Szabina

Nyílt a mélygarázs ajtaja. Mint egy nagy száj, gondolta Szabina. Ha elnyel, soha többé nem enged. A pánik eluralkodott rajta. Keze megmozdult, és az ajtó felé tapogatózott. Kattant a központi zár. Anyja mozdulatlan arccal várt, hogy behajthasson, mintha nem is ő zárta volna el a szabadulás útját.

Ő sem adta jelét, hogy bármit is észrevett volna. Már úgyis mindegy. Nem tehet semmit. Már megint.

Amíg nagyanyja élt, legalább volt valaki, akivel egymásba kapaszkodhattak. Igaz, őt sem vették emberszámba, a szava semmit sem ért, anya kérem, ebbe ne szóljon bele, mi ezt jobban tudjuk, mondták neki.

Tekintélyes, jóképű apja és híres, gyönyörű édesanyja csak akkor foglalkozott vele, ha nagyon muszáj volt. Lekötötte őket a munkájuk és a társasági élet. Ő legalábbis így látta. Tizenöt éves volt, amikor meghalt a nagyanyja, és Szabinának minden mindegy lett. Nem volt már, akihez éjjel odabújjon, aki magához ölelje, meghallgassa, és akivel néha nevetni tudtak. A temetés egy rémálommal felért. Szülei rezzenéstelenül álltak a ravatalnál, és ő nem értette, hogy lehet ez. Ha én halnék meg, vajon mit tennének? Egyáltalán miért születtem meg? Talán a társadalmi elvárások miatt?

Felzaklatta a gondolat, és nem hagyta nyugodni. Miért vagyok, ha nem szeretnek? Barátnőjével osztotta meg a fájdalmát. A lány elmélázott... Lehet, hogy nem is ők a szüleid, mondta. Egyáltalán nem hasonlítasz egyikre sem.

Talán örökbe fogadtak és már megbánták? - gondolkodott éjjel.

Ha egyedül maradt otthon, a szülei holmija között kutatott. Átnézte a fiókokat, a szekrényeket, a ruhák alatt matatott, de semmit nem talált. Már csak a padlás volt hátra, ott is mindent feltúrt, eredménytelenül...

Aztán egy napon, amikor egyedül töltötte az estét otthon, régi fényképalbumok akadtak a kezébe. Lapozgatni kezdte. Már a másodikat nézte át, amikor szinte rászakadt a felismerés. Felkapta az elsőt, kinyitotta és igen... egyetlen olyan fotót sem talált, ahol ők hárman együtt lettek volna. Volt fotó róla, alig néhány hetesen is, és szinte hónapról - hónapra, ahogy nőtt, fejlődött. És voltak képek a szüleiről is, de együtt, hármukról, egy sem. Ez csak azt jelentheti, hogy a barátnőjének igaza van. Ő nem tartozik bele ebbe a családba. Már direkt próbált kitérni a közeledésük elől. Várta a nagykorúságot, hogy számon kérhesse őket. Kinyílt a füle azokra a hangokra, amelyek arra biztatták, hogy ne hagyja magát irányítani. Olyan lányok és fiúk társaságát kereste, akik nem törődtek a szülőkkel, a tanárokkal, és csak a vállukat vonogatták, ha zűrbe keveredtek. Közéjük akart tartozni. Szülei hiába tiltották, megvonta a vállát flegmán, a szobájába ment, és a napokat számolta, amikor végre elmehet innen. Aztán az egyik fiú megkívánta, és ő - bár igazából nem is érzett iránta semmit - hagyta, hogy elvegye a szüzességét. Az aktus fájdalmas és kiábrándító volt, nem értette, a többiek miért szeretik csinálni, de szégyellte bevallani, így a dolog újra és újra megtörtént. A szülei rájöttek erre, és eltiltották őt a barátaitól. Utálta érte őket. És kijátszotta, ahányszor csak tudta. Ellógta az iskolát, velük csavargott, leromlott a tanulmányi eredménye. Ezért a szülei a nyári szünet nagy részére befizették egy cserkésztáborba. Azt hitte megüti a guta. De a táborban fiúk is voltak szép számmal, és ő rögtön ki is szúrt magának egyet, aki jóképű volt és kedvesen évődött vele. Tetszeni akart, ezért lelkesen végezte a feladatokat, hajtotta végre a gyakorlatokat. Egy nap a fiú váratlanul megcsókolta, és benne vágy lobbant. Eddig ezt még sose érezte, valami szerelemféle kezdett kialakulni benne. Kereste a társaságát.

Bátor lány vagy, mondta neki a fiú egy napon, de biztos nem mersz átjönni a sátrunkba este egy kis bulira! És ő bizonyítani akarta, hogy milyen vagány. Amikor a társai elaludtak, a fiú sátrához lopózott. A sátorban tényleg buli volt. Négy fiú borozott, vicceket meséltek, fojtottan röhögtek, őt is kínálták. Többször is jól meghúzta az üveget, a fiú magához ölelte, igyál, mondta, ő meg hozzábújt, élvezte a simogatását. Az alkohol elálmosította, feküdj le egy percre, mondta a fiú, aztán fölé hajolt, csókolta és szexelt vele, ő meg túl bágyadt volt, hogy védekezzen, meg hát miért is ne? Tetszenek egymásnak, és majd, ha vége lesz a tábornak, együtt fognak járni... Arra eszmélt, hogy egy másik fiú tapogatja a testét, nem akarta, a fiúját szólította, de ő csak ült ott, ivott, és nézte, amint a másik fiú rámászik. Próbált védekezni, de a részegség eltompította, és már jött is a következő fiú. Nem kívánta őket, már erős fájdalmai voltak, sírva könyörgött, hogy hagyják békén, de ők, mintha megőrültek volna, tépték, harapták, a melleit szorították és olyan dolgokat követeltek tőle, amikről még nem is hallott. Végül egyik a másik után dőlt ki, elaludtak és ő megszökhetett.

Először szólni akart valakinek, de a szégyen erősebb volt. Nem tudta, mit tehetne. Hiszen ő ment oda. Mindene fájt, szája a harapásoktól alaktalanná dagadt, a nyakán foltok... Ha így meglátja valaki...

A sátorban összekapkodta a holmiját, némi kaját, és megszökött. Nem hazafelé indult. A teste sérülésekkel volt tele, nem tudta volna megmagyarázni.

Céltalanul sétált a kihalt országúton, vérzett és fájdalmai voltak, ha autót látott közeledni, elbújt, nem akart még nagyobb bajba kerülni. Az út melletti erdősávban bújkált vagy két napig, mire úgy érezte, képes emberek közé menni. Ruhája koszos volt, combját kidörzsölte a vértől megkeményedett nadrág, és bűzlött az izzadtságtól.

Egy rendőr kiszúrta, és igazoltatta. Hogy kerültél ide? Megszöktem a táborból, zokogta. Nem akarok oda visszamenni. A rendőr részvéttel nézett rá. Rühelled, mi? - kérdezte. Az én kislányom sem szerette. Na, gyere, hazaviszlek.

A szülei szó nélkül vették tudomásul az újabb kudarcot, ő meg a szobájába húzódott, másnap néhány ruhát dobált egy hátizsákba és a fiújához ment. Nálunk akarsz csövezni? A srác nyerítve röhögött. Anyám kitérne a hitéből, meg amúgy is az öcsémmel lakom egy szobában, még dugni se tudnánk...

Nem tudta, hova menjen, a barátnőjéhez csengetett be. Maradhatsz pár napig, mondta, anyuék nyaralnak, a nagyi meg úgyse törődik vele, ha hagyjuk, hogy nézze a sorozatait.

Két hét nyugalom után mégis mennie kellett, a lány szülei hazaparancsolták. Anyja jött érte. Amikor megálltak egy lámpánál, felé fordult. Miért teszed ezt velünk? Mit tegyünk még, hogy úgy viselkedj, ahogy kell? Mi jön még?

Ő meg ránézett, szemtelenül vigyorgott, aztán lazán bejelentette, terhes vagyok. Anyja álla leesett, ő meg élvezte, hogy felbosszantotta. Másnap orvoshoz vitték, tényleg terhes volt.

