Orsi

Túl kicsi volt még, hogy értse a családjában fennálló gondokat. Csak látta apját ájultan aludni a tévé előtt, anyja sürgető mozdulatait, ahogy a kulcs csörgésére, és a becsapódó ajtó zajára a szobájukba terelte őt és kisöccsét, éjszakánként anyját a gyerekszoba padlóján aludni, de még nem értette az összefüggéseket. Nem tudta, hogy anyja hajnalban lépcsőházat takarít, hogy pótolja az apja által elszórt pénzt, nem értette, hozzájuk miért nem jött a télapó meg a jézuska, pedig ők jók voltak, miért nincs banán és narancs, mint másoknál.

Már úgy 8 - 9 éves lehetett, amikor először rémült meg igazán. Apja elé futott, aki réveteg szemekkel nézte, mintha nem ismerné fel, az ajtófélfába kapaszkodva imbolygott és Orsit megcsapta valami kellemetlen bűz. Látta anyja kétségbeesett igyekezetét, hogy a részeg embert kihámozza a kabátjából és ágyba fektesse. Látta, amint a zsebébe kotor, a majdnem üres pénztárca láttán a fotelba rogy, és arcán könnyek folynak. Mikor észrevette őt, mosolyogni próbált, a gyerekszobába terelte őt és kisöccsét, mesélt és énekelt nekik.

De már valami elromlott. Apját szinte nem is látták, ha mégis, akkor félelmetes volt, mert lökdöste az anyjukat, csúnya szavakat használt, ő meg igyekezett kistestvérét csendben tartani, nehogy apjukat "felidegesítsék". Sokszor nem volt vacsora és már a menza sem voltak befizetve. Orsi szinte folyamatosan éhes volt.

Apád egy alkesz! - mondta neki egy nap egyik osztálytársa lenézően. Orsi nem tudta pontosan, mi az az "alkesz", de a hangsúly miatt érezte, hogy az valami szégyellnivaló dolog lehet. Este megkérdezte anyját, aki elsírta magát. Ne törődj vele, mondta. Majd minden jóra fordul.

Aztán egy nap emberek jöttek, egymásnak adták a kilincset, járkáltak a lakásban, pénzről beszéltek, anyja hol bólogatott, hol a fejét rázta mérgesen, és apja nem jött többé haza.

Elköltözött! - válaszolta anyja a kérdésre, és mi is elköltözünk egy gyönyörű helyre, ahol lesz egy kis házunk egy kert közepén, és csak mi hárman fogunk ott lakni. Ahogy vége lesz a tanévnek, már megyünk is. Orsi és testvére izgatottan várták, hogy végre az új otthonukba költözzenek, a kisboltból kartondobozokat hoztak, abba pakolták kevéske könyveiket, játékaikat.

És egy nap kora reggel elindultak. Vonattal utaztak, útközben parizeres zsemlét ettek és citromos teát ittak, nézték a változó tájat, és nagyon jól érezték magukat.

Megérkeztünk, mondta anyja, és egymás után lesegítette őket a vonatról. Tényleg nagyon szép helyre érkeztek. A házak előtt fák és virágos kertek, az utcán gyerekek bicikliztek, Orsika el volt ragadtatva. Hát még, amikor a házat meglátta! El sem hitte, hogy itt fognak lakni. A ház előtt és az utcán tarka virágok nyíltak, az előkertben ezüstfenyő pompázott, az udvaron hatalmas diófa, alatta padok és asztal, egyik ágán kötélen egy gumiabroncs lengett, a hátsó kertben gyümölcsfák, és azon túl zöld mező, és hegyek.

Épp a hintát próbálták ki, amikor megérkezett a teherautó a bútorokkal. A szomszédból idős ember ballagott oda, gyerekek álltak meg a biciklijükkel, és mindenki segíteni szeretett volna. Ismeretlen férfiak a szekrényeket, heverőket hordták be, a gyerekek a székeket, dobozokat, már alakultak is a barátságok. Egy asszony kis tányéron néhány pogácsát hozott, anyjával beszélgetett, és Orsika boldog volt, mert anyja arcáról eltünt a szomorúság, kipirulva nevetett. Éjjel a szoba közepére összetolt bútorokon aludtak, másnap festéket vásároltak és anyja nevetve, jókedvűen festette a szoba falait. Néhány nap alatt minden a helyére került. Igaz, itt csak egy szoba volt, de ők cseppet sem bánták, a konyhát a gyerekszoba bútoraival rendezték be, nevetgélve pakolták be az élelmiszert és az edényeket, kis sámlikon ülve, régi fogkefékkel takarították a csempék közötti koszos fugákat, anyjuk a fürdőkádat súrolta. De nem csak dolgoztak, játszottak is. Anyja egy nap bicikliket vásárolt. Igaz, egyik sem volt új, de ők boldogan kerekeztek a boltba, a játszótérre az utcabeli gyerekekkel.

Anyjuk néhány nap múlva már dolgozni kezdett, korán indult és későn ért haza. Látszott, hogy fáradt, mégis vidám volt és nyugodt. Lassan kialakult az új életük. Anyja napszámba járt a szőlőbe, mint a többi gyerek szülei, Orsi és kisöccse rendben tartották a házat, délután megpucolták a krumplit vagy a zöldséget, kenyeret hoztak a boltból, közben sokat játszottak. Eleinte várták, hogy apjuk talán meglátogatja őket, de az nem jött, és Orsi hallotta anyja és a szomszédasszony beszélgetését, hogy már hónapok óta nem jön a gyerektartás, nem tudja, miből fog fűteni a télen.

Ősztől a falusi iskolába jártak, szerették a tanárokat, a menzát, a hazafelé tartó sétákat az osztálytársakkal, az esős délutánokat, amikor a tornácon ülve beszélgettek mindenféléről. A tél is csodás volt, bár kevés hó esett, a hidegben befagyott tócsákon csúszkáltak, madáretetőket töltöttek fel az iskola udvarán.

