Takács úr

Takács úr könyvelő volt. Nem a véletlen sodorta erre a pályára, Ő könyvelőnek született, már óvodás korában rendszerben gondolkozott, szép akkurátus sorokba rendezte építőkockáit színek és formák szerint. Az iskolában már látszott, hogy a sportnak és a bulizásnak nem fog az életében nagy teret engedni, ügyetlenül csetlett-botlott a tornaórákon, viszont remekül kezelte az osztálypénzt, a suli-bulikon inkább a büfét intézte, nagy élvezettel készítve az elszámolást, táblázatokba rendezve a kiadásokat és a bevételeket. Evidens volt, hogy közgazdasági technikumban tanul tovább, boldogan vetette bele magát a könyvelés és a számvitel rejtelmeibe.

Érettségi után elhelyezkedett egy vállalat könyvelési részlegénél ahol kiélhette az egyenlegek utáni vágyát és írogathatott piros és zöld rubrikákba kedve szerint.

Fiatal éveiben próbált udvarolgatni csinos, szolid lányoknak (kikalkulálta, hogy azok társasága gazdaságosabb), de nem akadt, aki kellő lelkesedést mutatott volna a "tartozik és követel" témakörét illetően. Ezért öntudatában mélyen sértve, felhagyott a nők hajkurászásával, berendezkedett az agglegény-életre. Ez abból állt, hogy bejelentette szegény anyjának, aki már alig várta, hogy fia végre a saját lábára álljon, hogy beszáll a rezsibe, és nála marad. Ily módon megörvendeztetve az utazásokról és gyógyfürdőkről álmodó nőnemű felmenőjét, napjait a munkahely - park. ahol naponta sakkozott bárkivel - otthon háromszögre korlátozva élte, és a háztartás finanszírozására fordított forintjaiért minőségi ellátást igényelt, amit anyja biztosított is szépreményű fia számára.

Így teltek az évek, Takács úr nem nagyon emelkedett a ranglétrán, mindössze a csoportvezetői státuszig vitte, de ez annyira nem foglalkoztatta, amíg könyvelhetett, számára kerek volt a világ. Lassan a negyedik X-et taposta, mígnem egyszer édesanyja egy rövid betegség után váratlanul elhunyt, teljes tanácstalanságban hagyva egyetlen gyermekét. Takács úr első magányos estéjén a hűtő előtt ácsorogva konstatálta, hogy annak tartalma az elmúlt napok alatt csak annyiban változott, amennyiben az elfogyasztott ételek helye most is üresen tátongott. Takács úr, a kitűnő könyvelő, lassan ráébredt, hogy a hűtő nem magától telik meg nap mint nap, tehát, ha enni akar, vásárolnia is kell. Elballagott hát a közeli kis boltba, lekapkodott a polcokról néhány árucikket, kiméretett negyed kiló szalámit, ezzel az anyja mindig olyan szűkmarkúan bánt, gondolta, és kis híján hanyatt vágódott a pénztárnál. Haza érve szorongva számolgatta a megmaradt forintjait, és elhűlve konstatálta, hogy az anyjának juttatott pénzösszeget jelentősen alul kalkulálta, ezért gyorsan önrevíziót hajtott végre, hogy tisztán lásson a háztartási költségeket illetően. Néhány óra alatt csinos kis költségvetést állított össze, rettenetesen büszkén dőlt az ágyba, hiszen lám, pillanatok alatt úrrá lett a káoszon.

Néhány nap múlva azonban kiderült, hogy a költségvetés rendkívül hiányos,több tétel kimaradt, mivel megjött a villany-, majd a gázszámla, és a tévé előfizetés, aztán a többi, szinte két-három naponta kellett a költségeket korrigálni. Ez nem is lett volna nagy baj Takács úr számára, ha a fizetése is a költségek megjelenésével együtt változott volna, de hát mint tudjuk, az nemigen követi az igényeinket.

Ezért Takács úr teljes költség-átalakítást volt kénytelen végrehajtani, és a pozitív vagy legalább nullás egyenleg érdekében bizonyos költséghelyeket (mint pl. a heti két ultiparti, a fröccsök és a kézművek sajtok) megszüntetni. A hónap vége felé még arra a méltatlan dologra is rákényszerült, hogy a reggeli teáját a munkahelyén készítse el a banális filteres teából, a munkatársak jószándékú, ámbár iróniától nem mentes ugratásai közepette. Természetesen az ehhez szükséges felszerelés nem állt rendelkezésére, ezért a teakonyha egyik polcán talált ételhordó alumínium edényben rakta oda a vizet forrni a kis rezsóra és a többiek kuncogására ügyet sem vetve várta, hogy a víz elérje a megfelelő hőmérsékletet, aztán az alumínium edény fülét megmarkolva az irodája felé forduljon, és ugyanazzal lendülettel egyenesen a saját lábai elé a szőnyegre dobja, ezzel jelentős mennyiségű forró vizet juttatva a saját cipőjébe, minek következtében ugrálva és a saját füleit markolva (azt mondják, az hűt...) olyan szavakat engedjen ki a száján, hogy még maga is elpiruljon bele. Mondani sem kell, a munkatársak nem szomorkodtak ezalatt, mindenki torkaszakadtából röhögött, de látva Takács úr megbántottságát, próbálták arcvonásaikat a komoly érdeklődés állapotába visszarendezni, kevés sikerrel.

