Sámuel atya

Sámuel atyának hihetetlen módon már a nagyapja is pap volt. A dédapjáról nem lehet biztosat tudni, de nem csodálkozna, ha kiderülne, hogy ő is az volt. Sámuel atya nagyapja egy erdélyi kisvárosban teljesített szolgálatot, amikor szerelmi viszonyba keveredett egy ottani nagygazda lányával. A lány teherbe esett, és hogy a szóbeszédet elkerüljék, egy pesti rokonhoz küldték, ahol, mint fiatal özvegy szerepelt. Később, amikor a szeretője egy másik plébániára került, ahol senki sem ismerte, csatlakozott hozzá, mint unokatestvér és házvezetőnő. Halálukig együtt maradtak. Közös gyereküket papnak szánták, mintegy vezeklésül a saját bűneikért, ezért kicsi gyerekkorától papneveldékben tanult, ezt szokta meg, nem is merült fel benne, hogy más pályát válasszon. Nem tudta, de sejtette, hogy az ő apja a plébános, bár erről sose beszéltek.

Fiatalon egy kis község plébániáját kapta meg, ahol főleg idős asszonyok jártak a misére, fiatalok csak titkos esküvők és keresztelők miatt keresték meg, az országban nagyban dúlt a szocializmus, a fiatalok nemigen jártak templomba.

Már jócskán benne járt a korban, amikor az addigi szolgálat alól felmentették, szabadságra küldték, amíg új helyre ki nem nevezik. Szállást keresett a Bükkben, és túrázással, sétával töltötte az idejét. Itt ismerkedett meg a nővel, aki férje halála óta egyedül élt. A két magányos lélek egymásra talált és megismétlődött a történet, kapcsolatukból kisfiú született, akit Sámuelnek neveztek el.

Új szolgálati helyére nem tudta magával vinni az újszülött gyereket és az anyját, ott már az egyház által "delegált" házvezetőnő várta. Így csak évente két-három alkalommal látogathatták meg, Sámuel, mint "unokaöccs" a nyarakat is az apjával töltötte. Kicsi gyermekkorától tisztában volt a helyzetével. Tudta, senkinek sem beszélhet a kettőjük között lévő kapcsolatról, csak egymás között létezett az "apa" és a "fiam" megszólítás. Sámuel már kisgyerekként szembesült azzal, hogy minden titkolózás ellenére szinte mindenki tudja az igazságot és a gyerekek ki is mondták, csúfolták, anyját elitélték. Gyűlölte, hogy hazugságban él, hogy anyja boldogtalan, ezért elég zűrös gyerekké fejlődött, verekedett, nem tisztelte a tanárait, végül szülei, hogy megfékezzék és visszavezessék a jó útra, a ferencesekhez adták gimnáziumba, ahol tényleg meg is nyugodott. Ott ébredt fel érdeklődése a festészet iránt, ami a vigasza lett. Tizenhat éves volt, és aki csak látta alkotásait, nagyon tehetségesnek tartotta. Festő akadémiára szeretett volna menni, de sem anyjának, sem apjának nem volt pénze, hogy ezt finanszírozza. Ekkor jött apjának az az ötlete, hogy tanuljon tovább a Hittudományi Főiskolán, és papként, az egyház segítségével Olaszországban folytathatja a festészeti tanulmányait. Sámuel megfogadta a tanácsot és a felszentelés után lehetőséget kapott, hogy a szolgálat megkezdése előtt egy évet egy firenzei festőiskolában töltsön. Úgy élt, mint a többi fiatal, kávéházakban üldögélt chiantit ivott és pizzát meg raviolit evett kis kifőzdékben, biciklivel száguldozott, életében először kóstolt bele a felhőtlen szabadságba. Csak a lányokat kerülte, mert megfogadta magának, hogy vele nem történhet meg, ami apjával, nagyapjával és dédapjával.

A festőiskolából már egyenes út vezetett Rómába, a Vatikánba, ahol másik két festővel együtt festhette meg a bíborosok arcképeit.

