Amikor az anyja meghalt, Róza úgy döntött, ideje lelépni a kis városból, ahol addig élt. Ahol mindenki tudta, anyja hogyan élt. És miből. Eladta a lakást és elindult, hogy új életet alakítson ki magának.

Amikor megvette a kis tanyát a határmenti településen, azt tervezte, hogy senkit nem enged közel magához. Úgy fog élni, mint bármelyik lány, egy férfi lesz az életében, akihez hozzámegy és gyerekeket szül neki.

A tanya koszos volt és elhanyagolt. Amint megérkezett, bútorait a szoba közepére tolta, letakarta, aztán hozzálátott a munkához.

Nem fogadott mestert, maga csinált mindent. A mezőkön kamillát, levendulát és más illatos növényt gyűjtött, kiszárította a napon, a törek közé keverte, ezzel tapasztotta a falakat, a bútorokat illatos vízzel mosta, szárította, újra és újra, míg már teljesen át nem vették a mezei virágok szagát. A keresztgerendák és a mennyezet közé is rozmaring és levendulaágakat tömködött. Az egész ház a mezők illatát ontotta. Aki megállt a nyitott ablak előtt, érezte a házból áradó aromát. A tisztálkodáshoz is illatos vizet használt. Kamillát, levendulát vagy rózsaszirmokat forralt, és a mosdóvízhez öntötte. Haját is kamillával mosta, vastag, fénylő hajfonata a derekáig lógott.

Nem volt ő szebb más lányoknál, mégis, ha végigment az utcán, a férfiak majd megvesztek utána, a nők meg irigyen szimatoltak. Mindenkit elbűvölt a magányos, húsz éves lány, akinek nem volt egy barátja sem, pedig senkit sem utasított el.

Az emberek suttogtak. Disszidáltak a szülei a "forradalomkor", őt meg itt felejtették. Á, dehogy, egy gazdag ember zabigyereke. Dehogy! Egy párttitkáré! Egy pap az apja! Mondtak mindenfélét. Ő meg nevetett.

Csendesen élt, napszámba járt, mint a többi asszony, férjet és gyerekeket szeretett volna, hogy úgy éljen mint bárki más. De mégis minden máshogy alakult. Néha úgy érezte, valami erő mindig másfelé löki, mint amerre menni akar. Nem tudott úgy élni, mint a többi nő. Mert ő más volt. Nem tartozott közéjük.

Még alig egy éve lakott a tanyán, amikor egy májusi reggelen a többi asszonnyal a kukoricát kapálták. A nők ledobálták a meleg kardigánokat, ő is a sajátját. Gyanútlanul tette a dolgát, amikor egy fiatal férfi felkeltette a figyelmét. Magas, volt, karcsú, dús sötét haja a szemébe lógott. Egymáson felejtették a szemüket. Aztán a férfi elment, nem is látta egy darabig. Már az erdőgazdaságnál dolgozott, a kis fenyőcsemetéket pótolták ősszel, amikor újra találkoztak. A férfi úgy bámulta, hogy beleremegett. Fejét felvetette és visszanézett. Mintha azt mondta volna, na, mit nézel? Amikor hazafelé indult, szemével a férfi felé vágott, aztán elfordult, és elindult. Gyere, gyere, hívta gondolatban, de a férfi csak állt ott, nem mozdult. Nem kellek neki, gondolta és alig várta, hogy hazaérjen. A ház mögé ment, ahol már melegedett a víz a napon a nagy dézsában. A tűzhelyen ott illatozott a kamillafőzet, beleöntötte, aztán beleült. Hosszan áztatta magát és a lemenő napon szárítkozott. A házban vacsorát készített, aztán kisétált a kertbe. Az úton a férfi közeledett. Róza a ház mögé húzta, vigyáznom kell, súgta, meg ne lásson valaki. Ha kikezdenek a rossz nyelvek, nekem végem.