És ami a lényeges változást jelentette az életükben, finom ételeket ettek. Húslevest és mákos vagy diós tésztát, gyümölcslevest és paprikáskrumplit sok kis kolbászkarikával, nap közben megkentek egy szelet kenyeret margarinnal vagy zsírral, a kertben szakítottak hozzá egy almát, vagy egy-két paradicsomot és ették jóízűen. A karácsony is szép volt, feldíszítették a kertben álló fenyőfát, a régi kis műfenyőt a szoba sarkába állították, itt még azt is szebbnek látták, volt karácsonyi vacsora, ajándék, és ami a lényeg, végtelen nyugalom.

Boldog évek következtek, a következő nyáron néha már Orsi is eljárt anyjával dolgozni a földekre, kellett a pénz. Csirkéket neveltek, veteményes kertet csináltak, befőtteket és lekvárt készítettek. A téli hónapok ugyan kicsit húzósak voltak, de a szerencse melléjük szegődött, anyja négy órás munkát kapott, mint a rendőr-őrs takarítója.

Aztán egy tavaszi napon Orsi kisöccse beteg lett. Piros a torka, mondta az orvos. Tea, C-vitamin, ne menjen iskolába pár napig. De alig telt el egy hónap, a kicsi megint belázasodott, és aztán megint, már szinte folyamatos volt a lázas állapot, fájlalta a végtagjait és a kórházi kivizsgálás után Orsi látta az anyján a kétségbeesést, és hallotta az emberek suttogását, "szegény gyerek, ilyen fiatalon... Hiszen még alig múlt tíz éves..." Tudta, hogy nagy a baj, testvérét már haza sem engedték a kórházból, anyja minden nap a gyerekhez utazott, Orsi látta el az állatokat, tartotta rendben a lakást, néha még a rendőr-őrsöt is ő takarította, ha anyja nem tudott hazajönni még éjszakára sem.

Orsi rettegett egyedül a házban, olvasni próbált, vagy a tévét nézte, és érezte, hogy valami szörnyűség ólálkodik körülöttük, mégis váratlanul érte, amikor egy este a szomszéd bácsi kocsival vitte a városi kórházba. Testvére pihegve feküdt az ágyában, Orsiiii... suttogta, és ő tudta, hogy most látja utoljára. Nem volt hajlandó hazamenni a szomszéddal, egyik kezével az anyjába kapaszkodott, a másikkal a testvére kezét szorította. Később már le-lecsukódott a szeme, és akkor anyja sikoltva felzokogott. A testvére már nem lélegzett. Kábultan fogta tovább a kezét, orvosok és nővérek jöttek, anyját támogatták, egyikük megsimogatta a fejét, jól vagy?- kérdezte, ő meg bólintott. Egy másik szobába vezették, ahol egy íróasztal volt, mellette egy fiatal nő dolgozott. Egy keskeny ágyra fektették, aludj egy kicsit, mondták neki. Örült, hogy nincs egyedül. Hajnalban anyja keltette, a kórház előtt vártak, míg a szomszéd odagurult az autójával, és hazavitte őket.

Amikor egyedül maradtak a házban, anyja a kisfia ágyára borult, a párnáját ölelte nyöszörögve, már eltelt a nap és se nem evett, se nem ivott, csak ült ott és sírt. Orsi nem tudta, mit tehetne, hiszen még csak tizenhárom éves volt, ezért este felkereste az osztályfőnökét, és segítséget kért. Ezen a napon véget ért a gyerekkora. Figyelnie kellett a felnőttekre, hogy értse, mi történik. A polgármester intézkedett a hamvasztásról, az osztályfőnök az ingyenes étkeztetésről. Orsi kérésére próbálták megtalálni az apjukat is, de a bejelentett lakcímén, egy munkásszállón, már évek óta nem látták. Anyja magába roskadva vonszolta magát, hangtalanul sírt, miközben a hamvakat szétszórták a mezőn, ahol a kisfiú úgy szeretett rohangálni, otthon újra lefeküdt, és úgy tünt, fel sem akar többé kelni. Napok teltek, Orsi már nem talált pénzt anyja tárcájában, elfogyott a kenyér és a margarin, befőttekkel próbálta anyját etetni, de ő a fejét rázta, nem éhes!

Éjjel Orsi rémálomból ébredt. Anyját látta holtan. Zokogva próbált megnyugodni, anyja rohant oda hozzá. Mi történt kicsikém, kérdezte, és magához szorította. És mintha a kislánya sírása visszarántotta volna az életbe, reggel végre felkelt, a boltba ment, reggelit készített, és lassan visszatértek a mindennapok. Csendesen, és nagy nélkülözések között éltek, mivel anyja legyengült, nem tudott már a szőlőben dolgozni, csak a 4 órás munka díjából és a családi pótlékból éltek. És a hullámok lassan összecsaptak a fejük felett. A kisfiú gyógykezelésére anyjuk kölcsönt vett fel, amelynek törlesztőrészleteit nem tudta fizetni. A házat a bank elárverezte. Fogalmuk sem volt, hova mehetnének. Egyik szomszéd fogadta be őket a nyári konyhájába, ahol sem fürdési, sem fűtési lehetőség nem volt. A bútorokat eladták, mert úgyse tudták volna hova tenni.

Orsi már nyolcadik osztályba járt, a sanyarú körülmények között is kitűnően tanult, támogatta az egészségileg megroppant édesanyját, még pénzt is keresett, ha volt rá lehetősége. De a tél nem kegyelmezett. A gyámügyi előadó részvétet érzett Orsiék iránt, ezért határidőt adott arra, hogy a sorsukat rendezzék. De pénz nélkül semmit sem tehettek.

