Sodródva

Ismerős volt a cím, és ahogy közeledett, érezte, hogy ez - ugyanaz lesz. De mégsem volt ugyanaz. Megállt az épület előtt, a sírás környékezte. A nagy üzemcsarnok helyén elegáns autószalon, feljebb, a raktárak helyén kamionszervíz, az irodaház aljában az udvar felől alkatrész kereskedés, az utcafronton fürdőszoba-szalon, az emeleten olcsó szálló, főleg a kamionosoknak és az autópályáról betévedő átutazók részére. Sehol sem volt már a porta, ahol az idős portásnő kezelte a jelenléti íveket, virágokat ápolt és szaporított. Az egész üzem területén pompáztak a virágok a kezei alatt. És a gyár... Ahol vagy négyszázan dolgoztak három műszakban. Sehol sem volt már...

Minden itt kezdődött.

Amikor először jött ide, a '70-es évek közepén, 18 éves volt. Pestről költözött le, mert itt szállást is igértek a munkahely mellé. Nem volt ugyan elragadtatva, de végre "csak" négyen laktak egy szobában, senki sem mondta meg, mit csináljon, hova menjen, mire költse a pénzét. Szabad volt. Nem tudták, honnan jött. Ha kérdezték a családjáról, azt hazudta, hogy szülei többszáz kilométerre laknak, és két testvére van.

Az első napok itt is úgy teltek, mint a pesti gyárban. Ismerős volt a közeg. Szombat este egyik szobatársával táncolni mentek, a lány tudott egy elit helyet, ahol jól érezte magát, több fiú is rajzott körülötte, élvezte a figyelmet.

Így ment ez vagy fél évig, csak egy baj volt, a pénze sose tartott ki egyik fizetéstől a másikig. Az utolsó héten szinte sose tudta befizetni a menzát, a konyhásoktól néhány forintért zsíroskenyeret és teát vásárolt, néha már azt is hitelbe. De neki volt a legdivatosabb cipője, a legdögösebb ruhája és a legjobban feszülő farmernadrágja.

A változás váratlanul következett be. Nem számított rá, pedig vágyott valami ilyesmire, de megnevezni nem tudta volna.

Forró nyár volt, dolgozott, szaladt a gép mellett, száraz volt a levegő, szakadt a szál, a fonógépeket meg "etetni" kellett.

Párásítsatok már, kiabáltak az asszonyok a művezetőnek, már leszakad a lábunk!

Nyugi mindjárt jön a szerelő, nyugtatta őket a kopasz férfi, és ment tovább.

Végre jött egy srác munkásruhában, fütyörészve. Először a járása tünt fel. Imbolygó léptekkel közeledett, lazán és valami végtelen nyugalommal. Vidám, csokibarna szeme ránevetett, és ő visszanevetett.

A fiú ezután egyre-másra megjelent körülötte, végül megszólította. Eljössz velem táncolni? - kérdezte, szeme szinte könyörgött, ő meg úgy érezte, nem szabad neki nemet mondani.

Elmegyek, egyezett bele és a srác boldogan felkacagott, mint egy gyerek. Érted jövök, mondta és már ment is, mintha attól félne, hogy visszavonja az igéretet.

A hely, ahova mentek, nem volt olyan elegáns, amilyenhez ő szokott, de a zene jó volt, és a fiú jól táncolt. Nagy, baráti társasághoz csatlakoztak, ahol mindenki mosolygott rá, senki sem súgott össze a háta mögött. Más volt ez, mint az eddigi barátnős szórakozások. Ültek az asztalnál, a fiú sajtrolót és vermutot rendelt, beszélgettek, aztán táncoltak, pörögtek-forogtak, nevettek. A lassú számnál a fiú lágyan átkarolta, és ez is más volt, mint az idegen srácok szorítása, akik az öléhez nyomták az altestüket, ezzel felizgatva őt, aztán a parkba hívták, és gyors szeretkezésekbe hajszolták.

Ez az ölelés más volt. Volt ebben valami nagyon édes. A fiú nem szorította, mégis érezte a kötődést, és a testük vibrálását. A fiú lenézett rá, szeme csillogott. Záróráig maradtak, a fiú nem hívott taxit, gyalog indultak neki a közel két kilométeres útnak. Hazafelé menet egész úton fogta a kezét, tréfálkoztak, nevettek, és ő minden percet és minden métert élvezett. A szálló bejáratánál a fiú megcsókolta. Szinte belezsibbadt.

Másnap délre beszéltek meg találkozót a strand elé. Lángost ettek, sört ittak, úszkáltak, a fiú magához húzta a testét, lábával átkulcsolta a combját, ő meg a nyakába kapaszkodott. Várta, mikor hívja el valami eldugott helyre, ahol szeretkezhetnének, mert megkívánta, de a fiú nem kezdeményezte a szexet. Este a nagycukrászdában fagyit ettek és az utolsó villamossal mentek a szállóra. A fiú szenvedélyesen csókolta, szeretlek, mondta, teljesen meghülyítesz, olyan gyönyörű vagy, és ő boldog volt, mert neki még soha senki nem mondott ilyeneket.

A fiú szerelme elvarázsolta, boldogan ölelte, én is szeretlek, mondta és a fiú alig néhány hét múlva bemutatta a szüleinek. A kis kertes ház csodálattal töltötte el, még soha nem járt igazi lakásban, csak a tévében látott ilyet. Furcsa volt az illat, a kert, a szoba, és egyben megnyugtató is. A konyhában ültek le, a fiú anyja süteménnyel és kávéval kínálta, mosolya hasonlított a fiúéhoz, ő is visszamosolygott. Beszélgettek, nevetgéltek, az életéről kérdezgették, ő meg tartotta magát a hazugságaihoz, mást nem nagyon tudott mondani.

Ezután sokszor megfordult a fiú szobájában, főleg, ha a szülők nem voltak otthon. A vágyakozás végül szerelmeskedésbe csapott át, és ő életében először érezte egy férfi igazi szerelmét és odaadását, először élte át a gyönyört. Fél év múlva a fiú megkérte a kezét. Boldogan mondott igent, de ezzel nagy gondot is okozott magának, a fiú és a szülei meg akarták ismerni a családját. Hetekig húzta a dolgot, végül kénytelen volt bevallani az igazat.

A fiú és a szülők is megdöbbentek, ő meg sírt. Nem akartam én senkit becsapni, szipogta, de ha elmondtam valakinek, azonnal megváltozott a viselkedése, nem akartam, hogy tudja bárki, hogy eldobtak, azt se tudom, honnan származom.

A fiú anyja könnyes szemmel ölelte magához, nem baj kislányom, mondta neki, majd én leszek az anyukád ezután. Felszabadultan kezdték el tervezni az esküvőt és a fiatalok jövőjét. Egyelőre a fiú szobájában elférnek, csak az ágyat kell nagyobbra cserélni és még egy szekrényt berakni az ő ruháinak. Tévé is kell, ne kelljen átmenni a szülők szobájába, ha nézni akarják. Meg venni kell egy biciklit is, hogy legyen mivel kijárni a gyárba. Az a két-három kilométer nem sok, azt gyorsan le lehet tekerni, és megspórolhatják a bérlet árát. Így tervezgettek a szülők és a fiú, ő meg csak hallgatta.

