Miklós

Miklós egy külvárosi bérház alagsori lakásában nevelkedett, ahol szülei és nagyszülei körében élt. Anyja és apja a közeli gyárban dolgoztak, a nagyszülők már nyugdíjas éveiket töltötték. Nagyanyja főzött, ellátta a háztartást, nagyapja a ház körül bütykölgetett, a ház többi lakója emiatt tisztelettel nézett fel rá, a családnak tekintélye volt a környéken. A fiatalok - Miklós szülei - élték a városi munkásemberek életét, délutánonként az udvaron sörözgettek, néha táncolni, vagy moziba mentek. Mikós boldogan élte a külvárosi gyerekek szabad életét, játszott, bringázott az utcán, végezte az iskolát különösebb lelkesedés nélkül, de jó eredménnyel.

Felső tagozatos korában, talán hatodikban szinte önmaga számára is váratlanul érzett rá a tudás, a tanulás ízére, amikor egy iskolai fizika-versenyen minden nagyobb felkészülés nélkül első helyezést ért el. Tanárai először fenntartásokkal fogadták az eredményt, puskázásra gyanakodtak, de nem volt mit tenni, a fiú tovább jutott a területi versenyre is, ahol szintén az elsők között végzett. Ekkor már bőszen készült az országos döntőre, hiszen Pestre lehetett utazni, ahol még szülei sem igen jártak, nemhogy a többi gyerek. Családja nevetgélve mesélte az ismerősöknek a gyerek sikereit, de nemigen vették komolyan, mindig úgy gondolták, majd Miklós is szakmunkás lesz, esztergályos vagy marós, és dolgozik ő is a gyárban, mint mindenki más a környéken. Ezért aztán mindenkit váratlanul ért Miklós sikere, aki az országos döntőn is nagyon jól szerepelt. Innen aztán már simán ment a dolog, év végén a bizonyítvány mellé jutalomkönyv, a tanulmányi verseny eredményéért táborozás járt. Általános iskola után - a tanárok javaslatára és a szülők büszke egyetértésével - reálgimnáziumba iratkozott, fizika-matematika szakra a megyeszékhelyre. Kollégiumban lakott, tanult és a műszaki egyetemre készült. A középiskola második évében került kapcsolatba a repüléssel, egyik osztálytársa jóvoltából, és ezzel az életcélja is ez lett. Ő pilóta lesz, mondta a szüleinek, akik megdöbbenve fogadták a döntést, talán nem is vették komolyan. Álmának megvalósítása azonban nehézségekbe ütközött, szerény körülmények között élő családja nem tudta volna finanszírozni a repüléshez szükséges eszközöket. Miklós azonban ragaszkodott a döntéséhez, elszántan kutatta a lehetőségeket. Így talált rá a hadsereg tájékoztatójára, és iratkozott be érettségi után a repülőtiszti főiskolára. Nem érezte nagy árnak a szolgálatot a célja elérése érdekében. A diploma megszerzése után azonnal egy Pest környéki bázisra helyezték, ahol végre vadászgéppel repülhetett, igazából tetszett is neki ez a fegyelmezett, egyenruhás élet, a lányok felcsillanó tekintete, a tisztelet és a nimbusz, ami körülvette. Még nem volt harminc éves, amikor egy fővárosi szilveszteri bálon találkozott a lánnyal, akiért az életét adta volna. Egy tábornok lánya volt. Miklós heves udvarlásba kezdett, a szülők olvadoztak, a lány azonban unottan hallgatta, szórakozottan válaszolgatott, látszott, hogy szívesebben lenne máshol. Miklóst bosszantotta a dolog, veszettül kívánta a lányt, éjfél után táncra kérte, szorosan ölelte, majd a teraszra kisérte és megpróbálta megcsókolni, de olyan pofont kapott, hogy a füle megcsendült bele. A lány, mint a fúria, esett neki, minden dühét rázúdította, majd faképnél hagyta. Ezen az éjszakán Miklós - életében először - rettenetesen berúgott.

