Rózsa

Rózsa nem ismerte se anyját, se apját. Egy vasútállomáson hagyták, egy kosárban, egy esős őszi napon. Az orvos szerint, aki megvizsgálta, két-három napos lehetett. Amikor megállapították, hogy egészséges, csecsemőotthonba került. Csendes gyerek volt, szinte észrevétlenül létezett. Néha napokig meg sem szólalt, és senki észre se vette. Nevelőintézetekben hányódott, különböző városokban, de egyik helyen sem maradt annyi ideig, hogy barátságokat köthetett volna, mindenhol ő volt az "új gyerek", a többiek lökték egyik sarokból a másikba, a nevelők nem törődtek vele, örültek, hogy legalább ezzel az eggyel nincs gond, csak sodródott magányosan. Tizennégy éves volt, amikor Pestre került, mert az intézet vezetője, ahol éppen tartózkodott, úgy döntött, Rózsa szövőnő lesz, így egy szakmunkásképző iskolában tanult és kollégiumban lakott, még egy kis zsebpénzt is kapott. Ez már egy fokkal jobb volt, mint az intézet, a szobatársai családból jöttek, kicsit furcsán néztek rá, de legalább nem bántották. Első zsebpénzéhez hozzá se mert nyúlni, aztán a következő hónapban csokoládét és gyöngysort vásárolt. Hét végén, a kimenő alatt az utcára merészkedett, elsétált a sarokig, ott a trafikban egy sportszeletet vagy egy csomag franciadrazsét vett, azt eszegette, a parkban üldögélt, nézte az embereket, és próbálta elképzelni, hogyan élhetnek azok, akik nincsenek intézetbe zárva, és milyen lehet egy lakás belülről. A szakmunkásvizsga után abban a gyárban kezdett dolgozni, ahol a gyakorlati idejét töltötte és a mellette lévő munkásszállóra költözött, egy négy ágyas szobába, onnan járt munkába. Csak végigsétált a magas betonkerítés mellett, befordult a sarkon, és már meg is érkezett. Élete gyakorlatilag a gyár és a munkásszálló területére korlátozódott. Munka után a szálló apró konyhájában kiflit vagy buktát vacsorázott, és nézte a többi nőt, amint főznek. Kérdezni szégyellt, hát csak figyelt, aztán egy napon megsütötte élete első rántottáját, és megfőzte az első teát. Az edényeket otthagyta, a lakótársai másnap szóltak rá, hogy pakoljon el. Rózsa égő arccal próbált rendet rakni, az intézetben és a menzán az étkezések után ilyesmivel nem kellett foglalkoznia. Három hónapja dolgozott már a gyárban, három műszakban, még szerette is ezt a munkát, és egész jól keresett. A közeli üzletben vett néhány ruhadarabot, egy pár csizmát és kabátot, mivel az idő már őszbe fordult.

Egy nap, amikor a kisboltból hazafelé tartott, egy fiú csapódott mellé, megszólította, aztán meghívta a közeli kisvendéglőbe. Rózsa örült az ismeretségnek, még soha nem hívta meg senki, sehova, boldogan ment vele. A fiú italt rendelt, Rózsa finomnak találta a vermutot, kettőt is megivott belőle, kicsit becsípett, kacarászott a vicceken. Mikor hazafelé mentek, a fiú a betonkerítésnek szorította és vadul csókolta. Rózsa nem ellenkezett, sőt készségesen engedte, hogy a fiú felgyűrje a szoknyáját, a fájdalommal sem törődött, úgy érezte, most fontos valakinek. A munkásszálló előtt a fiú elbúcsúzott, majd kereslek, mondta, és elment. Rózsa napokig izgatottan és boldogan várta a jelentkezését.

