Mona

Mona

Kislány volt még, amikor látott a tévében egy szépségkirálynő választást. Lenyűgözte a csillogás és a látszólagos pompa, ami kisérte.

Anyu, én is szépségkirálynő akarok lenni, mondta és szülei, akik semmit sem tudtak erről a világról, gyanútlanul hagyták, hogy dédelgesse az álmokat, sőt segítettek is az oda vezető úton. Ő meg kitalálta magának az új nevét: Mona! Mivel Mónikának hívták.

Járt balettre, edzett, beiratkozott egy tanfolyamra, ahol egy kiöregedett "manöken" és egy társastáncbajnok "oktatta" a lelkes és csinos, vagy kevésbé csinos lányokat, és egy hírlapi fotós készítette a "portfóliókat" kemény összegekért. Az üzlet jól ment. A lányok csetlettek-botlottak ugyan, de mindenkinek "sikerült levizsgázni", és ez biztosította a stúdió bevételeit. Mona is simán vette az akadályokat, bár emiatt nem élhette a gimnazisták vidám életét. Beképzelt, mondták rá a lányok, nem is szép különösebben, mit akar? A fiúk a bomba testét emlegették, de félszegen tértek ki az útjából, vagy erőszakosan közeledtek, amit ő keményen hárított. Szinte légüres térbe került.

Szülei azt szerették volna, ha inkább tanul és diplomát szerez, de ő makacsul ragaszkodott az elképzeléséhez, sírt és hisztizett, míg végül hitelt vettek fel, és ő tizennyolc évesen Pestre költözött.

Magabiztosan kereste fel az első ügynökséget, ahol kinevették. A vezető a fejéhez kapott, amikor meglátta az albumot, ez valami szörnyű, hallotta a hangját a nyitott ajtón át. Vajon ki készítette ezeket a borzalmas képeket? Szegény kislány úgy néz ki rajtuk, mint egy prosti... Megszégyenülten oldalgott el, elment a kedve az egésztől. De hazamenni nem akart. Munkát keresett és próbált megélni valahogy. Divatlapokat nézegetett, már ismerte a fotósok neveit, próbálta megtalálni őket, a telefonkönyvet bújta, szerkesztőségekben érdeklődött, és egy nap szerencséje volt. Egyik újság recepciósa nem hajtotta el, amikor egy fotós után érdeklődött. Kezdő modell vagy? - kérdezte, és Mona bólintott. Sajnos itt nem fogod megtalálni, mondta neki, de megadom a stúdiója címét, ott keresd.

Mona boldogan ment a megadott címre. Csengetésére középkorú, szakállas férfi nyitott ajtót. Bizalmatlanul méregette. Ki küldött? Mona megszeppent, a divatlapnál kaptam meg a címet, mondta, hiszen ez csak félig hazugság... Egy portfóliót szeretnék. Az újság fizeti, vagy Te? Én! - vágta ki Mona. Csak nem tudom, mennyi lesz, nem mondták.

Az összeg hallatán megrogyott a lába, de mindegy, már benne volt.

Na, gyere, mondta a szakállas. Nagykorú vagy? Mutasd az igazolványod!

Vetkőzz, mondta aztán. Sminkest hoztál? Mona a fejét rázta. Azt hittem, csak megbeszélés lesz... Nem érek rá beszélgetni, vakkantott a fotós. Döntsd el, csináljuk, vagy nem. Fél órám van rád. És Mona vetkőzött, a haját az ujjaival fésülte ki. Ósdi ballonkabátjában és mezítláb ment ki az öltözőből. Megállt a lámpák között, kabátját szorosan összefogta a testén. Nem is rossz, dünnyögte a szakállas, és csattogni kezdett a gép. Rázd előre a hajad! Fordulj! Mosolyogj! Nem fogok "csak úgy" vigyorogni, mondta Mona! A férfi elnevette magát, na, nem baj. Vedd le a kabátot. Mona harciasan nézett. Nem veszem! Én modell akarok lenni és nem sztriptíztáncos! Micsoda kis pukkancs vagy te, cukkolta a fotós, hát milyen portfóliót akarsz, ha nem mutatod meg magad. Mona szerencsétlenül állt ott, a hajába túrt, hátra rázta. Fürdőruha? - kérdezte. Nincs itt valahol egy? Hát az nincs, de van itt ez a... - keresgélt a szakállas és egy áttetsző lepedőszerűséget dobott oda neki. Jó lesz ez is, morgott Mona, már nem volt zavarban, dühös volt, amiért készületlenül jött ide.

Magára tekerte az anyagot. Fordulj meg, nézz hátra a vállad fölött, most lefelé, feküdj a földre! Nem fekszek! A szakállas már igazán mérges volt. Akkor mit akarsz? Mona mint a fúria, hajolt előre, állni fogok, esetleg ülni!!! Akkor ülj! Rakd a lábad a zsámolyra, hajolj előre, most hátra, takard az arcod a hajaddal, Most dőlj hátra! Pördülj! Ennyi! Öltözz!

Mona felöltözött. Mikor jöhetek a képekért? Jövő héten. De belőled soha az életben nem lesz modell. Majd meglátjuk!

Egy hét múlva, a szüleitől kikunyerált újabb összeggel, izgatottan ment a stúdióba. A szakállas már várta.

Hát, aranyom, mondta, még magamat is megleptem ezzel a sorozattal. Eléje rakta a képeket, és Mona csak bámult. Az indulat, ami a fotózáskor eluralkodott rajta, valami merev, démoni kifejezést varázsolt az arcára. Hűűű... - mondta, ilyen vagyok? Az áttetsző lepel alatt megmutatkozó sziluettje kislányos, mégis izgalmas volt, rengeteg haja repült, ahogy megfordult.

Te nem a kifutóra való vagy, mondta a fotós. Téged az isten fotómodellnek teremtett. Az arcod egy kincs. Jövő hónapra szervezünk egy igazi fotózást, kozmetikussal, fodrásszal. De azt már nem Te fizeted, keresek neked egy ügynököt. Mona még sose hallott arról, hogy valakinek ügynöke lett volna.

Az ügynök, akihez küldték, egy idősebb disztingvált úr volt. Hümmögött a képek láttán, majd Monára sandított. Van benned valami, mondta. Próbáljuk meg. Kemény feltételeket szabott. 40 %-ot kért a bevételekből, ragaszkodott hozzá, hogy kizárólag rajta keresztül vállaljon munkát, és hasonlók. Két éves szerződést írtak alá.

Büszke volt. A következő fotózást már könnyebben vette. A fodrász halvány melírrel világosította meg kicsit a haját, nagy csavarókra tekerte, a sminkes csillogóra varázsolta az arcát, a rúzs duzzogóvá tette a száját.

És újra elhangzottak a szavak: fordulj! Profil! Nevess!

Nem nevetek! - Mona már megint dühös volt. Megmondtam, nem tudok ok nélkül röhögni. Csattogott a gép.

A portfólió jól sikerült, Mona duzzogós és dühös képei lenyűgözőek voltak.

Először egy rejtvényújság számára állt modellt a karácsonyi számban, két tenyerén szendén egy csillagot tartva.

