Amikor Takács úr ötven évesen egyedül maradt anyja váratlan halála után, esze ágában sem volt az életét bárkivel is megosztani.

Az élet azonban felülírta az elhatározását, és alig néhány hónap alatt a feje tetejére állt minden. A lakás kezdett úgy kinézni, mintha bombatalálat érte volna, de ez még hagyján, hiszen Takács úr idejének nagy részét úgyis házon kívül töltötte, de ott volt még a saját személyének karbantartása, ami jelentős gondot okozott, tekintve, hogy Takács úr roppant kényes volt a megjelenésére. Ez a pedantéria a környezetében folyamatos vidámság forrása volt, hiszen Takács úr nem tartozott a különösen vonzó férfiak körébe, és hát a viszonya a divathoz is minimum kétséges lehetett. Míg anyja élt, igyekezett valahogy korrigálni fiának ezt a hiányosságát, de amikor eltávozott, Takács úr öltözködési stílusa - ha volt ilyen - elszabadult. Meghökkentő kollekciókat állított össze meglévő ruhatárából, amelyek az idegeneknek is azonnal rávilágítottak a tényre, miszerint Takács úr nem járatja Vogue-t. A mosás és vasalás is kifogott rajta, több ruhadarabja áldozatul esett a sajátos karbantartásnak.

Takács úr - mint képesített könyvelő - hamar átlátta azt is, hogy a használhatatlanná vált ruhadarabok pótlása, valamint az étteremben való étkezés a változatlan jövedelmeket véve alapul, jelentős deficitet eredményez, és ez a költségvetés teljes összeomlásával fenyeget.

Sakkpartnere javaslata, hogy nősüljön meg, első hallásra rémülettel töltötte el, mivel emlékezett fiatalkori kudarcaira, de ahogy a napok teltek, a lehetőség egyre jobban vonzotta. Sóhajtva emlékezett az életére, amikor anyja reggel az asztalra készítette az illatos kávét, a piritóst és a vajat... Egy feleség mindezt biztosítani tudná, és ha még dolgozik is, a jövedelem is szépen kiegészül. Ezen gondolatok hatására a nősülés kezdett egyre vonzóbbá válni számára.

De kit vegyek el? - töprengett. Van ez a hogyishívjákné, aki özvegy, őt ajánlották az ismerősök, itt lakik a környéken valahol, egyszer meglesi már, gondolta. Meg szétnéz még az irodaházban is, hisz eddig nem ilyen szempontok alapján tekintett az ottani nőkre.

Az elhatározása megerősödött egy vasárnapi ebédfőzési kisérlet után. Miközben ventillátorral próbálta a keletkezett szagokat és jelentős mennyiségű füstöt eltávolítani a lakásból, korgó gyomorral kiült a kis erkélyre, és megalkotta a haditervet.

Holnap lesz a napja, hogy egyáltalán megtudja valahonnan, valakitől, hogy kik jöhetnek szóba. Aztán rájött, hogy ez nem járható út, nem kérdezheti meg senkitől, hogy x vagy y férjnél van-e, mert azonnal kilógna a lóláb... Neki kell feltérképezni a lehetőségeket.

Reggel tettre készen indult az irodába. Első tekintete a recepciósra esett. Hm... Mutatós kis darab, gondolta, de vagy huszonöt évvel fiatalabb, a körmeivel csatákat lehetne nyerni, de a konyhai munkák kimenetele kétséges...

A folyosón a takarítónőbe ütközött. Hipószag csapta meg az orrát, na, ezt biztos nem...

Az adminisztrációs részlegen hárman is dolgoztak. Óvatosan lesett be az ajtón, nem is rossz, vidult fel, ezek közül bármelyik megfelelne, és jó jel, hogy rá mindig kedvesen mosolyognak.

A számítógépes részleg ajtaja csukva volt. Nem is baj, ezek a nők túl okosak, mindig zavarba jön, ha valamelyik magyarázni kezd neki, hiszen csak minden tizedik szavukat érti. Ezek is leginkább az "és" és az "érti kolléga?" kifejezésekre korlátozódtak.