Végül az iskola segített. Az osztályfőnök ajánlására és az igazgató támogatásával sikerült Orsit elhelyezni egy hátrányos helyzetű gyerekek részére létesült alapítványi gimnázium nulladik, előkészítő osztályába. Orsi megijedt, mi lesz az édesanyjával, de ő boldogan biztatta. Felmegyek Pestre, mondta. Ott van munka, majd alszok egy hajléktalan szállón, és keresek albérletet. Ha Téged biztonságban tudlak, nekem is könnyebb lesz.

Így aztán Orsi és édesanyja december elején elhagyták a kis falut, ahol olyan boldog éveket töltöttek.

Orsi gyorsan beilleszkedett az iskolába, ahol az étkezését és a tanulmányaihoz szükséges eszközöket is biztosították számára. Csak az anyja hiányzott nagyon. Ritkán találkozhattak. Az alapítvány ugyan biztosított minden gyereknek havi egy hazautazást, de neki nem volt hova hazamenni. A pesti utcákon üldögélni hideg volt, a hajléktalan szállóra nem mehettek. Néha telefonon beszéltek. Orsi sokat sírt emiatt. Levertsége nem maradt titokban az iskola vezetősége előtt, és az igazgató megoldotta a problémát. Nem Orsit utaztatták az anyjához, hanem az anyját az iskolához, ahol a napot együtt tölthették, és együtt ebédelhettek. Úgy tünt, anyja is próbál talpra állni, sikerült bekerülnie egy átmeneti szállásra, munkát is talált, kezdett magára találni.

Orsi a kollégiumi szobatársával, egy szép szőke lánnyal szoros barátságot ápolt, de a többiekkel is szivesen barátkozott. Kicsit meghízott, talán, mert az evéssel próbálta elnyomni a fájdalmat, ami a családja szétesésével, a testvére halálával szakadt rá.

Nem ő volt az egyetlen, aki a nyári szünetekben sem tudott hazamenni, és ahogy megismerte a többiek életét, rájött, hogy nem ő a legszerencsétlenebb, hiszen legalább van anyja, aki szereti és rendszeresen látogatja, hét végén telefonon hívja. Voltak társai, akiknek a szülei semmilyen érdeklődést nem mutattak a gyerekeik iránt, és voltak, akik olyan szegények voltak, hogy a havi egyszeri utazást sem tudták igénybe venni. Őket a nyári hónapokban elhelyezték különböző gazdaságokban, gyerektáborokban, ahol dolgozhattak és némi pénzt is kereshettek, amire nagy szükségük is volt, hiszen a kinőtt ruhákat, cipőket pótolni kellett, és az "élet tanulásához" meg kellett ismerniük a pénz értékét és a munka világát is. De nem csak így kaptak segítséget, hogy felkészülhessenek az életre. Tanultak nyelveket, háztartástant, sőt táncolni is. Volt lehetőségük sportolni és filmeket nézni, internetezni, majdnem úgy éltek, mint a többi fiatal.

Az érettségi évében Orsiék új szobatársat kaptak. A magas, gyönyörű lányból úgy áradt a düh, a keserűség és a szorongás, hogy Orsi szinte megborzongott. Kedvesen fogadták, és meglepetésükre a lány nem volt ellenséges, csak közönyös és érdektelen. Mintha láttam volna már valahol, mondta Orsi a Szőkének, akivel már évek óta lakott együtt. Az is bólogatott. Nekem is ismerős... Az új lány hatalmas bőröndökkel érkezett, szájtátva nézték. Az egész családunknak nincs ennyi ruhája, nevetgélt a Szőke, pedig heten vagyunk. Segítettek a kirakodásban, Úristen, sóhajtotta Orsi egy kék póló láttán, de gyönyörű...

Kéred? - kínálta oda az új lány. Szívesen neked adom. Orsi a fejét rázta, jaj, nem azért mondtam, szabadkozott, és a lány nem erőltette. Orsi azonnal tudta, hogy a lány érti őt. Barátságuk napról-napra erősödött. Az új lány eleinte közönyösen ült az órákon, dühbe gurult, amikor rájött, hogy hét közben nem hagyhatja el a kollégiumot és hét végén sem mehet haza szülői kiséret nélkül. Mi ez, börtön? - dühöngött. De ahogy a napok teltek, a lány dühe kezdett elpárologni. Csak a szomorúsága maradt. Először egy kosármeccsen vett részt a Szőke unszolására, aztán kiderült, hogy tud zongorázni, és esténként kisérte az iskolai kórus próbáit. Végül ráfeküdt a tanulásra is. Ők hárman hamarosan megbonthatatlan közösséget alkottak. Orsi elmesélte, hogy csak ez az egy esélye van, hogy egyetemre mehessen, a Szőke megmutatta nekik a fiúja fényképét és a levelét, amelyben a terveikről egyezkedtek. A lány is elmondta, hogy anyja híres modell volt évekkel ezelőtt, apja építési vállalkozó. Tudtam, lelkesedett Orsi! Hát persze, tök úgy nézel ki, mint az anyukád! Tényleg, erősítette meg a Szőke! Csak a hajad más. Biztosan az apukádtól örökölted. A lány vállat vont. Mindegy, mondta, nem szeretnek engem. Sose szerettek. Mióta a nagyi meghalt, megőrülök a magánytól... A lányok megértően hallgattak. Senkinek sem tökéletes az élete...

Közeledett az érettségi, a lányok egyre nagyobb lelkesedéssel tanultak. Orsi pszichológus akart lenni, a Szőke tanár, és az új lány tanítónő. Mindhárman segíteni akartak a hátrányos helyzetű gyerekeken.