Amikor hazatért, eltelve a Vatikánban szerzett benyomásokkal, nagyon megörült, hogy egy neves pap mellett dolgozhat egy nagyváros híres dómjában, majd helyettesítések következtek, faluról városra, városról falura vándorolt vagy három évig, alig töltve egy-egy helyen 2-4 hétnél több időt. Nagyon vágyott már önálló, tartalmas munkára, türelmetlenségét a festéssel próbálta levezetni. Végül teljesült a vágya, megkapta a lehetőséget, és egy kisváros plébániájára nevezték ki. Nagy tervekkel érkezett, szerette az embereket, alig várta, hogy tehessen értük valamit. Az első nap azonban kellemetlen helyzetbe került. Reggel motoszkálásra ébredt. Kiugrott az ágyból és amint kinyitotta a hálószoba ajtaját, egy idős asszonnyal találta szembe magát, aki sikoltva menekült, meglátva őt egy szál gatyában. Sámuel atya magára kapott egy köntöst és a hölgy után ment, akiről kiderült, hogy kulcsa van a lakáshoz és "szolgálni" jött. Már az előző plébános urat is ő szolgálta, azonnal készíti a reggelit. Sámuel atya erre nem számított, megköszönte a reggelit és a dolga után nézett. Felkereste a polgármestert, az iskolaigazgatót, érdeklődött a városka helyzetéről, felajánlotta segítségét. Kellemes benyomásokat szerzett. Megebédelt a városka egyetlen vendéglőjében, megtudta, hogy lehet ebédet előfizetni, beszélgetett az ott étkező emberekkel és jókedvűen tért haza. Ahogy az ajtón benyitott, a reggelről már megismert idős hölgy és egy másik koros asszonyság sürgölődött a plébánián. Azonnal tálaltak, és nagyon sértődöttnek tüntek, amikor közölte, hogy már ebédelt. Ekkor vált világossá számára, hogy az asszonyok a régi hagyományok alapján őt is szolgálni akarják. Kedvesen utalt rá, hogy nincs erre szükség, mire ők sugárzó arccal biztosították, hogy szivesen csinálják. Délután egy haldoklóhoz hívták, későn ért haza, ez volt az első ilyen alkalom, szeretett volna kicsit egyedül lenni, imádkozni az eltávozott lélekért, és megnyugodni, de a két hölgy még mindig ott sündörgött, egyik a vacsorát tálalta, a másik éppen az ágyára készített egy pizsamát. Ma vette, közölte Sámuel atyával, gyorsan ki is mosta, majd vegyen még, hogy legyen váltás, mert a poggyászában egyet sem találtak. Sámuel atya nem merte megmondani, hogy nem használ pizsamát, csak bólogatott, aztán elszánta magát és megkérdezte, hogy is működik ez a szolgálás? Az asszonyok készségesen mesélték, hogy melyik napon ki fog itt dolgozni, ki milyen beosztás szerint takarítja és díszíti a templomot, ki mikor fogja nyírni a füvet. Minden rendben lesz, csak egyet kérnek, "illendő" ruhában jelenjen meg előttük. Sámuel atya tudta, most kell lépnie, ezért kedvesen, de határozottan kérte a hölgyeket, ne jöjjenek többé, el tudja magát látni, tudja kezelni az automata mosógépet és a vasalót is, azon kívül süt-főz, porszívózik. Tegyék az előszoba asztalára a lakás kulcsait és koncentráljanak a templom takarítására és díszítésére. A nők álla leesett, sértődötten távoztak és másnap már mindenki tudta, hogy az új plébános meztelenkedik, és goromba. A szóbeszédet csak fokozta az idős hölgyek között, amikor Sámuel atya hajnalonként edzőcipőben és bermudában futotta a köröket a focipályán, vagy biciklivel és hátizsákkal járta a tanyákat. A fiataloknak viszont tetszett a plébános laza viselkedése, aki vasárnaponként megjelent a meccsen, és rövidesen a focicsapat tagja lett, semmivel sem volt rosszabb játékos, mint a többiek. Karácsony előtt azzal lepte meg a híveket, hogy a gyerekekkel betlehemi játékot tanított be, majd a farsang idején a jótékonysági bálon néhány fiatal közreműködésével egy rövid bohózatot adtak elő. Rövidesen megkétszereződött a templomba járók száma, köztük egyre több volt a fiatal. Sámuel atya sokat foglalkozott a gondjaikkal, segítette őket a döntésekben. Mikor kiderült, hogy néhány fiú zenekart alapított, de nincs próbatermük, Sámuel atya felajánlotta a plébánia garázsát, fiatal lányokból vokált alakított a fiúk mellé és fellépéseket szervezett számukra. Mindezt nem kötötte feltételekhez, mégis egyre több gyereket és fiatalt sikerült maga köré gyűjteni és megnyerni a vallás és az istenhit számára.

