Natasa

Natasa apja az első ember volt az egész városban, sőt az egész megyében, és országosan is nagy tiszteletnek örvendett. Ő volt a megyei pártbizottság elnöke, a városi tanács tagja, országgyűlési képviselő és az elnöki tanács tagja. Anyja a városi könyvtár névleges vezetője. Amikor a lánya megszületett, gondosan választottak nevet, azért döntöttek végül a NATASA név mellett, mert az "oroszosan" hangzott, és ezzel is jelezni kívánták elkötelezettségüket a nagy szovjet eszme mellett. Natasa hatalmas belvárosi lakásban nőtt fel, amely egy teljes emeletet elfoglalt, anyja helyett "egy rokon" látta el a háztartást, akit az "Elnök Elvtárs" természetesen rokoni szeretetből, önzetlenül fogadott be az otthonába. Natasát szolgálati autó vitte az óvodába és az iskolába, a "rokon" főzött, mosott rá, írta alá az ellenőrzőt és kérdezte ki a leckét. De ő ült mellette akkor is, amikor skarlátos lett, és ő hívott mentőt, amikor a skarlát szövődményeként tüdő- és szívbelhártya gyulladás lépett fel, és Natasa félrebeszélt a láztól. Szülei éppen a városi tanács fontos ülésén vettek részt, de azonnal intézkedtek, hogy Natasa külön kórteremben gyógyuljon a gyerekklinikán. Déli gyümölcsöt küldtek és virágot, és már a második napon sikerült időt szakítani a látogatásra is.

Natasa a város legjobb iskolájába járt, és minden erőfeszítése ellenére közutálatnak örvendett. A gyerekek nem barátkoztak vele, minden gyerek gyalog járt iskolába, csak őt hordták autóval, a tanítás után a többi gyerek a játszótéren vadult, egyedül őt várta a kocsi, és vitte haza, ahol egyedül ült a szobájában.

Tíz éves kora körül aztán változás történt Natasa életében. A belvárosi lakás mellett szülei a város kertes övezetében felépítettek egy "nyaralót" mintegy 150 m2-es alapterülettel, és nyár elején a család kiköltözött a hatalmas kert közepén álló házba, ami inkább kastélynak hatott. Ide már egy másik "rokon" is követte őket, aki "segített a kert rendben tartásában". Néha lemosta a családi autót is. Meg ami még jött. A két "rokon" a kert végében álló kis házban talált otthonra.

Mivel nyár volt, Natasával mindenki kevesebbet foglalkozott, így lehetősége volt arra, hogy időnként kiszökjön a házból, senki sem kereste, azt hitték a kertben játszik, miközben ő az utcákon kóborolt és a környékbeli gyerekekkel ismerkedett, akik elejében fenntartásokkal kezelték a "nagy házból" érkező lányt, de Natasa türelmes volt, kivárta amíg elfogadják. Ez volt az első nyár, amikor jól érezte magát. Már bejáratos volt több gyerek otthonába, ahol a szülők távollétében lábasból kanalazták a pörköltet, cukros és lekváros kenyeret ettek, mosatlanul tömték magyukba az ízetlen nyári almát a fáról, és mezítláb futkostak a fűben, és a nézeteltéréseiket gyorsan lerendezték, még némi csetepaté árán is. Natasa is megtanulta megvédeni az álláspontját és kiharcolni magának, amit nagyon akart.

Nyár végén Natasa egy vacsora alatt bejelentette a szüleinek, hogy ősztől a kertvárosi iskolába akar járni. Szülei szörnyülködtek, de Natasa napokig tartó sírása, és hangos hiszti-rohamai végül gondolkodásra késztették őket. Apja egyik beosztottjával utána nézetett az iskolának, és mivel elfogadhatónak találta, hozzájárult, hogy a lánya átiratkozzon.

