Sándor

Sándor egy alföldi kis faluban élt anyjával, egy rozoga is házban. Apját nem ismerte, anyja sose beszélt róla, a falubeliek szerint egy katona volt, aki "felcsinálta", aztán lelépett. Sándor gyerekkorában még nem tudta, mit jelent ez valójában, de látta a különbségeket a saját és a többi gyerek élete között. Az ő anyja sose mosolygott, nem ment el a szülői értekezletekre, nem ölelte meg, viszont gyakran eljárt a keze, ha ideges volt. Időnként éjjel látogatók érkeztek, megkocogtatták az ablakot, anyja lopva ajtót nyitott, Sándor hallotta az ágy felől a furcsa, számára ijesztő hangokat, a takarót a fejére húzva próbált aludni. Az iskolában általában meghúzódott az utolsó padban, és soha, semmilyen problémát nem okozott a tanárainak és senki másnak sem. Ha megkérték, segített, ha hívták ment, ha elküldték, felszívódott. Anyja a téeszben dolgozott, Sándor sokat segített neki a háztájiban, az állattartásban, művelte a kertet, még főzött is egy-két egyszerűbb ételt, ha úgy alakult. Az általános iskola elvégzése után a közeli kisváros szakmunkásképzőjében marósnak tanult, és a Medicorban helyezkedett el. Hétvégeken eljárt a falusi diszkóba, elnézelődött ott egy-két sör mellett, vagy a játékteremnek nevezett kocsmában biliárdozott. Magányos fiatalember volt, akinek se barátja, se barátnője.

Húsz éves koráig élt így, amikor megkapta a behívóját. Mindenki mással ellentétben, ő örült ennek, hiszen még soha életében nem járt a lakhelyétől 20 km-nél távolabb. Egy nyírségi kis község közelében lévő határőr laktanyába került a kiképzés után, ahol nem nagyon volt mit őrizni a határon, hiszen az akkori "varsói szerződés" és a szocialista blokk senkit nem csábított Romániába. Az egész szolgálat nagyjából a határmenti tanyákon történő borozásokból és a falusi bálakon való részvételekből állt. Sándor magas, erős testalkatú férfi volt, jól állt rajta az egyenruha, barátságos, szelíd természete tetszett a tanyasi lányoknak. Itt nem ismerték az anyja múltját, úgy kezelték, mint partiképes legényembert. Sándor elejében kicsit meg is illetődött a lányok hajlandóságát tapasztalva, de aztán egyre magabiztosabban ismerkedett, míg kikötött az egyik mellett, aki szüleivel és számos testvérével egy rozoga kis tanyán élt. Átesett élete első csókolózásán, majd a szexen is, a lány tapasztaltabb volt, mint ő, de ez nem zavarta, még örült is, hogy kettőjük közül valaki legalább tudja, mit kell tenni. Néhány hónap után már úgy érezte, szerelmes, és amikor a lány teherbe esett, meg is kérte a kezét. Emlékezett még, milyen érzés volt szerelemgyerekként felnőni, ő nem ezt a sorsot szánta a gyerekének. Eltervezte, hogy ideköltözik, ahol elfogadták, respektálják, dolgozni fog a téeszben vagy a közeli város valamelyik gyárában, vesz egy kis házat a faluban és él a családjának. Soha életében nem látta még ilyen szépnek a jövőjét. Már el is kezdte azt megalapozni, a zsoldjából - ami amúgy irtó kevés volt - minden hónapban félretett valamennyit, lemondott a cigarettáról, az alkoholról, üres töltényhüvelyekből dísztárgyakat készített, eladta a falusiaknak, és ennek a pénznek jelentős részét félretette. A maradék pénzét a lányra költötte. Ruhát, csokoládét vásárolt neki, a szülőknek cigarettát és bort.

Ahogy a leszerelés időpontja közeledett, a tervezgetés egyre konkrétabb formát öltött, de Sándornak szembesülnie kellett vele, hogy a lány nem osztozik teljes egészében a terveiben. Ő nem akart itt maradni. Azt szerette volna, ha Sándor inkább magával viszi. Elege volt a tanyai életből, a ház mögötti árnyékszékből, a petróleumlámpából, a sparheltből, a heti egyszeri fürdésből, a szülei által rákényszerített életmódból. Sándor kicsit elbizonytalanodott, de aztán úgy döntött, mindegy, hogy hol, csak együtt lehessenek. Ezután már arról ábrándozott, mennyire fognak csodálkozni a falubeliek, ha megjelenik ezzel a bomba nővel, aki addigra már a felesége lesz. Így hát módosította a terveit, a leszerelés után azonnal megesküdtek és mint házaspár érkeztek meg szülőfalujába.

Az emberek meglepődtek ugyan, de az utcán megállították, a vállát veregették, gratuláltak, Sándor boldogan és büszkén karolta át a feleségét, akinek láthatóan tetszett, hogy az érdeklődés középpontjába került.