Ki az apa?

Mit tudom én...

El kell vetetni!

NEM!

Igazából nem akarta a gyereket, csak a dac dolgozott benne. Ne döntsenek róla és helyette, amikor semmi közük egymáshoz. Még tíz hónap a nagykorúságig, aztán úgy eltűnik innen, mintha soha itt sem lett volna...

Magára zárta a szobáját, semmilyen könyörgésre nem jött ki, ült az ágyán és tanácstalan volt. Nyolc hónap múlva szül egy gyereket. Valamelyik ocsmány állatnak a gyerekét. Mit fog kezdeni vele? Mi lesz, ha olyan lesz, mint "azok".

Másnap a szülei a lelkére beszéltek, gondolkodj, még érettségid sincs! Milyen munkát találnál képzettség nélkül? Hogy tartanád el? Ő meg hallgatott.

Apja dühös volt. Nem támogatlak! Ha meg akarod szülni, teremtsd meg hozzá a feltételeket! Ha már annyira felnőtt vagy... Holnap megyünk és intézzük az abortuszt.

Nem ellenkezett tovább. Igazából megkönnyebbült, hogy rájuk háríthatta a felelősséget.

Anyja előtt nyíltak az ajtók, orvosok hajlongtak, és egy reggel kórházba vitték, anyja ült mellette, fogta a kezét. Biztos azt hiszi, megint el akarok szökni, gondolta cinikusan. Amikor lefektették a műtőasztalra, lecsukta a szemét és nem akart érezni... A kórteremben ébredt fel, a hasában enyhe fájdalmat érzett, de nem érdekelte. Egyedül volt.

Egy nővér jött, megmutatná, hol találom a ruhámat? - kérdezte tőle, aztán felöltözött és megszökött. Még a sarokig sem jutott, mikor látta megérkezni az anyját, egy kocsi mögé kuporodott, aztán felszállt az első buszra és ment a végállomásig. Azt se tudta, melyik városrészben van, megszámolta a pénzét, csak pár napra elég, de addig legalább nem kell látnia őket.

Nem tudta, hogy keresik, ezért nem is foglalkozott a rendőrökkel, akik az egyik ház előtt álltak, csak amikor megszólították, akkor jött rá.

Megint hazavitték. Elég volt! - tajtékzott az apja. A szobájába parancsolta, rázárta az ajtót, és ő rájött, hogy most tényleg túllőtt a célon, mert szinte fogva tartották. Még a fürdőszobába is kisérettel kellett mennie. Már éppen elhatározta, hogy kiugrik az emeleti szoba ablakán, amikor reggel apja ébresztette. Fél óra múlva legyél kész, mondta, indulunk. Mától új iskolába fogsz járni. Azt hitte felrobban a dühtől. Már készült is az újabb szökésre. Majd megtudjátok, fortyogott magában!

Arra figyelt fel, hogy apja kihajt a városból. Hova megyünk? - kérdezte. Anyja hátra fordult, úgy magyarázott, sápadt volt és szomorú. Vidékre megyünk. Jobb lesz neked ott, mert láthatóan nem akarsz otthon élni velünk, de nem engedhetjük, hogy azokkal a bűnözőkkel barátkozz, akik tönkretesznek.

Kínjában nevetett. Ti tesztek tönkre azzal, hogy nem szerettek! A nagyit sem szerettétek! Soha egy dicséretet nem kaptam tőletek. De nem érdekel! Látta apja döbbent tekintetét a tükörben, becsukta a szemét, és ki sem nyitotta, míg meg nem álltak az iskola előtt. Szó nélkül szállt ki és ment velük. Mosolygós, fiatal nő jött eléjük. Az igazgató úr már várja Önöket, mondta.

Úgy tett, mintha nem érdekelné, de titokban szétnézett. A folyosón virágok, az udvaron árnyas fák, padok. Az igazgatói irodában magas, középkorú férfi várta őket. Kezet fogott a szüleivel, aztán neki nyújtotta a kezét. Isten hozott, mondta. Nem válaszolt. És a következő kérdésekre sem. Unottan bámult ki az ablakon. De az igazgatót nem tudta kihozni a sodrából.

A munkatársam átkiséri Önöket a kollégiumba.

Kollégium??? - rémült meg. Na, azt nem. Vele ezt nem lehet megtenni. Majd átjár ebbe a gimibe, ha muszáj, de NEM fog itt lakni. Majd otthon ezt még megbeszéli a szüleivel.

A kollégium az épület túloldalán helyezkedett el, L alakban, egy kis parkon át lehetett megközelíteni. A három ágyas szobában két lány tartózkodott. A nevelő az egyik ágyra mutatott, ez lesz a helyed, a lányok majd megmutatják a szekrényedet, és elmondják a napirendet. Elhűlten nézett a szüleire. Apja tekintete kemény volt, anyja sápadtan nézte a földet. Búcsúzz el a szüleidtől Szabina, mondta a nevelő, de ő dühösen elnézett a fejük mellett. Nem fog itt maradni! Tehetnek, ami akarnak, el fog menni és soha többé nem akarja látni őket! Hallotta, amint az ajtó becsukódik és ő ott maradt a két idegen lánnyal, akik barátságosan mosolyogtak rá. A Szőke volt a beszédesebb, egyik kérdést tette fel a másik után, ő meg nem akarta megsérteni, és válaszolgatott. A kis Duci csak ült és kíváncsian hallgatott.

Ti miért vagytok itt? - tette fel a kérdést.

Szükségem van erre a helyre, hogy alaposan felkészüljek az érettségire, mondta a Szőke. Otthon erre nem lenne lehetőségem, hárman osztozunk egy szobán. Hárman? - Szabina bámult. Igen, bólogatott a lány komolyan. Öten vagyunk testvérek. Három lány és két fiú. Apu rokkant, anyu egy boltban eladó. Nincs pénzünk nagyobb lakásra. Ezt is alig tudjuk fenntartani. Ha bejutok az egyetemre, ott már van kollégium, meg diákhitel. És dolgozni is fogok.

Mi elvesztettük a lakásunkat, sóhajtott a kis Duci. Anyu egy átmeneti szállón lakik, engem meg felvettek ide. Egy alapítvány fizeti a koleszt és a menzát. Nincs testvéred? - kérdezte Szabina. A lány szemébe könnyek gyűltek. Volt. - nyögte ki. A szőke figyelmeztetően intett, hagyd, ne kérdezz! - üzente a tekintete. És ő megértette. Életében először, egy hullámhosszon volt valakivel. Jó érzés volt. Te hol laksz? - kérdezték a lányok. Pesten, mondta. Miért akarsz itt tanulni? Nem én akartam. A szüleim döntöttek így. Problémás vagyok, fintorgott. De bármit csinálnék, nekik úgysem lenne jó... A két lány részvéttel nézte.

Nyílt az ajtó, a nevelő jött. Le kell menni a földszintre a csomagjaidért, mondta. Lányok segítsetek, aztán kezdődik a tanulószoba. Szabina délután kicsomagol, este beszélhettek az itteni mindennapokról.

Közösen cipelték fel a bőröndöket. Van még negyedóránk, segítünk addig, mondták. Elkerekedett szemekkel nézték Szabina ruhatárát. Jó isten! - ájuldozott a Szőke, az egész családunknak nincs ennyi ruhája... A kis Duci nevetett. Nekem még annyi sincs, mint Neked! Szabina alig hitte. Amikor a lányok elrohantak, benézett a szekrényükbe. A kis ducinak mindene elfért egy polcon. Egy pulóver, egy nadrág, némi fehérnemű. Minden darab kopott. Még a fogkeféje is. A Szőke szekrényében valamivel több és jobb minőségű holmi.

Neki meg nem fértek el a ruhái a polcokon, egy részét a bőröndben hagyta. Meg kellene osztani velük, de megsértődhetek, ha tolakodik.

Ült az ágyán, várta vissza a lányokat. A Szőke éjjeliszekrényén egy könyvet talált. Beleolvasott, aztán nem tudta letenni. A folyosóról nevetés, lábdobogás, beszélgetés hallatszott. Vége a tanulószobának, gondolta.