A könyvelési részlegre érve, otthon érezte magát. Leült az íróasztalához, és a nőket fixírozta titokban. A barna, az férjnél van, és a másik kis molett is, a melírozott nem régen dolgozik itt, ő még számításba jöhetne... Vele kezdi, határozta el. Közös munka, közös érdeklődés, szinte biztos a siker.

Takács úr bevetette magát. A menzán a nő asztalához ült, gálánsan vizet töltött a poharába, beszélgettek, egész kellemesen telt az ebéd, kezdett belemelegedni. Ez az! Értelmes, visszafogott, és nem utolsó sorban kiderült, hogy elvált!!! Már éppen ott tartott, hogy meghívja egy kávéra, de megcsörrent a nő mobilja. Elnézést, ezt fel kell vennem, súgta a nő. Üdvözlöm, szólt bele vidáman, aztán az arca elkomorult, sajnálkozva magyarázott, azonnal utána nézek, mondta. Kis türelmet, mosolygott Takács úrra, ezt el kell intéznem. Beütötte a számot. Mit csináltál már megint, te isten átka? - üvöltötte a telefonba olyan hangerővel, hogy Takács úr kishíján, az asztal alá menekült ijedtében, és félrenyelte a falatot. Leszaggatom a füleidet, sziszegte a nő, azonnal húzzál be az iskolába, mert ha hazaérek, kitekerem a nyakadat!!! Takács úr motyogott valamit és olyan sebességgel hagyta ez étkező helyiséget, hogy kvalifikálhatta volna magát az olimpia sprint-számaiban.

Takács úr csendes otthonról szőtt álma összeomlott. Ahogy a nő ordított... Pedig milyen szépen alakult...

A következő célpont az adminisztrációs részleg volt. Az egyik nő azonnal kiesett, mert asztalán családi fotó díszelgett. A másik kettő meg egyszerűen nem vette a jeleket. Takács úr udvarlási próbálkozásai mind kútba estek.

Egy hetet vesztegetett el a munkahelyén, és semmire se jutott. Péntek volt, a szokásos sakkpartira tartott a ligetbe, legalább egy kicsit kikapcsolódik, gondolta. A másik férfi a szemüvege fölött méregette.

Még mindig nem nősült meg? - kérdezte.

Miből találta ki? - kérdezte Takács úr.

Hát abból, ahogy kinéz!

Takács úr legyintett. Már egy ideje próbálkozok, panaszkodott, de senkit sem találok.

Ne fárasszon már, mondta a sakkpartner, hát a maga korában nekem két szeretőm is volt, csak aztán az asszony megtudta... - nevetett. Szép is volt...

Takács úr hangulatán nem nagyot dobott, hogy mindenkinek sikerül az, ami neki nem, bosszúsan ment hazafelé. És mintha a sors nyúlt volna utána, a kisboltban éppen abba a hogyishívjáknéba ütközött, akit mindenki ajánlgat neki. A szeme sarkából nézte. Hát nem nagy szám, gondolta, semmi sincs rajta, ami tetszene, alacsony is, az arca se szép, se csúnya, csak úgy van, hogy tudni lehessen melyik az eleje, oszt' jónapot. Ráadásul krumplit vett. Mit lehet abból előállítani?

A nő kifelé menet ránézett, csókolom, köszönt Takács úr és kinyitotta előtte az ajtót. A hogyishívjákné biccentett, és ment tovább.

Másnap megint összefutottak a buszmegállóban, Takács úr biccentett és nézett ki a fejéből. Nam akart közeledni. Ő azért ennél valami nívósabb társra gondolt.

De a sors már elkezdte volna fonni a szálakat, Takács úr ettől kezdve folyton hogyishívjáknéba botlott. Szombaton a kispiacon látta, ott állt előtte a zöldségesnél. A kosarában tornyosultak a megvásárolt élelmiszerek. Takács úrnak tetszett, amit a kosárban látott. Sehol egy krumpli! Hogyishívjákné a kofával traccsolt, miközben egy karfiolt méregetett a kezében. Vasárnapra vinném, mondta éppen. A nagyobb rózsákat kirántom, finom lesz egy kis tartárral, a kisebbekből valamelyik nap egy kis levest főzök fehércsonttal. Takács úrnak összefutott a nyál a szájában és azonnal feltámadt az érdeklődése. A hallottak után nem esett nehezére barátságosan rámosolyogni és köszönni. Hogyishívjákné meglepődve viszonozta, de már indult is tovább. Takács úr utána trappolt, látta, amint tojást és hagymát vásárol, majd a lakása felé veszi az irányt.