Négy boldog év következett Natasa életében. Ő is gyalog járt iskolába, mint a többi gyerek, tanítás után együtt kuporogtak a játszótéri padokon, aztán szaladtak haza, hogy a szülők már otthon találják őket. Kivéve Natasát. Ő nem szaladt. Az ő szülei ilyenkor még nem értek haza. A "rokon" terített meg neki, és ő egyedül vacsorázott, egyedül tanult, egyedül feküdt le. Volt, hogy szüleivel két-három napig sem beszélt, alig látta őket, csak a reggeli rohanásban váltottak egy-két szót. Natasát ez nem zavarta, hozzászokott már, hogy alig van kapcsolatuk. Csak nyolcadikban változott meg a helyzet. Egy vasárnapi ebédnél apja nem bontott asztalt a desszert után, hanem Natasához fordult. Beszélnünk kell a tovább tanulásról, mondta. Natasa már várta a beszélgetést, határozott elképzelése volt arról, hogy mit szeretne. Ruhaipari technikumban akart tovább tanulni, mert divattervezői álmokat szövögetett. Ráadásul az iskola alig két buszmegállónyira volt a "nyaralótól", ahol már évek óta laktak. Apja úgy hördült fel, mint akit meglőttek. Szó sem lehet róla! Ez csak gyerekes álmodozás, valami komoly hivatást kell választania, mint ügyvéd, orvos vagy tanár, és ahhoz egy erős gimnáziumban kell tanulni. Natasa vitatkozott, veszekedett, sírt és hisztizett, kijelentette, hogy úgysem fog tanulni, direkt meg fog bukni, és majd szégyenkezhetnek miatta. Apja nem akarta kockáztatni ezt a szégyent, beadta a derekát, így elérte a célját. Az első évet kitűnő eredménnyel végezte, nyári gyakorlatra a ruhagyárba osztották be, ahol megtanult varrógéppel dolgozni, és egy hónapon át munkaköpenyeket állított össze. Kicsit unalmas volt, de rájött, hogy így legalább jól megtanulja a gépi varrás fortélyait, ami jól jön majd, ha ruhákat tervez. A második évben kedvenc tantárgya lett az anyagismeret, gondosan tanulmányozta a különböző szövési technikákat. Egyre jobban érezte, hogy ez az ő útja, és lelkesen olvasta a divatlapokat. Apja egyik munkatársa, aki ismerte a terveit, úgy gondolta az "Elnök elvtárs" kedvében jár, ha meglepi a lányát néhány francia és olasz divatlappal. Natasa boldogan vetette magát az újságokra, de nyelvtudás híján, olvasni nem tudta, csak a képek alapján próbált tájékozódni. Meg kell tanulnom franciául vagy olaszul, esetleg angolul, gondolta lelkesen, vagy talán mindhárom nyelven! Csak így lehet külföldi sikereket elérni.

Angolul akarok tanulni! - fordult apjához, de az teljesen elutasító volt. Angolul? Szó sem lehet róla! Tanuljon oroszul, vagy lengyelül, esetleg németül, tekintettel az NDK-ra, de az ő pozíciójában nem engedheti meg magának, hogy az emberek azt gondolják, bármelyik családtagja a bűnös nyugat felé kacsingat! Natasa megint vitatkozott és sírt, hisztizett és könyörgött, de ezúttal semmi sem hatott.

Ő azonban megmakacsolta magát, és az antikváriumban, titokban vásárolt angol-magyar szótárral felszerelkezve próbálta lefordítani a cikkeket.

Éppen a második év utáni nyári gyakorlatát töltötte a ruhagyárban, ebédidőben az udvaron üldögélve böngészte a szótárt, amikor megállt mögötte valaki. Angolul tanulsz? - hallotta egy srác hangját. Aha! - mondta és felpillantott. A világ legfeketébb szemeibe nézett. Honnan tudod, hogy ez angol? - kérdezte, csak hogy mondjon valamit. A fiú lezöttyent mellé. Tudok angolul, mondta. Natasa érdeklődése azonnal feltámadt.

Tényleg? Hol tanultál?

Két évig laktunk Angliában.

Nem akarnál megtanítani? - érdeklődött óvatosan Natasa. Megfizetem. A fiú fekete szeme dühösen villant. Nincs szükségem a pénzedre, vetette oda, felpattant és elsietett a műhelyek felé.

Natasa ijedten nézett utána. Eszébe sem jutott megbántani ezt a fiút, inkább kicsit zavarban volt, mert furcsa hatással volt rá a srác tekintete.

Másnap ebédidőben a fiút kereste. Elballagott a műhelyek felé, de még a nevét sem tudta. Bekukkantott a lakatosműhelybe, de nem látta, aztán a műszerészekhez nézett be, de ott sem volt. Már csak a villanyszerelők maradtak. Csak ott lehet. Óvatosan dugta be a fejét az ajtón. A fiú a munkaasztalon ült, valami szendvicset evett és egy újságot olvasott.

Szia! - köszönt Natasa. Ne lőj, békés szándékkal jöttem!

A fiú elnevette magát. Natasa gyomrában kis remegés indult. Nagyon tetszett neki ez a srác. Elnézte fekete szemét, sötét, rakoncátlan haját, karcsú termetét. A fiú is elkomolyodva nézte őt.

Felberregett az ebédidő végét jelző csengő. Most mennem kell, mondta a fiú. Megvárlak a műszak végén a kapunál. Natasa bólintott. Szíve a torkában dobogott.

Amikor a kapuhoz ért, a fiú már egy biciklinek támaszkodva várta. Egymás mellett ballagtak, leültek a folyópartra. Natasa elővette a divatlapot és a szótárt, mesélt a terveiről, és hogy ehhez szüksége lenne nyelvtudásra.