Mindjárt vacsora, jelentette be a kis Duci, majd éhen halok! A nagy ebédlőben tálcára rakták a kaját, teát vagy kakaót töltöttek a bögréikbe és leültek egy asztalhoz. Ették a szalámis zsemlét és a banánt, itták a teát, én még hozok, mondta a kis Duci, és a pulthoz ballagott. A Szőke elgondolkozva nézett utána. Sokat éhezett, magyarázta Szabinának. Most nem tud betelni azzal, hogy szabadon ehet. Ezért is hízott meg. Talán a testvére halála is közrejátszik ebben. De majd megnyugszik...

Vacsora után együtt mentek a közös tusolóba, ahol a lányok fesztelenül nevetgéltek, borotválták a lábukat, mindenki jól érezte magát, és valahogy ő is oldódott. De jó lábad van, mondta egyik lány, és ő nem tudta mit válaszoljon. Mások is mustrálgatták. Jól nézel ki, magas vagy, majd kosarazhatsz, mondták. Tudsz énekelni? - kérdezte egy másik lány, vagy játszol valamilyen hangszeren?

A szobában is sokáig beszélgettek még, aztán a lányok elaludtak, őt pedig megnyugtatta, hogy hallja a lélegzetüket. Másnap nem nagyon figyelt az órákon, gondolatai folyton elkalandoztak. Az ebédnél mások is leültek a nagy asztalhoz, valahogy más volt a légkör, mint az eddigi iskolákban. Nem értette, miért? A tanulószobán rájött, hogy le van maradva a többiekhez képest. Nem baj, majd behozod, mondták neki a lányok. A nevelő mellé ült és segített. Utána szabadfoglalkozás következett, kimentek a kis parkba, a padon ülve beszélgettek, voltak, akik tollasoztak, mások a szobájukba húzódtak. Öt-hat lánnyal ültek a fák alatt, nevettek, sztorizgattak, őt kérdezgették. Amikor visszament a szobájukba, a Szőke már ott volt, az ágyán ülve éppen tabletezett, csak intett és pötyögött tovább. A fiúmnak írtam, mondta aztán. Szombaton találkozunk. Mesélt a kapcsolatukról, a szeme csillogott. Milyen jó lehet szerelmesnek lenni, gondolta Szabina. Bár ő is átélhetné! Hét közben nem találkozhattok? - kérdezte. A Szőke a fejét rázta. Hét közben nem lehet kimenni a koleszból. Leghamarabb csak péntek délután. De, ha ki akarsz menni, akkor mi van? A Szőke csodálkozott. Miért akarnék kimenni? A kapus úgysem engedne ki. Amíg kiskorúak vagyunk, az intézmény felel értünk, nem mászkálhatunk. Azért vagyunk itt, mert tanulni szeretnénk. Örülünk, hogy bejutottunk. A fiúm meg egy másik városban van amúgy is...

Egyik nap telt a másik után, és neki emlékeztetnie kellett magát, hogy meg akar szökni! Este, ha a két lány tusolni megy, átpakolja a bőröndjét, a farmerját, és az egyik blúzát itt hagyja a Szőkének, a kék pulóverjét és az edzőcipőjét a kis Ducinak. Aztán, ha elalszanak, meglép. Azt ne higgyék a szülei, hogy őt bármire is kényszeríthetik!

Délután úgy tett, mintha olvasna, közben a szökést tervezte. Ma nem lehet, előbb körül kell nézni, hogy hol tudna kimászni, mert a kapun biztosan nem juthat ki. Holnap délután sétálgatni fog és kitapasztalja. És másnap sétálni hívta az egyik lányt, körül járták a kertet, de a falak magasak voltak, mást kell kitalálni... Talán az ebédlő ablakán mászik ki...

De ahogy az idő telt, halogatta a dolgot, mert még soha életében nem érezte ilyen jól magát. A lányoknak nem voltak elvárásai vele szemben, szerették a társaságát, nem tettek fel felesleges kérdéseket, és nem zárkóztak el, ha ő kérdezett. Lassan megértette, hova is került.

Az alapítványi gimnázium nehéz sorsú gyerekeket karolt fel, hogy biztosítsa számukra a továbbtanulás lehetőségét. Egyik lány anyja egyedül küszködött a megélhetésért, sose lett volna pénze nyelvtanárra, a másik alkoholista szülők gyereke volt, akiket nem érdekelt, lesz-e belőle valami. Volt, akik a lakásukat vesztették el, és voltak, akiknek soha nem is volt otthonuk.

Eljött a hét vége, és Szabina várta, hogy hazamehessen végre. Nem szülei után vágyott, szökni akart. Onnan könnyebb lesz.

De nem jöttek érte. Felhívta anyját, aki azonnal átadta a telefont az apjának. Nem jössz haza! - közölte szenvtelenül. Csak a hónap végén.

Szabina tanácstalanul ült a padon, sírás kerülgette, látta a lányokat egymás után a kapuhoz menni. Végül megszünt a jövés-menés, ő meg a szobájukba ballagott. Már nem titkolta a sírást, szabadon folytak a könnyei. Azt hitte, egyedül lesz, de két szobatársa az ágyán ült. A Szőke olvasott, a Duci varrt. Mi történt? - kérdezgették ijedten. Semmi, intett, csak azt hittem hazamehetek... Megértően nézték. Hát sajnos sokan nem élhetnek a lehetőséggel. A szülőknek nincs pénzük ideutazni, az alapítvány pedig csak havi egy utazást térít. De nem baj, a hétvége itt mindig nagyon jól telik, vigasztalták. Lassan megnyugodott.

Az ebéd lazább volt, mint hét közben, nem kellett sietni, egyik nevelő közéjük ült, délután filmet nézhettek a társalgóban, mondta. Vagy szervezhetünk egy kosármeccset. Vagy akár mindkettőt.

Este tánc lesz tízig és csak tizenegykor lesz takarodó. A lányok örvendeztek. Ma milyen tánc lesz? - kérdezgették. Salsa! És eldobjátok magatokat, ha meglátjátok az oktatókat... A lányok már előre nevettek. Milyen tánc? - kérdezte Szabina. Jaj, ezt imádjuk, lelkendeztek a csajok. két-három hetente jön valaki és táncolni tanít bennünket. Szokott lenni keringő, tangó, hip-hop, salsa is volt már, de tanultunk már görög és country táncot is. Mert az életben majd erre is szükségünk lehet.

A délutáni kosárlabdázás után fáradtan, nevetgélve mentek vissza a szobába a Szőkével. A Duci lány nem volt ott. Hol lehet, kérdezte Szabina. Külön angolra ment, mondta a szőke. Januárban nyelv-vizsgázni akar, hogy aztán a többi tantárgyra koncentrálhasson. Kell a jó érettségi, mert fizetős egyetemre nem mehetünk.

Az esti tánc nagyon jó volt. A Duci nagyon jól mozgott, a Szőke ügyetlenkedett, Szabina is próbált együtt mozdulni a zenével, az oktatók mindenkivel egyenként táncoltak is, hogy kiigazítsák a lépéseket, a pasi csinos volt, jól esett vele a tánc. Nevetgélve készülődtek a lefekvéshez, a Szőke a fiújával beszélt messengeren, a kis Duci Szabina mellé húzódott. De jó neki, sóhajtott. Nekem sose lesz senkim. Nem érdeklem a fiúkat. Engem meg a fiúk nem érdekelnek, mondta Szabina. Az hogy lehet? Én majd megveszek, hogy végre valakim legyen. Még csak egyszer csókolóztam... Így sugdolóztak.

Másnap délelőtt tanultak, délután darts-versenyt rendeztek, az ebédhez torta, délután fagyi volt, vacsorára virslit kaptak, este énekeltek. Semmi sem volt kötelező, mégis szinte mindenki részt vett valamelyik programon. Este Szabina felhívta a barátnőjét, de valahogy nem találták a hangot egymással. A lány sajnálkozott, de nem érdekelte, amit mondott, a szökési tervét nem említhette, hamar be is fejezték. Majd hívjál, búcsúzott a lány, és nem mondta, hogy majd ő is keresni fogja.