Aztán egyre többször hívták. Naptárak, poszterek, majd egy divatlap számára is készültek képek. Megőrültek a duzzogós képeiért. És most már tudta, hogy NEM NEVETHET! Ez lett a védjegye. Meg a haja.

Amikor lejárt a két év, ügynöke készült a szerződés meghosszabbítására, ő meg nemet mondott. Az idősödő férfi méltatlankodott. Azt hittem megértjük egymást, és gyümölcsöző az együttműködésünk. Valóban? - kérdezte Mona. Én is kedvellek téged, de ez itt, kicsit szúrja a szemem, mutatott a 40 %-os jutalékra. Ezt itt megfelezzük, és akkor maradok. A férfi a hajába túrt. Még kezdő vagy, el kell, hogy adjalak! Aha! - Mona hangja cinikus volt. Csak, hogy tudd, akik nálad kopogtatnak, azok először engem kerestek meg. Tudom, hogy nem teszel nagyobb erőfeszítéseket. Te autóval jársz, én villamossal. Eltartottalak két évig, mert elég hülye voltam aláírni ezt a szerződést. De ennek vége. Ha velem akarsz dolgozni, akkor 20 %, és maradok.

Húsz éves volt, amikor a társas albérletből egy önálló kis garzonba költözött. Huszonkettő, amikor kifizette szülei jelzáloghitelét. Csak nehogy bajba keveredj, kislányom, ijedezett az anyja. De Mona már tisztában volt a divatvilág buktatóival. Ne félj anya, mondta, engem nem vernek át! Huszonnégy évesen megvette a kis garzont, amit addig bérelt.

Így aztán anyagilag is kezdett felkapaszkodni. Huszonöt éves volt, már a saját kis budai garzonjában lakott, volt bankbetétje, autóval járt, volt munkája bőven. Csak végtelenül magányos volt. Pedig eljárt más modellekkel szórakozóhelyekre, rendezvényekre, kötött is laza ismeretségeket, de tovább nem lépett.

Aztán egy rendezvényen egy férfira esett a tekintete. Harminc éves lehetett. Előbb modellnek nézte, mert gyönyörű volt, de rájött, hogy mégsem az, mert bár elegáns, a mozgása nem olyan kimért, és nem törekedett a tökéletességre. Haja nem volt belőve, nyakkendőjén kicsit ferdén állt a csomó, és úgy egészében a ruházata nem volt olyan kifinomult. A férfi ránézett az asztal túloldaláról, szeme az arcára tapadt és felé indult.

Ugye, ismerjük egymást valahonnan, szólította meg. Mona a fejét rázta. A férfi elgondolkodva nézte, pedig megesküdtem volna... Hát, ha eddig nem ismertük egymást, akkor most változtassunk ezen, kacsintott, és tovább csodálta a lány arcát. Mi a foglalkozása? - tette fel a kérdést. Ruhákat próbálok eladni, válaszolta Mona teljes komolysággal. Szórakoztatta a helyzet. A férfi bólintott. Biztosan nagyon sikeresen, hiszen olyan gyönyörű. Én biztosan megvennék magától bármit... és Mona elkapta a pillanatot, amikor a férfi rájött, ki is ő valójában. A döbbenet és a zavar olyan kedvesen mulatságos volt, hogy Monából kirobbant a nevetés. A férfi tekintete úgy tapadt az arcára, hogy szinte bizsergett a bőre. Most ő mosolygott, és férfi volt komoly. Megijesztettem? - kérdezte Mona. A férfi a fejét rázta. Menjünk innen, mondta. Szeretnék magával kettesben lenni.

Frászt! - mondta Mona. Mit képzel maga rólam? Mondja el itt, amit akar.

Félreért! Valami csendes kis kávézóra gondoltam. Ebben a zajban csak kiabálni lehet...

Hát jó, menjünk. Mona maga sem értette mi történik, de nem akart elválni a férfitől. Valami vonzotta hozzá. Egy hangulatos kis kávézóban ültek és záróráig beszélgettek. Mona később nem emlékezett, hogy miről, csak a férfi hangja zsongott a fülében. Aztán a férfi hazavitte. Nem volt zavarban, mint legtöbben, és nem is csodálta, mint egy festményt, sőt nem is volt birtokló, mint a menő pasik. Nem titkolta a vágyakozását, a harmadik találkozáskor közölte, hogy szerelmes és vele akar lenni mindig. Mona imádta, mert végre úgy érezte, hogy ő is hús-vér nő. Mégis vontatottan kezdődött a szerelmük. A férfi hol megriasztotta, hol elbűvölte a szenvedélyes közeledésével, és Mona nem tudta, hogy adja a tudtára, hogy még nem volt férfi az életében.

A huszonegyedik század küszöbén állunk, mondta a férfi egy este, amikor a ház előtt búcsúztak. Szeretjük egymást, te meg úgy vonakodsz, mint egy középkori szűz. Talán, mert az is vagyok, tört ki Monából a düh. Miért olyan nagy baj az, hogy nem bújok ágyba azonnal bárkivel? Én nem bárki vagyok... És Mona újra látta az arcán, a szemében, amikor felfogta, mit is hallott. Egy este szenvedélyesen csókolózva búcsúztak, és Mona megérezte, nem tudja elengedni, kell neki ez a férfi, kézen fogta, és a lakásába vezette. A tied vagyok, mondta, amikor az ajtó becsukódott mögöttük. A férfi csókja tele volt érzelemmel.

Reggel simogatására és csókokra ébredt. Beszélnünk kell, mondta a férfi, és Mona mosolyogva nézett rá.

Nem védekeztünk, bökte ki a férfi. Nem tudom, te szedsz-e valamilyen gyógyszert...

Minek szedtem volna? - ugrott fel dühösen Mona, maga elő rántva a takarót és mindketten a lepedőre meredtek. Mona elpirulva nézett a férfi szemébe, ő meg szégyenkezve rázta a fejét. Nagyon hülye vagyok, mondta, ne haragudj. Ölelte, csókolta, szorította.

Túl gyorsan vonsz le következtetéseket, mondta Mona komolyan. Gondolkozz, mielőtt valamit kimondasz!

De elveszed az eszemet, vallotta be a férfi. Sokkal jobban örülnék, ha tényleg bolti eladó lennél. Nem tudok mit kezdeni ezzel az egész helyzettel. Néha egy hétig sem látlak, nem tudom hol vagy, mit csinálsz... Hát kérdezz, mondta Mona. Semmi titok nincs körülöttem. Vidéken vagyok, vagy egy stúdióban, de odajöhetsz, ha akarsz, nem tiltja senki. És a férfi ezután gyakran megjelent, amikor dolgozott. Idegenkedve nézte a férfimodelleket, és Mona felfedezte, hogy féltékeny. Mosolygott rajta. Költözz hozzám, mondta a férfinak egy napon. Legalább gondoskodhatok rólad. Anyukád úgyis mindig sóhajtozik, hogy mennyire fárasztja már az utánad való takarítás. A férfi azonnal kapott a lehetőségen, végre megnyugodhatott. Mona az övé volt.