A fiú elmondta, hogy ők artisták, egy utazó cirkusznál dolgoztak hosszú évekig. Éltek Franciaországban, Spanyolországban, Angliában, és ő mindenhol járt iskolába. A társulat is több nyelvű volt, a gyerekekre ragadtak az idegen szavak. Aztán a nagyapja betegsége miatt hazajöttek. Amikor vissza akartak menni, nem kaptak útlevelet és kiutazási engedélyt. Azt mondták nekik, dolgozzanak itthon, éljenek szocialista ember módjára, és keressenek "rendes" foglalkozást. Apja jelenleg ácsként dolgozik, anyja meg ebédosztó egy iskolában. Ő meg segédmunkás a villanyszerelők mellett. Micsoda szemétség! - méltatlankodott Natasa.

Már órák óta beszélgettek, le sem vették egymásról a szemüket. Mennem kell, rémült meg Natasa, amikor észrevette, hogy sötétedik. Elvihetlek, mondta a fiú, a biciklire mutatva. Natasa a vázra ült, kezük egymás mellett markolta a kormányt, a fiú haja Natasa hajával keveredett, érezték egymás testének illatát. A házhoz közeledve Natasa észrevette, hogy apja szolgálati autója elsuhan mellettük. Ne gyere tovább, állította meg a fiút, holnap találkozunk. Sietve akart elmenni, de a fiú utánakapott, magához húzta és szájon csókolta. Hogy el ne felejts holnapig! - mondta. Soha! - súgta vissza Natasa és elrohant.

Másnap délután már rutinosan ült fel a kerékpárra, a folyóparton együtt bogarászták a divatlapot, a fiú tanította az angol szavakat, de egyre kevésbé figyeltek a nyelvtanulásra, csókolóztak, semmiségekről beszélgettek egymáshoz simulva. Egy hét sem kellett, már alig tudtak meglenni egymás nélkül. Lángolt köztük a szerelem. A találkozások helyszínét a kertvárosi kis ligetbe tették át, ahol az eldugott padon senki sem zavarta őket. Lassan ősz lett, megkezdődött az iskola, elromlott az idő, október vége felé hideg szél kezdett fújni, fáztak a parkban. Natasa, tudta, hozzájuk nem mehetnek. Gyere el hozzánk, kérte a fiú, már beszéltem rólad a szüleimnek. Natasa megilletődve lépett be a külvárosi lakásba. Sose járt még hasonlóban. A falakon képek cirkuszi előadásokról, a szülők, ahogy a trapézon dolgoznak, aztán már hárman, a fiúval, mindenhol a vándorélet bizonyítékai, különleges bútorok, tarka ágytakarók, szőnyegek és dísztárgyak. A fiú apja, hatalmas, konok cigány férfi, az anyja, törékeny, szőke, porcelánbőrű gyönyörű nő, kedvesen fogadták. Natasa látta rajtuk a szomorúságot, a nő szeme minden semmiség miatt könnyben úszott, apja keserűsége szinte kézzel fogható volt. Elvették az életünket, mondta. Natasa megértette őket. Ugyan kinek jó az, ha nem élhetnek a művészetüknek, gondolta sokszor. A fiúnak nem volt külön szobája, a sarokban álló heverőjén bújtak össze, és egymást átölelve zenét hallgattak, vagy beszélgettek a szülőkkel. Az apa széles látókörű, okos ember volt, a nő pedig érzékeny és szeretet-teljes. Natasát kislányaként kezelte. Haját megfésülte, levágta, támogatta a divattal kapcsolatos terveiben, felolvasta a francia lapokban megjelent cikkeket, megcsodálta a rajzait.

Már hetek óta járt a család lakására, amikor szülei észrevették, hogy egész nap nincs otthon. Követelték, hogy fejezze be a csavargást, iskola után azonnal menjen haza, ha nem teszi, kocsit küldenek érte az iskolához, és ő hiába veszekedett és sírt, nem volt hatása. Kiskorú vagy, mondták neki. Megtilthatjuk, hogy fiúkkal találkozz. Csak EGY fiúval találkozok, és nem csinálunk semmi rosszat! Megvizsgáltathattok nőgyógyásszal is, ha akarjátok. De a szülők hajthatatlanok voltak. Amíg le nem érettségizel, addig nem találkozhattok.

Natasa sírva számolt be a fiúnak szülei döntéséről. Ezt nem tehetik velünk, szorította magához a fiú. Egy napot sem birok ki nélküled, nem hogy nyolc hónapot. Aztán Natasa gondolt egyet és a "rokon" asszonyhoz fordult, aki kicsi gyerek kora óta gondozta. Sírva vallotta be, hogy szerelmes, de szülei eltiltották a fiútól. Pénzt ajánlott az asszonynak, ha megengedi, hogy a kert végében lévő házikóban találkozhasson a szerelmével. A nő beleegyezett.