Orsi érettségije kitűnően sikerült, még egy angol nyelvvizsgát is sikeresen megszerzett, a Szőkével együtt szinte maximális pontszámmal került be az egyetemre. Boldogan készült, kollégiumi elhelyezésben és ösztöndíjban reménykedett, amikor beütött a baj. Édesanyja rosszul lett az utcán, kórházba került. Műtét és utókezelés következett, és a keresetkiesés miatt nem tudta tovább fenntartani az albérletét, újra hajléktalan lett, és vele együtt Orsi is. Szeptembertől mehetett volna kollégiumba, de nem hagyhatta az anyját egyedül ilyen körülmények között. És az egyetem öt év! Ennyi ideig nem lakhat az utcán, vagy a hajléktalan szállón. Albérletet kell keresni. Ehhez pedig dolgoznia kell. Egy szupermarketben helyezkedett el, mint árufeltöltő. Elbúcsúzott az álmaitól. Tisztában volt vele, hogy bármennyire is igyekszik, nem tanulhat tovább. Egy év semmire sem lesz elég.

Augusztus elején találkozott kollégiumi barátnőjével. Nem akarta a problémáival terhelni, mosolyogva ült mellé, de a lány dühösen vonta kérdőre. A Szőkétől kell megtudnom, hogy bajban vagy? Azonnal tudni akarom, hogy mi történt.

Hajléktalan szállón lakunk anyával, vallotta be Orsi. Már nem tud nehéz munkát végezni. Egész nap munka után jár, de semmit sem talál, és télre muszáj lesz valami albérletet keresni. Nem hagyhatom magára. Elkeseredetten hallgattak. A lány a fejét rázta. Ez olyan igazságtalan...

Este, amikor anyjával a hajléktalan szálló felé ballagtak, a barátnője hívta izgatottan. Holnap délután ki tudnátok jönni hozzánk? Anya tud valami munkát anyukádnak, és nekem is van egy ötletem.

Nem akarsz velem jönni a vidéki kisvárosba? A főiskola csak három év, és ha már dolgozol, és lesz pénzed, még mindig tanulhatsz! De hol fogok lakni? És miből tartom el magam? - ijedezett Orsi. Nekem már van albérletem, én lakom a nagyobb szobában, Te meg kiveszed a kisebbet, dolgozni fogunk, és ha kell, felveszünk diákhitelt.

A megoldás tökéletes volt, Orsi anyja mindenes lett a modellügynökségen, ő pedig átjelentkezett a vidéki főiskolára, hogy ő is tanítónő legyen, mint a barátnője. Küldök pénzt, Te is keresel, így meg tudunk élni. - mondta az anyjának. Ne félj, már csak pár év, és minden jó lesz.

Augusztus közepén barátnőjével leköltöztek a vidéki városba. Egy bankban talált állást, barátnője pedig egy gyorsétteremben. Lelkesen tanultak, szabadidejükben bulizni jártak, Orsi már nem volt duci, és a viszonylagos anyagi biztonság önbizalmat adott neki. Még egy rövid kapcsolata is kialakult, de nem bánta, amikor vége lett. Nem szerelem volt, csak egy fellobbanás, ami erősítette a nőiességébe vetett hitét. Vidáman teltek a hetek, hónapok, a szülők néha meglátogatták őket, és Orsi úgy látta, barátnője és szülei között is csökkent a feszültség.

Megnyugvással töltötte el, hogy anyja élete is egyenesbe került. Másodállásban egy lakópark gondnoki teendőit látta el, ahol az irodában, egy kis leválasztott sarokban lakhatott. Lelkesen végezte mindkét helyen a feladatait és gyűjtötte a pénzt, hogy végre egy igazi lakásba költözhessen.

Orsi meg sem várta a diplomáját, pályázatokat nyújtott be az ország különböző pontjain elhelyezkedő kis falvak iskoláiba, és mindenhol örömmel fogadták a jelentkezését. Csak ki kellett választania a megfelelő állást. Végül egy Tisza parti községet választott, ahol albérletet is talált, közel az iskolához. A község közel volt a Tisza-tóhoz, ahova kirándulhatott az anyjával, aki időről-időre meglátogatta.

Lekötötte a tanítás, élvezte a munkát a gyerekekkel, a szülők is megkedvelték, az első két év kellemesen telt el. Csak egyre magányosabb lett. Aztán egy alapítványi bálon észrevette, hogy egyik tanítványa apja egyre őt nézi. Felkérte táncolni is, és bár a kívülállók semmit sem vehettek észre, Orsi érezte, hogy a férfi kívánja. Zavartan köszönte meg a táncot, de őt sem hagyta hidegen a férfi. Éjjel rá gondolt, belopakodott a gondolataiba. Sokáig ellenállt a férfi állhatatos, de nem feltűnő közeledésének, míg aztán egy fogadó óra végén, amikor már éppen indulni készült, a férfi jött be és ült le vele szemben.

Orsi kapkodva nyitotta ki a naplót, és kezdett beszélni a gyerekről, de a férfi a fejét rázta. Ismerem a fiamat, mondta. Én magát akarom megismerni. Mióta megláttam, azóta kívánom.

Ne mondjon nekem ilyeneket, hárított Orsi ijedten. Hiszen felesége és családja van! Ez nem tisztességes! Igaza van, sóhajtott a férfi, de mit tegyek? Már olyan régen szerelmes vagyok magába, hogy úgy érzem, nem birom tovább... Találkoznunk kell valahol, ahol legalább egyszer megcsókolhatom.

Nincs ilyen hely, mondta Orsi, és ha lenne, akkor sem mennék bele, hogy más asszony férjével randizzak titokban. Hát, jó, mondta férfi és elment.