Aggódni csak akkor kezdett, amikor elmaradt a menstruációja. Orvoshoz fordult, aki megállapította, hogy terhes, és az abortuszról kezdett a lánynak beszélni. Rózsa ijedten tiltakozott, soha nem vetetné el a gyerekét. Az orvos vállat vont, kiállította a terhes-könyvet, aztán nem foglalkozott vele többet. Rózsa úgy érezte, meg kell találnia a fiút, hiszen tudatni kell vele, hogy apa lesz. Órákat sétálgatott a környéken, ácsorgott a kisvendéglő előtt, mire néhány nap múlva megpillantotta. A fiú nagy társasággal érkezett, Rózsát először fel sem ismerte, de aztán hívta, tartson velük. A lány boldogan ment, hallgatta a társaság nevetését, a sztorikat, aztán amikor szedelőzködtek, Rózsa kérte a fiút, maradjon, szeretne vele beszélni, de az arra hivatkozott, hogy dolga van, találkozzanak holnap. A lány másnap a vendéglőben várta a fiút, az meg is érkezett, azt mondta éhes. Pörköltet és fröccsöt rendelt, a lányt is kínálta, együtt vacsoráztak. Rózsa elmondta a fiúnak, hogy gyereket vár, az nem hitte el, csak nevetett. A lány megmutatta a kiskönyvét, a fiú azt mondta, biztos nem az övé a gyerek. Rózsa megütközve nézett rá, miért hazudna neki? A srác elnézést kért, rögtön jön, mondta, kiment a vendéglőből, többé vissza sem jött. Rózsa zárásig várt, aztán kifizette a számlát és visszament a szállóra, rájött, hogy a fiú nem fogja őt és a babát vállalni.

Amikor a szállón híre ment, hogy Rózsa terhes, a túlbuzgó igazgató azonnal kirakta, egy hetet kapott a költözésre, de hiába keresett albérletet, nem sikerült találnia. Pest nagyon drága volt egy fiatal lánynak. Azt tanácsolták, költözzön vidékre, ott olcsóbb az élet. Művezetője megsajnálta, munkát szerzett neki egyik vidéki gyárban, hát felmondott, az utolsó napon összecsomagolta kevés motyóját, zsebében a fizetésével és némi megtakarítással, felült a vonatra és odautazott. A bőröndjét a csomagmegőrzőben hagyta és a gyárba ment, ahol munkát vállalt. Tudta, munkásszállóra nem mehet, hát albérlet után nézett. Sok helyről elküldték az állapota miatt, az éjszakát a pályaudvaron töltötte rettegve, végül másnap a gyárhoz viszonylag közel talált egy kis udvari szobát, ahol a házinénit nem érdekelte, hogy terhes, elfér itt a gyerek is, mondta, csak férfiakat nem fogadhat, ez egy tisztességes ház. Rózsának nem is voltak ilyen tervei, hát könnyű szívvel igérhette meg. A kis szobát egy mosókonyhából alakították ki, ajtaja az udvarra nyilt, volt benne egy heverő, egy két ajtós szekrény, egy asztal két székkel, egy kis kályha és egy mosdóállvány lavórral, WC az udvar végén. A függönytelen ablak és a betonpadló elég lehangoló volt, de Rózsa boldogan vette birtokba, ez végre egyedül az övé volt, nem kellett négy-öt emberhez alkalmazkodni, mint az intézetben, vagy a munkásszállón. Bejelentkezett a terhes tanácsadóba, a védőnő környezettanulmányra ellátogatott a kis szobába és a fejét csóválta, Rózsa rémülten hallgatott, rettegett attól, hogy el találják venni tőle a gyereket, ha nem tartják megfelelőnek a szobát, de a középkorú nő már sokat látott, megérezte, hogy Rózsa jól meg fogja állni a helyét, hát csak annyit mondott, tegye meg a szükséges lépéseket a gyerek fogadására.