Hétfőn Szabina átélte az első kudarcát. Rosszul sikerült az első felelete. Megrántotta a vállát. Nem érdekel! A fiatal tanár a fejét csóválta. A magyar irodalom az a tantárgy, amit az élet minden területén tudsz kamatoztatni. A választékos beszéd, a társadalmi ismeretek, a jó helyesírás, mind szükségesek ahhoz, hogy érvényesülni tudj, mondta neki.

Este a Duci lány vigasztalta. Nem volt ez azért olyan rossz! Majd segítek. Hogy szoktál tanulni? Én nem szoktam! - válaszolt dacosan Szabina. Nem érdekel a tanulás. Nem akarsz egyetemre menni? Nem! Kár, mondta a Szőke, valamiért azt hittem, te is oda készülsz, ahova én. Szabina elbizonytalanodott. Te hova jelentkezel? Matek-fizika szakra. És felveszem még külön az angolt. Aztán, ha végeztem, megyek haza a falumba tanítani, ha még akkor lesz ott iskola. Szörnyű, milyen állapotok vannak ott! Idős, vagy alulképzett pedagógusok tanítanak. Nyelvtanárok meg egyáltalán nincsenek...

Milyen jó neki, gondolkodott Szabina éjjel. Van célja, már évekre előre látja, mit fog tenni. Vajon a kis Duci mit tervez? Holnap megkérdezi.

Én iskolai pszichológus leszek, mondta a Duci lány másnap. Igaz, nem valami jól fizető munka, de én ismerem az életet, jobban tudok segíteni...

Beszélni szeretnék veled délután, mondta a nevelő egy újabb rossz felelet után. Kelletlenül ült mellé. Mi van veled? - kérdezte az asszony. Nem tanulsz? Vagy nem érted az anyagot? Mindenből csak közepes vagy! Szabina megvonta a vállát.

Nekem mindegy, mondta. Nem én akartam idejárni.

Nem érzed itt jól magad? - kérdezte a nevelő.

Szabina megint csak hallgatott. Nem mondhatja, hogy nem, mert végül is egész jó itt.

Csak a dac miatt nem tanulsz? - kérdezte az asszony. Azt hiszed, a szüleid fogják ennek meginni a levét? Nem nekik fontos, hogy tanulj, őket nem érinti közvetlenül, ha megbuksz, és az se, ha kitűnő tanuló leszel... Magad miatt tanulj. Ha büszkék lehetnének rád, biztosan másként viselkednének veled. Szabinát elöntötte az indulat.

Hát persze! - kiabálta. ÉN, mindig ÉN változzak, viselkedjek. Bármit csinálhatok, nem vagyok nekik elég jó, és sose voltam. Már áradt belőle a szó, a nevelő döbbenten hallgatta.

Várj, azt mondod, hogy nagyanyád nevelt?

Sose voltak otthon! Nem is emlékszem, hogy rajta kívül bárki megölelt volna! Szerintem nem is ők a valódi szüleim. Még egy közös képünk sincs! Biztosan megbánták már, hogy befogadtak. Zokogott, a pulóver ujjával törölgette a szemét. Igazából tudom az anyagot, csak ez az egész nem érdekel! - vallotta be nagyot sóhajtva. Direkt akarok rossz jegyeket kapni.

A nevelő elgondolkodva forgatta a kezében lévő tollat. Azt nem tudom, hogy örökbe fogadtak-e, mert ezt én nem kutathatom, lehet, hogy így van. Lehet, hogy megbántottak és elhanyagoltak, de biztos, hogy jó út az, ha lerombolod a saját életedet? Legyél felnőtt. Legyél önző. Magadra gondolj. Arra, hogy bármi lesz is, egyedül is boldogulni tudj. Döntsd el, mit szeretnél kezdeni az életeddel, használd ki, hogy kivételes anyagi lehetőségeid vannak a szüleid jóvoltából. Gondold azt, hogy ez jár neked! Ne szeresd őket, ha úgy érzed, nem érdemlik meg, de kommunikálj velük. Ne miattuk, csakis magad miatt. Mi itt az iskolában és a kollégiumban azért vagyunk, hogy segítsünk elindulni az életben. Senki szüleivel nem foglalkozunk, csakis veletek. Ha már tudod, mit akarsz, keress meg, és megbeszéljük. Sietned kell, mert csak néhány hónap, és itt jelentkezési határidő és az érettségi!

Szabina felszabadultan bólintott. Ahogy az asszony elmagyarázta, minden olyan egyszerűnek tünt. Leérettségizik, aztán egyetemre megy, lakhat kollégiumban, mint itt, nem kell újra megélni a mellőzést, ha lesz diplomája, dolgozni fog, és szabad lesz. Csak egy kis késésben volt. A körülötte lévők már mind megszabták a saját útjukat, csak ő volt céltalan.

Megnyugodva ment vissza a szobába. A lányok nem tettek megjegyzést a kisírt szemére.

Egy este, ahogy hallgatta a lányok beszélgetését, benne is megérett a gondolat. Gyerekekkel akar foglalkozni. Olyanokkal, akik ugyanúgy nélkülözik a gondoskodást, mindegy, milyen okból, mint ő, egész életében. Csak nem tudta, merre kellene indulnia?

Bekopogott a nevelőhöz. Tudom, mit szeretnék! Kapkodva mesélt. Az asszony figyelmesen hallgatta. Több mód is van rá, hogy segíts. Legyél tanítónő. Mert a nehéz sorsú gyerekek csak az iskolában kapnak megfelelő alapokat az élethez. Akikkel itt együtt tanulsz, ők nagyon keményen kell, hogy dolgozzanak, mert sem az iskolában, sem a családban nem tanulták meg az alapokat. De lehetsz pszichológus, vagy gyermekorvos is. Csak rajtad múlik. Kérj a szüleidtől egy laptopot és olvass! Keresd meg az interneten, mi az, ami legközelebb áll hozzád.

A hónap utolsó hétvégéje következett. Szabina szorongott. Vajon eljönnek érte? Vagy itt marad a kis Duci lánnyal, és azokkal, akiknek nincs hova mennie? A szülei az elsők között érkeztek. Apja szigorúan nézett végig rajta, anyja ki se szállt a kocsiból. Indulhatunk? Szabina bólintott, szó nélkül vágódott be a hátsó ülésre, anyjának nem is köszönt.

Rendeltünk vacsorát, törte meg a csendet az anyja. Nem volt időm főzni. Máskor sem szoktál, gondolta Szabina, de nem szólt.

A szobája idegen volt a számára. Mintha vendég lenne itt. Anyja kiáltott, vacsora!

Nem kérette magát, mint máskor, lement, elfoglalta a helyét az asztalnál, gondolkodott, hogyan hozza szóba a laptopot.

Miközben töprengett, apja szólalt meg. Elégedett vagyok, mondta. Megkaptam a tanulmányaidról az értékelést. Javítottál, és nem volt rendbontás sem.

Nem válaszolt. Azt se tudta, hogy van ilyen értékelés.

Az iskola jelezte, hogy nincs megfelelő számítógéped. Elviheted az itthonit, de vehetünk is egyet, ha gondolod. Ez meglepte.

Jó lenne egy laptop, mondta. Az asztali gép nagy helyet foglal. Apja bólintott. Akkor így...

Vacsora után újra a szobájába ment, a neten bogarászott. Anyja nyitott be. Hoztál haza szennyest? - kérdezte. Nem, rázta a fejét. Kimostam a koleszban. Anyja mindig nyugodt arcára olyan döbbenet ült ki, hogy majdnem elnevette magát.

Nem is volt olyan szörnyű, gondolta, amikor már visszafelé autóztak. De alig várta, hogy odaérjenek.

Ne szálljatok ki, mondta a kollégium előtt, kirángatta a bőröndjét a csomagtartóból, intett és besietett a kapun. Hátra se nézett, csak amikor az ajtó becsukódott, és nem láthatták őt. Anyja mintha a gondosan kifestett szemét törölgette volna. Biztosan belement a festék, gondolta.