Boldogok voltak és szerelmesek. Mona bemutatta a férfit a szüleinek. Mivel foglalkozol, kérdezte az apja a férfitől, és Mona rájött, hogy eddig a férfi nem beszélt a munkájáról. Eredetileg kőműves vagyok, mondta kertelés nélkül, de van már egy saját cégem, házakat építek vidéken és a fővárosban. Az idős férfi elégedetten bólintott.

Ez jó szakma, mondta. Nehéz időkben az emberek újítgatják régit, van munka, jobb időkben építenek, az meg még több munka és jó megélhetés. Nevettek az öreg bölcsességén.

Aztán Mona is megismerte a férfi anyját. Örömmel ment, de az első pillanattól kezdve érezte az asszony elutasítását. Udvarias volt, de kimért, szavai kedvesen, de hidegen csengtek, néha mintha gúny és megvetés látszott volna az arcán. Nem tudtak egymáshoz közel kerülni, Mona hiába tett erőfeszítéseket, az asszony mintha észre sem vette volna.

Egy évvel a megismerkedésük után a férfi megkérte a kezét, és Mona szerelmesen csókolta, izgatottan készült az esküvőre és a házasságra. A férfi házat épített, ahova majd az esküvő után beköltöznek. Ezt a házat különös gonddal tervezte meg, az emeleten a gyerekek birodalmával, tetőterasszal és lépcsővel a kert felé, a földszinten a nappali traktussal és a szülői lakosztállyal, kertre nyíló hálószobával, babaszobával, ahol az első években a gyereknek is lesz helye, később pedig dolgozószoba. Mona a készülődés lázában vette észre, hogy gyermeket vár. Ijedt és boldog volt egyszerre. Gyerekünk lesz, ujjongott, és a férfi boldogan szorította. Mi lesz a munkámmal? - ijedezett. Már így is öregnek számítok, ha most kihagyok egy-két évet, soha nem kerülhetek vissza. El tudlak tartani benneteket, mondta a férfi, ne agyalj ezen! Meg leszünk, csak vigyázz magadra és a gyerekre.

Az esküvő egy csoda volt, és csak ketten tudták a titkot, amely még inkább szította a szerelmüket. Mona a terhesség feléig dolgozott, aztán már a házat csinosította, a gyerekszobát rendezte, kötött és horgolt a kislány számára.

Kilenc óra vajúdás után boldogan vette a karjába pici lányát, a férje csókolta, ahol érte, boldogan vitték haza, nem tudtak betelni vele. Mona elborzadva nézte ráncos hasát, a striákat a mellén, de szoptatott elszántan, mert első volt a gyerek, akinek mindent meg akart adni, amit csak tudott.

Fél év telt el, amikor az ügynöke kereste. Szoptatsz még? - kérdezte. Nem, sajnos elapadt a tejem, mondta Mona. Hát vigasztalásképpen mit szólnál egy csodás munkához Lengyelországban? Zakopánéba kellene utaznod egy hónapra, és viheted a családodat is, ha gondolod. Novemberben kellene indulnod, és először stúdióban, majd a havas hegyek között egy parfümhöz fotóznák az arcodat. Vetkőzni sem kell, csak a hajadra és a durcás szádra fókuszálnak. Mona nevetett az örömtől. Végre, közel egy év után ismét lesz jövedelme, kellemetlen volt számára a tudat, hogy semmit nem tesz a családjáért.

Férje nem úgy reagált, ahogy képzelte. Hogy gondoltad? - dühöngött. Kirángatni a gyereket a tél közepén és szállodai szobákban lakni? De csak egy hónap! - kérlelte Mona. Ha te is jössz, a gyerek egy percig sem lesz egyedül. Most tél van, alig van munkád, velem jöhettek. Nem! A férfi nem engedett. A gyereknek ennyi idősen itthon a helye a megszokott ágyában, környezetében. Hagyd a fenébe a munkát.

Nem hagyom! Veszekedtek. Megyek, és kész. Viszem a gyereket, majd keresek valakit, aki gondját viseli ott. Nem viszed sehova az engedélyem nélkül, szóval itt marad. Menj, ha annyira akarsz. Mennem kell..., kérlek, gyere velem! - könyörgött Mona. Úgy is utánam jönnek, gondolta. Hitte, hogy a férje belátó lesz. Feszült napok következtek, kerülték a veszekedést, a férje szinte kétségbe esetten szeretkezett vele, ő meg szerelmesen tapadt hozzá, szeretlek, szeretlek, ismételgették. Aztán indulni kellett, a férje kimérten csókolta meg, Mona sírva ölelte mindkettőjüket, gondold meg, kérlelte a férfit, gyertek utánam.

Napokig várta, hogy egyszer csak megjelennek, de hiába. Egy hét után nem birta tovább, hazatelefonált.

Senki sem vette fel a kagylót. Újra várt, a férjét próbálta elérni, nincs bent, mondta a titkárnő. Itt hagyta a mobilját. A hangja ellenséges volt. Mi köze ennek a nőnek a kettőnk kapcsolatához? - mérgelődött Mona. A fotózás jól haladt, a megbízó újabb kéréssel állt elő, legyen a kozmetikai cég arca, egy éves szerződés lenne, ebből egy hónap az intenzív munka, aztán csak alkalmanként kellene egy-egy napra Varsóba utazni, hogy a terméket népszerűsítse, megmutassa magát rendezvényeken és a tévében. De egy évig más munkát nem vállalhat. Mona boldog volt. Egy kicsit tovább kell ugyan maradni, de aztán egy évig szabad lesz, csak a kislányával foglalkozhat. El szerette volna újságolni a férjének, de képtelen volt elérni.

Este a lakásukat hívta. A telefont anyósa vette fel. Mit akarsz? - kérdezte ellenségesen. Csókolom, mama, a férjemmel szeretnék beszélni, mondta kedvesen és csodálkozott. Mit keres ott ilyenkor az asszony. Nincs itthon. Hagyd békén. A fiam beadta a válópert. Nem szeret már téged, más nő van az életében. Micsoda? - Mona úgy érezte elájul. Elhagytad őt is és a gyerekedet is. Most én gondozom. Intézkedj, mert ide nem jöhetsz vissza. Nem hiszem el, kiabált Mona. A férjem szeret engem, nem hagyna el!

Szokj hozzá a gondolathoz, hogy nem vagy nélkülözhetetlen. A fiam végre egy valódi nőt talált, nem egy kirakati babát.

Ki az a nő? - sírt bele a telefonba Mona.

Semmi közöd hozzá, de végül is nem titok, a munkatársa az. Mona megsemmisült.

Reggel még egyszer próbálkozott, de a férje kimért volt és elutasító. Én megmondtam. Nem fogom a gyereket rángatni. A foglalkozásod és a családi élet nem fér össze.

És mi van a szeretőddel, az összefér a családi élettel?

A férfi hallgatott. Nincs ennek a beszélgetésnek semmi értelme, mondta, és Mona szinte látta, ahogy a hajába túr.

Rémült volt és elkeseredett. Majd otthon mindent tisztázunk, gondolta, miközben dolgozott, hogy a figyelmét elterelje a gondokról. Arcára szinte ráfagyott a közöny, a fotós megszállottan fényképezte, szencáziós vagy, mondta. Ez a vad tekintet és a szinte maszk-szerű arc, oltári szexi.