Csináltatni akarsz ruhát, vagy kölcsönözni? - tette fel a kérdést az anya. Nem is tudom, mondta, még nem gondolkoztam rajta. Hát pedig már alig van idő, ijedeztek, ő pedig megigérte, hogy azonnal utána néz. Bement a főutcán lévő divatszabóságba, ahol kinézett a katalógusból egy csodás, szexi ruhát, de amikor megmondták az árát, azt hitte rosszul hall. Soha az életben nem lesz ennyi pénze, gondolta. A kölcsönzőben két ruhát talált, ami jó volt rá, nem nagyon tetszett, de lefoglalta az egyiket. Majd fizetéskor rendezi. Aztán kiderült, hogy a cipőről megfeledkezett. Már nem tudta, honnan vegyen rá pénzt, ez az egész "esküvősdi" egyre jobban kezdte idegesíteni. Végül mégis minden összejött, igaz, a konyhások morogtak a felhalmozódott kávé, és zsíroskenyér-adósság miatt.

Az esküvő után beköltöztek a fiú szobájába, és boldogan adták át magukat a szerelemnek, hiszen férj és feleség voltak. Az első hetekben élvezte, hogy a hűtőben mindig van étel, gyümölcs, munka után hazamentek, vagy lementek a folyóra és élvezték az életet.

De rövidesen nehézsége támadt. Kislányom, tegyél rendet magad után a fürdőszobában, kérte az anyósa. Ne hagyd szét a holmidat és töröld fel a vizet. Nem is értette, mit akar. Ahol eddig lakott, mindenhol volt takarítónő, senkit sem érdekelt a fürdő állapota. Másnap a konyha állapotát tette szóvá az asszony, ő meg fintorgott.

A jövő héten délutános leszek, mondta az asszony a vasárnapi ebédnél. A Ti dolgotok lesz a bevásárlás és a vacsorakészítés. Jó, bólogattak, de aztán valahogy kiment a fejükből az egész, munka után a férjének kedve támadt beülni egy sörre, ő meg boldogan tartott vele. Amikor este hazavetődtek, apósa éppen bundás kenyeret sütött, ők is elvettek egy-egy darabot, de az ember rájuk szólt. Ha már nem főztetek, legalább ne egyétek el anyád elől a vacsorát! Szégyellte magát, amiért kiment a fejéből, ezért másnap munka után bement a nagy csemegébe és sonkatekercset, felvágottakat, franciasalátát és majonézes gombát vásárolt. A szülők furcsán néztek. Mennyibe került ez? - kérdezték. Pár nap múlva kiderült, nincs tiszta ruhájuk. Mosni kellene, csókolgatta a férje, gyere nézzük meg, hogy is működik a mosógép! Vizet engedtek bele, mosóport szórtak rá, belepakolták a szennyest és elindították. Fél óra múlva a fürdőszobát ellepte a hab, a ruhák össze-vissza tekeredtek, alig tudták szétbogozni, ráadásul mindennek valami kékes árnyalata lett. Anyósa kétségbeesetten nézte. Szét kell válogatni, mondta türelmesen, és nem szabad ilyen sok ruhát egyszerre beletenni a gépbe. Az asszony igazából csak most szembesült vele, hogy menye semmit sem tud a háztartási munkákról. Soha nem mosott, nem főzött még egy teát sem, nem takarított, azt se tudja, hogy kell bekapcsolni a porszívót, vagy a centrifugát. Nem baj, vigasztalta, majd megtanulod, segítek én!

A mézeshetek végén a férje is visszatért a hétköznapi életbe. Délután maszekolok, jelentette be egyik reggel. Csak este jövök. Jó, mondta ő, hiszen jól jön az a pénz majd. De egyedül nem volt kedve hazamenni, még mindig idegennek érezte magát a házban. Tudta, hogy anyósa várja, hogy együtt készíthessék a vacsorát, de ő inkább egy presszóba ült be egy munkatársnőjével, eltraccsoltak. Később két férfi ült az asztalukhoz, udvaroltak, évődtek, jól telt az idő, észre se vette és már sötét volt, mire hazaindult. A férje idegesen fogadta. Az anyósa neheztelt. Így sose tanulsz meg főzni és háztartást vezetni, mondta. Másnap sietett haza, nem is volt olyan rossz a konyhában tevékenykedni, szólt a rádió, az anyósa a férje gyerekkorából mesélt történeteket, nevettek, később együtt vacsoráztak, éjjel szerelmeskedtek. Betétkönyvbe raktam a pénzt, amit a héten kerestem, mondta férje. Lakást veszünk belőle. Tényleg? - örült meg. Nem kell máshoz alkalmazkodni, végre csak ketten lesznek. Mennyi pénz kell hozzá? Az összeg hallatán elkedvetlenedett. Sose lesz annyi! Dehogynem, vigasztalta a férfi. Ha összejön a beugró, vehetünk fel hitelt, csak két-három év, és már meg is lesz. A vállalat is segít. Te is rakd be a fizetésed egy részét, biztatta és ő lelkesen igérte meg. De aztán fizetéskor ki kellett fizetni a tartozását a menzán, látott egy szoknyát, amit feltétlen meg akart venni. Megint nem maradt pénze. Nem baj, vigasztalta magát, majd a jövő hónapban! De beköszöntött az ősz, kellett egy új csizma és talált egy gyönyörű kabátot is. A férjének tetszettek a csinos darabok, csak anyósa csóválta a fejét. Két kabátod is van, minek kellett még egy harmadik... De ő csak megrántotta a vállát. Idegesítette már, hogy az asszony kritizálta. Csak jót akarok, mondta a nő megbántva. Hogy lesz így lakás és berendezés? Ha jön a gyerek, kell egy kis tartalék. Megrettent. Gyerek? Soha nem gondolt rá, hogy gyereket szüljön. Még a gondolatra is kirázta a hideg. Fogalma nem volt, mit kell csinálni egy gyerekkel. Másnap az üzemorvoshoz sprintelt és fogamzásgátlót íratott fel. Imádkozott, hogy terhes ne maradjon, amíg az hatni nem kezd. Próbálta elkerülni a szeretkezéseket, alvást színlelt, szerencsére nem sokáig kellett ezt tenni. Megnyugodott. Éltek szépen, néha ő is tett félre egy-egy kisebb összeget, de néha vett is ki, így nem nagyon szaporodott a pénze.