Amikor a fiú először belépett a kis kerti kapun és meglátta a hatalmas házat, elsápadva fordult Natasához. Ki a Te apád? - kérdezte. Natasa megmondta. Ez nem lehet igaz, fogta a fejét a srác, hát ő az, aki közbelépett és bevonatta az engedélyünket, mert veszélyesek vagyunk a társadalomra...

Nem maradhatok itt. Natasa sírva kapaszkodott a karjába. Mindegy, hogy ő kicsoda, mondta, mi akkor is összetartozunk. Én nem vagyok Ő! Nekem Te vagy a legfontosabb. Maradj velem. Már csak néhány hónap, és nagykorú leszek, itt hagyok mindent és mindenkit. És a fiú nem tudott ellenállni.

Minden nap jött, és szerelmesen bújtak össze a "rokon" kis lakásában. Natasa így is boldog volt, csak a fiún látszott, hogy nyomasztja ez a helyzet. Hogy le ne bukjanak, Natasa éjjel tanult, mert az érettséginek sikerülnie kellett, hogy Pestre mehessen az Iparművészeti Főiskolára. Tervezgettek. A fiú is felköltözik, ott nem lesznek szem előtt és élhetnek szerelemben, amíg össze nem házasodhatnak. Semmi sem tart örökké, egyszer csak visszaadják az engedélyt, akkor újra artistaként dolgozhatnak, és ők, mint férj és feleség külföldre mennek, ahova nem ér el a nagy hatalmú apa keze.

A szülők azonban megsejthettek valamit, mert nem támogatták Natasa továbbtanulási szándékát. Szó sem lehet róla, hogy Pestre költözzön egyedül, mondták, itt fog maradni, beiratkozik a jogi egyetemre és ott folytatja a tanulmányait. Ezt a gyerekes és léha dolgot el lehet felejteni, és olyan hivatást választani, ami megfelel a szocialista erkölcsnek, tiszteletre méltó és nem mellesleg jól is jövedelmez. És ez alkalommal Natasa hiába küzdött, veszekedett, hisztizett, semmi sem segített.

Kezdett idegileg felőrlődni. Ahogy betöltötte a 18. évet, azonnal össze akartak házasodni. Már a hivatalnál elakadtak. Az ügyintéző mosolyogva vette el a bejelentő lapot és a személyi igazolványokat, ők vártak a folyosón összeölelkezve, amikor megjelent apja titkára. Sajnálom, mondta, az édesapja várja önt az irodájában. Natasa robbant. Nem megyek sehova, nagykorú vagyok, nem akadályozhatja meg, kiabálta. A beosztott elsomfordált, a fiú a fejét rázta, nem lesz ebből semmi, apád egy vadállat.

Ez rossz lépés volt, felhívták magukra a figyelmet, és apja számára kiderült a kapcsolatuk, és a fiú személye. Este telitorokból ordított a lánnyal. Tönkre teszi az ő makulátlan hírnevét, alá ássa a tekintélyét, ha egy semmirekellővel együtt említik a nevét. Ezt az aljas kapcsolatot a "cigánygyerekkel" azonnal be kell fejezni. Natasa szembe szállt az apjával, ő is kiabált. Most nem kellett eljátszani a hisztériás rohamot, a félelem, hogy elveszíti a fiút, kiforgatta önmagából, megvadulva sikoltozott, tárgyakat vágott a földhöz, de apja ezúttal megbüntette, mentőt hívott, és beszállíttatta az ideg- elme klinikára, ahol egy különszobában helyezték el, és azonnal altatni kezdték. A család az érettségire való felkészülés izgalmaira fogta a "kiborulást", és apja elmagyarázta Natasának, hogy addig fog itt maradni bezárva, amíg jobb belátásra nem tér. Amint szakít a fiúval, azonnal kijöhet. Felügyelet alatt leérettségizik, beadja jelentkezési lapját a jogra, és elfelejtik ezt a "kis közjátékot". Cserébe, a fiú és családja visszakapja az engedélyét, sőt apja támogatni fogja, hogy újra külföldre mehessenek dolgozni. Rá van bízva, hogy ezt eldöntse. Natasa képtelen volt dönteni. Nem tudta, hogy élhetne a szerelme nélkül, ugyanakkor tudta, hogy a fiú boldog lenne, ha újra artistaként dolgozhatna. Sírógörcsök törtek rá, nem birt enni, ha mégis bele erőltettek valamint, szinte azonnal kihányta. Lefogyott, infúzióval táplálták, az orvosok már aggódni kezdtek, de apja még mindig nem vette tudomásul, hogy baj van, ragaszkodott hozzá, hogy Natasa mondja ki, szakít a fiúval. Ő azonban nem tudta ezt megtenni.