A két lány már ott volt. Hogy telt a hétvégétek? - kérdezte őket. A kis Duci vigyorgott. Itt volt anyu, a nevelők meghívták ebédre, megspóroltuk a kaja árát, így vehettünk nekem két bugyit meg zoknit, mutatta boldogan. A szőke egy dobozt vett elő a szekrényből. Süti! - emelte meg. Anyuval sütöttük, mondta, azt vártuk, hogy visszaérj, addig nem akartunk enni belőle. Papírtálcákra rakták úgy ették. Szabina még soha nem evett házi készítésű süteményt, ez isteni, áradozott! A kis duci lány bólogatott. Anyu a kalácsban verhetetlen, mondta. Csak most nincs hol sütni. Lehet, hogy soha nem is lesz... Bár az én anyám is tudna ilyeneket, sóhajtott Szabina. De nem tud se főzni, se sütni. A lányok csodálkoztak. Mi a foglalkozása? - kérdezték. Nem akart hazudni, megmondta. A lányoknak leesett az álla.

Tényleg? A híres modell?

Már nem az. Most modellügynöksége van, feszengett Szabina.

Vizsgálódva nézték. Hasonlítasz rá! - mondta ki végül a Szőke. Tudtam, hogy emlékeztetsz valakire, csak valahogy nem jöttem rá. Más a hajad... Anya festi a sajátját, vonta meg a vállát Szabina. Elege volt a témából, másra terelte a szót. Vettek egy laptopot, feltöltötték rá a programokat, mondta. Használhatjátok Ti is. A lányok örültek. Eddig hárman használták a Szőke kis tabletjét.

Tanítónő leszek, jelentette be Szabina egy napon a nevelőnek. Jó döntés, örvendezett az asszony. Majd jól felkészülsz az érettségire, és minden rendben lesz.

Ettől kezdve Szabina megváltozott. Eltünt belőle a dac, próbált a céljaira koncentrálni, és amikor időnként eluralkodott rajta a régi indulat, kosárlabdával vezette le. A félévi bizonyítványa már egész jó lett, de még mindig nem volt megelégedve. Egymás után kereste fel a tanárait és kérte a segítségüket, ők meg időt nem kímélve korrepetálták, így Szabina sikeresen vette az akadályokat. A kitűnő érettségi dacára éppen, hogy elérte a felvételi ponthatárt, de megkönnyebbült. Szülei félszeg dicséretén mosolygott. Nem érdekelte. Ha eddig nem értékelték, már ne teperjenek, gondolta.

A déli kis város főiskolája távol esett Pesti otthonától, de ez még kapóra is jött neki. Még mindig nem tisztázta szüleivel a régen benne motoszkáló kétségeket. A lányok megjegyzése, hogy mennyire hasonlít az anyjára, megcáfolni látszott az örökbefogadási teóriát. Valami félelem visszatartotta, hogy egyenesen rákérdezzen.

Érettségi után búcsút vett az iskolától, a lányoktól, akikben barátokra talált, és hazatért.

Kapcsolata a szüleivel alig változott. Apját csak a vacsoránál látta, anyját néha még akkor sem. Sose tudta, hol járnak, néha az újságból tudta meg, milyen eseményen vettek részt. Ilyenkor néha szembesült azzal, hogy mások elviszik magukkal a gyerekeiket, de vele sose mutatkoztak együtt. Egyedül volt. Nem kereste a régi link barátai társaságát, a kollégiumi barátnők messze voltak. Esténként messengeren beszéltek, mindhárman készültek az egyetemre, főiskolára. Már számolta a napokat, amikor végre elmehet és a saját életét élheti.

Lassan csomagolni kezdett. Le kell utaznom holnap a városba, albérletet kell keresnem, mondta este a vacsoránál a szüleinek. Szükségem lenne pénzre, hogy ki tudjam fizetni a kauciót és az első havi lakbért. Munkát is keresek, a többire már nem lesz gondotok.

Anyja halkan letette az evőeszközt, ivott egy korty vizet, és az apjára nézett. A férfi csak bólintott. Már utaltam a számládra, mondta, és minden hónapban küldök annyit, amennyiből kényelmesen meg tudsz élni.

Nem szükséges, hárította el Szabina. Mondtam, dolgozni fogok! Hirtelen elege lett. Ne törődjetek velem. Nagykorú vagyok, már nem tartoztok értem felelősséggel. Nyugodtan elengedhettek, ha nem akarjátok, nem is kell többé találkoznunk. Anyja kezéből az asztalra koppant a pohár.

Elég volt! - mondta és a hangja elcsuklott. Nem csinálom tovább. Apja a hajába túrt, aztán hátradőlt a széken. Borítani akarsz? - kérdezte. Hát, lássuk, mennyire vagy bátor...

Szabina megdermedt. Tudtam, hogy van valami titok, futott át az agyán.

Anyja Szabina felé fordult. A csúcson volt a karrierem, amikor teherbe estem Veled. Boldog voltam, alig vártam, hogy a karomba foghassalak. Miután megszülettél, minden percemet veled töltöttem. Szoptattalak, gondoztalak. Hat hónapos voltál, amikor kaptam egy lehetőséget, és én elfogadtam, de édesapád nem támogatott. Nem engedte, hogy magammal vigyelek. Azt hittem, szeret annyira, hogy meggondolja magát és velem jöttök, de ő idehívta nagyanyádat, hogy neveljen téged, engem pedig megcsalt. Apja nagyot sóhajtott. Tudod, hogy az nem úgy volt!

De, pontosan úgy volt! - anyja már sírt. Mikor hazajöttem, már meg sem ismertél, fordult Szabinához. Apád egy másik nővel vigasztalódott, nagyanyád be sem engedett a lakásba, a képembe vágta, hogy már folyamatban van a válás, mert a férjem mást szeret. Magammal akartalak vinni, de sírva kapaszkodtál bele, és én nem akartam, hogy félj. Megpróbáltam beszélni apáddal, de ő nem vette fel a telefont. Összeomlottam és öngyilkosságot kiséreltem meg. Amikor magamhoz tértem, apád közölte, hogy szakított a szeretőjével és azt akarja, hogy újra együtt legyünk. De bennem valami összetört. Féltem. Mindentől, és mindenkitől. Könyörögtem az orvosoknak, hogy zárják be az ajtót, ne jöhessen be senki. Egy évig tartott, mire meggyógyultam. Apád külföldre vitt, hogy a kapcsolatunkat helyrehozzuk, munkát is szerzett nekem, hogy lássam, nem akadályoz. Mire hazaértünk, te már teljesen a nagyanyád befolyása alá kerültél, aki gyűlölt engem és te átvetted ezt az érzést. Próbáltam hozzád közel kerülni, de nem szerettél. Ha mesét akartam mondani, azt mondtad, majd a nagyi. Ha sírtál éjjel és magamhoz akartalak venni, te csak hozzá kívánkoztál, az ő karjában nyugodtál meg. A gyűlölete közénk állt. Apád elhidegült tőlem, csak élünk egymás mellett már tizenöt éve. Lehet, hogy most is van valakije, nem tudom... Szabina dermedten hallgatott. Nem emlékezett ezekre a dolgokra.

Apja csak ült a széken, a feleségét nézte, de Szabinához kezdett beszélni.

Amikor itt hagyott egy fél éves csecsemővel, hogy meg ne törjön a karrierje, sértett voltam és elkeseredett. Nem tudom már, miért nem mentem vele. Talán mert túlságosan szerettem. Rossz húzás volt anyámat idehívni, tudhattam volna, hogy nem lesz jó vége. De téged imádott, és míg dolgoztam, legalább biztonságban tudhattalak. És hát igen, volt egy nő, akivel viszonyba keveredtem, de eszem ágában sem volt elválni. Mire édesanyád hazajött, már régen vége volt. Csak nagyanyád állította, hogy mást szeretek. Mikor értesítettek az öngyilkossági kisérletéről, azonnal rohantam. Ott voltam, amíg kómában volt, beszéltem hozzá, de amikor magához tért, nem akart látni. Olaszországba mentünk, hogy újraépítsük az életünket, és újabb hibát követtünk el, téged nem vittünk magunkkal. Egy szép évet töltöttünk ott és nagy reményekkel jöttünk haza. De te addigra már elidegenedtél tőlünk, és az elutasításodat nagyanyád csak tovább mélyítette a viselkedésével. Ezért édesanyád újra eltávolodott tőlem is, és én már nem tudtam, mit tehetnék még.

