meg, amitől lúdbőrös lett. Csendesen hátrált az ajtó felé és elmenekült. Az utcán bevágódott az autójába, és zaklatottan hajtott ki a városból. Nem értette, mit keres itt a férfi, és miért dúlja őt fel ennyire a jelenléte, hiszen 18 évig nem is kereste, az sem érdekelte, miért hagyta el. Késő este merészkedett haza. Nevelőszülei a tévé előtt ültek, volt párja az ő szobájában a kanapén aludt. Vali szívdobogva húzódott vissza, nevelőanyja suttogva tájékoztatta, hogy a férfi fáradt és beteg, mindent elmondott, és a bocsánatáért jött. Vali aznap éjjel a régi szobájában, a keskeny kis heverőn próbált aludni, gondolatai a férfi körül jártak. Reggel a konyhában találkoztak. A férfi szótlanul állt, Vali remegő kézzel készítette a kávét, nevelőszülei tapintatosan visszavonultak. Miért jöttél, kérdezte Vali. Megbocsátásért, válaszolta a férfi. Meg kell beszélnünk, ami történt. Már nem kell, mondta Vali, elkéstél, de ha ettől könnyebb neked, csak mondd! És a férfi elmondta, hogy mennyire megviselte az a baleset, hogy mindketten hibáztak a manőver közben, de ő tudott korrigálni, a társa nem. Hogy a vizsgálat hiába mentette fel, ő nem tudott megnyugodni, hogy az italba menekült és irritálta, hogy Vali nyaggatja a leszereléssel, haragudott rá, és az egész világra, igazságtalan volt, pedig tudta, hogy a lány mindent feladott érte, mégis hagyta elmenni, mert önző volt és sértett. Elmondta, hogy csalódott a hadseregben, amiért minden feláldozott, a rendszerváltás körüli időkben a pozícióhajhászásban nem számított a tudás és tapasztalat, egyszerűen átléptek rajta. A leszerelés után volt néhány kemény éve, mire talpra állt. Már öt éve repülésirányítóként dolgozik egy Pest környéki kis reptéren. És miért most jöttél? kérdezte Vali. Beteg vagyok, mondta a férfi. Nem akarok úgy meghalni, hogy ne tudd, szeretlek, és nagyon bánt, ami történt. Vali dermedten hallgatott. Én nem tudom, mit érzek, mondta őszintén. Tegnapig azt hittem, már régen túltettem magam a régi sérelmeken, de most minden felkavarodott. Aztán a férfi betegségéről beszéltek, ami most ugyan visszahúzódott, ám lassan, de biztosan felemészti a szervezetét. Nem akarja megzavarni az életét, nem akarja terhelni, csak találkozni akart vele addig, amíg még lehet. Vali nézte az egykor erős és szép férfi sápadt arcát, sovány testét, és tudta, még mindig szereti, nem fogja elengedni még egyszer.

A férfi néhány hét múlva a városkában vásárolt lakást, Vali megint hozzá költözött és a férfi kérésére végre összeházasodtak.

A sors két szép évet adott nekik, aztán a férfit legyűrte a betegség. Vali éjjel-nappal az ágya mellett ült, mellette volt akkor is, amikor a halálba szenderedett.

Néhány hét múlva, kissé megnyúlt arccal és fáradt szemekkel visszaköltözött nevelőszüleihez, és újra megjelent az irodájában. A munkába temetkezett.

Vali három cikluson keresztül volt a városka polgármestere, aztán visszavonult a közélettől és ügyvédi irodát nyitott. Egész életét a város lakóinak szentelte. Alapítványt hozott létre az idősek megsegítésére, egyesületet a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatására, segítőszolgálatot az egyedülálló szülők részére. Tevékeny életet élt. Csak ritkán látták a temetőben, ahol néha titokban jól kisírta magát szerelme és nevelőszülei sírjánál.

Már a nyugdíjas éveire készült, amikor 58 éves korában megismerte, vagy inkább felismerte azt az embert, aki a társa lett, és akit gyakorlatilag diák kora óta ismert.

A városka lakói a helyi újságban, egész oldalas hirdetésben kívántak nekik hosszú boldogságot.