A férje szüleivel pedig egyre feszültebb lett a viszonya. Nehezteltek, amiért meg sem próbál feleségként viselkedni. A férje is unta már, hogy a ruhájukat gyakorlatilag neki kell kimosni, mert ő mindig elfelejtette. Hogy a szemrehányásokat elkerülje, egyre többször maradt ki, csak az este vetette haza. Beleunt a házaséletbe. Egyedül a szeretkezés tartotta még a férfi mellett, mert csak vele élhette meg az érzést, hogy fontos és értékes. De eljött az idő, amikor már ez is kevés volt. Menni akart, maga sem tudta, hova és miért, de már nem volt maradása.

Megkeresem a családomat, jelentette be egy nap. Felmegyek Pestre, hogy kinyomozzam, honnan származom. A család próbálta visszatartani. Hol fogsz aludni? Lehet, hogy napokig eltart, mire jutsz valamire. És, ha meg is találod őket, ki tudja, milyen emberek? Csalódhatsz. Nem érdekelte. Szabadságot vesz ki, és megy. A férje vele akart tartani, de ő elutasította.

Korán indult, a férje kisérte ki a vonathoz, a kezét szorongatta. Vigyázz magadra! Siess haza! Hosszan csókolta, integetett utána. Ő is intett és csókot dobott. A lelke mélyén már tudta, hogy sose fog visszajönni. A bőröndjébe gyömöszölve ott volt mindene, amit érdemesnek tartott elhozni.

Pesten a gyámhatóságon érdeklődött. Nem is volt nehéz dolga. A szülei sose mondtak le róla hivatalosan, az ügyintéző szenvtelenül adta meg a neveket, címeket, ő pedig elindult, hogy megkeresse őket. A kőbányai épülő lakótelep mellett lepusztult bérházak sorakoztak.

Kissé feszülten csengetett be a földszinti lakásba. Középkorú férfi nyitott ajtót, kit keres, nézett végig rajta. Megmondta. A férfi rábámult, aztán beordított a lakásba, ahonnan egy nő jött ki. Téged keresnek, mondta, és bement.

Te vagy az anyám, mondta a nőnek, aki egy percig tétovázott, aztán azt kérdezte: Melyik vagy? Bemutatkozott. Már az egész család az ajtóban állt, ő meg legszívesebben elfutott volna. De az anyja arca felderült. Nézzétek, ki van itt! A testvéretek. Nahát, milyen szép és elegáns nő lett belőled, gyere, gyere, tessékelte befelé. A cigiszagú, elhanyagolt lakásban vagy négy kisebb gyerek, meg a férfi terpeszkedett a tévé előtt. Leültették, sörrel kínálták, mesélj, mondták neki, az egyik gyerek a szomszédba szaladt, onnan is emberek jöttek, úgy tünt, mindenki örül, hogy látja. Fellélegzett. Anyja magyarázott. Muszáj volt, hogy beadjalak az intézetbe, apád éppen börtönben volt, azt se tudtam, mit adjak enni. Börtönben? - rettent meg. Ártatlanul ült, kiabáltak egymás szavába vágva. Csak bemártották, mert szegények vagyunk, ezek azt csinálnak velünk, amit akarnak, intett valahova a távolba a nő. Ő az apám? - kérdezte a férfira mutatva. Neeeem... - nevetett az anyja. Ő felszívódott, meg a másik uram is! De ez megvan már vagy öt-hat éve. Néha még pénzt is hoz a házhoz. Meddig maradsz? - érdeklődött óvatosan. Nem tudom, válaszolta. Ameddig szivesen láttok. Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Az anyja egy kétes tisztaságú ágyhoz vezette, ez lesz a helyed, majd a két fiú összeköltözik egy ágyba! A férfi magához ölelte, keze a karja alatt a mellét érintette. Ezt meg kell ünnepelni, mondta, és a koszos nadrágja zsebéből pénzt markolt ki, az egyik gyereket sörért szalajtotta. Anyja pörköltet hozott, és estére megérkezett még két testvére is, akik eddig "dolgoztak". Az egyik alig volt nála fiatalabb, a másik, egy fiú meg talán egy évvel idősebb. Éjfélig tartott az ünneplés, aztán egymás után dőltek ki, végül ő is lefeküdt. Nehezen aludt el, az ágy más emberek szagát árasztotta, az ágynemű sem volt tiszta, a cigi és a sör kaparta torkát, de úgy érezte, hazatalált. Ahogy a napok teltek, egyre jobban érezte magát. A két nagytestvérével naphosszat a kerület presszóit járták, a fiú kártyázott és nyert, a lány férfiakkal évődött, néha el is ment egyikkel-másikkal. Anyjuk is egész nap szédelgett valamerre, csak a délután vetette őket haza. A kicsik elvileg iskolába jártak, de senki se figyelt rájuk, őt sem érdekelte, mit csinálnak. Egy este anyja élettársa mellé ült a rekamiéra, átfogta a vállát, keze egyre lejjebb siklott, ő meg ellökte magától. Csak egy kis játék, mondta neki a férfi nevetve. Nincs ebben semmi rossz. Gyere csak ide, hívta az egyik kisebb lányt és tenyerébe vette a mellét. Látod, hát egy család vagyunk... Nem tudta, mit mondhatna. Mikor megemlítette anyjának, az csak nevetett. Nincs abban semmi rossz, legyintett. A nappalok vidáman teltek. Egész nap a városrészt járták, esténként mulatni mentek, a férfiak megbámulták, jó volt érezni a csodálatot. Igaz, húga elcsaklizta néhány ruhadarabját, de aztán a bátyja újakat vett neki, és a férfi is meglepte néhány bizsuval. Úgy érezte, van családja és szeretik.

De az éjszakák nehezen teltek. Hiányzott neki a férje ölelése. Néha már azon volt, hogy mégis visszamegy, de aztán eszébe jutottak az elvárások, anyósa folytonos neheztelése, amiért nem akart beletanulni a családi életbe. Aztán egy éjjel a férfi mellé feküdt, felgyűrte a hálóingét és szeretkezett vele. Hangtalanul tűrte, és szégyenkezett, amikor az orgazmus megborzongatta. Másnap úgy csinált, mintha semmi sem történt volna. Az aktus néhány naponként újra és újra megismétlődött, és ő rájött, hogy a férfi a család minden nőtagját használja. Még a tizenhárom éves kislányt is. Bátyjának említette meg, mit tapasztalt, de az csak vállat vont, inkább ő, mint egy idegen, és ő úgy érezte, igaza van. Fél év telt el, amikor egy nap csengettek, és a férje állt az ajtóban. Arca megtört volt, mintha megöregedett volna. Rémülten nézte őt, a koszos, bagószagú lakást, a családtagokat. Érted jöttem, mondta, és ő a fejét rázta. Nem megyek vissza, közölte. Nem nekem való az az élet. Mi lesz a házasságunkkal? - kérdezte a férje csüggedten. Elválok, mondta. A férje csak nézett rá, mint, aki azt várja, meggondolja magát. A bátyja jött az ajtóhoz. Hallotta! - nem akar menni. Hagyja békén. Látta, ahogy a férfi szeme könnybe lábad, aztán megfordul és elmegy. Már utána akart szaladni, de a bátyja visszahúzta a lakásba, sört nyomott a kezébe, és ő már csak a megkönnyebbülést érezte. Megszabadult. Nem kell többé hajnalban óracsörgésre kelni, biciklivel munkába menni, egész nap dolgozni, aztán mosni, főzni, takarítani. Milyen élet az? EZ itt az élet. Az egész napi csavargás, esti mulatozás, szép ruhák, csinos cipők. És majd, ha a házat elbontják, lesz összkomfortos lakás is, megmondta az anyja. Ezen az éjszakán először ölelte, szorította a mellé bújó férfit, mintha ezzel a szeretkezéssel a férjétől búcsúzna.