Ültek egymás mellett, boldogan, hogy együtt vannak, beszélgettek semmiségekről, a fiú megfogta a kezét, játszott az ujjaival. Menned kell, küldte Róza, reggel korán kelünk. Igaz, mondta a fiú. A kapuig kézenfogva ballagtak, ott a fiú előrehajolt és megcsókolta. Ügyetlen, felületes csók volt, de benne hatalmas öröm lobbant, karját a fiú nyakára fonta, száját először az arcára, a szemeire, végül a szájára tapasztotta. Remegve ölelkeztek, menj, menj, küldte a fiút és a ház felé futott. Szive majd' kiugrott. Ő az igazi, gondolta éjjel, miközben a párnáját ölelte.

Ezután minden este találkoztak. Míg jó volt az idő, a ház mögött, ahol senki sem láthatta őket, ahogy beköszöntött a hideg, a házba szorultak. Nem gyújthatunk villanyt, súgta Róza, belátnak az ablakon, és kész a baj. De a sötétség csak fokozta szenvedélyt, és egy este lekerültek a ruhák. A fiú kezdeményezett, de Róza szenvedélye sem volt kisebb, gátlások nélkül vette le a fiú ruháit és dobálta le a sajátját. A testét simogatta, csókolta és a fájdalom kiáltása elveszett a csókok és a gyönyör között. A fiú ájult szerelemmel nézte a kipirult, kócos lányt, akinek haja betakarta a testüket.

Egészen tavaszig tartott a fékevesztett szenvedély, aztán Róza furcsa híreket hallott. A fiú házasságra készül egy másik lánnyal. Azt hitte rosszul hall. És este a fiú nem jött. Napokig hiába várta. Aztán egy nap ott állt vele szemben a többi munkás között. Róza keményen, lenézően pillantott rá, aztán tovább dolgozott.

Este a fiú újra ott volt. Áruló! - mondta neki Róza. A férfi magyarázkodott. Más a szerelem és más a házasság. Hülye! - véleményezte Róza a szónoklatot. Már régen is jártam ehhez a lányhoz, és már mindenki elkönyvelte, hogy elveszem, mit mondjak most? Hát, hogy engem szeretsz, és engem akarsz elvenni. Téged nem vehetlek el, rázta a fejét a fiú. Miért? Hát a híred miatt. Milyen hírem? - kiabált Róza. Beszélnek ezt-azt, mondta kínlódva a fiú. De hát te tudod legjobban az igazságot! Te vagy nekem az első! Igen..., de mégis furcsa, hogy akkor honnan tudsz te olyan dolgokat, amiket én nem. Milyen dolgokat? Hát például a csókolózásról... Talán, mert szeretlek és vágyom arra, amire te. Néztek egymásra és akkor Róza megértette. Gyáva! - mondta a fiú szemébe. Menj, ne is lássalak többé.

A következő napok keservesen teltek. Róza minden erejét összeszedve gyűrte egyik napot a másik után. A fiú esküvőjének napján gondosan készült. NEM vett fel szép ruhát, egyszerű, az új divat szerinti, combközépig érő tarka karton volt, haját illatos vízzel mosta meg, egy kendővel kötötte hátra, lábára könnyű szandált húzott. Úgy nézett ki, mint bármelyik lány 1975-ben, munkába induláskor. A faluba ment és kivárt. Amikor a harang megkondult, vett egy fagyit és nem nézve se jobbra, se balra, egyenesesen átvágott a téren, megtorpanásra késztetve a templomból kilépő násznépet. Úgy nézett ki a sok ünnepi díszbe öltözött lány között, mint hamupipőke. Kényelmesen sétált és egy perc alatt eltünt a szemük elől. A vőlegény nagyot nyelt, tétován lépett egyet, a menyasszony megütközve rántotta vissza.

Róza hazasétált, beleült a dézsába, folytak a könnyei. Ennyit a szerelemről, gondolta. Igaza volt anyámnak. A férfiak gyengék és álhatatlanok. Ez volt az utolsó, hogy ő a szívét adta.