Az első napokat Sándor anyjának kis faluszéli házában töltötték, a lány ismerkedett új lakóhelyével, míg ő azonnal a gyárba utazott és felvette a munkát. A leszerelés alkalmából a cég leszerelési segélyt folyósított, és kaptak egy heti üdülési lehetőséget a vállalati üdülőben. Csodálatos hetet töltöttek ott, mindketten életükben először nyaraltak, a lány élvezte a semmittevést, a feltálalt ételeket, a szép környezetet.

A hazatérés után Sándor a megtakarított pénzéből és a vállalattól kapott pénzből megvásárolt egy kis parasztházat. Nem volt valami palota, de volt benne villany, a konyhában folyóvíz és a szobában gázkonvektor. A felesége boldogan ugrott a nyakába, hiszen a tanyai élet után ez hatalmas minőségi változást hozott az életébe. Hamarosan be is rendezték a kis otthont és Sándor úgy érezte, megütötte a főnyereményt. Szép asszony, kényelmes otthon, szép kis kert, biztos jövedelem... mi kell még? Ahogy telt az idő, be kellett látnia, hogy felesége nem osztozik a gyerekvárás nagy örömében, nyűgös volt és türelmetlen, lassan megkopott az újdonság varázsa, már nem szerette takarítani a lakást, nem főzött, csak feküdt a szobában és férje könyörgése ellenére sokat dohányzott. Sándor próbálta megkönnyíteni felesége életét, mielőtt dolgozni ment, ételt készített neki, kimosott és takarított. De neki semmi sem volt jó. Sándor ezeket a terhesség számlájára írta, türelemmel viselte felesége viselkedését.

Végre megszületett a gyerek, Sándor soha életében nem volt még olyan boldog, és úgy tünt, az asszony is megnyugodott, szép is gyereksarkot rendezett be a kislánynak, újra ellátta a háztartást, gondozta a gyereket, a hangulata is javult, bár sokat panaszkodott a bezártság miatt. Sándor ezért hétvégenként a falu egyetlen szórakozóhelyére vitte a feleségét, ahol volt zene, lehetett táncolni. Általában zárásig maradtak, míg a gyerekre a nagymama vigyázott.

Egy idő után azonban ez már kevés volt az asszonynak, Sándort egyre többször figyelmeztették az ismerősök, hogy felesége napközben is gyakran megfordul a falu különböző kocsmáiban, utaltak rá, hogy férfiak társaságát keresi, az asszonyok egyre jobban kezdték utálni. Sándor nem tudta, mit tegyen. Kérte az asszonyt, hogy vigyázzon, ne kövesse el azt a hibát, amit az ő anyja, mert ezt a kislányuk fogja megsínyleni, de a nő elküldte a fenébe, neki nem parancsol, kiabálta.

Sándor két évig próbálta a feleségét jobb belátásra birni, de nem tudott hatni rá. Már válással is megfenyegette, de ő csak kinevette, és Sándor nem tudta mit tehetne. A gyereket nem akarta elhagyni, és nem akarta elhinni, hogy a szép tervei összeomlanak.

Aztán egy nap, amikor délutános volt a gyárban, valami pánik tört rá, hogy a kislánya veszélyben van. Elkéredzkedett és az esti busszal, a munkaidő vége előtt két órával hazament. A kislány egyedül volt otthon, már az utcán hallani lehetett, hogy torkaszakadtából sír. Sándor felkapta, a kislány a vállán megnyugodott és ájult álomba merült. Sándor ült a konyhában és úgy érezte, az egész élete kisiklott. Elhatározta, hogy ha hazaér, elküldi a feleségét, nem él vele tovább.

Az asszony későn jött meg, látszott rajta, hogy ivott. Amikor Sándor közölte, szedje a sátorfáját és menjen el, kinevette, úgyis neki fogják itélni a gyereket meg a házat is, és kérkedett vele, hány férfival csalta már meg, és hogy mindegyik jobb szerető volt, mint ő. Sándor elvesztette a türelmét, felugrott és kituszkolta az asszonyt az ajtón, menj, ahova akarsz, itt nincs helyed többé, kiabálta. A nő dühében felkapta a tornácon lévő baltát és felé sújtott vele. Sándor kezével kivédte az ütést, de közben megsérült. A belehasító fájdalom és a tehetetlen düh elborította, kicsavarta a nő kezéből a fejszét és ütött. Aztán újra. A nő úgy dőlt el, mint egy zsák. Erre magához tért, felkapta a testet és az utcára futott vele, az orvosi rendelő felé szaladt kiabálva, de már nem volt segítség, a nő meghalt az első ütéstől. Szótlanul ült az orvosi rendelőben, míg a kezén lévő sebet varrták, aztán várta a rendőröket, valaki az anyjáért szaladt, vigyázz a kislányomra, mondta neki, és már el is vitték. Mire a sokkból magához tért, már a fogdában ült, és azon gondolkodott, hogy reggel még rendes ember volt, estére meg gyilkossá vált.