Rózsa az első éjjel azt hitte megfagy, nem tudta, hogy kell a kályhába begyújtani, de nem volt tüzelője sem. A helyzet egyre durvább lett, éjjel a szél befújta a havat az ajtó alatt és reggelre a mosdótálban befagyott a víz. Rózsa éjszakánként sírt a hidegtől, megfázott, az orra folyt, lázasan küldték haza a munkából, a házinéni jött rá, hogy baj van. Fogalma sem volt róla, hogy új lakója ennyire tapasztalatlan a mindennapi élet területén. Megsajnálta ezt a semmi is asszonyt, ezért előkeresett egy régi dunyhát, amit a lánynak ajándékozott, hogy legyen meleg takarója, és minden lim-lomot odaadott neki, amivel fűteni lehetett. Megtanította a kályha használatára és Rózsa szatyorban, 5-10 kilónként hordta haza a szenet és a fát a tüzépről. Hazaérkezés után megrakta a kályhát, aztán azonnal bebújt az ágyba, kezével átölelte kis pocakját és befelé hallgatózott, figyelte a gyerek rezdüléseit, így vergődött át a hideg napokon. Tavaszra jobb lett a helyzet, az ablakon besütött a márciusi nap, Rózsa elkezdte kis lakása csinosítgatását. Az udvaron kinyíltak a nárciszok, a tulipánok, virágba borultak a fák, esténként a nyitott ablakon behallatszott a tücskök ciripelése, reggel madárcsicsergésre ébredt, érezni lehetett a virágok illatát. A házinénivel szoros barátságot kötött, délutánonként a kerti padon ülve beszélgettek, megismerték egymás életét és a védőnő is be-benézett, tanácsokat adott és ellenőrzött, ők voltak az első emberek, akik tudomást vettek a létezéséről, és segítségére voltak.

Rózsa munka után feltérképezte a várost, ismerkedett a környezetével. Pihenésként az ablak előtt üldögélt és faliszőnyeget készített, vagy a boltokat járta. A bizományiban gyerekágyat vásárolt, majd szőnyegeket, végül függönyt az ablakra. A kis szoba egyre otthonosabb lett. A szekrény megtelt tipegőkkel, rugdalózókkal, pólyával. A házinéni minden nap bekukkantott, figyelte a változásokat, és tanácsokat adott a vásárlással kapcsolatban, mivel Rózsa soha nem tanulta sehol, hogyan kell ésszerűen gazdálkodni. Vett egy csomó felesleges holmit a gyereknek, amire majd csak évek múlva lesz szüksége, de nem vett ágyneműt, pelenkát, babakocsit. Vett függönyt, de nem vett takarót. A házinéni ötlete volt az is, hogy edényeket és kis villany tűzhelyet vásároljon, ahol majd a gyereknek és magának ételt készíthet. Ehhez tanácsokkal is szolgált, egyszerű ételek készítésére tanította. Rózsa lassan beletanult az önálló életbe. Április közepén, amikor a védőnő újra meglátogatta, elismeréssel nézte a meleg kis kuckót, Rózsa büszke volt az otthonára.

A baba váratlanul, és korán, a hetedik hónap közepén érkezett, éppen május elsején. Rózsa reggel még kiment a felvonulásra a többi munkatársával, két léggömbbel ácsorgott, fájt a lába és a dereka. A vállalati majálison megevett egy sültkolbászt, de a dereka egyre jobban fájt, hát hazament és ledőlt. Estefelé már rájött, hogy valami nem stimmel, elindult, hogy megbeszélje a házinénivel, de ahogy felállt, elfolyt a magzatvíz. Megrémült, hiszen a szülésig még több mint két hónap volt hátra. A házinéni tanácsára azonnal a kórházba indult. Selyempapírba csomagolta a pólyát, a kis rékliket, és ami kellett, sportszatyorba dobta hálóingét és tisztálkodó szereit, aztán elgyalogolt a kórházba. Mire odaért, már erős és sűrű fájásai voltak. A kislány szinte azonnal megszületett, még a szokásos előkészületeket sem tudták elvégezni. Pici volt, szinte fel sem sírt, csak nyöszörgött és pislogott nagy szemeivel. Rózsa gyönyörködve nézte, szíve megtelt szeretettel, ilyet még soha életében nem érzett. A gyereket a koraszülött osztályra vitték. Már másnap engedélyt kért, hogy kislányához mehessen, az orvos nem látta akadályát, csak a nővér aggódott egy kicsit, hogy túl hamar van ez még, féltette, hogy rosszul lesz, de végül elengedte. Rózsa minden nap meglátogatta kislányát, lefejte az anyatejet, vitte a kis hűtött üvegben, néhány nap múlva a nővérek már barátságosan üdvözölték, megengedték, hogy ő etesse a kislányt, és mikor visszatért a kórházi szobába, az ottani ápolónők azonnal hozták a gondosan eltett ebédet, és nem szidták meg a plusz munka miatt. Rózsa életében ez volt az eddigi legboldogabb időszak. Végre úgy érezte, hogy már nem láthatatlan, mindenki szeretettel vette körül, az orvosok, nővérek vigyáztak rá, senki sem szólta meg fiatal kora miatt.