Hétfőn rezzenéstelen arccal jelent meg a munkahelyén, tette a dolgát. Láttad szombaton a menyasszonyt? - kérdezte egyik lány. Gyönyörű fejdísze volt, én is valami olyat szeretnék...

Róza mosolyogva bólogatott. Igen, nagyon szép volt, mondta minden érzelem nélkül, de neked valami más állna jól. Oldalra hajtotta a fejét, úgy nézte. Egy korona! Az illene hozzád. Gondolod? - hebegett a lány. Róza komolyan bólintott. Rózsából lenne az alap, mutatta a kezével a kört a fején, rá gyöngyökből korona. A lányról beszélt, de mindenki őt nézte, és már látták a fejét a koronát. Így volt ez mindig. Ha megszólalt, mindenki rá figyelt. Az irigység és a rosszindulat valami megfoghatatlan módon kezdett terjedni körülötte, pedig soha, senkinek nem mondott egy rossz szót se.

Nem vett tudomást a felé irányuló indokolatlan ellenszenvről, bár szenvedett tőle. Egy nap kínos jelenet tanúja lett. Egy lány megalázott egy fiút, aki már hetek óta járt a nyomában. A fiú elveszetten állt, úgy látszott menten elsírja magát, Róza szinte érezte a fájdalmát, gyengédség ébredt benne iránta. A fiú szégyenkezve nézett szét, és Róza rávillantotta a szemét. A fiú értetlenül bámult. Amikor hazafelé indultak, Róza ismét a fiú szemébe nézett.

Már aznap este ott találta a kapujában. Gyere be, mondta neki. Szeretnél mondani valamit? Nem tudom, mondta a fiú, van ez a lány, én elvenném, de... Kínoz téged, mondta Róza. Hát kínozd te is. Nem tudom... Segítek. A fiú ölébe ült, csókolta a száját, míg a fiú már reszketett, a szobájába húzta és megmutatta neki, milyen csodás lehet a szeretkezés. A fiú szédelegve, boldog mosollyal ment haza. Másnap úgy nézett át a lányon, hogy abban megállt az ütő. Nem ehhez volt szokva. Bambán nézett a fiú után. A lányok értetlenül álltak a változás előtt. Mi történhetett. Másnap a lány már futott a fiú után.

Este a fiú megint megjelent Róza házánál. Menj haza, küldte el a lány. Már tudod, hogy kell szeretni, van párod, kösd magadhoz. De én téged akarlak! Én senkié sem vagyok.

Ezután Róza kizárta az életéből az érzelmeket. Ha megkívánt egy férfit, csak ránevetett az ő sajátos nevetésével, megrázta illatos fürtjeit és férfi este már az ágyát melegítette. Minden férfi csak egy alkalommal fekhetett az ágyába, de azon az egy éjszakán minden érzését és szerelmét neki adta. Egyre több férfi nézett rá reménytelenül vágyakozva, és egyre több nő kételkedve és gyanakodva. De biztosat senki sem tudott. Egy-egy mámorban töltött éjszaka után Róza lehangolt és szomorú volt. A vágya, hogy családja legyen, minden alkalommal messzebb került, be kellett érnie ennyivel. Őt senki sem akarta feleségül venni. Az evésbe menekült. Süteményeket és sült húsokat falt, aztán, amikor észrevette, hogy a ruhák megfeszülnek a testén, böjtöt tartott, míg vissza nem szerezte a karcsúságát.

Az évek múltak, de a szerelem még mindig ott sajgott a szívében. Mindent tudott a férfi életéről. Tudta, hogy melyik házat vették meg, tudta, hogy az asszony gyereket vár, tudta, hogy fiuk született. Nem irigyelte a boldogságukat, nem haragudott az asszonyra, nem itélte el a férfit, csak boldogtalan volt, és kiábrándult.