Teltek a napok, hetek, Varsóban szerepelt a tévében, újságcikkek jelentek meg róla, de ő szenvtelenül utasított el minden további felkérést. Számolta a napokat és végre indulhatott. A reptéren nem várta senki. Taxit hívott, és a házukhoz ment. A kocsija a felhajtón állt.

Az ajtóban belülről benne volt a kulcs. Csengetnie kellett. Anyósa nyitott ajtót, karján a kislány.

Édesem, nyúlt felé Mona, de a gyerek nem ismerte meg, anyósa nyakába temette az arcát, aki elutasítóan nézett rá. Mit akarsz itt? A válás folyamatban van, a fiam már mást szeret. Az összes cifra cuccod a kocsidban van. Ide ne gyere többé. A bíróság bizonyára megfelelően értékeli, hogy a kurválkodás miatt elhagytad a kislányodat. Szinte undorral nézett végig rajta, aztán bevágta az ajtót.

Mona a kocsijához botorkált, tényleg ott volt a holmija a csomagtartóban és a hátsó üléseken. Berakta a bőröndjét és a férje irodájához hajtott. A titkárnő elutasító volt és kimért. Vidéken van, mondta. Próbáld meg mobilon. Sápadt arcát és megvékonyodott alakját látva elhúzta a száját. Elég szarul nézel ki! - hangjában káröröm csengett.

Mona a kis budai lakásához ment. A cuccait a kocsiban hagyta. A férjét hívta, de az nem vette fel a telefont. Üzeneteket írt. Itthon vagyok, kérlek, beszéljünk. Ne tedd ezt velünk. Nem érkezett válasz.

Étlen-szomjan várt egész nap és egész éjjel. A férfi nem jött. Hát eldobott, gondolta. Elveszítettem mindent. A kislányomat is.

Reggel forró vizet engedett a kádba. Ivott néhány korty bort, hogy bátorságot merítsen és egy kicsit eltompuljon. Nehogy az utolsó percben felülkerekedjen benne az életösztön. Beleült a kádba, elzárta a vizet, nehogy kárt tegyen az alatta lévő lakásban, aztán a kezébe vette a borotvapengét és vágott. A penge kiesett a kezéből és eltünt a habos vízben. A vér nem spriccelt olyan erősen, mint ahogy várta, de nem találta a pengét, hogy újra vágjon, és kába is volt, ezért csak ült ott, és érezte, amint száll el belőle az élet... A kislányára gondolt, aztán minden elsötétedett.

Éles fény és zajok között ébredt. Nem tudta hirtelen, mi történt vele. Baleset?

Aztán bevillantak az emlékek. Hát nem sikerült. Próbált megmozdulni, de gyenge volt, a feje felett egy palackból vér csepegett a karjába. Szék csikordult, a férje rémült arcát látta maga fölé hajolni, de becsukta a szemét. A férfi az ép kezét fogta, nézz rám, kérte sírva, de ő nem akarta látni. Semmit sem akart. Meg akart halni. A gyereke nem ismeri meg. A férje megcsalta és elhagyta. Semmi nincs, amiért élnie kellene. A nővér jött be. Kimenne egy percre, kérte a férfit és Mona fölé hajolt. Szeretne fürödni? - kérdezte. Vagy inkább az orvossal beszélne? Mona a fejét rázta. Nem kell semmi, kérem, zárja be az ajtót. Félek, hogy bejönnek ide és bántanak. Az ápolónő szinte ijedten nézett rá. Nem zárhatom be... Mona hisztérikussá vált. Sírva kiabált. Senki se jöjjön ide, nem akarom. A nő elsietett. Mona felült az ágyon, kihúzta a transzfúziós tűt és azzal próbálta megnyitni a sérült artériát. Megkönnyebbült, amikor a vér bugyogni kezdett a sebből. Hátradőlt. A férje rohant be, próbálta elszorítani a sebet, de Mona küzdött. Hagyj, kiabálta, nem akarok élni! Orvosok rohantak, de ő ezt már nem látta, újra elveszítette az eszméletét.

Kábán ébredt. Meg akart fordulni, de nem tudott. Rémülten látta, hogy az ágyhoz van kötözve. Középkorú nő közeledett. Felébredt, aranyom? - kérdezte. Mona könyörögve nézett rá. Beszélni nem tudott, nyelve a szájpadlásához tapadt. Szomjas? - kérdezte a nővér, Mona bólintott. Az asszony megitatta. Jól kitolt magával, mondta. Most egy darabig biztosan így tartják, nehogy kárt tegyen magában. Monát nem érdekelte. Fájt a háta, a dereka, hasogatott a feje. WC-re kell mennem, mondta. Ágytálat tettek alá, később a nő lemosta a testét. Megköszönte. Mióta vagyok itt, kérdezte, mert az átélt eseményeket nagyon távolinak érezte. Három hete. Szólok a dokinak, mondta. Viselkedjen rendesen, akkor leveszik ezeket, mutatott a kezén, lábán lévő bilincsekre. Akkor felkelhet, megmasszírozom a hátát, és talán sétálhat is egy kicsit, ha tud.

Idegösszeomlása volt, tájékoztatta az orvos. Önveszélyessé vált, ezért kellett ilyen drasztikus eszközhöz folyamodnunk. Megnyugodott? Mona bólintott. Az orvos kérdéseket tett fel, aztán egy ápoló eltávolította a kötelékeket, felültette az ágyon. Szédült és hányingere volt.

A férje a folyosón várja, hogy bejöhessen, mondta az orvos. Mona a fejét rázta. Ne jöjjön ide.

Mióta magát behozták, alig mozdult innen. Ha azt akarja, elhiggyem, hogy tényleg gyógyulófélben van, akkor beszéljen vele.

Hát jó.

A férfi az ágyához sietett, felnyalábolta és magához ölelte. Sírás tört fel belőle. Ringatta és csókolta a haját, arcát. Istenem, azt hittem, elveszítelek, zihálta. Mona nem értette. Hiszen már nem szereti őt, miért csinálja ezt. Nézett rá kifejezéstelen tekintettel, míg a férfi meg nem nyugodott. Nézték egymást, a férfi a kezét szorongatta.

Hogy áll a válás? - kérdezte Mona.

Milyen válás? - döbbent meg a férfi. El akarsz válni?

Te akarsz elválni. Már a munkatársadat szereted. Tudom.

A férfi szégyenkezve morzsolgatta Mona ujjait. Dehogy szeretek mást. Egyetlen egyszer berúgtam és lefeküdtem vele, mert úgy éreztem, semmibe vettél. Hülye, egoista lépés volt. Kérlek, bocsásd meg. Emiatt nem veszíthetjük el egymást. Honnan veszed, hogy válni akarok?

Anyukád mondta. Meg hát láttam, hogy kiraktad a holmimat a kocsimba. Nehogy bemenjek a házba...

A férfi arca eltorzult a haragtól. Mi??? Hát ez... - látszott, majd szétveti a harag.

Mona csak most nézett rá igazán. A férfi haja szürke volt. Hát ez meg hogy?

Talán mégsem úgy van minden, ahogy anyósa állítja?