Nem nehéz az a nagy kosár? - lépett mellé.

Nem! - jött a válasz. Csak annyira, mint máskor.

Hát ez nem akar összejönni! - búslakodott Takács úr, miközben hazafelé ballagott a két pár virslijével. Pedig milyen jól meg lennének ők ketten. Jó ebédek, illatos, vasalt ruhák...

Már direkt kereste a lehetőséget, hogy találkozzanak, a sarkon leskelődött, és amikor meglátta, elindult vele szemben, megemelte a kalapját, ha volt rajta, kissé meghajolt, lássa, hogy ő ad az illemre, és nem akárki. De semmi sem segített. Hogyishívjákné olyan közömbös volt, mintha az ajtófélfának köszöngetne.

Sakkpartnere a fejét csóválta. Mi a fenét ront maga el, hogy semmire se megy ezzel a nővel? Takács úr a vállát vonogatta. Úgy látszik nem megy ez nekem.

Pedig jól járna vele, mélázott a másik férfi. Olyan jó kis teste van, hogy az embernek kedve támad egy kicsit megszorongatni...

Takács úr meghökkent. Én eddig ilyen szemmel nem is néztem...

Hát milyen szemmel nézte? - csodálkozott rá a másik.

Nem is tudom...

Estefelé, amikor hazafelé tartott, hogyishívjákné ment előtte, és ő végre tényleg megnézte. A csípője ringott, és Takács úr nagyot nyelt.

Másnap szemből nézte meg. A dús mellei láttán szinte bizsergett a tenyere, pedig vagy harminc éve nem is gondolt a szexre. Igazából még sose ölelt asszonyt. Most azonban a házasság is rögtön más megvilágításba került. Sóvárogni kezdett a nő után.

Ne tököljön már, zsémbelt vele a sakkpartner, hívja meg moziba, vagy színházba, vagy akármi, aztán haladjon! Vigye ágyba!

És Takács úr egy nap megszólította hogyishívjáknét, amikor együtt szálltak le a buszról. Mellé csapódott, merre megy, kérdezte. A kisboltba. Én is épp oda igyekszem, hazudta Takács úr. Ezzel a társalgás ki is merült. De Takács úr végül erőt vett magán. Mit szól ehhez az új kis kávézóhoz? - kérdezte. Mit szólnék? Sose jártam ott! - az asszony kelletlen volt, de ő most nem hagyta magát. Én se voltam még... Mit szólna, ha meghívnám egy kávéra. Akkor megvitathatnánk a színvonalát.

Hogyishívjákné úgy nézett rá, mint egy ufóra. Magával kávézzak? Takács úr eltökélten bólintott. Hát jó, mondta a nő, úgyis ittam volna, lagalább nem kell főzni. Takács úr jobbnak látta elsiklani a mérsékelt érdeklődés felett.

Álltak a kis pult mellett, a kávé nem volt valami nagy szám, de Takács úr nem is érezte. Hogyishívjákné száját nézte, ahogy a csésze peremére tapad, szeme majd kiesett, és a testében furcsa érzések ébredtek. Ő lesz az, mondogatta magában. Megkérem feleségül. De hogyan? És mikor?

Elég gyatra a kávé, én ennél százszor jobbat készítek. - mondta éppen hogyishívjákné.

Biztos vagyok benne, helyeselt Takács úr lelkesen. Egyszer megkóstolnám. A nő gyanakvóan lesett rá, aztán nevetett.

Meg akarja magát hívatni hozzám?

Ez minden vágyam, vidámodott meg Takács úr.

Hát jó, mondta a nő. Holnap, ha jön hazafelé, csengessen fel, iszunk egy kávét. Viszonzásképpen. Takács úr szinte szökdécselt hazafelé, úgy felbuzdult a nem várt sikeren.