De ez a beszélgetés kibillentette Orsit az eddigi józanságából. Kívánta a férfit. Ki kell szellőztetni a fejemet, gondolta, szombat reggel felült a buszra és egy hátizsákkal a Tóhoz utazott. Ahogy leszállt a buszról, a túloldalon, a kocsijához támaszkodva a férfi állt. Szinte megbénult. A férfi nagy léptekkel közeledett. Magára vártam, mondta, jöjjön velem. És Orsi dobogó szívvel ment. Egy távoli horgásztanyánál a férfi megállt. Ezt a helyet senki sem ismeri, mondta, Ez csak a kettőnk titka. Bejöhet, vagy mondhatja, hogy vigyem vissza, és akkor elfelejtjük. De én azt szeretném, ha itt maradna velem, mert őrülten kívánom magát.

Orsi nem tudott ellenállni. Hiszen szerelmes volt. Minden sejtjével kívánta a férfit ő is. Hiszen nő volt, magányos volt, és azon az egy diákkori kis kalandon kívül nem volt más az életében.

Szenvedélyes viszony vette kezdetét. Megszöktek, amikor csak tudtak. Télen, amikor a kis horgásztanya nem volt használható, Orsi albérletébe surrantak be az éjszaka leple alatt, vagy távoli panziók szobáiban szerelmeskedtek. Orsi megkönnyebbült, amikor a férfi kisfia felső tagozatba került, nem kellett a feleségével találkozni, és nem érezte annyira a lelkiismeret furdalást, hiszen az asszony nem sejtett semmit. Gyanútlanul mosolygott Orsira, ő meg szégyellte magát. Még anyjának sem beszélt róla.

Érezte, hogy semmi jövője nincs a viszonyuknak, mégsem volt képes szakítani, míg egy napon az iskolaigazgató bejelentette, hogy a faluban megszűnik az iskola, a gyerekeket busszal hordják át a közeli városkába, a tantestület feloszlik.

Orsit sokkolta a bejelentés, de aztán megkönnyebbült. Két évet pazarolt egy olyan kapcsolatra, amelynek el sem lett volna szabad kezdődnie. Most itt a lehetőség, hogy lezárja. Nem ment többé a horgásztanyára, nem fogadta a férfi hívásait, és a tanév végén, amilyen hamar lehetett, anyjához menekült. Mindent bevallott neki, elsírta a bánatát, és lassan talpra állt. Egy évet napközis nevelőként egy Pest környéki iskolában töltött, közben állásokra pályázott különböző falvakban, mert a fővárosban esélye sem volt, különben sem szerette a nagyvárost soha. Végül egy kis község mellett döntött, közel egy városhoz, ahol szórakozási és művelődési lehetőségek várták. A város és a község között folyt a Maros, homokpadjaival, árnyékos parti fáival kellemes kikapcsolódási lehetőséget nyújtott. Egy idős néninél bérelt szobát, és anyjával azt tervezték, hogy amint nyugdíjba megy, a megtakarításaikból és bankhitelből lakást vesznek a városkában, és végre lesz otthonuk, ahol együtt élhetnek.

Nemsokára harminc éves leszek, mondta Orsi az anyjának. Nem vagyok sem szép, sem gazdag, körülöttem mindenki házas. Soha többé nem bonyolódok reménytelen kapcsolatba. Inkább egyedül élek.

Megkezdődött a tanév. A tantestület örömmel szorongatta a kezét, végre egy fiatal tanítónő! Az kell az apróságoknak. Bemutatták a kisegítő személyzetnek is, ami három főből állt. Az ebédosztó-takarító asszonyból, a középkorú iskolatitkárból és egy fiatal srácból, aki a gondnoki feladatokat látta el. Magas, erős testalkatú fiú volt, valahol a huszas évei közepén járhatott. Amikor Orsi kezet fogott vele, a fiú szemében valami elismerésféle villant, de nem tolakodott.

Orsi szombat reggel összeszedte a cuccát, fürdőruhát húzott és lement a folyóra napozni. Kinézett egy kellemes kis homokpadot, leterítette a polyfoamját és elnyújtózott. Talán el is szunnyadt, mert a tűző napra ébredt. Árnyékot keresve nézett szét, és alig néhány lépésre a gondnokot pillantotta meg, aki szalmakalapban, horgászbottal ült ott. Mosolyogva intett. Jöjjön, mondta, itt nagyon jó árnyékos a hely. Orsi inkább elment volna, de csábította a szép kilátás, szó nélkül költözött és a fiútól kissé távolabb leült. Előhalászta a kulacsát és belekortyolt a felmelegedett vízbe. Ne azt igya, szólt a fiú, azzal óvatosan kihúzott a vízből egy hálót, amiben ásványvizes üvegek lebegtek, és egyiket Orsinak nyújtotta. Citromos víz volt benne. Jól esett. Legközelebb én is így hűtöm, fogadkozott. Aztán csak ültek, a fiú fogott vagy három halat, Orsi valahol álom és ébrenlét határán lebegett. Megmártózik a vízben, gondolta, nehogy elaludjon. Óvatosan! - szólt utána a fiú, - itt erős a sodrás és hirtelen mélyül! Vigyázok, mondta Orsi, miközben befelé lépkedett, aztán egyszer csak eltünt a lába alól a talaj. Megijedt, a folyó sodrása elkapta, nem is volt valami jó úszó, de a fiú csobbant mellé, a háta mögé került, átkarolta a melle alatt, a saját testére fektette és a part felé úszott vele. Néhány méter után talpra álltak, a fiú ránevetett. Na, majd én megtanítom, hogy kell a Marosban fürödni, mondta.

Később kézen fogva araszoltak a vízben, ami alig ért a bokájuk fölé. Még egyet léptek óvatosan. Érzi a sodrást a bokája körül? - kérdezte a fiú. Orsi bólintott. Lassan léptek még egyet, mintha a talaj lejtene, akarta mondani Orsi, de már el is tünt lába alól a homok. De most már nem félt. Hiszen ott volt a fiú, lustán tempóztak, ügyelve, hogy ne távolodjanak el a parttól.