Mindent bevallott, a rendőrök lezárták a nyomozást és megkezdődött a per. Az ügyész hosszan ecsetelte a családjából kiszakított nő szenvedéseit, szavait a lány anyjának jajgatása és átkozódása kisérte, ő meg nem akarta beszennyezni kislánya anyjának jó hírét, hogy tanúkat állítson a viselkedése igazolására. Egyedül a sérülése, amit a nő ütése okozott, enyhített valamit a megitélésén. De ő nem is akarta megúszni. Bűnösnek érezte magát és bűnhődni akart. Még ügyvédet sem fogadott. A tárgyalásra senki sem jött el, hogy támogassa, csak az asszony családja ült ott minden alkalommal, átkot szórva rá. Magába roskadva ült, nem nézett senkire. Az ügyész halálbüntetést kért. Sándor az utolsó szó jogán csak annyit mondott "nem akartam bántani".

Szerencséje volt, a bíró figyelembe vette, hogy a nő támadott először, így életfogytiglani börtönre itélték. Nem élt a fellebbezés jogával.

A börtönben ő volt a mintarab. Szabadidejében olvasott, rabtársai bolondnak tartották, de hatalmas termete miatt senki sem akart vele ujjat húzni.

Anyja egyszer meglátogatta, elmondta, hogy a kislányát felesége szülei magukkal vitték a Nyírségbe, de nem látszott rajta, hogy ez bántotta volna, Sándor gyanította, hogy talán nem is véletlenül. Az asszony többé nem jött, így senkivel nem tartott kapcsolatot, dolgozott, a megkeresett pénzéből kislányának küldött ajándékot. Már 10 évet töltött a szigorú börtönben, amikor először fordult kéréssel az igazgatóhoz. Jogi segítséget kért, hogy a házát a gyerekre írathassa. Ezután már semmivel sem foglalkozott, pergette egyik napot a másik után.

Huszonöt évet töltött a börtönben, amikor lehetőség nyílt a szabadulásra. Ő még ezt sem kérte volna, ha az igazgató rá nem szól. Amikor a határozat megszületett, külön zárkába került, próbálták felkészíteni a kinti életre.

Nem egészen százezer forinttal és egy falujába szóló vonatjeggyel a zsebében lépett ki a börtön kapuján egy kora tavaszi napon. Gyalog indult a kapus által mutatott irányba, a buszmegálló felé. Kért egy jegyet, és leesett az álla, amikor a sofőr közölte, háromszáz forint. Amikor ő utoljára buszon ült, a jegy tíz forint volt. A városban kószált egy kicsit, csodálkozva nézte a mobiltelefonnal szaladgáló embereket, a vasútállomáson a digitális információs táblát, a kávé- és üdítőautomatákat, a vonaton a kalauz jegyvizsgáló készülékét. Pesten két órát kellett várni, hát betért a West Endbe, de rosszul lett a hatalmas térben, szédült és az ájulás környékezte. Szorongva várta, hogy hazaérjen. Vajon micsoda változások vannak ott is?

Este érkezett meg. Ahogy haladt az ismerős utcákon, úgy érezte, végre biztos talaj van a lába alatt. Az utcakép ugyan némileg megváltozott, de alapjában mégis ugyanaz volt. Anyja háza felé igyekezett szorongva. A szomszéd a sarkon beszélgetett. Te vagy az, Sándor? - kérdezte. Gondolom, tudod, hogy anyád meghalt már vagy tíz éve, szólalt meg hosszú hallgatás után. Nem tudtam, válaszolt Sándor, de gondoltam. Meg van még a ház egyáltalán? - kérdezte aztán. Meg, de elég ramaty állapotban van, vonta meg a vállát a férfi, de majd meglátod. Van kulcsod? Van, de nem tudom, jó-e még. Hát, sok szerencsét, köszönt el a férfi, ő meg ment tovább. A faluszéli kis ház tényleg szörnyű állapotban volt. A tető meghajlott, néhány ablak betört, a kerítésnek nyoma sem volt, az udvaron alig tudott keresztülgázolni az évek alatt elvadult növények között. Az ajtót nem sikerült kinyitnia, végül a hátsó kamra ajtaját nyomta be, hogy bejuthasson. Állt a sötét, dohos házban, ahol nem volt áram, neki pedig még egy doboz gyufája sem volt. Találomra indult el a régi ágya felé, tapogatózva jutott el odáig, ruhástól dőlt le a porszagú takaróra. Nem jött álom a szemére. A sötétben egerek cincogását és futó lábainak neszét hallotta, félt a holnapra gondolni, szinte vágyott vissza a börtönbe, ahol minden olyan megszokott rendben működött. Végül mégis elszunnyadt, arra ébredt, hogy egy rendőr keltegeti. Igazolja magát, mondta szigorúan, aztán jól megnézte. Csak semmi balhé, szólt rá lekezelően, magán fogom tartani a szememet! Sándor bólintott, hogy megértette. Mit mondhatna? Hogy soha a büdös életben nem vétett a törvény ellen? Hiszen ölt! Nevetséges volna.