Ronda dolog ezt mondani, de amikor meghalt, reménykedni kezdtünk, hogy majd most minden jóra fordul, rájössz, hogy szeretünk, de te ellenséges voltál, és úgy viselkedtél, hogy kénytelenek voltunk szankciókat alkalmazni, ami csak olaj volt a tűzre. Nem tanultál, megszöktél, fiúkkal feküdtél le, és mi féltettünk. Ezért kerestük meg az alapítványi iskolát, hogy kiragadjunk a rossz társaságból, és szerencsére ez sikerült is. Csak rajtam már nem segített ez sem. Te is és édesanyád is engem okoltok, amiért a házasságunk kisiklott, amiért nem vagyunk, és soha nem is voltunk egy család.

Én nem okollak, szólalt meg csendesen az asszony, de magamra hagytál a gondjaimmal. Te csak névleg voltál a férjem, a gyerekem nem szeretett, csak a munkám maradt...

Szabina csak nézte a két boldogtalan embert. Tudta már, mi történt, de megérteni nem tudta.

Miért nem váltatok el? - tette fel a kérdést. Szülei nem néztek egymásra. Miattam nem kellett volna együtt maradnotok. Nem csak miattad, mondta csendesen az apja. Én szeretem édesanyádat.

Az asszony hitetlenkedve nézett rá. De hát megcsaltál, aztán elfordultál tőlem... Azt hittem, már csak a gyerek miatt vagy velem.

Szabina hirtelen úgy érezte, hármuk közül leginkább ő a felnőtt. Szóval szeretitek egymást, szerettek engem, csak valami hülye makacsságból, hogy "nem mondom, mert ő sem mondja", hagytátok, hogy minden tönkremenjen? Bravó! A feszültség oldódott benne, elnevette magát. Micsoda két lúzer vagytok...

A szülők kínosan hallgattak.

Én meg nem értettem a viselkedéseteket, komolyan azt hittem, nem vagytok a vér szerinti szüleim és megbántátok, hogy befogadtatok. Hogy nem éreztek irántam semmit, és szégyelltek engem. A barátnőm azt mondta nem is hasonlítok rátok, és csak a kollégiumban mondták a lányok, hogy tisztára olyan vagyok, mint Te, nézett az anyjára. És hogy a hajam, olyan, mint a tiéd, nézett az apjára. Soha nem vittetek magatokkal, sehova, csak a nagyi volt velem. Hát mit kellett volna gondolom gyerekfejjel?

Azért tartottunk távol a sztárvilágtól, mert láttuk, hogy mennek tönkre a gyerekek a rivaldafényben. És nem vettük észre, hogy így is sérülsz. Talán keveset törődtünk veled, a saját boldogtalanságunk miatt. Apja szavai után csak ültek az asztalnál.

Egyáltalán nem tudsz bennünket szeretni? - kérdezte anyja egy idő után.

Szabina nem akart hazudni. Eddig semmit sem tudtam rólatok. Idegenek vagytok, pedig 19 éve a gyereketek vagyok. Sose láttam rajtatok semmilyen érzelmi megnyilvánulást se irántam, sem egymás iránt. Csak a haragot a nagyi iránt. Már látom, ő is boldogtalan volt, csak nem ismerjük az okát. Nem tudom, lesz-e közöttünk valamikor is erősebb érzelmi kapcsolat. De most már legalább értem, mi - miért történt, és így nem fáj annyira.

Anyjából kitört a sírás. Apja megmozdult, aztán mégsem lépett.

Szabina értetlenül nézett rá. Most mi van? Menj már oda, üzente a tekintete. Apja végül felemelte a feleségét, magához szorította, fejét a hajára hajtotta, nem lesz semmi baj, mormolta. Az asszony keze megmozdult, átölelte a férje derekát. Álltak összefonódva.

Jól van, mondta Szabina, én most lefekszem, ti még beszélgessetek. Könnyű szívvel szaladt fel a lépcsőn, még belenézett a bőröndjébe, lekapcsolta a lámpát. A nyitott ajtón át látta, hogy lent még ég a villany, beszélgetnek, gondolta.

Másnap reggel anyja sápadtan tett-vett a konyhában. Látszott, nem sokat aludt, de testtartásából hiányzott az eddigi feszesség. Apja a kert felől jött, mozgása könnyed volt, felszaladt a lépcsőn, rózsákat hozott. Vázát keresett, a virágokat az asztalra állította, csillogó szemekkel nézett a feleségére, aki halványan elmosolyodott.

Jól van, gondolta Szabina, valami elindult. Még minden jóra fordulhat közöttük. Nem volt már benne indulat irántuk.

Lassan indulnom kell, mondta. Foglaltam szobát egy panzióban. Keresek albérletet, aztán még visszajövök a cuccaimért.

Kiviszlek a buszhoz, mondta anyja, ő meg bólintott. Jó.

Milyen furcsa az ember, gondolta a buszon ülve. Megadatott neki a beszéd képessége, mégsem él vele. Évtizedekre boldogtalanságba sodorja magát, csak mert nem akar kimondani egy szót. Én soha nem fogok ilyet tenni, ha egyszer lesz családom.

Dél elmúlt, mire a városkába ért. A panzió ablakából a főtérre és a folyóra láthatott. Tetszett neki a rendezett környék, felkereste a kinézett albérleteket, nem akart külön lakást, szobatárs akart lenni, eleget volt már egyedül. Végül megtalálta a tökéletes szobát. Hangulatos utca a főiskolához közel, első emelet, szépen karbantartott lakás kis erkélyes szobája. A berendezés is megfelelt, kényelmes ágy, íróasztal forgószékkel, relax-fotel, szekrény, a fürdőszoba és a konyha is kulturált, ha a lakótárs is szimpatikus, tökéletes lesz.

Még egy napot csavargott a városban, benézett a főiskolára, feltérképezte, hol lehet enni és vásárolni. Este felhívta a Szőkét, aki lelkesen mesélt a koleszról, a városról. Találkozzunk holnap, javasolta. Dél körül már visszaérek.

Másnap boldogan ölelték meg egymást. Mi van a Ducival, kérdezte Szabina. A Szőke elkomolyodva rázta a fejét. Halaszt egy évet. Nem jött össze annyi pénz, hogy fizethesse a kollégiumot és az anyja is betegeskedik. Dolgozni kezdett egy hipermarketben. Szabina elszomorodott. Ez olyan igazságtalan. Ő köztünk a legokosabb és mégis kénytelen feladni. Ha az anyjának sikerülne valami normális munkát találni, amit el is tud látni a betegségével, akkor tanulhatna.

Szabina este az apjához fordult. Nem tudnál alkalmazni egy idősebb nőt, aki nem tud nehéz fizikai munkát végezni az egészségi állapota miatt? Utána nézek... - kezdte a férfi, de a felesége közbe vágott. Nálam lenne valami, de előbb beszélni szeretnék vele.

Szabina elcsodálkozott, amikor meglátta a barátnőjét és az anyját. A lány lefogyott, arca sápadt volt, a szeme sem csillogott, mint régen. Anyja csont és bőr, arca ráncos, megviselt, szürke haja hátul összegumizva, és valami reménytelenség áradt belőle. Míg a két anya tárgyalt, ők a teraszon ültek le. A lány küzdött a sírással. Nem fog ez menni, mondta. Egyetem mellett sose lesz annyi pénzem, hogy fenn tudjak tartani egy albérletet, ahol anyával lakhatnánk.

Szabina tehetetlenül nézte a kínlódását, fogalma sem volt, mi lehetne a megoldás, és a tanévkezdésig alig három hét van hátra. Ennyi idő alatt nem fognak megoldódni a súlyos problémák.