A férfi a szájához szorította Mona kezét. Soha nem akartalak elhagyni. Ha meggyógyulsz, elmegyünk együtt valahova és rendbe hozzuk, ami elromlott. Csak kérlek, akard te is. Velem jössz?

Mona bólintott. Szerette a férjét. Vissza akarta kapni a kislányát, aki után a szíve szakadt meg.

Meddig kell itt maradnom? - kérdezte.

Amíg az orvosok meg nem győződnek róla, hogy már nem akarsz ártani magadnak.

Még hónapok teltek el, mire a pszichológus gyógyultnak nyilvánította. Már tudja, mit kell tennie, mondta neki egy napon. Ha akar, hazamehet a családjához, vagy kezdhet új életet. Csak magán múlik.

A kislányomhoz szeretnék már végre menni. Hónapok óta nem láttam.

Mona bizakodva indult haza a férjével. A gyerek a nagymamája ruháját markolva nézte őket. Ujjacskájával rájuk mutatott. Néni! Bácsi! - mondta és mosolygott. Mona azt hitte megfullad.

Anya! - mondta. Én vagyok anya! És Apa! A gyerek bámészan nézett rájuk. Gyere ide édesem, hívta kedvesen. A gyerek még közelebb húzódott a nagyanyjához.

Az asszony diadalmas pillantást vetett rá. Mit gondoltál, mondta, hogy majd a karodba szalad? Felkapta a gyereket, aki bizalommal ölelte át a nyakát, és kivonult a szobából. Mona sírt. A férje vigasztalta.

Ez nehezebb lesz, mint gondoltuk, mondta, de még van idő helyrehozni. Előbb kettőnk között kell tiszta helyzetet teremteni. Holnap indulunk.

Hova? - kérdezte Mona.

Olaszországba. Már foglaltam szállást. Meg kell beszélnünk mindent. Csak mi, ketten. Közönség nélkül. Velem jössz?

Mona bólintott. Én mindig, mindenhova követtelek, mondta. Hangjában nem szemrehányás, hanem lemondás csengett.

Az utat szinte némán tették meg. Mona a gyönyörű őszi tájat nézte. Mit mondhatna? Oda van az élete.

Két hónap múlva újra Varsóba kellene mennie, de nem megy. Nem érdekli. Ha elvesz a pénze, hát elvesz. Kit érdekel. A férje megcsalta. Nem ismeri meg a gyereke... Szeme könnybe lábadt, férje ijedten nézte. Rosszul vagy? Megálljunk?

Mona bólintott. Egy kávé jól esne. Nem stresszeli a hülye gondolatokkal.

Késő délután érkeztek meg. Szállásuk Toscana egyik hangulatos kis városában volt. A szerény apartmanhoz tartozó teraszról gyönyörű kilátás nyílt a közeli szőlődombokra, a levegőben édes illat szállt. Ide szerelmeseknek kellene jönni, gondolta Mona. Nem ilyen kiürült lelkű nyomoroncoknak, mint én.

A férje vacsorát rendelt a közeli kis kifőzdéből, majd főzünk is, ha kicsit megnyugodtunk, és te megerősödsz, mondta, és ő engedelmesen bólintott.

Letusolok, mondta és a fürdőszoba felé indult. Megszédült, az ajtóba kapaszkodott, férje a karjában vitte a tus alá, gyengéden vetkőztette, ő meg hagyta, mert teljesen elgyengült és jól esett a férje érintése. A szeméből szivárgó könnyek összemosódtak a vízzel, a férje mellé lépett és szenvedélyesen csókolta.

Csakhogy visszakaptalak végre, suttogta és Mona a vállát, nyakát simogatta a szájával, mert annyira vágyott rá. A férfi reszketve ölelte, a szenvedély elsodorta őket.

A kis teraszon vacsoráztak, aztán csak ültek egymást ölelve, de beszélni még nem tudtak. A szerelmeskedés felszabadítóan hatott mindkettőjükre, átlendítette őket a megbántottságon, nyugalmat hozott. Éjjel egymást ölelve aludtak, reggel a férfi csókjára ébredt. Főzök kávét, kelt fel a férfi. Jó lesz, mosolygott rá Mona, de nem tudott ébren maradni, újra elaludt. Finom illatokra ébredt. A konyhában a férje éppen húst sütött, amikor meglátta, átölelte. Álltak egymáshoz simulva. Hány óra, kérdezte Mona. Elmúlt kettő. Nem hitte el. És mintha hosszú, nehéz utazás után lenne, napokig csak evett és aludt a férjét ölelve. Ahogy kezdett magára találni, hosszú sétákat tettek, egymás kezét fogva ballagtak a város macskaköves utcáin, vagy a városon kívül a kavicsos utakon, szőlőültetvények és sárguló, kiégett mezők között.

Aztán egy este Mona megszólalt.

Amikor elvállaltam azt a munkát, fel sem merült bennem, hogy egyedül megyek. Ha nem volt munkám, én mindig veled mentem mindenhova. Ha kellett, a kocsi hátradöntött ülésén aludtam, vagy lepukkant munkásszállásokon, csak hogy veled legyek. Te is jöttél velem a fotózásokra, ha volt időd. Mi történt? Miért fordultál el tőlem?

A férfi megszorította a vállát. Féltem. A gyerek miatt. A repülőúttól, a hidegtől, az ismeretlentől. Vigyem az alig fél éves gyerekemet egy ismeretlen országba, ahol ráadásul folyton tüntetések vannak? Nem tudtam, van-e ott rendes gyerekorvos. Mi lesz, ha beteg lesz? Ha megfázik? És haragudtam, hogy olyan hamar már a munkán járt az eszed, és nem a gyerekünkön.

Mona a fejét rázta. Te is tudod, hogy ez nem igaz! A hét hónap alatt egy percre sem mozdultam el gyerekem mellől, de amíg én otthon voltam a gyerekkel, te hány éjszakát nem töltöttél otthon? Hányszor mentél el napokra egy vidéki munka miatt. AKKOR nem féltél, hogy történik vele valami?

De, féltem. De a munkának mennie kellett, mert ebből éltünk.

Ebből IS éltünk. Meg abból is, amit én kerestem. Amikor egy jó biznisz miatt az összes pénzedet egy darab csupasz földbe fektetted, hónapokig az én keresetemből éltünk, nem? Aztán a bevételekből törlesztettük a hitelt. Szükség van még a keresetemre.

Belátom, hülyén viselkedtem, túrt a hajába a férfi. Ráadásul tényleg lehetőségem lett volna veletek menni, de felbosszantott, hogy olyan gyorsan beleuntál az anyaságba.

Mona felháborodott. Nem untam bele. A mindenem a kislányom. Csak dolgozni akartam. Én nem mehetek gyesre! És alig pár évem volt, hogy összekapjak annyi pénzt, amivel elindíthatok egy ügynökséget.

Ez volt a terved? - a férfi meglepődött. Sose mondtad. Ha tudom, miért hajtod annyira a pénzt, talán másként állok az egészhez.

