Megbélyegezve

Megbélyegezve

Az asszony egy szép, rendezett tanyán lakott, a településtől távol, egyedül. Nem volt már fiatal, de idős sem. Nem volt se szép, se csúnya. Senki sem tudta, honnan jött. Az idősebbek azt suttogták, fiatal volt még, szinte gyerek, amikor idehozta a férje, aki aztán hamarosan eltünt, és sose került elő. Egyesek szerint disszidált, mások szerint az asszony tüntette el, de biztosat senki sem tudott.

Az asszony málnát termelt a nyírségi homokon, a ládákba szedett gyümölcsöt kétkerekű kis kézikocsival húzta be a felvásárlóhelyre. Két tehenet is tartott, a tej egy részét a tej-begyűjtőbe hordta, a másik részéből túrót, tejfölt készített, amit a városi piacon értékesített. A háza mögötti dombon kukoricát, burgonyát termelt, és egy kis darabon fenyőfákat nevelt, amit karácsony előtt a közeli városban adott el. Ebből élt. Senki sem kereste a társaságát, alig ismerték.

Férfit még csak a közelében sem láttak soha, mégis egy hideg, novemberi napon, karjában egy csecsemővel jelent meg a tanácsnál, anyakönyveztetni kívánta. Az ügyintézők idegesen szaladgáltak, nem tudták mit kezdjenek vele, a tanácselnök a fejét vakarta. Ki az apja? - kérdezte az asszonyt szigorúan. Nincs neki! De hát kit írjunk az anyakönyvi kivonatra? Senkit! Végül, hosszas telefonálgatás után a nő nevére anyakönyvezték, aki visszavitte a tanyára és attól kezdve sokáig nem látta őket senki.

Már járni tudott a gyerek, amikor az asszony kezét fogva először betipegett a faluba. Az emberek bámészan nézték, az asszonyok összecsapták a kezüket. A gyerek olyan volt, mint egy angyal. Gyűrűkbe göndörödő, vörösbe hajló szőke haja, valószínűtlenül kék szeme és édes arca mindenkiben csodálatot keltett.

Hogy lehet ennek a semmi asszonynak ilyen gyönyörű gyereke? - találgatták. Nézegették a férfiakat, vajon ki lehet az apja? Kinek van ilyen vöröses haja és világító kék szeme? Vagy talán a városban van valakije? Hiszen bejár oda a piacra sajtot, túrót és tejfölt árulni. Biztosan ott esett teherbe. De teltek az évek, és egy férfi sem tünt fel a gyerek mellett. Hat éves korában iskolába került, okos volt és kedves, de az élete keserves, mert a gyerekek csúfolták. Zabi! - kiabáltak. Fattyú! Ő meg sírt és verekedett. Ahogy nőtt, úgy nőtt benne a dac.

Ne törődj velük kisfiam, mondta az anyja és szeretettel vette az ölébe, simogatta a haját. Már csak pár év, és itt hagyhatod ezt a szomorú helyet. A városban fogsz tanulni, ahol nem bántanak majd. De én nem akarlak itt hagyni, bújt hozzá a gyerek. Gyere Te is.

Én nem mehetek, mondta az anyja, nekem itt a tanya. Mit kezdenék én a városban?

A gyerek tíz éves lehetett, amikor a községbe új rendőrt helyeztek. Nem lehetett tudni, ki volt a felbujtó, vagy hol hallott valamit, de a férfi megjelent a tanyán. Az asszonyt a konyhaszékre ültette. Hol a férje? - kérdezte.

Nem tudom, mondta a nő.

Utána nézettem, a férjének sehol nincs bejelentett lakcíme, és a haláláról sincs semmi adat. Szóval hol van?

Nem tudom, mondta a nő, értse már meg! Egy nap elment, és sose jött vissza.

Bejelentette az eltűnést?

Nem.

Akkor még egyszer megkérdezem.

Nem tudom, hol van, mondta a nő.

A rendőr hatalmas pofont kevert le neki, az asszony a földre esett. A gyerek rémülten lapult a szobában, lélegezni is alig mert. A rendőr felrántotta az anyját a földről, a székre lökte és újra megütötte. Mondd meg, hol ástad el! - ordította.

A nő sírt. Orrából, szájából vér folyt. Nem bántottam én senkit! Elment.

Akkor a szeretőd ölte meg?

Nincs nekem szeretőm. Dehogynem, hát kitől van a gyereked?

Semmi köze hozzá!

Újabb pofonok csattantak, azután az asszony elájult. A rendőr otthagyta a földön, és visszabiciklizett a faluba. A gyerek az anyjához rohant.

Segíts felállni, nyögte az asszony. A mosdóhoz támolygott, lemosta magáról a vért, feküdjünk le, mondta, ma nem tudok fejni.

Majd én megcsinálom, mondta a gyerek. Mire végzett, már ragyogtak a csillagok. Az asszony szinte eszméletlenül feküdt az ágyban, arca feldagadt, szája felrepedt, alig látott. Lázas volt. A fiú egész éjjel ápolta.