A két asszony jött ki hozzájuk, mosolyogtak. Szabina és a lány reménykedve néztek rájuk. Szerződést kötöttünk, mondta az anyja. Alkalmazom a barátnőd anyukáját hivatalsegédi munkakörbe. Kávét főz, postát intéz, rendet rak a stúdióban. Egyelőre a hivatalos minimálbért fizetem, és három hónap múlva megbeszéljük a továbbiakat. Ezen felül, épp most készítünk fotókat egy szociográfiához, amihez ő fogja adni az arcát, és persze ezért is fizetünk. Ha nem is lesz most elég arra, hogy szerezzen egy albérletet, legalább pár hónapra előre kifizetheti belőle egy átmeneti szállás díját. A két nő boldogan távozott, holnap időben ott leszek, igérte az asszony.

Szabina délután a főiskola honlapján próbálta felvenni az órákat, amikor meglátta a kiírást. Óvodapedagógus és tanító szakon is pótfelvételit hirdettek. A Ducinak csak át kellene kérnie magát, hiszen maximális pontszáma van, megosztoznának a szobán, ha a tulaj beleegyezik. Persze, csak, ha a lány nem akar mindenáron pszichológus lenni. Azonnal felhívta. A lány lelkes volt. Tanítónőként is segítheti a hátrányos helyzetű gyerekeket! De hogy fizeti az albérletet, a tanulmányok költségeit, a megélhetését. Hát úgy, mint én, mondta Szabina. Diákhitelből, és munkából. Neked miért kellene diákhitel? - hökkent meg a lány. Ti gazdagok vagytok...

A szüleim gazdagok, mondta csendesen Szabina. Nem akarom, hogy ők pénzeljenek. Nincs meg köztünk az az érzelmi kötődés, ami ehhez kellene.

Beszélek a tulajdonossal az albérlet ügyében, ez a hónap már úgyis ki van fizetve, te meg intézd az átiratkozást, egy hét múlva indulunk, hogy mielőtt a tömeg megjelenik, már szerezzünk munkahelyet.

Este a vacsoránál elmondta a szüleinek, mit terveznek. Hétfőn indulunk, jelentette be. A reggeli busszal megyünk, kora délután érkezünk.

Szívesen elviszlek benneteket, ajánlotta fel az apja. Szabina kételkedve nézett rá. Eddig sose volt ideje ilyesmire. A férfi tudta, mire gondol. Mi lenne, ha új lapot nyitnánk az életünkben? Ne mindig a múltból induljunk ki. Próbáljuk elfelejteni, ami történt.

Nem akarok hazudni, válaszolt Szabina, nem tudom, visszajövök-e még ide valaha. Ti most megpróbáljátok újraépíteni a kapcsolatotokat, kívánom, hogy sikerüljön, legyen még sok szép és boldog évetek. De lássuk be, elkéstünk. Már sose lehetünk egy család.

Anyja a fejét rázta. Nem szabad, hogy így legyen! Bármi is történt, mi szeretünk. Csak ne utasítsd vissza, amit nyújtani akarunk.

Szabina nem tudott tovább hallgatni. Azt mondod, "bármi is történt"... De nektek fogalmatok sincs arról, mi is történt. Azt gondoljátok, a felelőtlen lányunk teherbe esett. Nem kérdeztétek meg, hogyan történt. Hát most elmondom. Megerőszakoltak. Négyen. Abban a táborban, ahova ezért küldtetek, hogy biztonságban legyek. Ahol egyszer sem látogattatok meg, és amikor megszöktem, nem kérdeztétek, miért? A szülők sápadtan hallgattak. És Szabina most mindent elmondott. A nagyanyja hiányát, a drogmámort, az alkoholt, a fiút, akinek a szexszel kellett bizonyítani a szerelmét kamaszként, a barátnője árulását, aki elfelejtette két hét alatt, a kirekesztettség érzését, amikor a megkérdezése és búcsú nélkül otthagyták a kollégiumban. Ezek után mit mondhatnék? Nem tudom elhinni, hogy szerettetek. Nem tudom, az abortusz után lehet-e még gyerekem? Nem tudom, nem gyűlölnélek-e benneteket, ha az derül ki, hogy nem.

Hogy lehetne így közöttünk szeretet? Ha ezzel kellene szembesülnötök időről-időre, az a kettőtök kapcsolatát is újra tönkre tenné. Engedjük el egymást.

Anyja sírt, apja homlokán elmélyültek a ráncok. De hát semmit sem mondtál!

Mikor mondtam volna? Meg sem hallgattatok.

Rosszul látod, vitatkozott az apja, tudjuk, hogy a kialakult helyzet a mi felelősségünk, de ha te nem leszel velünk, akkor a mi kapcsolatunk sem újul meg, mert bármennyire is szeretjük egymást, nélküled nem fog menni. Nem kell, hogy bármit megigérj, mindent tégy úgy, ahogy neked a legjobb, de ne felejtsd el, hogy szeretünk, és ez a ház az otthonod, még, ha most nem is úgy érzed.

Jó, nem felejtem el, egyezett bele Szabina. Látta anyja kisírt szemeit, apja hetek óta tartó erőfeszítéseit, hogy mindent helyrehozzon, nem volt szíve szétrombolni, amit megpróbál felépíteni.

Talán mégis jó lenne, ha levinnél bennünket, mondta. Úgyis sok a csomagunk.

Hétfőn már hajnalban kelt, anyja épp egy hűtőtáskába pakolt. Én is megyek, mosolygott a lányára. Szabina nézte, ahogy a táska megtelik. Szendvicsek, mind külön-külön kis zacskóban, papírszalvétával, és darabolt gyümölcs, kis tálkákban. Ásványvíz, műanyag pohár... Eszébe villant, hogy amikor gyerekkorában kirándulni indult, a táskája ugyanígy volt mindig elkészítve. Ő akkor azt hitte, nagyanyja csomagolt. Kiskoromban is Te csomagoltál nekem? - kérdezett rá. Hát persze, mondta az anyja. Miért kérdezed? Csak úgy...

Az átmeneti szálló előtt már várta őket a Duci és az anyja. Szabina rácsodálkozott. Az asszony haját láthatóan fodrász vágta le, arca mintha már nem lenne olyan nyúzott, szorosan ölelte a lányát. Csak te vigyázz magadra, búcsúzott, rám ne legyen gondod, amíg dolgozni tudok, minden rendben lesz.

Szabina meghatódott, szeme könnybe lábadt. Tőle sose búcsúztak így. Tekintete a tükörben összeakadt apjáéval. Próbálta kipislogni a könnyeket, nem akarta, hogy lássák. Ennyi cuccod van? - kérdezte a lánytól a hátizsákra mutatva. Aha! - a lány már mosolygott, integettek, és már be is soroltak a fogalomba.

Később megálltak egy pihenőben, megették a szendvicseket, kávét ittak, a Duci, aki az apja mellett ült, még enni is elfelejtett, úgy bámult rájuk. Mi van? - kérdezte Szabina. Őrület, mekkora a hasonlóság köztetek... Apja is bólogatott, aztán a telefonjával képet készített róluk. Majd küldd át nekem is, mondta Szabina.

Dél körül érkeztek meg, az albérleti szoba a sarkába valaki egy fotelágyat helyezett el, hát ez így nem valami komfortos, vonta fel a szemöldökét az apja. Hogy fogtok elférni itt ketten. Szabina is gondterhelten nézegette a berendezést.

Ki lakik a másik szobában?

Nem tudom, mondta Szabina.

Hívjuk fel azt az embert, és vegyük ki az egész lakást, ha lehet, mondta az apja.

Már megint beleszólsz a lányod életébe, figyelmeztette az anyja. Egy hete sincs, hogy megigérted.

De csak jót akartam...

Tényleg nem nagyon férünk így, értett egyet Szabina. Azt hittem, nagyobb itt a hely... Hívjuk fel!

Szerencséjük volt, még nem adta ki a másik szobát. Délutánra várták az embert az új szerződéssel.