Ha már felébredt, a reggeli világosságnál szétnézett a házban. A bútorok nagy része ugyanúgy állt, mint gyerekkorában, csak minden csupa kosz volt, a konyha mennyezetéről egy darabon leszakadt a vakolat, az ablakokon nem lehetett kilátni a piszoktól, a padló elkorhadt, léptei alatt széttöredezett, a megmaradt ágyneműk penészesek és dohosak voltak. Se áram, se gáz nincs a házban. Az udvart a ház faláig benőtte a gaz és az akác-sarjak, a kapu szinte megközelíthetetlen volt. Hát jól kezdődik ez a szép, szabad élet, gondolta. A délelőtt azzal telt, hogy szétnézett a házban, összeszedte a megmaradt szerszámokat, kihordta a házból az évek során használhatatlanná vált dolgokat, a korhadt székeket, a penészes ruhákat, ágyneműket, és a kert végében elégette. Dél körül rájött, hogy muszáj élelmiszert vásárolni, hiszen ennie kell valamit. És munka is kellene, mert a pénze, amiről azt gondolta kitart pár hónapig, jó ha a következő néhány héten elég lesz.

Lassan ballagott az utcán. Látta, amint az emberek, akik addig kint tevékenykedtek, a láttára bementek a házakba és becsukták az ajtókat. Kenyeret, szalonnát, zsírt és savanyúságot vásárolt. Az emberek újra elbújtak előle és ő tudomásul vette, mert nem volt más választása. Hét vége következett. Arra használta ezeket a napokat, hogy megpróbált a házban némi rendet csinálni. Hétfőn aztán beutazott a városba és akkor szembesült azzal, hogy a régi munkahelye már vagy húsz éve nem létezik, és szinte semmilyen munkalehetőség sincs. A portás a munkaügyi központba irányította, ahol kapott néhány címet. A leközelebb esőt még aznap felkereste, önéletrajzot kértek, de ő azt sem tudta mi fán terem, és senkije sem volt, aki tanácsot adhatott volna. Dolga végezetlenül ment haza, amerre járt, az utcák kiürültek. Nem volt pénze, hogy sokat utazgasson, így a kocsmába ment, ott mindig vannak emberek, és csak nem bújik el mindenki előle...

Hatalmas csend támadt, amikor belépett. Egy fröccsöt kérek, mondta a csaposnak és a pohárral a kezében körbe nézett. Egy osztálytársát ismerte fel. Szevasz, mondta neki, régen láttalak. Jól vagytok? Jól, felelt a másik kényszeredetten. Nem tudod, hol találnék valami munkát? - kérdezte. Hát akad itt napszám, ha érdekel. Reggel hatkor visznek bennünket innen. Sándor megköszönte az információt, és hazament. Evett egy szelet zsíros kenyeret, aztán újra a ház rendbehozatalán dolgozott. Másnap reggel ő is felszállt a teherautóra. Az emberek hallgattak, vagy kényszeredett beszélgetést folytattak, mindenki kerülte a tekintetét, csak a háta mögött súgtak össze. Ez így ment vagy két-három hétig. Egyik délután, amikor hazafelé tartott, az emberek megint kitértek előle, csak az egyik ház előtt kapálgatta a virágokat egy idős asszony. Ismerte még gyerekkorából. Egy iskolatársa édesanyja volt. Sokat játszott valamikor ebben az udvarban. Csókolom, köszönt rá, és már lépett volna tovább. Szervusz Sanyikám, válaszolt az asszony. Kiszabadultál? - kérdezte minden zavar nélkül. Ki, válaszolta és maga sem tudta miért, a szemét elfutotta a könny. Nehéz volt, ugye? - kérdezte az asszony részvéttel. Most nehezebb, sírta el magát. Persze, az emberek beszélnek össze-vissza, legyintett a nő. Dehogyis, hát éppen ez az! Senki se szól hozzám. Kiürül az uta, ha végig megyek rajta. Na, ülj csak ide, nyomta le a kis padra az asszony. Ott üldögéltek, és Sándor beszélt a börtönben töltött évekről, hogy nem tudja, hol lehet a kislánya, hol van eltemetve az anyja, és nem meri megkérdezni senkitől. Hogy munka kellene, de valami önéletrajzot kérnek, ő meg nem tudja mi az. A szemben lévő házból egyszer csak kijött az öregember, átjött és leült a küszöbre. Az úttesten egy asszony jött biciklivel, gyere csak, kiabált oda neki az asszony, nézd csak, ki van itt. A nő ijedten állt meg, de az öregasszonynak tekintélye volt, hát mit tehetett, letámasztotta a bringáját. Csak nem félsz ettől a fiútól? - méltatlankodott az idős asszony. Hát ismered, mióta óvodába jártatok! Dehogy félek, mondta a nő restelkedve, csak olyan furcsa ilyen hosszú idő után látni. Ez a kis beszélgetés nagyon jót tett Sándor lelkének. Megyek, mondta, nem tartom fel tovább. Azt mondtad, önéletrajz kell? - szólt utána a néni, gyere el holnap, hozd el a bizonyítványaidat és segítek megírni. Másnap be is kopogott, és csodálkozott, hogy a nő beengedte a lakásba. Leültek a számítógéphez - Sándor most látott ilyet életében először - aztán a billentyűket nyomogatta, egy kis szerkezet surrogva dobta ki a lapokat egymás után. Na, nyomtattam egy párat, ahol önéletrajzot kérnek, ott ezt add oda. Csináltass igazolványképet, és ahol fényképeset kérnek, ott ragassz a bal felső sarkába egyet. Honnan tud maga ilyeneket, kérdezte. Hát az internetről, nevetgélt az asszony. Kifelé menet Sándor a verandán egy asztalon frissen gyúrt házitésztát látott. De régen nem ettem már ilyet, sóhajtott. Csinálok Neked egy fél kiló lisztből, ha levágod a füvet a ház előtt és a kertben, ajánlott üzletet az asszony. Sándor csak később jött rá, mekkora szolgálatot tett neki ezzel. Amikor az emberek látták, hogy megbízik benne, sokakban felengedett a vele szemben táplált félelem. Az önéletrajzzal a kezében újra elindult munkát keresni. A múltja miatt mindenhol gyanakodva méregették, és hát elegánsnak sem volt mondható a régi, divatja múlt ruháiban, de végül mégis sikerült elhelyezkednie egy fatelepen. Igaz, a fizetés nem volt sok, de legalább rendszeres volt, és úgy érezte, egy lépéssel megint közelebb került a normális élethez.