Aztán egy este valami a kert felé húzta, és ott volt a férfi. Nem birom tovább, mondta. Muszáj volt idejönnöm, hogy lássalak. Látsz eleget! - válaszolta Róza. A férfi tekintete kétségbeesett volt, és ő nem tudta nézni a szenvedését. Végig simított az arcán. Menj haza, mondta neki. Ott a feleséged és a kisfiad. A férfi utána nyúlt, magához húzta, lerogyott a kis kerti padra, fejét a hasához támasztotta. Tudom, tudom, ismételgette és a keze remegett a derekán.

Róza a hajába markolt. Félt. Aztán mást gondolt. Mindenkit megvigasztal, ha szomorú, őt, akit szeret, miért hagyná szenvedni? Igaz, elárulta. Igaz, gyengének bizonyult. De mégis...

Gyere, fogta meg a kezét és a házába vezette, mint évekkel ezelőtt. Levette a ruháit és ráborult a testére. Most ő szerette a férfit némán, és a férfi kiáltott. Várt, míg testük megnyugszik. Nem mehetsz így haza, egész testeden érezni lehet az én testem szagát. Bajba kerülsz, figyelmeztette. A férfi a fejét rázta. A feleségem a gyerekkel alszik, mondta. Érezni akarlak, amig lehet.

Róza megesküdött, hogy ez is csak egy szerelmeskedés volt, mint a többi, de már néhány nap múlva újra elbukott. A férfi csendesen lépett be a szobába, lekapcsolta a villanyt és hajnalig nála maradt. Csodás, szerelmes éjszakák következtek, aztán Róza egy nap meglátta a férfi feleségét. A hasa láthatóan gömbölyödött. Hideg düh áradt el benne. A férfi megint elárulta.

Este, mint a fúria, támadt neki. Csaló! - sziszegte. Hitvány ember vagy! Becsapsz mindenkit. Ne gyere ide többé. És a férfi hiába könyörgött, hiába állt éjszakákon át a házánál, Róza nem békélt meg.

Egy hónap múlva már biztos volt benne, hogy gyermeket vár. Fellobbant benne a félelem és az öröm. Mit szólnak az emberek? Anya leszek...

Nem sokáig titkolhatta, de nem is akarta. A védőnőhöz ment, bejelentkezett a terhesgondozásra. Az emberek suttogtak, ő meg vállat vont. Kit érdekel? Kezét a hasára borítva dúdolgatott a kicsinek, gondosan készült a fogadására. És egyszer csak ott állt a férfi a házában, fényes nappal. Gyerekünk lesz! Igen. Itt maradok, elválok, ölelte a férfi, de Róza a fejét rázta. Nem. Én nem veszem el más elől az ételt. Csak azt, ami megmaradt. Ami másnak nem kell. Te a nevedet és az életedet másnak adtad. Maradjon az övé. A férfi megszégyenülten botorkált el. Róza hallotta, hogy megszületett a férfi második fia. Nem foglalkozott vele. A saját fiára gondolt, aki nemsokára már itt lesz vele.

A fiú egy tücsökciripeléstől hangos éjszakán született. Nem kínozta anyját, sietett, amennyire lehetett, Róza hajnalban a kertben ült, és az első, faluba igyekvő embert a védőnőért küldte. Rohanva érkezett az orvos és védőnő, de mindent rendben találtak, a gyerek már szopott, Róza csendes mosollyal ringatta. Lesz, aki ellátja magát az első napokban? - tette fel a kérdést az orvos. Róza megrázta a fejét, nagy, titkokat rejtő szemét az arcára szegezte, megleszek, mondta, ne aggódjon, és az orvos hitt neki.

Vasárnap Róza a templom előtt állt, amikor mise végén tódultak ki az emberek, csak a szemük sarkából nézték. Nem törődött velük, nyugodtan ment be, és amikor a pap az apa és a keresztszülők felől érdeklődött, rezzenéstelen arccal jelentette ki, a gyereknek senkije sincs, csak én.