Vagy két év telt el így, a család élte a megszokott lump életét, és ő csak ritkán gondolkozott el, hogy vajon honnan veszik a pénzt a vendéglőből hozatott ételre, a sörre és konyakra, a divatos ruhákra és az éjszakai taxizásokra. Aztán beütött a ménkű! Egy hajnalban rendőrök lepték el a lakást, letartóztattak mindenkit, őt is. Rémülten állt összebilincselt kézzel, a két kisebb gyerek visított, amikor elvitték őket, anyja szivettépően sírt, de ő rájött, hogy ez csak színjáték, holnapra el is felejti, és talán sose jutnak többé eszébe, hacsak nem keresik fel, mint ő tette.

Mindenkit lecsuktak, őt itélték el a legrövidebb időre, munkakerülésért. Nyolc hónapot kapott.

Szabadulása után felügyelet alá került, kénytelen volt elhelyezkedni egy gyárban, ahol munkásszállót is biztosítottak számára. Keserves munka volt. Nehezen rázódott vissza ebbe az életbe, alig várta, hogy megszünjön a felügyelet és leléphessen. Várta, hátha előkerül valaki a családjából, de mire rászánta magát, hogy elmegy a házhoz, ott már semmit nem talált, a fél utcát elbontották, a házak helyén gépek dolgoztak. A hivatalba ment, hátha tud valami lakást szerezni az elbontott helyett, de kiderült, semmilyen jogon nem juthat lakáshoz.

Maradt hát továbbra is a hat ágyas szoba a munkásszállón. Valahogy pénzt kell keresni, gondolta, és egy nap elment a presszóba, ahol régen a testvéreivel múlatta a napokat. Néhány ismerőst talált is, de csak annyit tudott meg, hogy testvérei még ülnek. Egy divatosan öltözött férfi vigasztalta. Lakhatást ajánlott neki, ettől jobb kedve lett, menjünk, nézzük meg, biztatta az ember, és ő ment. A lakás egy kis garzon volt, és a férfi nem titkolta, mit vár cserébe. De minden jobb volt, mint a munkásszálló.

És ezzel elindult a lavina, amit már nem tudott megállítani. A férfi egy idő után nem elégedett meg azzal, hogy használja a testét, arra kényszerítette, hogy más férfiakat elégítsen ki pénzért. Prostituáltat csinált belőle. Ő persze tiltakozott. Amikor a férfi először megverte, azt hitte belehal. Egyrészt a fájdalomba, másrészt a tudatba, hogy hova süllyedt. De már nem volt kiút. Rabszolga volt. Harminc évesen, érzelmileg és anyagilag is kifosztva.

Két év telt el verésekkel és megaláztatással, amikor észlelte, hogy teherbe esett. Fogalma sem volt, hogy történhetett, hiszen szedte a fogamzásgátlót. Titokban orvoshoz ment, ahol megállapították, hogy már közel van a félidőhöz, az abortusz szóba se jöhet.

A férfi magán kívül volt a dühtől. Elveszti a pénzkeresti lehetőséget. Vetesd el! - követelte. Már nem lehet, mondta ő, és férfi agyba-főbe verte. Két kezével ösztönösen védte a hasát, egyik karja el is tört, a szomszédok hívták a mentőket, de ő erről már semmit sem tudott. A kórházban tért magához. Mi történt a babával, kérdezte a nővértől. Túlélte, mondta a nő, és ő valahogy megkönnyebbült. Az éjszakát átaludta, hajnalban ébredt. A keze gipszben volt, a teste minden pontja sajgott a verés következtében. Csak az járt az eszében, hogy itt nincs biztonságban. A férfi majd jön, és hazaviszi, ahol minden újrakezdődik. Nem! Elhatározta, hogy új életet kezd. Az egyetlen helyen, ahol biztonságban lehet. Mielőtt bárki észrevehette volna kilopakodott a kórteremből. Nem találta a saját ruháit, magához vett egy nadrágot és egy pulóvert, aztán, amikor senki sem járt a folyosón, a lifthez vánszorgott. Egyenesen a pályaudvarra ment. A kalauzt kerülgetve, utazott. Többször le kellett szállnia, nehogy lebukjon. Gyenge volt és éhes. Még az iratai sem voltak nála. Fogalma sem volt, mihez kezd, ha majd megérkezik, de tudta, csak akkor fog megnyugodni, ha már ott lesz. A vasútállomásokon kéregetett, zsemlét vett és tejet. Három nap alatt tette meg az utat. Mikor végre kilépett a pályaudvarról az ismerős városban, ahol élni szeretett volna, megnyugodott. Itt nem fogják keresni. Csak nem tudta, merre induljon. Tizenkét év telt el, amióta nem járt itt. A volt férjére gondolt. Vajon hogy él most? Biztosan van már családja. Remélte, hogy így van. Hogy boldog. Mert megérdemli.

Az éjszakát a váróteremben töltötte. Mindene fájt. Émelygett és éhes volt. És nem volt egy vasa sem. Két rendőr állt meg előtte, az iratait kérte. Kétségbe esett. Kitört belőle a sírás, és mindent elmondott. Jöjjön velünk, mondta az idősebb rendőr. Várjon, ültette le a kapitányság folyosóján. Várt. Egy rendőrnő közeledett, fasírtos szendvicset hozott. Aztán egy pohár teát. Kérem, megmondaná valaki, hogy mi történik? - kérdezte félénken. Ellenőrizzük, amit elmondott, válaszolta a nő.

Már este volt, és ő még mindig várt.