Már két hónapja elmúlt, hogy kiengedték a börtönből, amikor hazaérve először érezte, hogy szabad ember. A házban ugyan áram és gáz még nem volt, egy viharlámpával világított, a régi palackos gáztűzhelyen főzött, egy nagy műanyag lavórban fürdött és mosott, nem volt ruhája és ágyneműje, és még mindig alig beszélt vele valaki, de a változás végre megindult. Munka után a házon dolgozott. Felment a padlásra, megtámasztotta a megroppant szarufát, kicserélte a törött, horhadt cserépléceket, ennél többre nem volt pénze, de legalább már nem ázott be. A padláson még ott voltak a galambtartáshoz használatos régi eszközök. Ha valahonnan szerezhetne egy-két pár galambot, tenyészthetné, és lenne végre valami, amit megfőzhet. A galambra nem kell sokat költeni, nem kell neki ólat építeni.

A szobában felszaggatta a korhadt padlódeszkákat, kihordta a koszlott bútorokat a napra, a szabad levegőre, hogy kiszellőztesse belőle a dohos szagot. A falakat lemeszelte, az ablakokat megtisztította. Máris világosabb lett, ébredt rá. A fizetéséből fóliát és pozdorja táblákat vásárolt, amit lefestett és lefektetett a szobában. Erre kerültek a kiszáradt, letakarított bútorok, amik még használható állapotban voltak. Egy szekrény, egy asztal két székkel és a konyhakredenc. A többit ki kellett dobni. Csak tűzre lesz jó. Még ágya se volt. És ágyneműje se. Mint ahogy ruhája se. Most még nyár volt, de szorongva gondolt a télre. Cipő és kabát kellene. És ágy, mert a földön megfagy. Az áramot is jó lenne visszaköttetni... A vizet még csak elhordja az utca végén lévő közös kútból, az ráér. A használhatatlan bútorokat, a felszedett padlódeszkát, az udvarról kivágott sarjakat a roskatag fészerbe pakolta, jó lesz majd fűteni valónak. Ha be tud szerezni egy kályhát. Gondjait megosztotta az öregasszonnyal, ő volt az, akire számíthatott. Tőle kapott ötleteket, hogyan tudná pótolni a szükséges dolgokat. Ágyat, ágyneműt, kályhát, edényeket hagyaték felszámolásból vett. Ruhákat a városi szeretetszolgálatoktól szerzett.

Sok minden ismeretlen volt még számára, és nem tudta, kitől kérdezhetne. Idegenkedve leste a mobiltelefonokat, fogalma sem volt róla, mi is lehet az az internet, a cd és a dvd, áram híján nem volt tévéje és rádiója sem. Újságot nem járatott, mert nem volt rá pénze. Mindehhez jött még az emberek gyanakvása.

Életét a munkahelye és a kis ház felújítása, a kert rendbetétele töltötte ki. A magányos órákban sokat gondolt a kislányára, vajon hol lehet? Hova sodorhatta az élet? Ha lett volna pénze, elutazott volna a nyírségbe, de egyik hónapról a másikra élt, nem tudta megoldani.

De hát miért nem mégy emberek közé? - kérdezte az idős asszony, akivel amolyan csere-kereskedelmet folytatott. Ő levágta a füvet, megmetszette a gyümölcsfákat, az asszony meg tésztát gyúrt, vagy befőttet tett el neki, és elmagyarázta a számára érthetetlen dolgokat.

Hogy mehetnék? - szomorkodott. Félnek tőlem, én meg nem akarok senki terhére lenni.

Régebben szerettél biliárdozni, emlékszem. Menj és próbáld meg. Veszel egy sört, vagy mit tudom én mit, aztán, ha hívnak, játszol. Ha nem, akkor nézed ott egy kicsit a tévét, aztán hazamégy.

Ezt meg lehetne próbálni, gondolta, és szombaton, miután elvégezte a dolgát a ház körül, lefürdött a lavórban, és elment a művelődési ház büféjébe. Régen is ide járt, míg meg nem nősült.