Szép napok és hetek következtek. Róza minden idejét a gyereknek szentelte. Óvta, védte, játszott vele. A mellére vagy a hátára kötve vitte magával erdőre-mezőre, és később dolgozni is.

Egy nyári este, amikor már lefektette a kisfiát és minden dolgát elvégezte, beleült a nagy dézsába. Sírt. Mindig ezt tette. Itt nem látta senki, és nem ijesztette meg a gyereket se. Elmerült az illatos vízben, hogy haját is leöblítse. Amikor a szemét kinyitotta, a férfi állt ott. Nézték egymást. Ne küldj el, kérte a férfi. Legalább beszélj velem. Látni szeretném a gyereket is. Róza gyengédséget érzett a gyámoltalanul toporgó ember iránt. Gyere, mondta, és az ágyhoz vezette, ahol a kicsi nyugodtan aludt. Sötét haja szétterült a párnán, hüvelykujját a szájába dugta. A férfi lehajolt, megcsókolta a homlokát, az arcocskáját és a kezét. Küszködött a sírással. Róza próbált szenvtelen maradni. Ha most elgyengül, soha többé nem szabadul ettől az érzéstől. Menj, mondta a férfinak. A végén még lebuksz otthon. A férfi elpirult. Tudom, hogy gyáva vagyok, mondta megtörten. Ha van elég bátorságom téged választani, már évek óta boldogok lehetnénk, és a gyerek mellettem nőhetne fel. Így meg... legyintett.

Róza hallgatott. Mit mondhatott volna? Álltak a gyerek ágyánál, felöltözök, várj meg kint, intett a férfinak, aki mintha most ébredt volna rá, hogy a lány egy törölközőbe burkolózva áll mellette, és ahogy megfordult, az illata az orrába csapott. Nem tudta megállni, utána lépett és megához ölelte. Róza szabadulni igyekezett, hangtalanul dulakodtak. Eressz el, sziszegte, de a férfi már csókolta, és az ellenállás megszünt. Szenvedélyesen ölelték egymást, amikor a gyerek felébredt. Anyaaa... - a hangja hívón csengett, és Róza ellökve magától a férfit, hozzá szaladt. A gyerek átölelte a nyakát és újra lecsukta a szemét. A férfi kibotorkált az ajtón.

De ez a látogatás mintha egy zsilipet nyitott volna meg, nem tudtak többé elszakadni egymástól. A férfi éjjel jött, puszit nyomott a kisfiú hajára, aztán a karjába vette Rózát és már csak a szerelem létezett. Ne gyere többé, mondta Róza minden alkalommal, mégis rohant a karjába, amikor újra megjelent. A régi helyen, a ház mögötti kertben szerelmeskedtek, és amikor beköszöntöttek a hidegek, a sötét konyhában. A férfi időnként pénzt akart adni, de Róza túl büszke volt ahhoz, hogy alamizsnát fogadjon el. Hogy fogsz elszámolni a feleségeddel? - kérdezte és hangjában kis cinizmus érződött. Nincs szükségem senki pénzére. Évekig tartott ez a nehezteléssel és szerelemmel teli időszak.

A kisfiú elérte az iskolás kort. Az évnyitón ott volt a férfi és a felesége is, közös gyerekük kezét fogva. A férfi szeme Rózára és a gyerekre tapadt, de ő nem nézett rá. A két gyerek majdnem egymás mellett ült. Róza látta a hasonlóságot közöttük, de nem aggódott. Az ő fiának a világos szeme uralta az arcát, és a tőle örökölt fehér bőre elvonták a figyelmet a férfira emlékeztető vonásokról és a sötét hajról.