Amikor a kislány elérte a megfelelő súlyt, Rózsa végre hazavihette a kórházból. Örömmel tolta haza a gyerekkocsiban, taxira nem volt pénze. Hazaérve megszoptatta, aztán a kiságyába fektette és egész nap gyönyörködött benne. Másnap megjelent a védőnő és az orvos, mindennel nagyon meg voltak elégedve, dicsérték a baba szépségét, és méltányolták a Rózsa által teremtett pici otthont.

Ahogy telt az idő, Rózsa egyre jobban szerette a gyereket, egyre jobban tudott róla gondoskodni, csak a pénze fogyott egyre jobban. Szerényen éltek a gyesből és a családi pótlékból, de nagy szeretetben. A kislány gyönyörűen fejlődött, finom vonásai, dús homokszín haja, filigrán alakja és főleg hatalmas szemei mindenki figyelmét felkeltették. Két éves volt, amikor Rózsa kénytelen volt visszamenni a munkahelyére, ha nem akart teljesen eladósodni. A három műszakos munkarend miatt a kislányt hetes bölcsődébe kellett adni, más megoldás nem volt. Rózsa megpróbálta elmagyarázni a gyereknek, miért van erre szükség, és úgy látszott a kislány megérti. Az első hét kegyetlen volt. Rózsa még munka közben is sírt. Rémes dolgokat képzelt arról, hogy a gyerek sír, beteg, bántják. Péntek délután rohant a bölcsődébe, a kislány vidáman, nevetve szaladt hozzá, kezében "rajzokat" szorongatott. A gondozónők megnyugtatták, hogy nem volt semmi baj, a kislány jól evett, jól aludt, és bár sokat emlegette az anyukáját, nem sírt. Rózsa megnyugodott. Otthon a kislány rajzait a falra ragasztották, másnap a boltban színes ceruzákat, krétákat és rajzlapokat vásároltak. A hétvége csodásan telt, játszottak, énekeltek, főztek. A következő hét még nehezebb volt, és tovább is tartott, mivel Rózsa délutános volt, csak szombat reggel tudta elhozni a gyereket a bölcsődéből, és már vasárnap este vissza kellett vinni, hiszen a következő héten délelőttre volt beosztva, a műszak hatkor kezdődött. Két hónap telt el így, aztán Rózsa nem birta tovább, fellázadt a sors ellen. Az ő gyereke nem fogja az életét idegenek között élni. Új munkahely után nézett, és hivatalsegédként helyezkedett el. Igaz, itt kevesebb volt a fizetés, de a munkaidő 7-től 4-ig tartott, nem kellett a gyerektől elszakadni.