Másnap újra találkoztak a folyóparton, Orsi szendviccsel kínálta a fiút, aztán szalonnát és apró halat sütöttek nyárson, beszélgettek, nevetgéltek. Jó nap volt ez is.

Orsit hét közben lefoglalta a tanítás, az apróságok első napjai mindig izgalmasan teltek, egyik reggel szórólapot talált az asztalán. A városka főterén szombaton délután a zeneiskola diákjai koncertet adnak.

Szerette a zenét, hát átbuszozott. A közeli cukrászában vett egy fagyit, leült egy árnyékos padra és hallgatta a zenét. Vidám polkák, szenvedélyes tangók, andalító keringők váltották egymást. Aztán szemben, a nézők között felfedezte a fiút. Intett neki, és a fiú visszaintett. A koncert végén ösztönösen keresték egymást.

Hát maga? - kérdezte Orsi.

Mindig eljövök, szeretem a zenét. Néha színházi előadások is vannak. Együnk egy fagyit? - váltott témát.

Már ettem, mondta Orsi, mennem kell, nemsokára indul a busz. Maga mivel jött? Gyalog, felelt a fiú. Hát még 10 km sincs! Már nincs is túl meleg, hazasétálok. Megyek én is, gondolt egyet Orsi. Beszélgetve, nevetgélve tették meg az utat.

A fiú elmesélte, hogy anyja elhagyta, amikor csecsemő volt, idős nagynénje nevelte. Egy műszaki szakközépiskolában érettségizett, és Pestre ment dolgozni. Aztán húsz évesen hajógépésznek szerződött egy teherhajóra és öt évig haza se jött. Akkor meghalt a nevelőanyja, és rá hagyta a házát. A temetés után nem volt már kedve visszamenni a tengerre, itthon maradt. Orsi is beszélt magáról, az életéről, a csalódásairól, aztán mindenféléről, észre se vették, és már a falu határában jártak.

Amikor a vasúti síneken bukdácsoltak át a sötétben, a fiú megfogta Orsi kezét, és aztán elfelejtette elengedni. Így ballagtak, míg az albérletéhez nem értek. Itt lakom, mondta Orsi, köszönöm a sétát. Bármikor! - mondta a fiú, tétován intett, aztán elballagott.

Orsi hét közben azon vette észre magát, hogy szeme a fiút keresi. Hol lehet? - töprengett. Szerdán került elő. Merre járt? - kérdezte Orsi. A polgármesteri hivatalban volt egy kis dolgom, magyarázta a fiú. Ott is én vagyok a gondnok. Ártatlan beszélgetések voltak ezek, de Orsi ijedten vette észre, hogy kötődni kezd a fiúhoz. Nem szabad, intette magát, alig egy hónapja ismerem, fiatalabb is nálam vagy öt évvel, és jóképű, én meg vagyok, amilyen vagyok... Próbálta elkerülni, de pár nap múlva a fiú mosolyogva lépett hozzá. Szombaton lesz egy előadói est a városban, nincs kedve eljönni?

Jónak igérkezik, ismerte el Orsi, de elég későn lesz vége. Busz már nem lesz, gyalogolni meg nincs kedvem... Mehetünk kocsival, jött a válasz, és Orsi ment.

A fővárosi művész anekdotákat és verseket adott elő, és gitár kisérettel népszerű dalokat. Az est az emberi kapcsolatokról, és a csalódásokról szólt. Ne kövessétek el azt a hibát, hogy hagyjátok elmenni azt az embert, aki a társatok lehetne, mondta a művész az utolsó dal előtt. Orsi úgy érezte, az ő lelkébe látott. A megható dal és a hatalmas taps után az emberek csendesen, tolongás nélkül hagyták el a termet, és a fiú újból kézen fogta. A kocsiban is végig hallgatagon ültek. A ház előtt a fiú Orsi felé fordult. Engem nagyon eltalált az a mondat, nézett a szemébe, és ő nem tett úgy, mintha nem értené.

Öregebb vagyok nálad, váltott tegezésre, és hát nem is vagyok valami nagy szám. Futó kalandba nem bocsátkozhatok, mert elveszíteném a hitelemet. Te pedig fiatal vagy, szóval... És alig ismerjük egymást.

Én nagyon is jól ismerlek, és baromira nem érdekel, hogy milyen dátum van a születési bizonyítványodon, mondta a fiú. Veled akarok lenni. Mindig. Nem tagadom, vágyom a testedre, de nem csak azért. Ha nem hangzana nagyon hülyén, azt mondanám, a feleségemnek akarlak. Orsi félelmében kifogásokat keresett. Jól gondold meg, miket mondasz! Minden nap együtt lenni, együtt ébredni, minden nap velem feküdni le, velem nézni a tévét, vagy olvasni, és ezután csak velem szeretkezni... Ez komoly dolog. Csodás lenne, csillogott a fiú szeme. De kihagytad a főzést és az evést! Éhen akarsz veszíteni? Orsi nevetett. Az első csókjuk gyengéd volt, a második szenvedélyes. Ha azt akarod, legyen harmadik, akkor menjünk innen, mert a csók már nem lesz elég... Orsi megijedt, időt kért.

Hát jó, mondta a fiú. Akkor várunk, amíg el nem határozod magad.

Orsi felhívta az anyját. Alig három hónapja ismerem, fiatalabb is nálam... Azt mondja, hogy szeret. De mi van, ha megint rosszul választok. Anyja nyugtatta. Nem fogsz rosszul választani, nem olyan nagy lehet az a korkülönbség sem. De nem árt, ha kicsit még ismerkedtek. Karácsonykor meglátogatlak, akkor majd megismerem én is.