Sámuel atya egyre jobban beilleszkedett a városka életébe, részt vett a bográcsos pörköltfőző versenyen, az asszonyok között a palacsinta sütő versenyben, tagja volt a focicsapatnak, a színjátszó körnek és a kórusnak is. Az emberek megszerették a lelkesedéséért, a közvetlen természetéért, a kirobbanó nevetésekért.

Néha a püspökség nehezményezte, hogy túlságosan világias életet él, figyelmeztették ennek veszélyeire, de ő úgy érezte, semmi veszély nem fenyegeti. Csak a saját zaklatott gyerekkorára, a szorongásra, a képmutatásra kellett gondolnia, úgy érezte, soha nem követné el azt a hibát, hogy egy gyereket kitegyen egy ilyen életnek. Egy nő szerelme sem ér ennyit.

Majdnem tíz évet töltött el a kisvárosban, amikor a püspökség úgy döntött, az ország másik részébe küldi, hogy ott is megerősítse az egyház szerepét az emberek között. Nehéz szívvel búcsúzott.

Az új szolgálati hely egy apró kis település volt a román határ mellett, kemény, fekete föld, keményen dolgozó és nehezen boldoguló paraszt emberek, kevés gyerek, sáros utcák, apró templom és egy roskatag, három helyiségből álló kis plébániának csúfolt épület. Sámuel atya azt sem tudta, hol kezdje a munkát. Egyedül gyújtott be a kályhába, vigyorogva gondolt az előző helyre, a "szolgáló" asszonyokra. Az első napokban járta a községet, itt is a polgármestert és az iskolaigazgatót látogatta meg először, itt is felajánlotta segítségét, amit örömmel vettek, ilyet eddig még egy paptól sem tapasztaltak. Az iskolaigazgató elpanaszolta, hogy tanár hiánnyal küzdenek, és Sámuel atya azonnal vállalta a testnevelés órák megtartását. Rövid idő alatt megszervezte a gyerekek délutáni felügyeletét és korrepetálását, a templomi énekkart. Ezzel párhuzamosan beiratkozott a tanárképző főiskola fizika-technika szakára, hogy a pedagógus hiányon enyhíteni tudjon. Nagy meglepetést keltett a faluban, amikor farsangi mulatságot szervezett, ahol a megfáradt emberek újra táncolhattak és fiatalnak érezhették magukat néhány órára. Ez a bál feloldotta feszültségeket, és megnyitotta az emberek szivét Sámuel atya, és rajta keresztül Isten felé. Amikor egyik-másik rendezvényre nem volt pénz, Sámuel atya eladta egy-két festményét, ezzel biztosítva az anyagi hátteret. Az emberek, akik megszerették, nem tartották méltó lakhelynek a rozzant plébánia-épületet a papjuk számára, de a püspökség nem biztosított anyagi támogatást a felújítására. A büszke alföldi emberek azonban nem hagyhatták, hogy ez így maradjon, nem szégyenkezhetnek a plébánia állapota miatt, mondogatták, hát maguk fogtak hozzá a felújításhoz. Szigetelték az épület falait, megtoldották egy helyiséggel, felújították a tetőt, központi fűtést szereltek. Sámuel atya ez alatt ezer palacsintát sütött és gulyáslevest főzött a munkások számára. Jókedve sose hagyta el. A következő években rengeteget dolgozott, ami megbosszulta magát, Sámuel atya egy este rosszul lett, iszonyú fájdalom hasított belé, mintha mellbe rúgták volna. Infarktus, villant át rajta, és azonnal a mentőket hívta. A kórházban azonban kiderült, hogy nem