Takács urat az eset nagyon érzékenyen érintette, nem szerette volna, hogy még egyszer az életben nevetség tárgya legyen, ezért otthon a konyhaszekrényben szemlét tartott az edények felett és megtalálta a megfelelő eszközt a tea elkészítéséhez egy kis nyeles lábaska formájában. Másnap már büszkén állt a vállalati kis rezsó előtt, a víz csodásan felforrt, és Takács úr megmarkolva az edényke hosszú fülét, az irodája felé indult, hogy aztán néhány lépés után az edényt egy újabb csodás dobással a tegnapinál sokkal nagyobb távolságra dobja, elérve ezzel azt, hogy a forró víz ne a cipőjében, hanem az ingén a dereka magasságában csapódjon be. Takács úr úgy érezte, a hasa bőre a hátához égett, de azért sem káromkodott, férfiasan tűrte a fájdalmakat, csak a fogai csikorogtak. Senki sem nevetett. A kollégák kidülledt szemekkel igyekeztek fesztelenül beszélgetni, szájuk széle és kezeik remegtek, csak néhány női kolléga kereste fel sietősen a mellékhelyiséget. A röhögés csak akkor tört ki, mikor Takács úr mögött becsukódott az iroda ajtaja. De Takács úr nem lett volna a könyvelők gyöngye, a kétszeres kiváló dolgozó, ha ezt a problémát nem tudta volna orvosolni. A következő reggelen a kollégák egy teljesen átalakult, elszánt Takács urat találtak a vállalati kis teakonyha rezsója mellett, aki kötényben és motoros kesztyűben állt ott, szemét a kis nyeles edényen tartva, és a kellő vízhőfok elérése után magabiztosan vitte a 2 deciliter forró vizet az irodájába. A kollégák kis híján megtapsolták a teljesítményt, amit Takács úr talán el is várt volna.

Azonban a sikeres részeredmények ellenére Takács úr otthoni költségvetése, valamint a lakás jelentős állapotromlása még mindig teljes összeomlással fenyegetett, ezért valamit ki kellett találni, hogy a végső katasztrófát elkerülje. Miért nem nősül meg, szomszéd? - kérdezte parkbeli sakkpartnere. Van itt az a hogyishívjákné, tudja, akinek meghalt a férje tavaly, de Takács úr borzadva gondolt a fiatalkori tapasztalatokra, amikor is a hölgyeket teljesen hidegen hagyta a kettős könyvelés varázsa, sietve hajmosásról, meg egyebekről halandzsáztak, aztán többé nem látta őket, hát csak a fejét rázta.

Nem sokára elfogyott a tiszta ing és alsónemű, Takács úr tanácstalanul ácsorgott az automata mosógép előtt aztán felmarkolt egy ölnyi ruhát és a dobba gyömöszölte. A kapcsolótárcsán az utasításokat böngészte. Harminc fok... az kevés, gondolta, hiszen a testhőmérséklet is több annál. A negyven fokot jónak saccolta, de gondolta, biztos, ami biztos... 60 fok! Az lesz a megfelelő. A gép csodálatosan kimosott, Takács úr - miután felszedte a mosószer túladagolása következtében keletkezett tizenegy vödörnyi habot - büszkén teregette a ruhákat a fürdőszobai fregolira, csak azon csodálkozott egy kicsit, hogy az ingek nem olyan szép simák, mint amikor anyja készítette ki a ruháit reggelente. Másnap reggel látta, hogy ezeket így nem lehet felvenni, ezért az előző napi göncöket kapkodta magára, és a hivatalban az egyik kolléganőt kérdezte meg a nem várt fejleményről, aki együttérző volt és azt mondta, hát ki kell vasalni a ruhákat. Mindet? kérdezte Takács úr rémülten. Nem, nevetett a nő, csak az ingeket és a nadrágokat. Adja az magát, csak kezdjen hozzá. Arra kell vigyázni, nehogy megégesse a ruhákat. Elmagyarázta a gőzös vasaló működését, még ábrákat is készített. Takács úr haza érve azonnal a tettek mezejére lépett. Először az ingeket vasalta ki. Egész tűrhetően sikerült a kolléganő útmutatásai alapján, aztán a nadrágok következtek. Már az elején gyanús volt neki, hogy valami nem stimmel. A gyapjú nadrágok valahogy más tapintásúak voltak, mint eddig, és a vasaló fényes nyomot hagyott a hajtókáján. Ez nem lesz így jó, gondolta, és gondterhelten hívta fel a parkbeli sakkpartnerét, mit tegyen, ha a ruhák a vasalás hatására kifényesednek. Fordítsa ki és úgy vasalja, tanácsolta a sakkpartner felesége, és Takács úr így is tett, elismerte ő a szakértelmet világ életében.

Reggel tusolás után vidáman kezdett öltözködni. Megütközve vette észre, hogy az alsónadrág kissé furcsán áll rajta, egyik oldalon loknisan lebeg, a másik oldalon meg nem takarja a fenekét. Ez kicsit megnyúlt, de sebaj, gondolta, úgy se látja senki. A trikó gyűrötten lógott, és a térde magasságában végződött, de ez is mindegy volt. Felvette az inget, és kiválónak találta, belebújt a nadrágba és a tükörbe nézett. Férfiasan igyekezett visszafojtani a könnyeit. Az még hagyján, hogy a nadrág lábszár-középig ért, de az éle befelé volt fordulva a vasalás következtében. Takács úr magába roskadva ült az ágy szélén, a telefonja után tapogatózva. Sakkpartnere számát hívta. Hol is lakik az a hogyishívjákné? - kérdezte szomorúan...