Az iskola nem várt nehézségeket hozott. A kisfiú alig ismerte a gyerektársaságot. Idegen volt számára a környezet, de tanulni szeretett. Érdeklődéssel hallgatta a tanítónő szavait, lelkiismeretesen rótta a betűket a vonalas füzetbe és homlokát ráncolva számolt. Róza büszke volt rá. De a gyerekek idegenkedtek tőle. Féleszű, mondták, amikor a földön kuporogva a hangyák mozgását figyelte. Bolond, nevettek, amikor felszedte a csigákat az útról, és gyengéden a fűre hordta őket. Ahogy nőtt, úgy távolodott el egyre inkább az emberektől és fordult az állatok és a természet felé. Róza, aki arról álmodott, hogy a fia majd a városban tanul tovább és egyetemre megy, rémülten szembesült a gyerek magába fordulásával.

Menj, játssz a gyerekekkel, küldte, de a fiú nem ment. Az erdőben és a mezőn kóborolt, anyjával főzött és végezte a ház körüli teendőket. Boldog volt és eszében sem volt a városba menni, az anyjától és az otthonától eltávolodni. Így Róza bánatára az általános iskola elvégzése után az erdőgazdaságnál kezdett dolgozni, és úgy látszott, ez az élet kielégíti.

Róza már megbékélt a helyzettel, amikor változásokat észlelt a szervezetében. Nem szólt róla senkinek, orvoshoz ment. Nem lepte meg a diagnózis, de nem akart kórházba menni. Úgy gondolta, addig él, amíg Isten engedi neki. Minden figyelmét a gyerekére fordította. Megtanította mindenre, amiről úgy érezte, szüksége lesz rá az életben. Több mint két év telt el, amikor a betegség hirtelen agresszívvá vált. Érezte, amint fogy el a teste. Nem várta meg, hogy a férfi, aki titokban szerette, észrevegye, egy este mindent elmondott neki. Nem sokára meg fogok halni, mondta. Nem akarom, hogy a gyerek egyedül maradjon, de azt se, hogy bárki számára kiderüljön, ő a te gyereked. Mit tegyek? - szorította magához a férfi. Mindent tönkretettem, minden lehetőséget elszalasztottam. Róza az ölébe ült, arcát az arcához szorította, könnyeik összefolytak. Eltékozoltuk az életet.

Ne gyere többé, kérte a férfit, nem akarom, hogy lásd az elmúlásomat. De a férfi nem tudta teljesíteni a kérését. Szinte minden éjjel jött, ölelte lassan elfogyó testét, és siratta a nélküle töltött időt.

Róza megérezte, mikor jött el az idő. Átölelte fiát. Ugye emlékszel, mit kell tenned, ha meghalok? Igen, mondta a fiú. Előkészítettem a ruhákat, amiket viselni szeretnék. A többivel tégy, amit jónak látsz. Tudod, hol a pénzünk, vigyázz rá, okosan használd fel. Vigyázz a házra és magadra. Próbálj boldog lenni. Barátkozz meg az emberekkel, ne legyél egyedül. Tizennyolc éves korodig ne menj kocsmába és olyan helyre, ahol bajba kerülhetsz. Járj el a templomba, a plébános úr majd segít.

Lefeküdt, a fiú mellé ült és a kezét fogta. Hozd ide a teámat, kérte, attól majd nyugodtan alszok el. A fiú kétségbeesetten engedelmeskedett. Nem vette észre a ház ablaka alatt álló férfit, aki a nyitott ablakon keresztül hallotta szerelme egyre ritkuló, szaggatott lélegzetét, míg minden elcsendesedett. A ház mögötti bokrok közé húzódott, amikor a fiú kihozta anyja ernyedt testét és óvatosan a nagy dézsába engedte. Lágyan mosta le az illatos vízzel, aztán felöltöztette, az ágyra fektette és a faluba indult, hogy a halálesetet bejelentse.

A férfi a szobába rohant, karjába vette szerelmét. Most nem kellett némán kifejezni az érzéseket, hangos zokogása betöltötte a házat.

Már világosodott, amikor visszafektette az ágyra.

Róza arca nyugodt volt és még most is büszkeség sugárzott róla. Csak a gyönyörű világos szeme nem nyílt ki többé, hogy bárki a szívébe lásson.