infarktus, hanem perforált gyomorfekély. Azonnal életmentő műtétet hajtottak végre rajta, napokig volt válságos állapotban. Amikor az altatásból ébredezett, egy ápolónő ügyködött az ágya körül. Fölé hajolt, jó reggelt, mondta kedvesen, tessék felébredni. Hangja szinte simogatott, és amikor a válla alá nyúlt, hogy megemelje, Sámuel atya érezte az illatát. Meglepődött. Soha eddig nem keltette fel a figyelmét egy nő illata és hangja. Látni nem látta, a szemüvege nem volt rajta, csak formáit és szineit észlelte. Fehér köpeny, sötét, rövid haj, kerekded formák. Aztán szinte azonnal újra álomba merült. Erős fájdalomra ébredt, szája kiszáradt. Mivel éjszaka volt, senkit sem akart zavarni, némán imádkozott, hogy enyhüljenek szenvedései. Halkan nyílt az ajtó, könnyű, gyors léptek közeledtek, egy hűvös kéz simult a homlokára. Sámuel atya megrándult az érintésre. Láza van, suttogta ugyanaz a hang, mindjárt hozok valamit. Néhány perc múlva egy injekciót szúrt az infúzióba, ebben van fájdalomcsillapító is, próbáljon aludni, mondta, és halkan becsukta az ajtót. Reggel harsány, jókedvű nővérek érkeztek, a frissen műtötteket átkötözték, gyógyszert osztottak, Sámuel atyát felkeltették, mozogni kell, mondták, megigazították az ágyát, de nem volt köztük az éjszakai hang tulajdonosa. A nap nehezen telt, a fájdalmak újra és újra visszatértek, délután elnyomta az álom, este újra a kedves hangra ébredt. Fel kell kelni, ébresztgette a hang, sétálni kell egy kicsit. Sámuel atya nagy nehezen talpra állt, és a nővér kezébe kapaszkodva végigcsoszogott a szobán, majd vissza. Az ágy szélére ülve a szemüvegét kereste. Minek az most, kérdezte a nővér, feküdjön csak vissza és pihenjen. Sámuel atya engedelmesen feküdt le, már gyöngyözött a homloka a gyengeségtől, nagyokat lélegzett, hogy a rosszullétet elfojtsa. A kíváncsiság azonban egyre kínozta, látni akarta a hanghoz tartozó arcot. Vacsora előtt ülő helyzetbe tornázta magát, felrakta a szemüveget, úgy várt. Már messziről felismerte a nő könnyű lépteit, ahogy sietve közeledett, kezében vérnyomásmérővel. Melléült és mosolyogva végezte a feladatát. Sámuel atya nagyon kedvesnek találta, szivét melegség járta át. A nő nem volt már igazán fiatal, a harmincas évei közepén járhatott, arcán látszott, hogy az élete nem volt könnyű. Sámuel atya nem tudott elaludni. Kitámolygott a folyosóra. A nővér, lábát egy széken pihentetve ült a tévé előtt. Baj van? - kérdezte, de Sámuel atya csak a fejét rázta. Remek, hogy sétál, biztatta a nő, szükség is van rá, hogy megerősödjön, és beszélt valamit a vérrögökről, de Sámuel atya nem hallotta, csak a nő érintésére és illatára figyelt. Végigsétáltak a folyosón, beszélgettek. A nő bizalmat érzett Sámuel atya iránt, elmondta, hogy fiatal nővér korában szerelmes lett egy orvosba, akinek a szeretője lett, és aki évekig hitegette, aztán eldobta. Ő fájdalmában egy meggondolatlan házasságba menekült, ami már eleve kudarcra volt itélve. Alig egy évig tartott. Sámuel atya, maga sem tudta, miért, boldog volt, hogy a nő nem tartozik egy férfihez sem.