Aztán egy éjjel arra riadt fel, hogy a fiú mellé ült, magához ölelte, csókolta. Natasa erőtlenül mosolygott. Hogy jöttél be, kérdezte? Lefizettem az egyik beteghordót, mondta a fiú. Fél óráig maradhatok. Natasa suttogva, könnyeit törölgetve mondta el apja feltételeit. Kitalálok valamit, mondta a fiú, Te csak tarts ki. Egyél, erősödj meg, aztán ha kell, elszökünk. Holnapután újra jövök. Ez a látogatás visszaadta Natasa erejét. Reggel megitta a tejeskávét, délben evett egy kis levest, tudtam én, hogy csak megjátszod magad, mondta apja öntelten, azzal az orra alá dugta a jelentkezési lapot, írd alá, utasította, és Natasa szó nélkül aláírta. Ettől a naptól kezdve soha többé egy szót sem szólt az apjához, aki úgy gondolta, ez csak átmenet, a "gyerek" duzzog, de majd észhez tér.

A fiú ezután két-három naponként beszökött, próbálták kitalálni, mit tehetnének. Végül abban maradtak, hogy Natasa látszólag megadja magát, "szót fogad" az apjának, és amint megkapják a kiutazási engedélyt, ők elmennek. Natasa bejár az egyetemre, nem ad okot a kételkedésre, ő meg, ahogy lesz egy kis pénze, hazajön látogatóba, de nem jön a városba, a Dunántúlon megszervezi a szökést Jugoszlávián keresztül és aztán bottal üthetik a nyomukat.

Natasa a megbeszéltek szerint járt el, bejelentette, nem akar már a fiúval találkozni, de megmondta az apjának, ha átveri, és a család nem mehet el békével, botrányt botrányra fog halmozni.

Egy hét múlva a fiú azzal a hírrel érkezett, hogy megkapták a kiutazási engedélyt, néhány napon belül indulnak, többé már nem jöhet. Egy kulcsot adott Natasának, egy postafióké volt, melyet egy távoli rokona nevén bérelt, oda küldi majd a leveleket, Natasa pedig a borítékon feladóként a rokonát megnevezve írhat. Mindketten sírtak, alig tudtak elválni, reggelre Natasa lázas volt, az orvosok újabb gyógyszerekkel próbálták elnyomni a betegséget, féltek, mit szól a nagy hatalmú ember, ha a lánya újra rosszabbul lesz, így senki sem szólt neki a lázról és vörösre sírt szemekről.

Egy hét telt el a fiú elutazása után, amikor Natasa apja elérkezettnek látta az időt, hogy lánya hazatérhessen. Natasa szótlanul ment a szobájába, a szülők elégedettek voltak, nem aggasztotta őket a kedélyállapota, majd kiheveri, mondogatták, fiatal még, talál magának hozzá illő társat.

Natasa leérettségizett, felvételizett az egyetemre, de kereken megtagadta, hogy szüleivel nyaralni menjen. Nem erőltették. Apja úgy gondolta, sikerült őt megtörni, anyja meg valószínűleg nem is gondolt rá, mint ahogyan egész életében.

Natasa minden héten felkereste a kispostán a postafiókját, megához vette a fiú levelét, egy biztonságos helyen elolvasta, megírta a választ és várt a következő levélre. Csak ez éltette. Idegei pattanásig feszültek. Ősztől bejárt az egyetemre, élt csendes visszavonultságban. A fiú tavaszra igérte a szökés megszervezését, javasolta, hogy Natasa keressen indokot, hogy Pécsre utazhasson, ha kell, ezért ő egy Baranya megyei évfolyamtársnőjével kezdett barátkozni, bemutatta a szüleinek, azok örvendeztek, minden megy a tervek szerint, már talált barátnőt, nemsokára elfelejti a fiút is.

Március végére nagyjából összeállt a szökés terve. Április közepén a fiú hazajön, Pécsen találkoznak, aztán a Dráván átszökve Jugoszlávián keresztül Olaszországba mennek és ott már biztonságban lesznek.

Így is történt. Natasa szülei gyanútlanul járultak hozzá, hogy elutazzon a barátnőjéhez, Pécsett találkozott a fiúval, boldogan ölelték egymást egy kis szálloda szűk szobájában, másnap a határhoz utaztak, ahol egy helybéli ember segítségével megpróbáltak átkelni a Dráván. Fél éjszaka várakoztak a posványos folyóparton, még sem sikerült, a határőrök kutyája kiszagolta a nyomukat, elfogták őket. A járőr parancsnok rendes volt, nem zárta őket külön helyiségbe, még vacsorát is hozatott, biztosan úgy gondolta, két meggondolatlan fiatal, lesz ezeknek elég baja, hadd szeressék egymást egy kicsit még.