Kért egy hosszúlépést, leült a sarokban és nézte a játékot. Senki se hívta, de nem is voltak ellenségesek. Inkább kíváncsi pillantásokkal lesték. Megvárta a híradót, aztán hazament. Ezután szokásává vált, hogy a hét néhány napján elballagott oda, ivott egy fröccsöt, vagy egy üdítőt, elüldögélt ott, aztán hazament. Már vagy három hét telt el, amikor észlelte az első változást. Fröccsöt, Sanyi bátyám? - kérdezte a fiatal csapos, ő meg elmosolyodott. Nem akarja nézni a Forma 1-et? - kérdezte a fiú, átkapcsolhatom. Az jó lenne, mondta, mert jól esett neki a srác érdeklődése.

Nézte a versenyt, mások is figyelték, megjegyzéseket tettek, fontolgatták az eredményeket. Ez már olyan volt, mintha kicsit ő is közéjük tartozna. Hosszú hetek, hónapok teltek el, már a tél végén jártak, amikor először hívták játszani. Aztán lassan felengedett a hangulat, az utcán fogadták a köszönését, ő meg kezdett eligazodni ebben a megváltozott világban. Ahogy kitavaszodott, újra tevékenykedni kezdett a kertben, szerzett két nyulat, és tenyésztésbe kezdett. A nyúlketrec ugyan szinte elvitte az egyik havi fizetését, de átvészelte valahogy, aztán nyár közepére megnőttek a kisnyulak és lehetett vágni belőlük. Paprikást főzött, vagy megsütötte, hozzá kenyeret és uborkasalátát evett.

Ettél valami rendes ételt a héten? - kérdezte öreg barátnője, amikor egyik nap munkából jövet megállt a háza előtt. Ettem hát! Levágtam egy nyulat, azt ettem két napig. A nyúl, az finom, bólogatott az asszony. Idejét se tudom, mikor ettem utoljára. Hozok én magának, ha kell, élénkült fel. Végre ő is adhat valamit, gondolta. Hát, ha meg is nyúzod, akkor jöhet. Mennyit kérsz érte? Sándor meglepődött. Nem pénzért gondoltam. Viszonzás a segítségért. Elfogadom, mondta az öregasszony, mintha érezte volna, hogy ez mennyire fontos neki. Másnap hozta is a húst. Nem tudom, hogy szereti, így csak kettőbe vágtam, magyarázta. Ott van mellette a máj is. A szemben lakó öregember ballagott át a túloldalról. Ő is nyulat akart. Megfizetem, mondta, jobb ez, mint a "bóti csirke". Sándor tanácstalan volt. Adna ő, de fogalma sincs az árakról. Megnézzük a neten, gyere csak be, hívta az asszony. Érdeklődve nézte a számítógépet. Hogy maga miket tud, álmélkodott, mikor az asszony rábökött egy listára. Az árakon meglepődött. Ennyit biztosan nem adnak érte, kételkedett. Hát nem muszáj ennyit kérni, de jó, ha tudod. Míg beszélgettek, a gép képernyőjén sorra jelentek meg képek az asszony családjáról. Felismerte a lányát, akivel együtt járt iskolába. Nahát, mondta, ez a lány semmit se változott. A két öreg nevetett. Az asszony sokáig magyarázta és mutogatta a számítógép és az internet működését, ő meg alig tudta befogadni a sok információt.

Másnap, amikor az öregnek a nyulat hozta, szorongva leült az asszony mellé az utcai kis padra. Nem lehetne azon a számítógépen megtudni, mi van a lányommal? Hogy neked mennyi eszed van! - kapott a fejéhez az asszony, gyere csak, megnézzük. Izgatottan ültek a gépnél, az asszony keresgélt, beírta a nevet, aztán az anyósa, apósa nevét, de semmit sem talált. Voltak a feleségednek testvérei? - kérdezte Sándort. Voltak azok vagy nyolcan, mondta, és sorolta a neveket. Aztán az egyik névre jött találat. Ő lehet az, mondta Sándor a képet nézve. De ebből hogy tudom meg, mi van a lányommal. Az asszony a képeket nézve kinagyított egyet. Láthatóan családi összejövetel volt, Sándor egyiket-másikat fel is ismerte, aztán egy fiatal, kövérkés nőre mutatott. Azt hiszem, ez ő, mondta és elsírta magát. Igen, bólogatott az asszony, emlékeztet anyádra. Sándor megrendülten nézte a képet. Tudtam én, hogy eltelt azóta huszonnyolc év, de valahogy csak most fogtam fel, hogy már nem gyerek, törölgette a szemét. Menj, keresd meg, biztatta az asszony. Nincs veszíteni valód. Sándor egy évig gyűjtögette a pénzét, mire elindulhatott. A szép kis falu, ahol a katona idejét töltötte, mára mérhetetlen szegénységbe süllyedt. A család után érdeklődött, az emberek készségesen igazították útba. Anyósa nyitott ajtót, egy percig fel sem ismerte, aztán őrjöngve esett neki. Gyilkos, gyilkos, sikoltozott, és ütötte-verte, ő meg csak állt ott és hagyta. Emberek szaladtak oda, mindenki rángatta, valaki az arcába vágott, ordítottak, míg végül megjelent egy rendőr. Lecsendesítette az embereket, igazoltatta Sándort és a rendőrségre kisérte. Mit keres itt, kérdezte szigorúan. Mi dolga van ezzel a családdal? A lányommal szeretnék találkozni, mondta Sándor. Nem akarok én semmi rosszat. Hát persze - eszmélt a rendőr. Maga az, aki... Sándor csak hallgatott. A rendőr a lányért küldött, aki hamarosan meg is érkezett. Nekem nincs apám, kiabálta hisztérikusan. Nem akarom látni soha többet! A rendőr rászólt. Elég legyen, most leülsz, és fél órát adok, beszéljetek. De ha megint ordítozol, lecsuklak. Sándor megdermedt. Hogy beszél ez az ember az ő lányával? Ültek egymással szemben. A lány megnyugodott, úgy tünt, nem is igazán ellenséges, csak a család felhergelte. Sándor csak nézte. Próbálta felfedezni benne az ő kis angyalkáját, akinek próbált mindent megadni. A lány festett haja le volt nőve, ruhája elhanyagolt, a hasán szutykos, kitaposott papucsából kilátszottak piszkos lábujjai. Itt élsz? - kérdezte, hogy megtörje a csendet. Hát hol? - kérdezte a lány támadóan. Anyádékkal? Azokkal. Hát nincs házad? - kérdezte Sándor. Honnan lenne? Sándor hallgatott. Hogy mondja el ennek az idegen nőnek, hogy mindenét nekiadta. Aztán mégis kibökte. Volt neked házad, de el lett adva. Azt gondoltam, az árából vettetek itt egy másikat. A rendőr kíváncsian hallgatta az eszmecserét. A lány tanácstalanul húzta fel a vállát. Nem vót' nekem semmilyen házam sose. Ha lett vóna', nem laknék azzal a vénemberrel!