Hogyishívjákné lakása kicsi volt és szegényes. A hatvanas évekből származó ócska bútorok, kopott szőnyegek, divatjamúlt függönyök, feslett huzatú fotelek. Látom, meglepődött, mondta egykedvűen, de az uram még azt is elitta, amit meg se keresett. Még jó, hogy időben jobblétre szederült, mert már lakásom se lenne, magyarázta a bánatos özvegy.

Ááá, nem, kedves kis lakás ez! - hazudott Takács úr, erőt véve a megdöbbenésen, mert az illatok...!!! Kávéillat lengte be az apró konyhát és vaníliaszag. Mi ez? - szaglászott Takács úr. Rizskoch, mondta hogyishívjákné.

Nekem készítette? - hatódott meg Takács úr.

Dehogy magának! Ez volt az ebédem, meg tojásos leves. Meg a vacsorám, meg a holnapi ebédem is. Takács úr feje vörösen izzott a tévedése miatt. A nő mindentudó szemekkel vigyorgott. Szeretne egy szeletet? Takács úr a fejét rázta. Dehogy eszem el maga elől, sajnálom, ha...

Akkor felezzük meg a vacsorámat... Itták a kávét, és egy tányérról, két villával eszegettek. Maga mit vacsorázik? Virslit. Csak úgy? Hát hogy? A nő legyintett. Látom, nem egy nagy szakács, na, nem baj.

Takács úr szedelőzködött. Köszönöm, mondta és az ajtóban kezet csókolt. Hogyishívjákné láthatóan meglepődött az udvarias gesztustól.

Mit szólna, ha holnap együtt vacsoráznánk? - vágott a közepébe Takács úr. Holnap péntek, még nem lesznek sehol sokan...

Étterembe akar vinni egy fél szelet rizskochért cserébe?

Hát, én nem nagyon vagyok otthon a konyhában, mint tudja.

Másként lesz az! - gondolkodott a nő. Mit enne?

Takács úr hirtelen csak a vállát vonogatta. Nem is tudom...

Akkor menjen, hozzon valamit, én megfőzöm, és eszünk itt.

Megtenné? - örvendezett Takács úr. Azonnal a teszkóba sietett, zöldséget, gyümölcsöt, sajtot vásárolt, egy szép darab karajt és néhány csirkecombot. Nem tudom, mit szeret, pakolt ki a szatyorból, és a nő elhűlve nézte. Egész héten itt akar enni? - tudakolta.

Hát, ha nem dob ki... - kapott a szón Takács úr.

Hogyishívjákné elgondolkozva méregette. No lám csak! - mondta. Miből lesz a cserebogár...

A vacsora minden várakozását felül múlta. A nő kipirulva tálalt, sürgött-forgott, ő meg bámulta. A lenge háziruha alatt hullámzott a melle, átsejlett a dereka vonala, a nyakán vékony aranylánc, rajta szív alakú medál, mintha a legkívánatosabb rész felé mutatna...

Engedje meg, hogy megcsókoljam a kezét ezért a csodás vacsoráért, próbált udvarolni Takács úr, és hogyishívjákné nevetett. Milyen szertartásos ember maga! Azzal mellé lépett, odanyújtotta a kezét, és Takács úr megcsókolta. Először a kézfejét, ahogy illik, csak talán kissé hosszabban, aztán a tenyerét. A nő tekintete fürkészőn kapcsolódott a szemébe, aztán minden további nélkül kézen fogta, a szobába húzta, átölelte a nyakát és a száját csókra nyújtotta. Takács úr megrettent. Amikor legutóbb megcsókolt valakit, úgy harminc éve, az egy rágót csúsztatott a szájába, majd amikor ő undorodva kiköpte, az illető kiröhögte... Óvatosan csücsörített, és érintette száját a szájához, biztos, ami biztos. Hogyishívjákné gyanakodva húzta fel a szemöldökét. Azt hittem szeretnél... egy kicsit közelebb kerülni hozzám...