Natasát nem érdekelte, hogy börtönbe kerül, egyedül a fiúért aggódott, mi lesz vele. Az aggódás és az évek alatt átélt terror és tiltás hatására újra összeomlott, amikor elválasztották a fiútól, őrjöngve ment neki a rendőröknek, lőjetek le, kiabálta, és ütötte-rúgta őket, és a fiú már nem volt ott, hogy segítsen. Apja parancsára hazaszállították, és újra elhelyezték az idegklinika kis egyágyas szobájában, ahol szigorú őrizet alatt tartották. Natasa teljesen kifordult magából. Volt, hogy napokig nem szólt senkihez, volt, hogy sírva könyörgött, mondják meg, hol van a szerelme, volt, hogy átkozódott és fenyegetőzött, aztán megint mély hallgatásba merült. Képtelen volt aludni, csak a fiúra tudott gondolni. Bármit megigért volna az apjának, cserébe, ha nem bántják a fiút, de az apja egyszer sem látogatta meg, csak a "rokon" asszony jött néha, hogy tiszta fehérneműt és egyebeket hozzon be számára. Őt azonban hiába faggatta, nem tudott semmit.

Aztán, úgy egy év múlva, hajnalban nyílt az ajtó, de nem a megszokott takarítónő jött, egy fiatal beteghordó srác volt, híreket hozott. A fiút két évre itélték, már a börtönben van, azt kéri, legyen türelmes és várjon, szereti, és csak rá gondol, ahogy kiengedik onnan, azonnal tudatja, és meg fogja oldani valahogy az életüket.

Natasa egész nap sírt a megkönnyebbüléstől. A fiatal beteghordó időről-időre megjelent, híreket hozott, aztán egy napon nem reggel jött, hanem délután, és a fiú anyja is vele volt. Szája elé tett ujjával jelezte Natasának, hogy maradjon csendben, és egy levelet adott át, aztán mindketten elsiettek. A levélben tudatta, hogy a fiú jól van, még egy év és szabadul. Azt üzeni, hogy szereti, és újra arra kéri, tartson ki, legyen okos, hogy hazamehessen. Natasa is levelet írt titokban, amit a beteghordó fiú eljuttatott a fiú anyjához. Ebben megírta, hogy nem megy haza, mert a szüleit látni se birja, inkább a kórházban várja meg fiú szabadulását, itt talán könnyebben tudnak találkozni is, mint az apja házában. Üzenetek jöttek-mentek, Natasa már számolta a napokat, amikor újra láthatja a szerelmét.

Egy nap a beteghordó hordággyal érkezett, szótlanul intett, hogy feküdjön rá, az ágyba gyűrte a takarót, hogy minél később derüljön ki, hogy üres, kitolta Natasát az épületből, a klinikakertben átadott neki egy szatyor ruhát, öltözz át valahol, sürgette, aztán menj a srác rokonához, akinek a nevén leveleztetek. Siess, mert mindjárt keresni fognak. Natasa két percen belül kint volt az utcán, futva tette meg az utat a megadott címre, hiszen tudta, hogy a fiú ott várja.

Attól, ami ott fogadta, úgy érezte megáll a szive, a következő pillanatban pedig ölni tudott volna. Ott volt a fiú. Egyik karja hiányzott. Az arcán hatalmas sebhely, orra betörve. Natasa magához ölelte, mit csináltak Veled, sírta. A fiú elmesélte, hogy az elfogásuk után, amikor már elválasztották őket, emberek jöttek, kínzással akarták rávenni, hogy vallja azt, elrabolta Natasát és meg akarta ölni. A karját annyira összetörték, hogy amputálni kellett, az arcát és altestét szétrúgták, nem férfi többé. Végül beérték annyival, hogy két évre lecsukták. Nem akarta, hogy Natasa megtudja, mit tettek vele, félt, hogy kárt tesz magában, most is csak azt akarta, hogy lássa, már semmit sem tehet, nem dolgozhat artistaként, sőt egy karral sehogy, nem tud gyereket nemzeni, el szeretne búcsúzni. Elhagysz? - döbbent meg Natasa. Nem hagylak el, elengedlek. Próbálj meggyógyulni és felejteni. Te egészséges vagy, és annyira szeretlek, hogy képtelen vagyok így magamhoz kötni. Natasa azonban nem így gondolta. Együtt maradunk, mondta, nem érdekel, hogy lesz gyerekem, vagy nem. Majd én eltartalak, ha kell. Mindegy, hogyan, de együtt leszünk.

A fiú hiába győzködte, Natasa makacsul kitartott. Nem válhatunk el, mondta.