Igaz, mondhattam volna... Mona sóhajtott. Tizennyolc éves korom óta egyedül éltem és tartottam el magam, és mindig a saját feltételeim szerint. Én nem vetkőztem, nem voltam megvehető, nem feküdtem le soha senkinek, de ezt neked kell a legjobban tudni. A magam szabályai szerint éltem. És nem is vettem észre, hogy érdekelne a karrierem. Nem szeretted, ha beszélek róla.

Hibát, hibára halmaztam, lógatta a fejét a férfi. És még rá is tettem egy lapáttal. Odahívtam az anyámat, aki mindent jól megkevert. Téged megbántott, megpróbált elidegeníteni tőlem, engem meg azzal etetett, hogy milyen könnyelmű vagy, mennyire nem érdekel a gyereked, és végül teljesen kiborultam. Berúgtam és randira hívtam azt a lányt az irodából. Nála aludtam. Szemét voltam vele, és veled is.

Csak remélni tudom, hogy megbocsátasz nekem ezekért.

Mona nem tudta, képes lesz-e rá. De megigérte, hogy megpróbálja. Mert nagyon szereti. A férfi szinte sírt a megkönnyebbüléstől.

Ez volt az első beszélgetésük, amit számos nyugodt társalgás, és néha indulatos veszekedés követett. De minden este egymáshoz bújva aludtak el, és szinte soha nem engedték el egymás kezét. A vad szenvedély, ami az első napokban elöntötte őket, gyöngéd szerelmeskedéssé, majd újra vad öleléssé változott. Élt közöttük a szerelem, és ez átsegítette őket a válságon. Egy nap felkérés érkezett egy divatbemutatóra a közeli nagyváros üzletközpontjába. Egy helyi tervező kollekciójának bemutatására. Ez meg hogy??? - csodálkozott Mona.

Beszéltem az ügynököddel, vallotta be a férfi. Azt szeretném, ha újra kezdenéd a karrieredet. Vagy folytatnád.

Megyek veled. Még van idő, fel tudsz készülni. Mona boldog volt. Nem csak a munka miatt. A férje szerelmének bizonyítékát látta benne. Aztán elutaztak Varsóba, Mona munkát kapott Németországban, majd Svédországban, bejárták szinte egész Európát. Közben hazatértek néhányszor, próbáltak közeledni a gyerekhez, nem sok sikerrel.

Menjünk haza, mondta Mona egy este. Már majdnem két éve úton vagyunk, és alig láttuk a gyereket. Nem birom már nélküle.

Így hát hazatértek. Mona már nem vállalt sokat fizető külföldi munkákat, de gondosan ápolta a kapcsolatait. Minden idejét a kislányára szerette volna fordítani, de a gyerek ellenséges volt vele és az apjával is. Csak a nagymamáját akarta. Kénytelenek voltak engedni, és az asszony diadalmasan nézett rájuk, ők meg nem tudták, mit tehetnének. A gyerek ragaszkodott a nagyanyjához, aki folyamatosan ellenük hangolta. A sértettség hajtotta, amiért a fia nem dobta ki a - szerinte - értéktelen nőt. Tanácstalanok voltak, és a stressz közéjük állt. Már nem ölelkeztek szenvedélyesen, csendesen éltek egymás mellett, fájdalmukat magukba rejtve. Mindketten a munkájukba temetkeztek, de időről - időre megpróbálták a gyerek szeretetét elnyerni. Hiába. Évek teltek el, és ők egyre inkább belesüllyedtek a reménytelenségbe.

Mona társult az ügynökével, és felhasználva a külföldi kapcsolatait és a modellkedés alatt szerzett tapasztalatait, felfuttatta az irodát, majd át is vette a nyugdíjba vonuló idős férfitől. De hiába volt az anyagi függetlensége, boldogtalan volt. Hiányzott neki a férfi szerelme és a kislánya szeretete. Néha éjjel a gyerekszobába ment. Megpuszilgatta a kezeit, a takaró alól kilógó lábát, betakargatta aztán álomba sírta magát. Néha észrevette, hogy férje felébred a visszafojtott zokogásra, magához húzza, de reggel nem beszéltek róla.

És egy napon váratlanul meghalt a férfi anyja. Mona nem akarta bevallani magának, de nem érzett fájdalmat, csak tanácstalanságot. Kislánya, aki 15 éves volt már, vigasztalhatatlanul zokogott, férje megrendülve téblábolt. Próbált újra közeledni a gyerekéhez, de ő ellenséges volt, elutasító. Ahogy telt az idő viselkedése megváltozott, dohányzáson kapták, aztán egy nap részegen ment haza, majd megszökött és napokig nem találták. Kerestették, és egy kamasz karjaiban találták meg. Hazavitték és próbáltak hatni rá, de a lány megint megszökött, eszméletlen állapotban találtak rá egy parkban, alkoholmérgezéssel szállították kórházba, és a drogteszt is pozitív lett. Mona, a kapcsolatait kihasználva elsimította a dolgot, a gyerek visszamehetett a gimnáziumba, de csak megvonta a vállát, bezárkózott a szobájába és bömböltette az idegesítő zenéit. És néhány hét múlva újra részegen támolygott haza, egy ismerőse gyanús alakokkal látta egy aluljáróban, és amikor ezért megpróbálta felelősségre vonni, a gyerek újra megszökött. Így ment ez éveken át. Egy veszekedés után újra megszökött. Megtalálták és a tanárai javaslatára befizették egy cserkésztáborba. Ez majd jó hatással lesz rá, biztatta őket a tanár. Itt majd fegyelmet tanul és megnyugszik.

Mona és férje ugrásra készen vártak, de nem történt semmi. Kezdtek reménykedni. Két hét telt el, amikor a táborból értesítés jött, hogy a lány megszökött. Mindenhol keresték, néhány nap múlva egy rendőr hazahozta. Beszélnünk kell vele, döntötték el, de mire hazaértek, a lány már nem volt sehol.

Magánnyomozóval kerestették, és meg is találták, egy lánynál dekkolt, akinek a szülei éppen nyaraltak.

Férje vidéken tartózkodott, így Mona ment érte. El volt keseredve. Nem birta ki hazáig, egy lámpánál, ahol megálltak, felé fordult. Tönkre teszed magad! - mondta neki a sírással küszködve. Mi jöhet még? A lány felrakta a lábát a műszerfalra, vigyorogva felé fordult és azt mondta, terhes vagyok!

Azt se tudta, hogy értek haza. Azonnal telefonált a férjének.

Este megpróbáltak beszélni a lányukkal. Kislányom, van valami elképzelésed, mit szeretnél tenni? A lány megrántotta a vállát. Megmondod, ki az apja? Mittudomén! A férje elvesztette a türelmét. Elég volt. Holnap orvoshoz megyünk. Ez a baba nem születhet meg. El kell vetetni.

NEM! - kiabált a lány. Ezt nem tehetitek. Nagy hangja ellenére Mona úgy érezte, hogy a lány szinte megkönnyebbült a lehetőség hallatán. Már nem is igazán ellenkezett.

Három nap sem telt el, már vihették is a legjobb klinikára. Kérem, vigyázzon rá nagyon, kérlelte Mona sírva az orvost. Gyerek még, csak rossz társaságba került, kérem ne itélje el.