Szeretnék, nyögte Takács úr egyik lábáról a másikra állva... Az asszonynak alighanem derenghetett valami, mert Takács urat a heverőhöz vonszolta, és határozottan kezébe vette az irányítást, meg minden egyebet. Takács úr fél óra múlva kissé ziláltan, de boldogan követte az asszonyt a tekintetével, aki egy szál kis bugyiban flangált, limonádét hozott, mellé heveredett és Takács úr nem birt a kezének parancsolni, magához húzta hogyishívjáknét, aki nem vonakodott, és a legnagyobb boldogság kellős közepén megszólalt. Ugye nincs nagy gyakorlatod a szerelmeskedésben? Takács úr szomorúan bólogatott. Ennyire látszik?

Majd belejössz, biztatta az asszony, és igaza is lett. Takács úr a több évtizedes cölibátus után szinte szexfüggő lett, naponta kereste fel az asszonyt, szerelmes kamaszként ostromolta, még a sakkpartikat is kihagyta! Aztán egyszer felvetette, hogy a találkozások színhelyét tegyék át az ő lakásába. A nő húzódozott. Mit szólnak az emberek, hogy ő "feljár" egy férfi lakásába??? Takács úr kapott az alkalmon és annak rendje-módja szerint megkérte a kezét.

Nem sokáig vártak, összeházasodtak, a nő Takács úr lakásába költözött.

Az első napon rémülten csapta össze a kezét! Úristen, mi van itt? Hát egy kicsit poros, próbálta Takács úr elbagatellizálni a lakás állapotát. És van pár mosatlan...

Na, ez nem maradhat így, replikázott az asszony. Holnap takarítás. Jó lesz! - egyezett bele készségesen Takács úr bele sem gondolva, hogy mit mond.

És másnap kezdetét vette a rémálom. Kora reggel kiverték az ágyból, kezébe rongyot és valami furcsa szagú és állagú trutyit nyomtak, hogy azzal törölgesse a bútorokat, és az asszony könyörtelenül visszazavarta, ha egy-egy részt elsinkófált. Aztán az ablakok tisztítása, majd a függönyök felrakása következett, és a szőnyegek, meg a parketta, meg a... Késő délután lettek kész. Az asszony a fotelba roskadt. Jól esne egy kávé! - sóhajtotta.

Nekem is! - élénkült fel Takács úr.

Akkor mire vársz? Fogj hozzá! - nógatta az immár Takácsnévá avandzsált nőszemély. És Takács úr ment. És ezzel aláírta az életfogytiglanra szóló itéletét. Csodás, mondta Takácsné a kávét kortyolgatva, és a holtfáradt Takács úrra vetette magát, aki először úgy érezte, most fog elhalálozni, de aztán a nő szerelme életre keltette a testét, virgoncan tett eleget házastársi kötelezettségének.

És megkezdődött Takács úr házasélete...

Főzz egy kávét édesem, simogatta Takácsné, és ő ment. Bevásárolnál, életem? - kérte Takácsné, és Takács úr engedelmesen ment a listával a boltba. Drágám, ma siess haza, ablakot tisztítunk, jelezte reggel Takácsné. De ma van a sakkparti... - akarta mondani Takács úr, de Takácsné már nem volt sehol. Teltek a hónapok. Végül csak lejutott a parkba egy sakkpartira, míg Takácsné a barátnőivel teázott a családi otthonban.

Hát maga meg hol volt elveszve? - kérdezte a sakkpartnere. Látom, megnősült.

Meg, sóhajtotta Takács úr. De honnan tudja?

Látszik magán. Mutatott a frissen mosott, szépen vasalt ruhájára a másik férfi.

Hát igen...

És tényleg! Takács úr lakása ragyogott a tisztaságtól, reggel illatos kávét ivott, amit saját maga főzött és vitt a feleségének az ágyba, finom ételeket vacsorázott, amelyekhez ő cipelte a hozzávalókat, szépen vasalt ruhákban járt.

Ára van ennek, akarta mondani, reggel kávét főzök, délután vásárolok, hét végén takarítok... Aztán mégis hallgatott. Takácsné testére, ölelő karjaira gondolt, és kamaszosan elvigyorodott...