De én nem akarok már élni, fakadt ki a fiú. ÍGY nem tudok élni. Néhány nap és kiderítik, hol vagyunk, megint elvisznek tőlem, és soha nem fognak visszaengedni. Én meg akarok halni, de azt akarom, hogy Te élj.

Már most sem élek, bújt hozzá Natasa. Milyen életet szánsz Te nekem? Ha meghalsz, megzavarodok, már így is bezárva tartanak, mint egy veszélyes állatot. Szerinted mit tesznek velem, ha most megtalálnak. Lehet, hogy élő halottat csinálnak belőlem. Nem akarhatod, hogy így éljek. Itt maradunk, amíg ránk nem találnak, legalább addig szerethetjük egymást, aztán haljunk meg együtt.

Amikor a rokon hazaérkezett, megkérték, figyeljen, mikor jönnek értük, addig hagyja őket magukra, legyen néhány boldog napjuk. A közös öngyilkosságot nem említették.

Majdnem egy hétig sikerült bujkálni, mire a nyomukra akadtak. Amíg a házban lakó romák az udvaron a civilruhás rendőrökkel ordibáltak, ők a hátsó ablakon át elszöktek. A vasúti sínek felé futottak. Natasa a fiú ép kezébe kapaszkodott. A töltés oldalához simulva vártak. A rendőrök a környéket pásztázva keresték őket. Még négy perc, és jön a pesti gyorsvonat, mondta Natasa, csak addig meg ne találjanak. Már hallották a vonat kattogását. Most! A sínre futottak, a fiú magához ölelte, csukd be a szemed, kiabálta, de Natasa látni akarta az utolsó pillanatig. Hatalmas lökést érzett, fájdalom hasított a testébe, markolta a fiú ruháját, valami erő feldobta, aztán hatalmas, sikoltó hang, ahogy a vonat fékezett és csend...

Amikor látása kitisztult, a fiú arca az övé mellett feküdt. Nem haltunk meg, suttogta, ez hogy lehet... Valaki kiabálva szaladt a vonat mellett, és lassan visszatért az érzékelés. A fiú szeme nyitva volt, de üresen nézett a semmibe. Meghalt, döbbent rá. Én meg élek. Magához akarta ölelni, de a test nem volt ott. Hallotta saját ordítását és érezte, ahogy elönti a fájdalom. Rángatták és beszéltek hozzá, de nem értette, csak sikoltozott, amíg el nem vesztette az eszméletét.

Kórházi ágyon tért magához. A nővér gyengéden, a szemében szánalommal fogta meg a kezét, szólok a doktor úrnak, mondta, és elsietett. Natasa néhány percig nem tudta mi történt, és hol van. Fel akart kelni, de valami furcsa volt, lerántotta a takarót, és ahogy lenézett, meglátta. Hiányzik mindkét lába. Aztán robbanásként törtek fel az emlékek, maga előtt látta halott szerelmének szétroncsolt testét, üveges szemét. Az orvos már a folyosón hallotta Natasa üvöltését, hozzanak nyugtatót, kiabálta futás közben. De már késő volt. Ő mindenre emlékezett, és még annál is többre. Azt is látta, amit nem láthatott. Látta, amit szétverik a szerelmét. Látta apja diadalmas alakját, amint karját összefonva áll a testük felett. Látta, amint benyúl az ablakon hatalmas kézzel és ellopja az ő lábait. Nem tudott megbirkózni ezekkel a víziókkal.

Lassan ébredt a kábulatból. Anyja ült az ágya mellett rémülten. Natasa nem értette, mit keres ott. Hiszen eddig még alig látta egy méternél közelebbről. Hát Te? - próbálta kimondani, de nem tudta. Csak nézett rá, de szemei mindent tükrözhettek, mert anyja megfogta a kezét, bocsáss meg, suttogta, hogy mások meg ne hallják. Az újabb adag altató, amit az infúzióba nyomtak, hatott.

Amikor újra öntudatra ébredt, anyja még mindig ott ült. Natasa már tudott beszélni. Mit bocsássak meg ELVTÁRSNŐ? - kérdezte, és anyja szinte megsemmisült. Ne kiabálj kérlek, próbálta nyugtatni, de őt nem érdekelte. Jó, megbocsátok, mondta. De van egy feltételem. Csak mondd, mi az, kapott a szón az anyja. TÁMASZD FEL A SZERELMEMET! - üvöltötte. Tessék! Most mutassátok meg, mit tudtok! Hol van az a szemétláda, aki megcsinált? Nem mer a szemem elé kerülni, mi?