Az orvos nyugtatta. Nem lesz baj. Délután már jöhetnek érte.

Férje dél körül telefonált. Úton vagyok egy vidéki alapítványi iskolába. Átveszik a gyereket, még ma el kell intézni, hétfőn levisszük. Kollégiumban fog lakni, a szökés gyakorlatilag kizárt. Jó helye lesz, és legalábbis nagykorúságáig így meg tudjuk óvni. Neked kell hazahoznod, és vigyázni rá, míg hazaérek.

Mona számolta a perceket, de mire beért a kórházba, a lány eltünt. Nem volt más választása, értesítette a rendőrséget. Két óra múlva megtalálták. Érte ment, és hazavitte. A lány szokása szerint bezárkózott, ő meg a konyhában tett-vett, közben folytak a könnyei. Amikor hallotta megérkezni a férjét, a fürdőbe szaladt és kicsit rendbe hozta az arcát. A férfin látszott, hogy elszánt, és nem fog engedni.

A lány kiabált, hisztizett de a férfi most nem hátrált meg. Az lesz, amit mondok, mondta. Nem érdekelnek a barátaid, a kifogások. Menj a szobádba. Hétkor vacsora.

A lány felrohant a lépcsőn, dörrenve csukódott az ajtó, üvöltött a zene. Mona már nem is titkolta a könnyeit, férje hozzá lépett, a hátára tette a kezét. Nyugodj meg, kérte és a hangja gyengéd volt.

A lányt majd szétvetette a düh, amikor rájött, hogy vidékre viszik, és fehérre sápadt, amikor kiderült, kollégiumban fog lakni. El sem köszönt tőlük. Kiábrándulva autóztak haza, éjjel férje a hátához simult, nyugodj meg, mondta, minden rendben lesz...

Egy hónapig nem látták a lányukat. Amikor érte mentek, a lány nyugodt volt, egész úton hallgatott, és szokás szerint bezárkózott. Férje egy borítékot tett az asztalra. Az értékelés, mondta. Azt akartam, hogy kettesben olvassuk el. A végén reménykedve néztek egymásra. Azt írják, igyekszik beilleszkedni. És udvarias. A szobatársaival jó a kapcsolata. Sportol. Ez hihetetlen. Lehet, hogy jó döntést hoztunk?

A két nap csendesen telt, a lány mintha nyugodtabb lett volna, és nem kisérelt meg szökést. Hétfőn szó nélkül ment vissza az iskolába.

Ezután csak kéthetente látták a lányukat, és ez nem készítette fel őket arra, ami következett. A félévi bizonyítvány várakozáson belüli volt, de a lány még csak el sem mosolyodott a dicséret hallatán. Az érettségi kitűnően sikerült, Mona meghatottan szipogott. A gyerek hazajött végre. Örültek. Azt gondolták, a megváltozott lánnyal könnyebb lesz a dolguk, egyben tartottak is tőle, nem tér-e vissza a régi társaságba. De ő szinte ki se mozdult a házból. Nappal a kertben napozott, olvasott. Este bezárkózott a szobájába. Hiába kezdeményeztek beszélgetést, az egy szavas válaszok elbizonytalanították őket. Tanácstalanul tébláboltak körülötte.

Felvettek egy vidéki főiskolára, közölte a lány egy napon. Tanítónő leszek. Mona felélénkült, ez jó hír, mondta. Mi motiválta a döntésedet? A lány kifejezéstelen arccal nézett rá. Gyerekekkel akarok foglalkozni. Hogy törődést kapjanak valakitől.

Mona úgy érezte, a hangjában vád cseng, de a gyerek nem szólt többé.

Hétfőn leutazok a városba, mondta július végén. Keresek albérletet. Később nehezebb lesz találni. Szükségem lesz annyi pénzre, hogy kifizessem a kauciót és az első havi lakbért.

Már utaltam pénzt a számládra, mondta az apja. Nem kell dolgoznod.

Nem kell több, mondta a lány. Nyugodtan elengedhetitek a kezemet, már nagykorú vagyok, nem kell velem törődnötök. Ha nem akarjátok, nem is jövök haza többé. Hiszen semmi kapcsolat nincs közöttünk úgysem.

Mona úgy érezte, megfullad. A férjére nézett. Elég volt, mondta. Ez nem maradhat így.

A férje elsápadt. Hát jó, öntsünk tiszta vizet a pohárba, mondta.

És Mona beszélni kezdett a lányához. Elmondta, mennyire várta, hogy megszülessen, mennyire szerette, aztán hogy ment el dolgozni a szülés után, hogy vesztek össze ezen, az anyósa stiklijeit, hogy elválassza őket, nem hallgatta el az öngyilkossági kisérletét sem, a gyerek szeme a széles karkötőre irányult. Igen, mondta, és lecsatolta. Alatta még látszott a heg. Elmondta, hogyan találtak újra egymásra a férjével, milyen reményekkel jöttek haza, és hogy tört szét a szerelmük az ő elutasítása miatt. Az édesapád nem szeret már engem, mondta. Lehet, hogy most is van valakije...

Mióta megismertelek, csak téged szeretlek, mondta a férje csendesen. Azon az egy éjszakán kívül, soha nem csaltalak meg. Csak boldogtalan vagyok, mert nem tudom boldoggá tenni azokat, akik a legfontosabban számomra. És ez elkeserít...

A lány a fejét csóválta. Szóval szeretitek egymást, de nem közeledtek egymáshoz, mert "ha ő nem, akkor én sem"? Mekkora lúzerek vagytok...

Most, hogy ezt elmondtátok, már tudom, hogy a nagyi manipulált bennünket, mondta. Amikor meghalt, összeomlottam. De ahogy viselkedtetek ti is és ő is, évekig azt hittem, nem vagyok a vér szerinti gyereketek, hogy örökbe fogadtatok és megbántátok. Olyan távolinak tüntetek... Emlékeztek arra, amikor megszöktem a táborból? Meg sem kérdeztétek miért tettem. Hát most elmondom. Megerőszakoltak. Négyen.

Mona úgy érezte, megáll a szíve. Bántották a kislányát, és ő nem vette észre. Tényleg rossz anya vagyok. Hibát, hibára halmoztunk, sírta.

Nincs meg köztünk az az érzelmi kötelék, ami egy szülő-gyerek kapcsolatban meg van, mondta a lány komolyan. És elkéstünk. Nem akarok hazudni, lehet, hogy én soha nem jövök már haza. Nem érzem otthonomnak ezt a házat. Elmegyek, és felépítem az életemet valahogy. Ti meg törődjetek egymással és magatokkal.

Mona sírt. Egy rossz döntés, és a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt sose lesz már kapcsolata a gyerekével? Férje karját érezte maga körül, a mellkasára simult és átölelte a derekát. Na, végre, mosolygott a lány.

Furcsa napok következtek. Kettesben voltak a lakásban, és a régi, megkopott érzések mintha kifényesedtek volna. Éjjel a férje kibújtatta a hálóingéből, a testével takarta be, egymásba kapaszkodva keresték a szerelmet.

Amikor a lányuk néhány nap múlva hazatért, már nem volt elutasító, csak tanácstalan és félszeg. Keresték az utat egymáshoz, de Mona érezte, kevés az idő, és félt, hogy nem lesz elég, hogy megmutassa a szeretetét.