A kollégák megerősítették, amit elmondott, lépett hozzá egy rendőr. A kórház megküldi az iratait, várhatóan két napon belül megkaphatja. Reggel menjen be a Tanácshoz, kérjen valami segítséget és azonnal álljon munkába. Nem mert ellenkezni, bólogatott. Állt a hideg hajnalban az utcán és fogalma se volt merre induljon. A főtér felé ballagott. Van ott egy hirdetési felület a nyilvános WC falán, hátha szerencséje lesz. Nézegette a kis cetliket, "Belvárosi étterem konyhai kisegítőt keres". De hiszen ez itt van a tér túlsó oldalán, gondolta. Vagy két órát várt, mire a gazdasági bejáratnál mozgást tapasztalt. Középkorú nő nyitotta az ajtót. Az állás miatt jöttem, lépett oda, az meg intett, jöjjön. Iratok nélkül nem tudom alkalmazni, mondta, jöjjön vissza, ha már meg lesznek. Sírva fakadt. Mi lesz addig? Enni kellene, tegnap dél óta nem evett egy falatot se! A nő láthatóan megsajnálta. Menjen ki ide, írta fel a címet egy lapra, ez egy maszek étterem, keresse az üzletvezetőt. Ők talán rugalmasabban tudják kezelni az ügyét. Végig gyalogolt a folyó mentén, már azt hitte leszakad a lába, mire kiért a az üdülő övezetben lévő hangulatos csárdába. Majdnem dél volt. Testes, fiatal férfi ült az irodában. A papírra nézett, aztán rá. Jó, mondta, munkába állhat, de csak a fekete mosogatóban dolgozhat addig, amíg nincsenek igazolványai és egészségügyi könyve. Most augusztus van, várhatóan szeptember végéig tudom foglalkoztatni, aztán itt bezárunk télre. Ha jó így, akkor akár maradhat is, mindjárt nyitunk.

Egy idősebb asszony mellé osztották be, kemény munka volt a nagy, zsíros edényeket emelgetni, mosogatni, de nem bánta. Itt ételek készülnek, valamit csak adnak enni előbb-utóbb, reménykedett. És úgy is lett. Ahogy csökkent a hajtás a konyhában, egy tálcán tökfőzeléket és szaftot hoztak mindkettőjüknek. Úgy érezte, még soha életében nem evett finomabbat. Az asszony dohogott. Egy kis húst azért lökhettek volna mellé, de hát smucig társaság ez...

Zárás után letusolt, aztán leült a parton, nem tudta, hova menjen. Az éjszakák még melegek, ha találna egy védett helyet, ott alhatna. Senki se tudná meg. Találomra indult el a kis nyaralók között. Az egyik elhagyatott telken láthatóan régen nem lakott, lábakon álló kis épületet talált, alatta lánccal kikötött csónak. Átmászott a bedőlt kerítésen, a csónakba feküdt és szinte azonnal elaludt. Korán ébredt, és mielőtt a szomszédság felébredt volna, elsietett. A csárda melletti mólón várta, hogy kinyissanak. Felvette a munkaruháját, elcsórt egy szelet kenyeret az egyik kosárból és megette. Kora délután kapott egy adag petrezselymes krumplit. Mielőtt letette a műszakot, újabb szelet kenyeret vett magához. Éhen nem halok, gondolta, csak lenne hol lakni! Megint a csónakban aludt, reggel megette a kenyeret és a városba ment. Megérkeztek az iratai. Kezdett megnyugodni.

Lassan beköszöntött az ősz, október közepéig meghosszabbítjuk a nyitvatartást, mondta a tulaj, szép az idő, kár lenne ezt nem kihasználni. Örült. Haladékot kapott az élettől. Azonban a terhesség már jól látható volt rajta, a férfi a fejét csóválta. Hogy akar így elhelyezkedni? Jó kérdés, gondolta. De az még jobb, hogy hol fogok lakni? Eddig jól elvolt a csónakban, még egy takarót is lopott egy távoli kis pecóból, a kerítésre volt kiterítve, gyorsan lekapta onnan és eliszkolt vele. A csónakban tárolta.

Mennyi ideje van még a szülésig? Két és fél hónap, mondta. Akkor még két hónapot legalább dolgoznia kell, hogy kapjon gyest, töprengett a főnök.

Ez eddig eszébe se jutott. Ha lenne hol laknia, valahogy megélnének a gyerekkel a gyesből és a családi pótlékból. Ijedten gondolt a lehetőségre. De még egy váltás ruhája sincs. Azt hordja, amit Pesten a kórházban lopott. Muszáj lesz valamit kitalálni. De mintha megdermedt volna, csak pergette a napokat egymás után.

Alig egy hét telt el, amikor a főnök hivatta. A jövő hónaptól nem itt dolgozik, mondta. Az alsóvárosi kisvendéglőben lesz hely magának. Megörült, és egyben meg is ijedt. Az messze van a csónaktól. Hol fog aludni? Vagy minden nap átgyalogol a városon?

Mintha a természet figyelmeztetni akarta volna, éjjel kegyetlenül fázott. Esett az eső, és hiába húzta beljebb a csónakot a kis ház alá, úgy érezte, még a csontjai is átfagytak.

Elgémberedve ballagott be a városba, hogy átnézze a hirdetőfelületet. "Szerény nő részére szoba kiadó", olvasta. Próbálta betájolni, ez nem is lenne rossz, elment megnézni. A tulajdonos a hasát nézte. Terhes? - kérdezte gorombán. Akkor tárgytalan.

Visszament és felírta az összes lehetőséget. Semmi. Mindenhol elküldték az állapota miatt.

Maradt a csónak. Szerzett még egy takarót, meg ne fázzon, mert ha nem tud dolgozni, nem lesz pénze.

Már a kisvendéglőben dolgozott, hajnalban ért "haza" a csónakhoz, aludt és már indult is vissza, ott legalább meleg volt. Az ellátás is jobb volt. Itt menűt is készítettek, és azt ették az alkalmazottak is. Ezzel legalább jóllakott. Ha magához vett egy-két pogácsát, senki se szólt érte.

Végül csak megfázott. Lázasan dolgozott és reménykedett, hogy nem küldik haza. Mi van veled? - kérdezte a másik konyhás asszony. Semmi! Látom én, hogy valami nincs rendben veled, nekem ne hazudj! Hirtelen úgy érezte, már minden mindegy. Tényleg tudni akarod? - dühödött fel, és az összes gondját a nő fejére zúdította. Aztaaaa! - hüledezett az asszony. Azt mondod, nincs hol laknod? Csövezel? Bólintott. És hova akarod vinni a gyereket? Hát ez az! - robbant ki belőle a sírás. Sehol se fogadnak be terhesen! És alig két hónap múlva itt a gyerek! Keservesen sírt.

Gyere csak velem, hívta néhány nap múlva záráskor az asszony. Most? Éjjel? - csodálkozott, de ment. Alig egy-két utcán mentek végig, amikor a nő megállt egy hulló vakolatú ház előtt és megkopogtatta az ablakot. Egy kövér öregember csoszogott a kapuhoz. Már azt hittem, nem is jöttök, dohogott, aztán elindult a telek vége felé. A hátsó gazdasági épület elég lehangoló látványt nyújtott, az ember belökte az egyik ajtót. Ez lenne az, bökött a helyiség felé. Az asszony villanyt gyújtott. A helyiség lehangoló látványt nyújtott volna bárkinek, de ő csak az ágyat és a kályhát látta. Lehet fűteni, és van ágy. Ez kiadó? - kérdezte. Az öreg bólintott, és megmondta az árát. Ki tudom fizetni, örült meg. A tüzelőt magának kell beszerezni! - tájékoztatta a férfi. Ott tárolhatja, intett egy fészer felé. Akkor kiveszi vagy nem, mert nem ácsorgok itt feleslegesen! Kiveszem, persze, mondta, ha már most itt is maradhatok. Elővette a kopott táskából a pénzt és fizetett. A férfi megszámolta, kezébe nyomta a kulcsokat és elcsoszogott.