Napok teltek el, Sámuel atya szépen gyógyult, és rémülten vette észre, hogy vágyakozik a nő után. Nem csak, mint embert kedvelte meg, életében először nőként gondol valakire, szerelmes lett. Nem tudta mit tehetne. Imával próbálta elnyomni az érzéseket, de mindig újra és újra betolakodott a gondolataiba, ráadásul olyan módon, ahogyan egy papnak soha nem lenne szabad nőre gondolni. Alig várta, hogy elhagyhassa a kórházat, lelki nyugalma oda volt. A lábadozás időszakára elvonult a szolgálattól, és püspökétől kért útmutatást, mit tehetne érzései ellen. Az idős pap megértőn mosolygott, ezen mindenki átesik, csoda, hogy csak közel a negyvenhez esett kisértésbe. Majd elmúlik ez, csak ki kell várni, legyen erős. De nem múlt el. Szinte gépiesen végezte a dolgát, tette, amit kell, de gondolatai folyton a nő körül jártak. A felülvizsgálatot ürügyül használva megkereste a nőt, akinek először felcsillant a szeme a láttára, aztán lehervadt arcáról a mosoly, meglátva a reverendát. Sámuel atya - mint mondta - köszönetképpen szeretné meghívni egy kávéra a büfébe. A kávé mellett üldögélve nem tudta megállni, elmondta a nőnek az érzéseit. Az csak a fejét rázta. Most mit kezdjek ezzel? Nem tagadom, én sem vagyok közömbös, mondta, de nem kezdek reménytelen dologba. Elég volt egyszer, képtelen vagyok rá. Semmi értelme nem lenne, csak kínoznánk egymást. De nem tudtak egymástól elszakadni. Sámuel atya nagy lendülettel dolgozott, hiszen elkötelezte magát, éjszakánként azon töprengett, mit tegyen, hogy végre nyugalmat leljen. Az, hogy az asszonyt a szeretőjévé tegye, nála szóba se jöhetett, ő betartja egyháza törvényeit, és nem utolsó sorban gyereket se akar nemzeni, hogy az is átélje azt, amit ő, az apja és a nagyapja átélt, a bűnben fogant gyerek sorsát, akit elitélnek a szülei tetteiért. Ha már nem birta tovább, a városba utazott, ahol titokban találkoztak, kicsit szorongatták egymás kezét, a nő sírdogált, mindig megfogadta, hogy soha többé..., de mégis minden alkalommal elfogadta a meghívást, ő is szerelmes volt. Majdnem egy év telt el ezzel a kínlódással, havi egy találkozással valami eldugott presszóban, és hosszú telefon-beszélgetésekkel. Egyre nehezebb volt távol maradni egymástól, ezért Sámuel atya döntött. Rómába utazott, néhány hetet ott töltött, festegetett, átgondolta az életét aztán hazament és kérte felmentését a papi hivatás alól. Elég erőteljes nyomásnak volt kitéve a püspökség részéről, nem akarták elengedni egyik legjobb plébánosukat, de ő már tudta, képtelen így folytatni az életét. Amikor a hír elterjedt a községben, mindenki megdöbbent. Sámuel atya, amíg a római döntésre várt, tovább folytatta a munkát, közben tárgyalásokat folytatott az iskola igazgatójával, aki örömmel vette, hogy az iskolában akar tanítani. Sámuel atya a tőle megszokott lendülettel készült a civil életre, házat vásárolt a faluban, festett, mázolt, és néhány bútordarabot szerzett. Amikor megjött a felmentése, még celebrálta a karácsonyi éjféli misét, aztán összecsomagolta személyes dolgait és átköltözött saját kis házába. Első útja az asszonyhoz vezetett, aki miatt megváltoztatta az életét. Nem sokáig vártak, egy hét múlva már házasok voltak, az asszony boldogan költözött be a kis házba.

De hát szerelemből nem lehet megélni, az iskola csak szeptembertől tudta alkalmazni, így valami munka után kellett nézni. Ezért Sámuel atya január közepén megjelent a munkaügyi központban, ahol az ügyintéző tanácstalanul méregette, majd közölte, hogy a "szakképzettségének megfelelő" állást nem tud ajánlani. Ezen mindketten nevettek. Végül egy barkács-áruházban talált állást az átmeneti időre. Vidáman pakolta az árut, húzta a kis kézikocsit, élvezte a civil életet. Házasélete nagyon jól alakult, feleségével forrón szerették egymást, a szerencse is rájuk mosolygott, az asszonynak felajánlották a faluban évek óta betöltetlen körzeti védőnői állást, így ősztől mindketten a község teljes jogú tagjai lettek. Sámuel atya szabadidejében továbbra is festegetett, rendezvények szervezésében segített, és nevettek azon, hogy az emberek hol plébános úrnak, hol tanár úrnak, hol Samukámnak szólították. Egy falunapon, néhány pohár bor elfogyasztása utáni beszélgetés során feltették neki a kérdést: nem bánta meg, hogy elhagyta a papi hivatást, mire ő csendes humorral azt válaszolta: túl egészséges vagyok én papnak...