A fiú türelmesen várt, bár a szenvedély lobogott benne, és Orsi is forró érzésekkel küzdött. Már november végén jártak, a fiú szerelme olyan nyilvánvaló volt, hogy már mások is észrevették. Az emberek mosolyogtak.

A fiú átvágott az iskolaudvaron, ahol Orsi a gyerekeket felügyelte a szünetben. Szia... - állt meg előtte, a szeme csillogott.

A gondnok bácsi szerelmes Orsi nénibe, hallotta az egyik kislány hangját és elnevette magát. A fiú a gyerek felé fordult. És Orsi néni? - kérdezte nevetve. A gyerekek komolyan mustrálgatták őket. Orsi néni is! - visongtak. Felhangzott a csengetés, a gyerekek befelé tódultak. Este érted megyek, mondta a fiú eltökélten, és Orsi bólintott.

A fiú háza egy csendes utcában helyezkedett el, nem volt rajta semmi különös, ezrével épültek ilyenek szerte az országban, bárhol lehetett volna. A berendezés azonban érdekes volt. A nappaliban régi, gondosan faragott könyvszekrény, varrógépből alakított asztalkán állt a tévé, kényelmes régi fotel, állólámpa és modern, láthatóan az ikeából származó puha kanapé, fa hatású járólap. Orsi érezte talpa alatt a meleget. Padlófűtés? Aha! Én csináltam, mondta a fiú. A tágas konyha és étkező szintén meglepetés volt. Régi kredencek átalakítva, csillogó munkalapok, modern konyhai eszközök, hatalmas étkezőasztal és vagy nyolc különböző formájú, de azonos színre pácolt tonett szék. Ezeket is Te készítetted? A fiú bólintott. A hálószobát nem akarod megnézi? - kérdezte, hangja bizonytalanul csengett.

Nem tudom, nézett rá Orsi. Lássuk be, alig ismerjük egymást. Ha most bemegyünk oda, te is tudod, mi következik. Én még nem éreztem így soha, nem tudom, mit vált ki belőlem, ha elmélyül ez a kapcsolat. Lehet, hogy nem tudlak aztán elengedni, és tönkre megyek, ha elhagysz. A fiú magához rántotta. Soha nem hagylak el, mondta. Volt már néhány kapcsolatom, hiszen huszonhét éves vagyok, de téged másként szeretlek. Azt szeretném, ha mindig velem lennél. Nagyon szeretem az otthonomat, sokat dolgoztam rajta, de mióta téged ismerlek, üresnek és ridegnek éreztem. De te csak beléptél ide, és máris megtelt melegséggel. Hát persze, mert felkapcsoltad a fűtést, mielőtt értem jöttél, humorizált Orsi, hogy leplezze a meghatottságát. Karját a fiú nyaka köré fonta. Vakmerő leszek, mondta, sutba dobok minden józan megfontolást és megnézem azt a hálószobát...

Egy hét múlva Orsi a férfi házába költözött, a kissé hiányos bútorzatú harmadik szoba láttán eltöprengett. Ezt miért nem rendezted még be? - kérdezte. A férfi a válla fölött nézett be a helyiségbe, derekát átölelve magához húzta. Nem tudtam, milyen funkciója lesz, mondta. Gyerekszoba, vagy vendégszoba? Majd ketten eldöntjük... Most gyorsan kicsit kipofozom az anyukádnak, hogy jól érezze magát.

Karácsonyi dalok szóltak. Orsi boldogan karácsonyi süteményeket készített az interneten talált recept alapján, a férfi épp egy szőnyeget vonszolt be az ajtón. Nem fogsz örülni, mondta bűntudatosan, azzal a szőnyeget a konyha padlójára terítette. Színe alig látszott az évek alatt rárakódott kosztól. Orsi megijedt. Ezt akarod leteríteni anya szobájában? A férfi mellé lépett, magához ölelte. Aha! - mondta. Csak persze ki kell tisztítani. Most? Télen? Az életben nem szárad meg! Dehogynem, válaszolta a férfi. Vettem egy spéci gépet, a kocsiban van. Már a többire is ráfér a tisztítás. Van még idő, mire anyukád megérkezik.

Két nap!!! - rémüldözött Orsi. Én holnap még tanítok! Nem baj, majd én megcsinálom, mondta a férfi. Már most hozzá is kezdek. Nagy dobozt hozott be, körültekintően szerelte össze a gépet, nagy odaadással mérte ki a vizet és a tisztítószert, Kipróbálom a nappaliban. Ezt a förtelmet meg itt hagyod? Csak egy kis időre... - alkudozott a férfi. Itt van a legmelegebb, itt szárad leggyorsabban. Orsi ellágyultan nézte, amint kisfiús izgalommal kezdi leporszívózni a ház összes szőnyegét. Ezt értem teszi, gondolta. Utána ment, átkarolta hatalmas testét, arcát a hátára fektette. Nagyon szerette ezt az embert. Hosszan csókolóztak, aztán Orsi elszaladt, hogy kivegye a sütőből a mézest. Mégis itt kezdek, ment utána a férfi a konyhába. Ennek egy tisztítás biztos nem lesz elég, intett a szőnyeg felé. Orsi az étkezőasztal mellett ülve nézte, ahogy a tisztítás nyomán újraélednek a színek, formák a régi szőnyegen. Szép volt, bár kissé kopott. A gép tartályában a víz, akár a kávé. Vehettünk volna egy újat, mondta Orsi. A férfi a fejét rázta. Ha nem veszem meg, akkor ezt kidobták volna, és csak több lenne a szemét. A garázsban van még néhány bútordarab, amit szintén fillérekért vettem, de majd nézd meg, milyen lesz, ha én kezelésbe veszem! Környezetvédelem! - emelte fel az ujját komolyan. Orsi mosolygott. Mindentől, amit a férfi tett, vagy mondott, még szerelmesebb lett.