Hogy is volt ez a dolog, meséljen csak, mondta a rendőr, és Sándor pár szóval elmondta. Hát lányom, világosította fel a lányt a rendőr, apád rád íratta házát, öreganyádék meg elköltötték az árát! Még beszéltek néhány szót, Sándor felírta a lány címét, egy cetlire a sajátját, aztán a lány elment. Még meg se ölelték egymást. A rendőr jó emberismerő lehetett, mert Sándorra nézve azt mondta: Ne foglalkozzon velük. Menjen haza, és próbálja egyenesbe hozni az életét.

Nem hagyhatom a sorsára, mondta ő, hiszen látom, milyen szegényesen él!

Az egész család ilyen, talán egy fiú kivételével, aki valamennyire rendezett életet él. Ezek nem dolgoznak, seftelnek ezzel-azzal, meg segélyekből élnek.

Sándor komolyan nézett a rendőrre. Kérem, tudatná velem, ha valami baj lenne a lányommal? - kérte. Nem igérhetem, mondta a rendőr, azt se tudom, a jövő hónapban itt leszek-e még.

Sándor kiábrándultan utazott haza. A tapasztalatait elmesélte öreg barátnőjének. Mindennek én vagyok az oka, ha akkor megfogom a gyereket és elmegyek vele anyámhoz, akkor minden másképpen történik. Én nem kerülök börtönbe, a gyerekem békességben nevelkedik, iskolába jár és nem kerül ebbe a kilátástalan helyzetbe. Ettől a naptól kezdve Sándor rendszeresen küldött pénzt a lányának. Nem nagyon volt ugyan miből, de szinte minden hónapban juttatott kisebb-nagyobb összegeket a gyerekének. Lassan kezdett egyenesbe jönni. A falubeliek már nem kerülték el, a galamb- és nyúltartással kiegészítve a jövedelmét, apránként rendbe hozta a kis házat, újra beköttette a villanyt, az udvaron újra ásatta a régi kutat. Néha elballagott a kocsmába, ha hívták, biliárdozott, ha nem hívták, megnézte a híradót. Öreg barátnője folyton sürgette, keressen asszonyt magának, de ő a gondolattól is irtózott, félt, hogy újra elragadja az indulat és bajt okoz. Még a munkahelyén sem szivesen beszélt a nőkkel, kerülte őket, a csacsogásuk, nevetgélésük azonnal a régi rossz emlékeket hívta elő belőle.

Hat év telt el a szabadulása óta, amikor egy nap munkából jövet a postamester kiabált utána. Sándor bátyám telefonon keresték, jöjjön csak be, megigértem annak a rendőrnek, hogy visszahívjuk.

Sándor rémülten várta, hogy kapcsolják a számot, fogalma se volt, mit akarhat tőle a rendőrség. A nyírségi rendőr kereste. A lánya külföldre ment, magára hagyta a gyerekét. Azt se tudtam, hogy gyereke van, dadogta Sándor. A gyerek most a nagyszülőknél van, de nem jól van ez így, beszélt tovább a rendőr. El kellene vinni abból a környezetből, mert ugyanúgy elkallódik, mint az anyja. Jöjjön érte és nevelje maga. Én? - döbbent meg Sándor, de hiszen tudja... a gyámügy úgysem adná oda nekem. Azért csak próbálja meg, ha gondolja. Én szóltam! - zárta le a beszélgetést a rendőr.