Apa, nem tudnál alkalmazni egy középkorú nőt a cégednél, aki nem végezhet nehéz fizikai munkát? - kérdezte egyik este a lány. A férfi elgondolkodott. Majd szétnézek...

Mona felélénkült. A gyerek a segítségüket kéri! Én tudnám alkalmazni, mondta. Kellene egy mindenes az irodába, de sokat nem tudok neki fizetni.

A lány szeme felcsillant. Szólok neki, hogy holnap jöjjön el, mert sürgős lenne. Mona izgatott volt és boldog. Végre tehet valamit a lányáért.

Megviselt, sovány nő érkezett egy sápadt, boldogtalan lánnyal, akinek felcsillant a szeme az ő lánya láttán. Mona örült. A lányának van egy barátja, aki szereti.

Sokáig beszélgettek az asszonnyal, aki elmondta, hogy beteg kisfia gyógyítása miatt hitelt vett fel, ami miatt elvesztette a lakását, és sajnos a gyerek életét sem sikerült megmenteni. Jelenleg hajléktalan, a lányával együtt. Mehetne egy átmeneti szállásra, de azt sem tudja fizetni, mert nincs munkája. A lányát felvették a főiskolára, de nem tanulhat, mert dolgozik, hogy neki meg tudja venni a gyógyszereket, és ő ebbe belepusztul. Mona döbbenten hallgatta, fogalma sem volt, hogy ilyen sorsok is vannak.

Alkalmazom, de egyelőre csak a minimálbért fizethetem. A stúdióban tud étkezni, így a jövedelme elég lesz a szállásra, a gyógyszerekre és egy szerény megélhetésre. Az asszony boldogan mosolygott, megviselt arcán fénylett az öröm. Mona felkapta a telefont, várjon, intett a nőnek. Találtam neked valakit, mondta a telefonba. Jó lenne a szociográfiád címlapjára. Küldök róla egy telefonos fotót, szólj, ha megfelel, akkor hétfőn megyek a szerződéssel.

Az asszonyra kacsintott. Ha megfelel magának, beszerveztem egy fotózásra. Ha nem akarja, nem lesz felismerhető. Az asszony nevetett. Ha fizetnek érte, azt se bánom, ha felismernek!

Mona este a férjének mesélt a nőnek nyújtott segítségről, vidám volt és feldobott. Férje gyönyörködve nézte.

Hétfőn kocsiba ültek és a két lányt levitték a városkába, ahol azok megkezdték a tanulmányaikat.

Hazafelé tartva Mona többször is sírva fakadt. Mit gondolsz, kérdezte a férjét. Hazajön még valaha? Annyira szeretem, de ha ő boldogabb lesz nélkülünk, akkor elengedjük, jó? A férfi bólintott.

Majd megoldjuk.

Csak lézengtek a házban. Mona néha bement a lánya szobájába, és mint annyiszor életében, leült az ágyára, megszagolta a párnáját, hogy érezze az illatát. Mikor felnézett, az ajtóban a férje állt. Gyere, mondta. Én itt vagyok. És kitaláltam valamit.

A laptop elé húzta. Mi ez? - kérdezte Mona. Készítettem egy facebook-profilt, és bejelöltem a lányunk barátnőjét ismerősnek. Nem volt ellene kifogása. Miért nem a mi lányunkat jelölted be? Meghagyom neki a választást, mondta a férfi, de így legalább látjuk... Eztán esténként a közösségi oldalakon bogarásztak, és örültek, ha találtak róla valamilyen információt.

Nézd, egy pizzériában dolgozik, mutatta egy nap a férfi. A lány nevetett a képen, a kezében tálca, mellette egy idősebb nő, "a legjobb munkatárs", volt a kép alá írva. Jól érzi magát, örvendeztek. Kajája is van, ügyesen intézi a dolgait. Néhány hét múlva újabb képet találtak. Egy kávézóban készült a két lányról, előttük habos kávé, a kép aláírása, "ZH után".

Aztán a lánytól egy e-mail érkezett. Jól vagyok, írta, ne aggódjatok. Találtam munkát és a tanulás is jól megy.

Már december közepén jártak, Mona minden nap szembesült vele, hogy itt a karácsony, és a gyerek nem jelentkezik. Félt, hogy összeomlik. Nem tudta, meddig birja még. Csak a férje miatt tartotta még magát, de sokszor elkapta a csüggedés. Felvillant agyában a halál gondolata, de azonnal próbálta elhessegetni. Pszichológushoz ment, a beszélgetések oldották némileg a szorongását, de az összeomlás szélén billegett.

Aztán egy este a férje hatalmas fenyőfát rángatott be az ajtón, Mona után kiabálva. Gyere, mondta, ezt fel kell állítani és díszíteni. Hol vannak a díszek?

Minek ez? - kérdezte Mona.

Ünnepelni akarok veled annyi év után. És ha hazajön a lányunk, nem várhatjuk enélkül.

Mona felélénkült. Úgy érzed, haza fog jönni? A férfi bólintott. Nem tudom megmagyarázni, mondta, de szinte biztos vagyok benne, hogy jönni fog.

Egész héten a lakást díszítették. Fényfüggönyök, girlandok a korlátokon, gyertyák és koszorúk a lakásban és a homlokzaton is. Mona letörölgette a bútorokat a lány szobájában, áthúzta az ágyneműt, illatgyertyát helyezett az asztalra. A szünet első napján izgatottan várták, de a lány nem jött. És a következő napon sem. A férfi is szótlan lett, Mona szíve fájt érte.

Hülyék vagyunk, mondta szenteste reggelén. Hát dolgozik! Nem is jöhetett hamarabb. Ma fog jönni!

A férfi arca felderült. Igen, erre nem gondoltam.

Délelőtt együtt készítették a karácsonyi ételeket, szelték a süteményeket. A férfi fütyörészett, Mona mosolyogva hallgatta. Megterítették az asztalt. Izgatottan vártak. Majd ő ül az asztalfőre, és beszélgetnek. Ha akar. Csak jöjjön már.

Elmúlt dél, és a lány nem jött. Felhívom! - mondta a férfi. Ne... Meg kell hagyni neki a döntést. Ha estig nem jön, írunk neki egy karácsonyi üdvözletet, hogy lássa, gondolunk rá, de ne háborgassuk.

Elmúlt a délután, lassan sötétedett. Nem gyújtottak villanyt, csak a karácsonyi fények világítottak. Egymást szorítva ültek a nappaliban. Mona sírt. Nem jött... Már nincs tömegközlekedés se...

Nyílt a bejárati ajtó. Megdermedtek.

Sziasztok! Hazajöttem... - mondta a lány tétován, és hátizsákját a földre ejtette. Mona sírva rohant hozzá, átölelte, magához szorította, édesem, ismételgette. Már azt hittem, nem is jössz. A férfi odalépett, mindkettőjüket átölelte. Mona érezte, hogy remeg, megköszörülte a torkát, a hajába túrt, aztán felkapcsolta a villanyt. Vacsorázzunk, mondta, hangja érdesen csengett.