Hát, szia, köszönt el az anyja a kocsi mellett, tétován álltak, aztán hozzá lépett és megölelte. Zavartan viszonozta, és apja felé fordult. A férfi ügyetlenül veregette meg a hátát, a kocsiból még intettek, anyja arcán ragyogó mosoly fénylett, olyan volt, mint a plakátokon...

Ezerszer jobb, mint a kolesz, mondta a lány, még soha nem volt külön szobám. És a konyha csodálatos. Majd főzünk is.

Egész héten vidáman járták a városka utcáit, a lány egy bankban, Szabina egy gyorsétteremben talált munkát. Intézték a diákhitelt, belevetették magukat a tanulásba, a hetek peregtek egymás után, Szabina felszabadult, élvezte a Duci társaságát, esténként valamelyikük ágyán ülve beszélgettek, szombaton táncolni mentek, vagy házibuliba. A duci lány is kivirult, főleg, mert anyja is megtalálta a helyét, és bár még mindig a szállón lakott, bizakodó volt. Talán még minden rendbe jöhet.

Szabina novemberben kezdett nyugtalan lenni. Egyre többször jutottak eszébe a szülei. Egynap e-mailt küldött nekik. Jól vagyok.

Megjelentek a karácsonyi dekorációk az utcákon és a boltokban. Soha nem volt még olyan igazi karácsonya. Este a konyhában ültek és beszélgettek.

Neked mi a legkedvesebb karácsonyi emléked? - kérdezte.

Tíz éves voltam, még élt a testvérem. Apa előtte évben hagyott el bennünket, és a pénzből, amit meghagyott nekünk, anya vett egy kis házat a Mátra alján. A kertünk végében volt egy nagy rét, azon túl már az erdő és a hegyek. Kicsi ház volt, csak egy szoba és egy konyha, de mi szerettük, mert végre megnyugodhattunk. Apa szenvedélybeteg volt. A kertben volt egy fenyőfa, anyu vett egy kis műfenyőt és mindkettőt feldíszítettük. A kintit színes papírokkal, a bentit szaloncukorral és fényfűzérrel. Töltött káposzta volt a kaja és mákos tekercs. Én társasjátékot kaptam, az öcsém meg mesekártyát. Egész este játszottunk.

És aztán?

Aztán Öcsi beteg lett és minden elromlott. Anyu kölcsönt vett fel, hogy legyen pénz a gyógyításra, de nem tudták meggyógyítani. És a ház is elúszott... Aztán engem állami gondozásba akartak vinni, de az osztályfőnököm elintézte az alapítványi iskolát, így megúsztam. Csak anya készült ki teljesen. És neked? Melyik volt a kedvenc karácsonyod?

Nekem még nem volt egy karácsonyom se. Nagyi mindig a szüleimet szapulta, ők meg hárítottak, rólam meg elfeledkeztek. Aztán anya elrohant a hálószobába, apa kocsiba vágta magát és elment, engem meg lefektettek. Nagyi mindig azt mondta, anya nem nő, csak egy kirakati baba, apa meg a szeretőjéhez rohant, és engem csak ő szeret. Akkor imádtam ezért, de már tudom, hogy manipulálta az egész családot egymás ellen.

Már évek óta nem karácsonyoztam anyával, sóhajtott a Duci. A szállóra én nem mehetek, a koleszba meg ő nem jöhetett. Csak karácsony napján voltunk együtt délelőtt tíztől délután háromig. Mert aztán vissza kellett mennie a szállóra.

Csendben ültek, mindketten elmélyedtek a gondolataikban.

Menjünk ki a karácsonyi vásárba, csak legalább valami apróságot vegyünk! - könyörgött a lány egy nap. Szeretnék a szobámban karácsonyi hangulatot.

Jó, menjünk, egyezett bele Szabina. Sétáltak, forralt bort ittak, lángost ettek, nevetgéltek, egy sör-asztalnál ülve zenészeket hallgattak. A Duci izgatottan súgta, nézd azt a fiút, ott szemben, egyfolytában téged néz. Szabina próbálta beazonosítani, de egy fiúéval sem találkozott a tekintete. Melyik? - mormolta. Az ott, a csíkos sálban... Szabina többször is odasandított, aztán nevetett. Nem engem néz, hanem téged, súgta. A lány szeme elkerekedett. Engem? Szabina bólintott. Csak nézz már oda rendesen, mert addig nem mer idejönni... A lány félénken a fiúra mosolygott, aki felemelte a kezét és intett. Csinálj helyet magad mellett, súgta Szabina, de a lány nem mozdult, aztán a velük szemben lévő üres helyre mutatott. A fiú már jött is. Helló, mondta, láttalak már a főiskolán... Mennem kell, ugrott fel Szabina. Mosolyogva sétált az árusok között. És meglátta. Az anyja oda van az ilyen bőr cuccokért. Ebben a mappában hordhatná a hivatalos dolgait. Ha találna egy ilyet barnában is, az meg jó lenne az apjának. Megállt a keze a levegőben. Ez most, hogy jutott eszembe?

Még soha nem ajándékozta meg őket. Eddig. Már mosolygott. Egy perc alatt összeállt a fejében, hogy mit fog tenni. Megvette a mappát, és egy másikat az apjának. Aztán bevásárolt. Illatos gyertyákat, fényfűzéreket, adventi koszorút, girlandokat és világító ablakdíszeket. Mindent, ami a kezébe akadt, és valami köze volt a karácsonyhoz. Megrakodva ment haza. A lány szobájában kezdte. Az ablakdíszeket rakta fel először, aztán a falra rögzítette az arany girlandokat, leterítette az ágyat a karácsonyi takaróval, az asztalra karácsonyi terítőt rakott és az adventi koszorút. A saját szobáját, majd a konyhát is feldíszítette. Még a fürdőszobai tükörre is hópelyheket ragasztott. Az egész lakás ünnepi díszben pompázott. Kicsit túltoltam, nézett szét kuncogva, de így lesz igazi a meglepetés. Aztán telefonált. A Duci anyja meglepődött, de nevetve, boldogan egyezett bele a meglepetésbe.

A lány késő éjjel ért haza. Szinte röpködött a boldogságtól. Ma megcsókolta egy fiú! És itt meg igazi karácsonyi hangulat várta. Gyönyörű minden, áradozott. Sajnos nem tudok beszállni, tudod, alig van pénzem... Ne törődj semmivel, vigasztalta Szabina. Még három év, lesz állásod és rendes jövedelmed. El is felejted a pénztelenséget.

Mindent elintézett. Élvezte a fenyő megvásárlását, díszítését, a lány örömét. Becsomagolta az ajándékot. A lánynak egy kék pulóvert, emlékezett, mennyire tetszett neki az ő régi kék pólója. Az anyjának egy sálat és egy kesztyűt. Szenteste reggelén megvette a kaját. Halrudakat, franciasalátát, fűszerezett csirkecombokat, mirelit túrótortát, kólát és kölyökpezsgőt. Megvárta az asszonyt a buszpályaudvaron. Együtt mentek haza. A lány még pizsamában ült az ágyán, a laptopján olvasott valamit. Sikítva rohant az anyjához.

Szabina felkapta a hátizsákját, megyek, mondta. El kell érnem az utolsó buszt... Jóleső érzéssel hagyta ott őket, sikerült a meglepetés.

Már sötét volt, amikor bekanyarodtak a népligeti buszpályaudvarra. A tömegközlekedés már leállt, minden zárva volt, elindult a kihalt városon át. Leintett egy taxit. A házuk ablakain és a homlokzaton ragyogtak a karácsonyi fények.

Beütötte a kódot és belépett. Szülei a nappaliban ültek, ahol csak a fenyőfa fénye világított, apja az anyját ölelte. Egyszerre fordultak feléje.

Sziasztok, hazajöttem, mondta Szabina. Anyja kitörő sírással futott hozzá, magához ölelte, érezte a teste remegését. Apja ügyetlenül átnyalábolta őket, aztán felkapcsolta a lámpát. Akkor vacsorázzunk, mondta. Az asztalon három teríték volt. Hazavárták.