Alig, hogy elment, a munkatársnője rátámadt. Meg vagy te húzatva? Magaddal hordod a pénzedet? Hát hova tegyem? Hagyjam a csónakban? Igaz, mondta a nő. Nem mértem fel, milyen helyzetben vagy.

Mikor egyedül maradt, körülnézett a kis helyiségben. Az ágyon és a kályhán kívül egy szekrény volt még benne. Nincs takarója, nincs ruhája, nincs tüzelője. De mégis jobb, mint a csónak. Holnap elhozza a takarókat, aztán vesz egy kiságyat a gyereknek. Alakul ez. Alig aludt az izgalomtól. Korán kelt, elhozta a takarókat. Emlékezett, hogy az ártérben látott uszadékfát, abból is összeszedett egy szatyorra valót. Így érkezett meg a munkahelyére. A szatyrot az öltözőszekrénybe gyömöszölte, jókedvűen dolgozott. Baj van, mondta az asszonynak. Fogalmam sincs, hogy kell tüzelni a kályhába. Majd este megmutatom, igérte a nő, de először hozzánk megyünk.

Egy hasonló, de szépen karbantartott házba mentek be. Az asszony az alagsorba vezette. Mi is albérlők vagyunk, mondta. Egyszer majdnem sikerült lakást kapni a tanácstól, de nem tudtuk kifizeti a beugrót. Talán majd egy-két év múlva. A szobába lépett. Megjöttem, suttogta, még átszaladok a szomszédba egy percre. Férfihang dörmögött valamit, a nő kuncogott.

Fogd csak, nyomott a kezébe egy jókora csomagot. Az udvaron egy kis épülethez szaladt és egy rossz műanyag vödörrel tért vissza. Mehetünk.

Amikor megérkeztek, jóleső érzéssel nyitotta ki az ajtót. A nő azonnal a kályhához lépett, letette a vödröt, amiben kukorica-csutka volt. Gyorsan pakolt a kályhába. Így rakd a gyújtóst, így a fát, most csak ennyit, hogy holnapra is maradjon, aztán szerezz be tüzelőt, mert megfagysz. Meggyújtotta a tüzet. Ha már jól ég, itt zárd le, akkor tovább tartja a meleget, magyarázta. Aztán szétbontotta a csomagot, amit hozott. Cipő, zoknik, pulóver, nadrág és egy kissé kopott ballonkabát volt benne. Ez segít valamennyit, mondta, ennyit tudtam összeszedni, de most már próbálj te is vásárolni. A bizományiban egész olcsón fel tudsz öltözni. Azt se tudta, hogy köszönje meg. A kapuig kisérte, és amikor visszament a szobájába, érezte a kályhából áradó meleget. A ruhákat a szekrénybe pakolta, holnap már nem kell mezítlábas papucsban és egy szál pulóverben menni dolgozni. Eszébe jutott, amikor ő volt a legdivatosabban öltözött lány az egész gyárban. Vajon, ha akkor nem szökik meg, most milyen élete lehetne? Vajon mi lehet a volt férjével? Nem akart rá gondolni. Csak fájna, és úgy sincs semmi értelme.

Lassan, napról-napra tanulta az önálló életet. Három hete lakott már a kis szobában, amikor váratlanul megindult a szülés, majdnem két hónappal a kiírt időpont előtt. Éppen dolgozott, amikor megrepedt a magzatburok. A tulaj mentőt hívott és a klinikára szállították. Senki sem törődött vele, csak amikor már ordított a fájdalomtól. Egy takarítónő nézett be, aki sikítva rohant el és szülésznőért meg orvosért kiabált. Még látta, amint a saját vére végig folyik a linóleumon, és megreked a szülőszoba küszöbénél, aztán elvesztette az eszméletét.

Egy kórteremben ébredt, a karjában tű, a feje felett vérrel teli palack. Gyenge volt és ijedt. A szobatársak közül senki sem nézett rá, olvastak, vagy alvást színleltek. Még nem tudta, miért.

Nem sokára egy nővér jött, lázat mért és vérnyomást, kiültette az ágy szélére, de a gyengeségtől minden elsötétült. Később egy orvos ült az ágya mellé. Sajnos nincsenek jó híreim, mondta. A kisbabája sérülten született. Nyitott gerinccel és deformált alsó végtagokkal. Sajnos a szülés során a méhe megrepedt, ezért el kellett távolítani. Zsibbadtan hallgatta az orvos szavait. Napok teltek el, mire meglátogathatta a gyereket. Egy beteghordó fiú tolta oda. A gyerek lila fejjel, ernyedten feküdt az inkubátorban. Fogalma sem volt, mit kezdhetne vele. Iszonyodva nézte a rendellenes szögben álló kis lábakat, a popsija fölött a hatalmas kitüremkedést. Egy doktornő sietett oda. Műtétek soráról beszélt, ő meg alig hallott belőle valamit. El akart menni, és bárhol máshol lenni, mint itt, ahol szembesülni kellett élete újabb kudarcával. Egy hétig tartott, mire megerősödött. Addig minden nap elvitték a gyerekhez, és ő nem merte mondani, hogy nem akarja ezt. Még mindig nincs teje? - kérdezgették, ő meg a fejét rázta és nem mondta el, hogy hidegvizes törölközővel borogatta a melleit, hogy még az a pici tej is elapadjon, ami volt.

Egyedül megyek a gyerekhez, mondta az ötödik napon, és megszökött a kórházból, a gyereket otthagyta. Bárhol jobb helye lesz neki, mint vele, nyugtatta magát. El se tudná látni. Fűteni se tud rá...

Ahogy múltak a napok, közeledett a karácsony, valami nyugtalanság szállta meg. A gyámhivatalba ment és a gyereke után érdeklődött. Látni szeretném, gyűrögette a sapkáját, és az ügyintéző megmondta, hol találja. Kiállították számára a látogatási engedélyt és ő karácsony napján a gyerekéhez ment. Kis rácsos ágyban tolták ki hozzá. A gyerek most is ernyedten feküdt, csak nagy szemei éltek vékony kis arcában.

Óvatosan vegye fel, mondta a gondozónő és a karjába igazította az apró testet. Vigyázni kell, hogy tartja, magyarázta. Ő meg ült ott aztán tétován lehajolt és megpuszilta a gyerek homlokát. Megérezte az illatát és a kis mozdulatot, ahogy felé fordította az arcát. Ringatni kezdte, potyogtak a könnyei. Nem tudta, mit érez pontosan, az érzés hasonló volt, mint amit a férje iránt érzett régen, csak mégis erősebb és nyugtalanítóbb.