Hónapokig járt a lány után, a szülők minden alkalommal nagy ovációval fogadták, de a lány kerülte, ahogy tudta. Már a nyárban jártak, amikor a balatoni honvéd-üdülőben végre normálisan tudott beszélni vele és bocsánatot kért. Bármit megtesz érte, mondta. A lány megenyhült, megbocsátása jeléül fagyit kért, együtt kanalazták és beszélgettek, majd az üdülők között sétáltak és csak beszéltek, beszéltek, mintha valami gát szakadt volna át közöttük. Miklós mesélt a családjáról, a lány elmondta, mennyire gyűlöli a sereget, azt az életformát, ami ezzel jár, világ életében szabadulni igyekezett ebből a környezetből. De minden ellenszenv és különbözőség ellenére az érzelmek egyre sodorták őket egymás felé, szenvedélyes szerelem fűzte össze őket. Amikor Miklós megkérte a lány kezét, az sírva rázta a fejét. Nem lesz katonafeleség, mondta. Neki hivatása lesz, és saját élete, az ő gyerekeit senki nem fogja az országban ide-oda cibálni. Tanácstalanul álltak a problémák előtt, Miklós úgy érezte, belehal, ha a lány nem lesz az élete része. Aztán - amikor megint nem tudtak találkozni egy hétig a férfi szolgálati beosztása miatt - a lány döntött, meghozta szerelmüknek az áldozatot, feladta fővárosi munkahelyét és Miklós után ment a vidéki városba, azzal a feltétellel, hogy nem házasodnak össze addig, míg a problémák közöttük fennállnak, és nem hajlandó a katonafeleségek életét élni. Miklós bármibe belement volna, úgy érezte az élete akkor lett teljes, amikor először ébredtek úgy együtt, hogy egyiküknek sem kellett kocsiba ülni és elmenni. A lány egy ügyvédi irodában helyezkedett el, és igyekezett a sereg ügyeiből kimaradni, amennyire lehetett. Nem járt a tiszti klubba, nem vett részt a rendezvényeken, csak ha már elkerülhetetlen volt. Mivel Miklós nem húzhatta ki magát ezek alól, a lány sokszor töltötte egyedül az időt, így újból tanulni kezdett, legalább volt indoka a távolmaradásra. Az első két év szenvedélyes szerelemben és boldogságban telt, de egyre inkább kezdett közéjük állni Miklós hivatása. A lány sokáig kérlelte, hogy szereljen le, keressen állást a polgári repülés területén, ő azonban hálás volt a seregnek, hiszen az tette lehetővé, hogy azt a hivatást gyakorolhassa, amire vágyott. Úgy érezte, hálátlanság lenne más munka után nézni, a lány pedig egyre inkább belekeseredett a sereg diktálta életformába. Már nem is veszekedtek, csak éltek egymás mellett felületes beszélgetéseket folytatva a vacsora-asztalnál, már amikor Miklós otthon tudott lenni egyáltalán.

A fordulat egy repülőnapon következett be. Miklós és egyik társa nagy körültekintéssel készültek a bemutatóra, azonban az előző esti banketten mindketten kicsit többet ittak a kelleténél. Reggel úgy érezték nincs baj, az orvosi vizsgálat is mindent rendben talált, különböző manővereket mutattak be a nézőknek, azonban egyik alkalommal Miklós azt vette észre, hogy társa a másik géppel nem tud kijönni a zuhanásból, hallotta az irányítás rémült ordítását, aztán az elkeseredett káromkodást, és tudta, tragédia történt. Mire leszállt, a másik gép már fekete füstben és lángokban állt, a tűzoltók dolgoztak. Látta a lányt a tribünön állni, szájára szorított kézzel, de képtelen volt odamenni hozzá, ő is a lezuhant gép felé futott. Katapultált? kérdezte, és a többiek csak a fejüket rázták. Már mindenki hazament, a lányt sem látta sehol, csak ők ültek ott és viszkit ittak műanyag poharakból, míg már végre nem tudtak gondolkodni. Amikor hazaért, a lány gyengéden próbálta ágyba segíteni, és ő sírva ölelte, a szeretkezésben feloldva fájdalmát. Napokig tartott ez a szenvedélyes és felfokozott állapot, aztán a megkezdődött vizsgálatok miatt újra csak az éjszaka vetette haza, a lány legtöbbször már aludt, ő meg a konyhában itta a söröket egymás után, vagy a számítógép előtt ülve próbált rájönni, mit és hol rontottak el. Észre sem vette, hogy a lányt szinte teljesen kirekesztette az életéből, aki hiába próbált vele beszélni a kapcsolatukról, ő csak hallgatott, vagy sértődötten vagdalkozott. A lány kérte, ne tegye tönkre magát, próbáljon kiszakadni ebből a körből, de minden szava falra hányt borsó volt.

Egyik este, amikor hazaért, a lány közölte vele, hogy elhagyja, mert úgy érzi, Miklós már nem szereti őt. Miklós erre sem reagált, így a lány könnyeivel küszködve ment lefeküdni. Miklós reggel korán elment otthonról, mert nem tudta, mit mondhatna a lánynak, hogy az vele maradjon. Majd estére megbeszéljük, gondolta, de már üres lakás fogadta, a lány a kulcsot a postaládába dobta és elment.

Miklós úgy érezte, az élete kiürült. Éjjel a lány párnáját ölelte, egy hónapig nem húzta át az ágyat, nem mosta ki a lány törölközőjét, hogy legalább az illatát érezhesse, de aztán bele kellett törődnie, hogy életének ez a szakasza lezárult. Fásultan tette a dolgát nap, mint nap, várta, hátha a lány felhívja, de az nem jelentkezett. Eltelt már egy év, mire erőt vett magán és Pestre autózott, a lány szüleinek lakásához, de a csengőn idegen név állt, a tábornok úr nyugdíjba vonult, mondta az új lakó, fogalma sincs hol lakhatnak most. Aztán a könyvkiadóhoz hajtott, ahol a lány még a kapcsolatuk elején dolgozott, de ott sem látták azóta sem. Tanácstalanul nézegette a telefonkönyvet, de nem volt nyoma. Összetörve ment haza, a munkájába temetkezett.