Rózsa a hivatalban teljesen más közegbe került. Művelt, képzett emberek között dolgozott, akik könyvekről és filmekről beszélgettek, munka mellett tanultak, művelődtek. Rózsa elejében csak hallgatta őket, szégyellte, hogy a kötelező olvasmányokon kívül még semmit sem olvasott, nincs érettségije, nem jár se moziba, se színházba, nem olvas újságot, még tévéje sincs, nem telik rá. Főnökét kérdezte, hogyan lehetne érettségizni. Mikor megtudta, hogy három év alatt leérettségizhet, azonnal jelentkezett a dolgozók gimnáziumába és ősszel elkezdte a tanulást levelező tagozaton, ami heti egy esti elfoglaltságot jelentett. A kislányra a házinéni vigyázott. Rózsa rengeteget tanult esténként és éjszaka, nagyon félt az első vizsgák előtt. Úgy érezte, nem tud semmit, aggódott, hogy meg fog bukni, de minden vizsgája jól sikerült, a tanárok dicsérték a felkészültségét. Rózsa büszke volt, önbizalma nőtt, már nem tanult görcsösen, élvezte azt a heti egy estét, amikor olyan felnőttek között lehetett, akiket ugyanaz foglalkoztatja, mint őt, könyveket olvasott, történelmet és fizikát tanult. Kislánya büszke volt az anyukájára, az óvodában eldicsekedett a sikereivel, Rózsa meghatódott, mikor ezt megtudta.

Már érettségire készült, amikor a tanácstól értesítést kapott, hogy kiutaltak számukra egy lakást, amire már évek óta vártak. Rózsa sírva búcsúzott a házinénitől és a kis udvari szobától, ami az első otthona volt, de boldog volt, hogy továbbléphet. Új lakásukban imádta a pici fürdőszobát, a beépített szekrényt, a konyhát és a szép, nagy szobát, amelynek ablakán ömlött be a napfény. Nem kellett tüzelőt hordani, a gázfűtés egyenletes meleget biztosított, ráadásul sokkal kevesebb lakbért kellett fizetni, mint a drága albérletben. Gyorsan berendezkedtek, hiszen szinte semmijük sem volt. Hónapról - hónapra csinosították az otthonukat, boldogok voltak. Rózsa délutánonként a függőfolyosón beszélgetett a házbeli asszonyokkal, a kislány az udvaron játszott a gyerekekkel, esténként az ágyból együtt nézték a tévét. Hét végeken Rózsa finom ételeket főzött, és sikeresen kísérletezett a süteményekkel is.

Amikor leérettségizett, adminisztrátor lett, némileg több fizetéssel, a kislány iskolába járt, kiderült, nagyon tehetségesen rajzol és fest, az élet szépen alakult. Békében teltek az évek. A kislány nőtt, tanárai javaslatára művészeti gimnáziumban folytatta a tanulmányait, majd Pestre ment főiskolára.

Rózsa még mindig a régi munkahelyén dolgozott, nem akart karriert építeni, otthon olvasgatott, tévézett, várta a lányát, nehezen vallotta be magának, hogy néha magányos. A férfiakat kerülte, félt, hogy újra csalódik. Aztán egyik nap egy férfi nyitott be az irodába, valakit keresett. Rózsa útba igazította, aztán dolgozott tovább. Fél óra múlva a férfi újra benyitott és megköszönte a segítséget. Rózsa zavartan mosolygott. Másnap a munkaidő végén a férfi a hivatal előtt sétálgatott, Rózsa azonnal meglátta, de rá se mert nézni, elköszönt a munkatársaitól és hazafelé indult de a férfi utána ment és hazáig kisérte. A kapu előtt Rózsa elköszönt. Napokig kerülgették egymást, bár a hazafelé tartó séták egyre hosszabbak lettek, a boltban minden árut megnéztek, megvitatták a minőségét, de a ház előtt Rózsa mindig elköszönt. Aztán a férfi egyszer meghívta fagylaltozni, Rózsa izgatottan készülődött, szép délutánt töltöttek együtt, este volt, mire hazaért. Körbe sétált a csendes lakásban, amit annyi szeretettel rendezett be, és szembenézett azzal, hogy elégedett, de nem boldog. Nem így akart élni. Másnap meghívta a férfit vacsorára. Az boldogan vigyorgott, már azt hitte soha nem lépheti át azt a küszöböt, mondta.