Ezután minden szabadnapján meglátogatta a gyereket. Nem tudom hazavinni, hiszen ahol élek, nem alkalmas gyereknevelésre, magyarázta mindenkinek, mintegy önigazolásképpen. Úgy látszott, mindenki meg is érti, csak az ő szive volt egyre nehezebb.

Eljött a tavasz, a gyerek már felismerte, felé nyújtotta apró kezeit, ő pedig megtanulta kezelni a fogyatékosságát, amennyire lehetett. Két év telt el így, a gyerek már tudta, hogy ki ő, nehezen engedte el, ha menni kellett, de nem tehetett mást.

Aztán a gyerek "kinőtte" a csecsemőotthont, és vidékre vitték egy speciális otthonba, fogyatékos gyerekek és felnőttek közé. Havonta egyszer látogathatta, többre nem volt pénze. A gyerek nyűgös volt és izgága. Nem szeretlek, mondta és ő néha úgy érezte megszakad a szive, máskor meg legszivesebben megütötte volna. Egy nap a főnővér szólt utána. Jöjjön az irodába, mielőtt elmegy, mondta. El sem tudta képzelni, mit akarhat. A nő munkát ajánlott. Van felvétel segédápolói munkakörbe. El kell végezni egy hat hetes gyorstalpaló tanfolyamot, abból vizsgázni itt helyben, akkor egész nap a gyerek közelében lehet, és a munkaidő előtt, vagy után pedig órákat tölthetnek együtt. A faluban biztosan talál valami albérletet, olcsón. Gondolja át. Szédelegve ment haza. Körülnézett a kis szobában, ahol már évek óta lakott. Egy karosszék, egy lavór, egy kis rezsó, egy falitükör... Ennyi volt, amit a magáénak mondhatott. Még elvinni sem érdemes. A gyerekével lehetne. Falun? Sose lakott még ilyen helyen.

Még aznap döntött. Megy! Az ő gyereke ne nőjön fel egyedül. Még ha ilyen módon is, de érezze, hogy van anyja.

Elfogadta az állást, és egy öregasszonynál bérelt szobát a faluban. Nem is gondolta, hogy ilyen jó lesz. Már az első hét csodás volt. Naponta többször beszaladt a gyerekhez egy simogatásra, egy puszira, almát vagy egy csokit vitt neki, aztán estig beszélgettek, társasoztak, mesét olvastak. Anyagilag is kezdett helyrebillenni. Ideje is lenne, gondolta, hiszen közel negyven éves, és nincs semmije. A gyerekkel terveket szövögettek. Vesznek itt a faluban egy kis házat és együtt fognak lakni. Nyáron a kertben üldögélnek, télen a konvektor ad elég meleget. A gyerek a falusi iskolába fog járni, aztán tovább tanul, majd kitalálják, mi lesz a legjobb. De a pénz nem akart szaporodni, a gyerek már elérte az iskolás kort, és akkor megint minden összeomlott. A gyereket átirányították egy másik otthonba, ahol iskolába is járhatott. Nem tudta, mit tegyen hirtelen. Költözzön 150 kilométerre, a bizonytalanba? De a segédápolónői fizetése nem elég ahhoz, hogy utazgasson. Sírt a gyerek és sírt ő is, kitalálok valamit, igérte.

Hetenként felhívta, de a pár perces beszélgetések nem pótolták a személyes kapcsolatot, már nem tudtak mit mondani egymásnak, a ritka találkozások alkalmával a gyerek durcásan hallgatott. Nem ezt igérted, mondta, és ő tudta, hogy igaza van, de nem mert lépni.

Három évig tartott, mire erőt gyűjtött, beadta a felmondását, és a gyerekhez utazott. Az otthonban felkereste az igazgatót és munkára jelentkezett. Nincs most felvétel, mondták neki, de várjon, elég nagy itt az elvándorlás. Megint albérletet keresett, de a városi albérlet árak az ő számára megfizethetetlenek voltak. Tudta a megoldást, de nem akart megint valami féleszű pasitól függeni. De nem volt választása. Már napok óta aludt a bevásárló központ mélygarázsában egy sötét sarokban, lassan tél lesz, nem maradhat, a pénze meg fogy és ha lerongyolódik, még ennyi esélye sem lesz munkát találni. Bement hát egy kocsmába, rendelt egy pohár szódát és a vendégeket szemlélte. Ki is szúrt egy idősebb embert, aki újságot olvasott, a kezében vékony szivart tartott és időnként felemelve az ujját, a poharára mutatott és a pultos újabb pohár italt vitt neki. Késő este szedelőzködött, fizetett és elment. Meg egy másik férfit is látott, aki öt-hat sör után bíborvörös fejjel próbált mindenkivel beszélgetni. Napokig figyelte mindkettőt, aztán követte őket. A vörös fejű ember egy kis házba ment be, az utcai szobában fény gyúlt, szóval itt lakik, és valószínűleg az övé a pecó. Követte a másik férfit is, akinek még a keresztnevét is tudta, így szólították a pincérek, csaposok. Egy bérházba ment be, és a csengőn megtalálta a nevét. Melyiket válassza? Gyorsan kellett lépni és nem hibázhatott. Ha nem jön be a számítása, kezdheti újra egy másik kocsmában. A szivarozó ember mellett döntött. Elkérhetem az újságot? - kérdezte. Az ember megnézte magának, aztán intett, hogy vigye. A pulthoz állt vele, lapozgatott, aztán visszavitte, megköszönte. Nincs ebben semmi, mondta, csak hogy beszélgetést kezdjen. Hazudnak ezek, mind! - húzta el a száját a férfi. Leülhetek? - kérdezte és a férfi nem ellenkezett. Még egy hét sem telt el, és már a férfi lakásában lakott. Csak még nem volt munkája. Az ember nem kért pénzt, csak azt akarta, hogy melegítse az ágyát. Megtette. Nap közben munkát keresett, délután a gyereket látogatta, próbálta újraépíteni a megtépázott kapcsolatot. A kamasz gyerek azonban fintorgott. Büdös vagy, mondta neki. Tényleg az volt. A férfi lakása bűzlött a cigiszagtól, ruhái átvették, de hát nem tudott mit tenni. Végre talált munkát és leléphetett a férfitól. Egy idős házaspárhoz költözött, ahol háztartási munkát végzett, amit beszámítottak a lakbérbe, neki meg kapóra jött, kellett a pénz, hogy a gyerekre költhesse. Megint közelebb kerültek egymáshoz, a gyerek fensőbbségesen oktatta, ő meg csendesen hagyta. Buta vagy, műveletlen, mondta neki a fiú. Semmit se tudsz. Nem haragudott. Próbálta követni, amit a gyerek mondott, de gondolatai elkalandoztak, szinte semmit sem jegyzett meg. Kínosan próbált felelni a feltett kérdésekre, a gyerek a fejét csóválta. De legalább nem küldte el, megette az általa hozott süteményt, vagy gyümölcsöt, néha engedte, hogy simogassa, és néha úgy aludt el, hogy foghatta a kezét. Egy nap úgy érezte, hogy a gyereknek hőemelkedése van. Szólt a nővérnek. Majd adok neki gyógyszert, mondta a nő. Másnap a gyerek lázasan lihegett. Ijedten szaladt a nővérhez. Tudjuk, mondta a nő, megfázott egy kicsit. Kapott már gyógyszert. Mellé ült és kezével hűtötte forró homlokát. A gyerek napokig nyögte a megfázás következményeit, aztán lassan jobban lett. És a gyógyulással mintha visszatért volna a régi énje is. Anyuuu, mikor költözünk el innen? - kérdezte csendesen. Nem tudom... Már voltam a tanácsnál, de itt nincs olyan lakás, amit bérelhetnénk. Ha leérettségizek, révedezett a fiú, majd keresek munkát én is. Csak találok valamit... Hát persze, biztatta ő, és sorolta, milyen lehetőségek vannak. Egy nap az orvos hivatta. Baj van, mondta, a gyereknek gyenge a tüdeje és a szive. Megviselte ez a megfázás, a műtétet sem lehet tovább halogatni. Minden köhögés, tüsszentés veszélyes lehet. Meghűlt benne a vér. A jövő héten felviszik a gyereket Pestre, nem tudjuk meddig kell ottmaradnia. Lehet, hogy hónapokig tart, mire alkalmas lesz a műtétre, és akkor még a rehabilitáció...