Teltek az évek, Miklós magányos farkasként élt, néha egy-egy prostituálttal vezette le vágyát, már barátai sem voltak, csak kollégák és haverok. Hosszú idő után egy borgőzös estén, az egyik bajtársa által viccesen odavetett megjegyzésre, miszerint másik lány is van a világon, kirúgta maga alól a széket, és egy odavetett "nincs" után, otthagyta őket is. Szülei ijedten nézték boldogtalanságát, segíteni nem tudtak.

A rendszerváltás nagy változásokat hozott a sereg életében is, megszünt a kötelező sorkatonai szolgálat, átszervezések és nyugdíjazások jöttek, és egy nap a reptér arra virradt, hogy a bázist egyik napról a másikra megszüntették. Megindult a pozíciókért való acsarkodás, mindenki próbált helyezkedni, Miklós döbbenten ébredt rá, hogy felesleges, senki sem tart igényt a tudására és a tapasztalataira, hiábavaló volt az áldozat, amit hozott. A leszerelés után hazaköltözött szüleihez, az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta, komolyan készült arra, hogy eldobja az életét. Egyik éjjel anyja keserves sírására ébredt, aki képtelen volt elviselni fia szenvedését. Miklóst ez a fájdalmas zokogás térítette észre. Magához ölelte anyja elkínzott, fáradt testét, és megigérte, hogy nem lesz semmi baj. Orvosi segítséget kért, leszokott az italról és a mértéktelen dohányzásról és valami elfogadható munka után nézett. Számára ismeretlen területen, az interneten keresgélt, és egy vidéki város repterén talált repülésirányítói beosztást. Ahogy teltek a hónapok, kezdte megismerni a civil élet örömeit, még randizott is, a fizetett nők már nem elégítették ki, mint a régi magányos időkben, de szerelmet nem tudott érezni, neki csak egy nő létezett. Egyik, magányosan töltött estéjén félve ütötte be a keresőbe a lány nevét. Azonnal több találat is volt. Sorra olvasta el az összeset. A lány vidékre költözött, még a szakításuk utáni hónapokban, és jelenleg ennek a kis vidéki városkának a polgármestere volt. Kicsit megváltozott, elegánsabb lett, de gyönyörű mosolya láttán Miklós szemét könnyek lepték el. Ezután szinte minden estét azzal töltött, hogy a lány közösségi oldalát nézegette, vagy a városka honlapján bogarászott, hogy legalább ilyen módon az élete része legyen. Látta ünnepség szónokaként, díjat átadni, szobrot avatni, fát ültetni, de magánéletéről semmit sem tudott meg. Nem volt nyoma sem férjnek sem gyerekeknek. Rádöbbent, hogy a lány éppen úgy egyedül él, mint ő. Napról-napra jobban vágyakozott utána, de nem volt mersze megkeresni, élt tovább magányosan.

Öt év telt el így, amikor egészsége megroppant, az orvos nem kertelt, elmondta, hogy a betegség nem gyógyítható. Kezeléseket és gyógyszereket kapott a folyamat lassítására, de a végkifejlettel kapcsolatban nem lehettek illúziói. Ekkor úgy döntött, nincs vesztenivalója, másnap azonnal kocsiba ült és felkereste a nőt, aki szinte rémülten nézett sápadt arcára és sovány testére, de nem küldte el. A városka határában, a kocsiban ülve, mint a kamaszok, beszélgettek egész éjjel. Miklós végre bevallotta, hogy egész életében csak őt szerette, és a lány nem kételkedett ebben, hiszen ő is így érzett. Miklós nem akarta hamis remények között hagyni, elmondta, hogy beteg, és igazából azért jött, hogy még egyszer láthassa, mielőtt a betegség ledönti. Nem lesz a terhére, és nem akarja, hogy roncsként emlékezzen rá. De a lány nem így gondolta. Ne hagyjunk elveszni még több időt, hiszen szeretjük egymást, mondta ki, és Miklós úgy érezte élete végre a helyére került. Állását feladta, lakást vett a városkában és végre igazából feleségül vette szerelmét. Boldog idők következtek. Mint a szerelmes kamaszok, kézen fogva jártak, egymás nélkül sehova sem mentek, a múlt sebei begyógyultak. Nagyon szerettek volna gyereket, ez azonban nem adatott meg, elszalasztották a lehetőséget, amikor még fiatalok voltak.

A betegség még két boldog évet engedett nekik, aztán újra jelentkezett. Miklós küzdött, amíg lehetett, de nem volt kegyelem, egy tavaszi éjszakán felesége karjai között átszenderült a halálba.