Az este kellemesen telt, vacsora után sokáig beszélgettek, a férfi az ajtó előtt csókkal búcsúzott, Rózsa ijedten ugrott hátra, még meglátnak, suttogta, a férfi nevetett. Így ment ez hetekig, minden nap sétáltak, néha együtt vacsoráztak, a férfi már ismerte Rózsa életét, a magányát, a lánya tehetségét és hogy még soha nem volt színházban, vagy nyaralni. Rózsa tudta, hogy a férfi technikus, egyedül él, a szülei meghaltak, családja nincs. Rózsát a születésnapján a férfi színházjeggyel lepte meg, egy kortárs drámát néztek, Rózsát elvarázsolta, így a színházlátogatások gyakori programokká váltak. Ahogy telt az idő, Rózsa megszerette a vidám, jó természetű férfit. Az összeköltözés is felmerült, de ő nem tudta elhatározni magát a lánya miatt. Félt, hogy a férfival való kapcsolata megbontja összhangjukat.

Váratlanul érte őket, amikor a lány hazaköltözött, nem tud tovább Pesten maradni, mondta, a főiskola sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Rózsa már a szakítást fontolgatta, amikor a lánya rákérdezett, miért nem jön soha a barátja, szeretné megismerni. Kellemes estét töltöttek együtt, aztán az idő múlásával szinte baráti kapcsolat alakult ki a lány és a férfi között, Rózsa megnyugodott. A lány munkát talált, szabadidejében pedig festeni és szobrászkodni akart. Műtermet keresett, és elkeseredetten vette tudomásul, hogy nem engedheti meg magának, de a kis, egyszobás lakásban lehetetlen alkotni. A férfi meglepő ajánlatot tett. A lány költözzön az Ő két szobás lakásába, ott lesz hely mindenre, ő meg beköltözik végre Rózsa mellé. A lány boldogan ugrott a nyakába, Rózsa kicsit megrettent, duzzogott, hogy őt kihagyták a döntésből.

A költözés gyorsan lezajlott, Rózsa 39 évesen, életében először ágyazott meg két személyre, szorongott az éjszaka miatt, nem tudta mi vár rá, hiszen semmi tapasztalata nem volt a szex terén. A férfi azonban gyengéd volt és kedves, az élet kiteljesedett Rózsa számára. Reggelenként a férfi kávét vitt az ágyba, mivel ő indult előbb dolgozni, a munkaidő alatt legalább egyszer beszéltek telefonon, délután együtt vásároltak, aztán főztek, vagy a lakásban javítgattak valamit, virágot ápoltak, este a vacsorához megfeleztek egy sört, éjjel egymáshoz bújva aludtak. Az évek teltek, Rózsa lánya férjhez ment, kiköltözött a férfi lakásából, gyerekei születtek, sikeres művész lett.

Rózsa a 48. évében járt, társa az ötvenet taposta, amikor úgy döntöttek, összeházasodnak végre és a két lakást egy kis kertes házra cserélik. A város szélén találtak rá közös otthonukra, alig néhány utcányira a lányuktól. Az épületen sok javítani való akadt, de a férfi ügyesen oldotta meg a gondokat, Rózsa csodálta érte. Néha vendégül látták az unokákat, ha a fiatalok szórakozni mentek, vagy kettesben szerettek volna maradni.

Szép éveket éltek meg, harmóniában és szeretetben. Rózsa lányának egyik kiállítás-megnyitóján Rózsa büszkén hallgatta a tehetségét méltató szavakat, meghatottan könnyezett, de a férje rákacsintott, átölelte a vállát, a könnyek felszáradtak. Este Rózsa elmerengett az életén, és sajnálattal gondolt arra a régi fiúra, aki kizárta őt és csodálatos lányát az életéből. Gondolatait megosztotta a férjével, aki csak annyit mondott: az ő vesztesége az én nyereségem. Rózsa boldogan mosolygott.