Sándor egész héten a gyerekre gondolt, mi lesz vele? Hét végén megint vonatra ült és odautazott. Először a rendőrrel beszélt. Jó, hogy nem ment oda egyenesen, majd én elkisérem, mondta a rendőr. A házban hatalmas rendetlenség és piszok fogadta. A gyerek egy szál kis trikóban, meztelen fenékkel, mezítláb állt egy pisivel átitatott járókában, orra, arca csupa takony. Sándornak elfacsarodott a szive a látványra. Míg a rendőr a nagyszülőkkel beszélt, ő a gyereket nézte, aki nagy szemeket meresztett az idegenre, aztán huncutul elvigyorodott. Sándor visszamosolygott.

Szóval el akarod vinni? - kérdezte a nagyapa. De hát Te gyilkoltál, majd mi neveljük, Te csak küldj pénzt! Nem adjuk oda.

Sándor már szóra nyitotta a száját, amikor a rendőr megfogta a karját, és közbevágott. Hát akkor ezt majd hivatalos útra tereljük. Döntsön a bíróság.

Kemény hetek, hónapok következtek, hivatalos emberek jöttek, tüzetesen megnézték a házat, a kertet, környezettanulmányt végeztek, csóválták a fejüket, nincs fürdőszoba, és csak egy szoba van, tanakodtak, aztán pszichológusi szakvélemény következett meg orvosi vizsgálatok, Sándor csak kapkodta a fejét. Felhívta a rendőrt. Maga mozgatja a szálakat? - kérdezte, az meg csak nevetett. Csak csináljon mindent úgy, ahogy kérik, mondta, és ne tegyen semmit, ami ütközik a törvénnyel. Fél év is eltelt, míg végül a gyerekvédelmi szakemberek közölték a döntést, megkaphatja a gyerek felügyeleti jogát, alakítsa ki a feltételeket a gyerek fogadására. Szerezze be a gyerek számára nélkülözhetetlen tárgyakat, eszközöket, végezzen el egy tanfolyamot, aztán, ha mindez meg van, hozhatja a gyereket. Sándor nagyon csodálkozott. Hogy lehet, hogy a múltja ellenére is rábíznak egy két éves gyereket? De már nem is törődött vele, hogy és miért történt így. A faluban elterjedt a hír, hogy a hivatal Sándorra bízta két éves unokája nevelését. Először egy utcabeli asszony ajánlott fel egy gyerekágyat, "úgyis csak porosodik a garázsban", mondta. Aztán az ábc áruház pénztárosa hozott egy három kerekű kis biciklit, és a védőnő egy zsák ruhát, Sándor zavartan toporgott köszönetet motyogva. A határozattal a kezében a gyerekért utazott. A gyámhivatal egyik munkatársa és a segítő rendőr kiséretében érkezett. Öreg barátnője tanácsára egy kis bőröndben ruhákat, pelenkát, gyerekjátékot és szendvicseket vitt magával. A gyerek most is koszos és büdös volt, egy rossz bádoglavórban mosta le, felöltöztette és a karjára véve vitte magával. A gyerek érdeklődve nézett szét, a vonattól megijedt, Sándor nyakába temette az arcát. Ahogy kigördültek az állomásról, Sándor előszedte a szendvicseket. A gyerek jó étvággyal ette a vajas kenyeret, a szalámit kiköpte, nem ismerte. Aztán nagyapja ölébe ült és az utat szinte végig aludta. Amikor megérkeztek, érdeklődve járkált a házban, kis kezével rámutatott egy-egy, számára érdekes tárgyra, és értelmetlen szótagokat gügyögött. Reggel megérkezett a védőnő, nagyon le van maradva a gyerek, mondta, sok baj lesz még vele. Írassa bölcsődébe, ott gyorsabban fejlődik a többi gyerek között. Sándor két hét szabadságot vett ki, hogy a gyerek megismerje és elfogadja a környezetét. Éjjel sokszor felsírt, ilyenkor Sándor maga mellé vette az ágyba, és a hátát simogatta, míg végül megnyugodott.

Tanította kanállal enni, játszani, kockákból tornyot építeni, a meggyfa ágára hintát kötött. Türelmesen ismételgette újra és újra a szavakat, míg a gyerek meg nem tanulta. Elsétált vele a játszótérre, ott üldögélt szótlanul, elnézte a fiatal anyákat, akik a gyerekük orrát törölgették, kis csőrös flakonokból itatták őket, elleste a gyereknevelés fortélyait. Lassan elfogyott a szabadsága, vissza kellett térni a munkahelyére. A kisfiú bölcsődébe került és szinte napról-napra fejlődött.

Kettesben éldegéltek a kis házban, a gyerek kimondta az első szavakat.

Egy este Sándor a kiságy mellett ülve nézte az alvó gyereket, sokszor elérzékenyült, amikor így látta. Régi képek merültek fel benne. A gyerek megriadt álmában, Sándor keze után kapott, belekapaszkodott, "papa" motyogta, aztán megnyugodva aludt tovább. Ez volt az a pillanat, amikor Sándor azt érezte, az Isten megbocsátott neki, mégis van értelme az életének.