Másnap, mire hazaért, a szőnyeg kitisztítva, még kicsit nedvesen le volt terítve a szobában. Tökéletes lett, áradozott és a férfi büszkén feszített.

A karácsony békésen, szeretetben telt. Anyjának tetszett a férfi, és ő is kedvesnek találta az asszonyt. Késő este Orsi és édesanyja elvonultak, hogy kicsit beszélgessenek. Az asszony el volt keseredve. Egész életemben egy otthonra vágytam és nem sikerült megteremteni, vagy ha mégis, akkor elveszítettem. Jövőre nyugdíjba megyek, ha megszűnik a gondnoki munkám, még azt a kis irodát is el kell hagynom, ahol most dolgozom és lakom. Alig pár százezer forintom van, hitelt nem kaphatok, mert öreg vagyok, azt hiszem keresek egy idősotthont és odaköltözök. Sírt. Megint lakhatok egy szobában idegenekkel, akikhez semmi közöm...

Én tudok megoldást, mondta a férfi, amikor Orsi az ágyban szipogva elmondta anyja bánatát. Vannak itt a faluban üres házak, ha kell, veszünk fel hozzá egy kis kölcsönt, vagy kipótoljuk az árát. Akkor lesz saját otthona, és itt lesz a közeledben.

Az asszony örömmel fogadta a lehetőséget. Egy apró parasztház mellett döntött. Szoba, konyha, kezdetleges fürdőszoba, de a tető stabil, a falak szárazak. A kert és maga a ház is katasztrofális állapotban volt. A férfi a fejét vakarta. Ezzel lesz ám munka! De hát úgyis nyár jön, iskolaszünet, kevesebb munka, több szabadidő. Megoldjuk. Alig egy hónap múlva az asszony már be is költözött. Nem érdekelte, hogy nincs bútor, hogy a kert és az udvar romokban hever. Volt otthona.

Orsi boldogan élt a férfival, aki sürgette. Házasodjunk össze, mondogatta, de Orsit valami indokolatlan félelem visszatartotta. Jól vagyunk így is, válaszolta mindig, egy papír semmit sem változtat meg.

Már két év telt el, amikor Orsi valamikor október végén észrevette az első jeleket. Émelygett, folyton aludt volna, nem volt étvágya... Csinált egy terhességi tesztet, és az eredmény pozitív lett. Csak ült, kezében a teszttel, amikor a férfi hazaért.

Azonnal össze kell házasodnunk, robbant ki Orsiból, és a kezébe nyomta a tesztet. És csinálni kell valamit a szobával is! Jaj, és az iskola! Mi lesz az osztályommal? Júniusban szülök! - ijedt meg. El se tudom őket engedni a felső tagozatba... Boldogság és gondok között őrlődött. Végül átadta magát a felhőtlen örömnek. Alig várták, hogy az orvos megállapítsa a gyerek nemét. Kisfiú! Orsi azonnal tudta, mi lesz a neve. A férfi megcsókolta, anyja sírva fakadt. A gyerek Orsi régen eltávozott kisöccse nevét kapta.

Meleg szeptemberi délután volt. Orsi lenge ruhában tolta a babakocsit a keskeny utcában, anyja kis háza felé. Megállt a frissen festett kerítés előtt. Férje a diófa alatt bütykölt valamit, anyját nem látta sehol. A férfi felnézett, letette a szerszámot, és mosolyogva feléjük indult. Alszik? - kérdezte. Orsi bólintott, megcsókolta a férjét. Hoztam ebédet, mondta. A gyereket a diófa alá tolták. A hátsó kert felől anyja érkezett. Egy marék paradicsomot hozott. Látod, mondta a lányának, még terem. Hát mi lesz jövőre, amikor már rendesen művelni is fogom. Büszkén nézett szét az udvaron. Sokat haladtunk két év alatt, mondta. Meg vagyok elégedve.

Pedig minden elég kezdetleges állapotban volt. A hátsó, gazdasági udvart drótkerítés választotta el, ahol néhány tyúk kapirgált. A kerítés mellett három tő rózsa virágzott, a veteményes kertben csak egy kis rész volt művelve.

A házban kellemesen hűvös volt. A szoba és a konyha padlóján pvc, a konyhában kredenc, szépen rendbe hozva, kis kopott asztal körül támlás székek, hokedli, gáztűzhely. A szobában anyja heverője, egy régi politúros szekrénysor két eleme, kis szekrényen tévé, olvasófotel és állólámpa. Szegényes, de anyja boldog volt itt.

Jó lett az új függöny, mondta Orsi. Új? - nevetett az anyja. A turkálóban vettem.

Mikor jön a szerelő? - kérdezte.

Jövő héten. Aztán már lesz itt mosogató és a fürdőszobában bojler.

Orsi meghatottan nézte, ahogy anyja kibontja az ételhordót. Mit főztél? - nézett az edénybe. Szólj a párodnak, én addig tálalok. Ültek a divatjamúlt bútorok közt és ették a zöldbablevest meg a mákos tésztát.

A kertből a baba nyöszörgése hallatszott. A férfi felugrott és a gyerekkocsi felé sprintelt.

Már megint felveszi, csóválta a fejét Orsi. A férfi nagy kezével óvatosan emelte fel a gyereket. Nézd csak, mit csinál apa, vitte a kerti asztalhoz, ahol éppen egy falipolcon dolgozott. A gyerek érdeklődve nyújtogatta apró kezét a szerszámok felé. A férfi gyengéd puszikat nyomott a baba arcára és fejecskéjére, ők meg összemosolyogtak. Na, látod, hogy jól választottál, mondta anyja és Orsi egyetértett.