Újabb altatásból ébredt. Anyja eltünt, egyedül volt a szobában. Hol vagy? - kérdezte, mert mintha a fiú hangját hallotta volna. Látta magukat, ahogy a fiú ágyán hevernek összebújva, a magnóból zene szól, a kedvencük... énekelni kezdett... "A szívtelen időt megfordítanám...", először csak csendesen, aztán a sírástól elcsukló hangon, végül teli torokból, a sírástól zihálva. Orvosok és nővérek futottak a folyosón, Natasa kétségbe esetten kapaszkodott beléjük, segítsetek meghalni, kérlek, kérlek...

Hetek teltek el, Natasa mintha megnyugodott volna, az egy személyes szobában szinte mindig csend volt.

Az orvosok kezdtek bizakodni, hogy talán felépül, így egy alkalommal apja is meglátogatta. Magabiztosan, a fontos emberek öntudatával lépett be a szobába. Nem számított a látványra, ami fogadta. Natasa haját szinte kopaszra vágták, hogy könnyebb legyen kezelni, és ne tudja kitépni, szeme beesett, arca kisértetiesen sápadt volt. A tolószékben ült, lábcsonkjai kilátszottak. A férfi döbbenten megállt, Natasa szeme kitágult, aztán hangosan kiabálni kezdett: Apám, hát eljöttél? Megnézed a lányodat? Kivetette magát a tolószékből, a földre esett, orrából, szájából vér folyt, égnek emelte csonkjait. Nézd, nézd, sikoltozta. Boldog vagy, apám? Nem tudok már szökni... Magába zuhant, a nővérek futottak oda, nem mertek a kővé dermedt férfira nézni, Natasát visszafektették az ágyba, és sietve elhagyták a szobát. A folyosón az emberek, betegek és látogatók döbbenten hallották az őrület hangját: "Gyere apám, simogasd meg a lányod karcsú lábait, vagy inkább tépd ki a szivét, ó, istenem, segítsen valaki meghalni..." Aztán azt látták, hogy a nagy hatalmú ember tántorogva kifordul az ajtón és két kisérőjébe kapaszkodva lebotorkál a lépcsőn. A szobából már hisztérikus sírással kisérve hallatszott "... A szívtelen időt megállítanám..." Az orvos rohanva érkezett, valaki mondja már meg ennek a fasznak, hogy be ne tegye ide a lábát többé! - kiabálta dühösen. Van nekünk úgyis elég bajunk...

Natasa megkapta a nyugtatóját, mély álomba merült. Orvosok és empatikus nővérek próbálták felkelteni az érdeklődését az élet iránt, de ő, ha meg is szólalt, a halálért könyörgött mindenkinek. Végül már békén hagyták, négy óránként megkapta a nyugtatóját, megetették, aztán magára hagyták.

Csak feküdt az ágyán, ha megfordították, úgy maradt, kiültették a tolószékbe, meg se mozdult, nézett valahova. Néha mosolygott, néha remegett a szája és csendesen sírdogált. A nővérek csak akkor ijedtek meg, és szaladtak orvosért, ha meghallották, ..."A szívtelen időt megfordítanám..."

Múltak az évek, a nagy hatalmú emberek a süllyesztőbe kerültek, köztük Natasa apja is. Nem volt már lehetősége emberek sorsát irányítani, befolyásolni, felemelni, vagy megtorolni vélt és valós bűnöket. A rendszerváltás elsöpörte őt is, a felelősségre vonástól rettegve vonult vissza a házába feleségével.

Nem volt már hatalma, hogy fenntartsa az egyágyas szobát a lányának, attól azonban félt, hogy közös kórterembe engedje a többi beteg közé, ezért hazavitette, de Natasa minden alkalommal, amikor meglátta dührohamot kapott. Kegyetlen gyilkos! - visította. Nézz rám, ne oldalogj el, idenézz, te szemét! Aztán sírva ismételgette, boldog vagy apa? Ezt akartad? Most akkor nézd!

Natasát ezért átköltöztették a kis kerti házba, ahol az idős "rokon" gondjaira bízták.

A nagy ház csendes. A magas téglakerítés mögött szinte észrevétlenül él a házaspár. Néha napok telnek el, és egy szót sem váltanak. Az asszony egész nap olvas. A világirodalomba menekül a valóság elől, a férfi csak ül, és néz a semmibe, senki sem tudja, hol járnak a gondolatai.

Csak olyankor vágódik be a kocsijába és hajt el, mintha az ördög kergetné, ha a kerti házban felhangzik a dal. Előbb csak csendesen, aztán egyre hangosabban, végül ordítva... "...A szívtelen időt megfordítanám..."

Az emberek ilyenkor megállnak egy pillanatra. Szegény kislány, mondják egymásnak, és senkinek sem jut eszébe, hogy a "kislány" haja már ősz, arcát ráncok barázdálják.

Futva érkezik az orvos, és a nyitott ablakon át egyre halkuló hangon hallatszik: segítsen valaki meghalni...