Megint felrúgott maga körül mindent és rohant a gyerek után Pestre. A kamasz elcsendesedve várta, mi fog vele történni. Anyu, ha véletlenül meghalnék, tudjad, hogy téged szeretlek legjobban, mondta neki félszegen, ő pedig sírva csókolgatta kezét, simogatta az arcát, haját. Nem lesz semmi baj, mondta. Erős vagy! Kibirod! Hova költözzünk, ha ezen túl leszünk? - próbálta másra terelni a szót. Haza, mondta a fiú sóváran, és ő tudta, hogy a vidéki városra gondol, ahol született. Jó, mondta neki. Ahogy lehet, megyünk. Keresek egy otthont, magamnak meg albérletet, és megint minden nap együtt leszünk, mint régen.

Rettentően féltek, de a műtét jól sikerült, a fájdalmak enyhültek, a gyerek bizakodó volt. Tanulok, mondta az anyjának, nem akarok osztályt ismételni. Jövőre érettségi!

A rehabilitáció fél évig tartott. Már intézkedett, hogy a vidéki városban lévő intézmény intézmény fogadja a gyereket, leutazott és albérletet keresett. Mindegy milyen, csak legyen fedél a feje felett és fűteni lehessen. Végül szobatársnak szegődött egy vele egyidős nő mellé, ez volt a legolcsóbb, és úgyis csak aludni jár haza.

A fiú leérettségizett, munkát vállalt egy kisvállalkozásnál, ahol alkatrészeket csomagolt napi négy órában. Kezdett önállóan közlekedni a kis motoros székével, a folyóparton sétáltak, vagy parkokban üldögéltek. A hosszú évek bezártsága után a fiú szinte megtáltosodott. Moziba ment és hangversenyre, fiatalokkal ismerkedett.

Hatvan éves volt már, a fiú pedig harminc, amikor tudomására jutott, hogy az önkormányzatnál akadálymentesített lakásokra lehet pályázni. Menjünk, nézzük meg! Kis hálószoba, nappali, konyha és szép fürdőszoba, anyu, adjuk be mi is a pályázatot! - lelkesedett a fiú. Akkor én is kiköltözhetnék az intézményből. Még sose laktam igazi lakásban. Úgyse mi nyerünk, mondta, mert nem szerette volna, ha a gyerek csalódik. Azt sose lehet tudni... Tényleg nem nyertek. A gyerek le volt törve. Igazad volt, ez nekünk nem sikerülhet. Gondolhattam volna...

De most ő makacsolta meg magát. Lesz lakás azért is! Kihallgatást kért a polgármestertől. Elég sokat kellett várni, mire bejutott, de a férfi figyelmesen hallgatta a hányattatásaikat. Sajnos ezeket a lakásokat már kiutaltuk, mondta, de nagyon szeretnék maguknak valami megoldást találni. Igaz, a jogszabályi háttér egy kicsit billeg, de talán sikerülhet. Azonnal intézkedek. Végül fél év után egy régi bérház udvari épületében utaltak ki számukra egy apró szükséglakást. Amikor meglátták, elkeseredtek. Egy nagy szoba és egy szinte romos konyha, alig 40 m2... De legalább a mienk lesz, biztatta a fiú, aki optimistább volt, mint ő. Elfogadjuk, mondták az ügyintézőnek.

Jön majd egy csapat, és kicsit átalakítják, mondta a hivatalnok. Akadálymentesítik, itt a sarokban kialakítanak egy tusolót WC-vel, és az egészet kifestik.

Izgatottan vártak, míg végre megkapták a kulcsokat. A lakás álomszép lett. Legalábbis az ő fogalmaik szerint. Térelválasztó polccal és virágokkal határoltak el egy kis kuckót neki, a szoba többi részében a fiú rendezkedett be. Munkaasztal, ágy, kényelmes karosszék és a konyhában életük első háztartási gépei. Az előszobai beépített gardróbban elfértek a ruhák.

Hetekig rakosgatták a holmijukat ide-oda, míg végre minden a helyére került.

Még tartott a felfokozott öröm, amikor betöltötte a hatvanadik évét, és nyugdíjba mehetett. Az összeg nevetnivalóan kevés volt, de ez legalább biztos volt. A fiú keresetével és járadékával együtt éppen elég volt, hogy valahogy megéljenek. De ők vidáman ették a tarhonyát, a tojásos levest és a diós tésztát, és neki az anyósa jutott eszébe. Milyen szeretettel próbálta őt rávezetni a takarékoskodásra. Milyen türelmesen tanította főzni, de ő inkább elmenekült, mert 20 évesen csak magával akart törődni. Még a férjét sem szerette annyira, hogy a kedvéért megtanulja azt, amit mindenki más tudott. Nyelte a könnyeit. Gondolatai tovább csapongtak. A gyereket se akarta. Otthagyta a kórházban. Igaz, aztán megkereste és többé el sem hagyta. De az élet megtagadta tőlük, hogy együtt legyenek. Csak most, idős korára jutott odáig, hogy otthont adhat a fiának. Hiába ment nyugdíjba, dolgoznia kell, hogy a fia könnyebben élhessen, a fizetése felét félreteszi, ahogy anyósa tanította. Szüksége lesz rá a gyereknek, ha ő már nem lesz.

Hirdetéseket böngészett az újságban.

"Hostel takarítására munkaerőt keresünk" - olvasta. Ez jó lehet. A fekete-mosogatónál legalább is biztos jobb.

A cím ismerős volt. Már a villamoson kalimpált a szive. Állt az épület előtt és a torkát sírás szorította össze. Minden itt kezdődött...