Másnap rendőrök lepték el a tanya környékét. Felforgatták a kertet, az istállót, még a málna-ültetvényt és a fenyőket is kifordították a földből, de semmit sem találtak. Az asszonyt a rendőrségre vitték, a gyerek sírva rohant volna utána, vergődött a rendőrök szorításában. Az asszonyt egész délután faggatták, aztán megbilincselve egy rabszállítóba ültették és elvitték, a falubeliek kárörvendő tekintete kisérte. És senki nem kérdezte, ki verte péppé az arcát és miért.

Ha egyenként megkérdezik őket, miért gyűlölik, mind azt mondta volna, hogy ő nem gyűlöli, csak hát... mindenki utálja. Ha megkérdezték volna, ártott-e valakinek, senkit sem tudtak volna megnevezni.

A fiút a városba vitték és egy nevelőotthonban helyezték el. Azt se tudta, mi történik körülötte, minden nap várta az anyját, haza akart menni. Egyszer, hónapok múlva érte jött egy ember és egy nagy épületbe vitte. A folyosón vártak, aztán bementek egy terembe, ahol egy asztal mellett ott ült az anyja. Nem úgy nézett ki, mint régen. Sovány volt, az orra a verés következtében eltört, ettől az arca megváltozott, de ő ezt nem is látta. Csak a szemeit, amelyek szeretettel nézték. Hozzá akart futni, de nem engedték. Ülj le ide szépen, mondta neki az ember, és figyelj az anyukádra, mert ezután sokáig nem láthatod. Az anyja beszélni kezdett. Komolyan, mintha egy felnőtthöz szólna.

Ezek azt hiszik, hogy bántottam a férjemet. Nem igaz. Ne hidd el, kisfiam.

Tudom, anyu!

Börtönbe zártak, tizenöt évig kell itt maradnom, de te ezzel ne törődj. Te csak tanulj, hogy ha felnőtt leszel, ki tudd deríteni, ki tette ezt velünk, és miért. Tizenegy éves vagy. Hét évig nem látjuk egymást, de ne felejts el. Akkor nagykorú leszel, és majd bejöhetsz hozzám. Tanulj. Legyél orvos, vagy ügyvéd, vagy bármi, csak ne olyan elesett és tanulatlan, mint én. Hogy ne tudjanak bántani. Hogy meg tudd védeni magad. Mert a tudás - minden. Ha nem lennék tudatlan, nem tehették volna ez velem. Akár hova kerülsz, szerezz barátokat, mert magányosnak lenni nagyon rossz. Könnyebb lesz, ha szerethetsz valakit. Hallgass rám, kisfiam. Fogadd meg, amit ma mondtam neked. Tanulj és légy jó ember.

Látogatás vége! - kiáltott egy őr, a fiú felugrott, átvetette magát az asztalon és megölelte az anyját. Nem érintkezhetnek, kiabált az őr, de nem sietett, hogy elválassza őket, ők meg csak szorították egymást.

A fiút visszavitték az intézetbe. Az úton a gyámügyes megveregette a vállát. Ne sírj, mondta. Írhatsz anyádnak levelet, és ő is írhat neked. Ha betöltöd a 18. évedet, kérvényezheted, hogy meglátogasd.

A fiú folyton az anyja szavaira gondolt. "Legyél valaki, hogy ne bánthassanak. A tudás hatalmat ad."

Megszállottan tanult. Orvos lesz, vagy ügyvéd, ahogy az anyja akarta. Kihozza a börtönből, nem hagyja ott. Tudta, minden sejtjével érezte, hogy ártatlan. Senkit sem tudna bántani. Ezek tévednek!

Keserves élete volt. Egyik intézetből a másikba hányódott, de minden bizonyítványa kitűnő volt, tanulmányi versenyeket nyert. Mire elvégezte az általános iskolát, már annyi helyen megfordult, hogy senki sem emlékezett rá, mi történt az anyjával. Csak ő. Az intézet igazgatója büszkén hurcolta magával, újságokban szerepeltette, nyáron Dubrovnikba küldte táborozni két hétre. NDK-s és lengyel gyerekekkel találkozott, próbálták egymást megérteni, és a második hét végére, már tudta, hogy ő nyelveket akar tanulni, mert mindenkit meg szeretne érteni. A gimnáziumban német és orosz között lehetett választani, de ő nem választhatott. Az állami gondozottak helyett az iskola döntött. Az orosz tagozatos osztályba rakták. Nem baj, gondolta, az is egy idegen nyelv, és titokban kezdte tanulni a másik nyelvet. A koleszban elkérte a németesek könyvét, nyaggatta őket, ha valamit nem értett, és esténként tanult. Hülye ez, mondták a többiek, amikor a kimenő helyett biflázott. Harmadikban szerzett egy angol szótárt, úgy próbált tanulni.

Ahogy nagykorú lett, azonnal meglátogatta az anyját. Alig ismert rá a sovány, meggyötört asszonyra. Ne add fel, anyu! Mérnök leszek, és sok pénzt keresek. Megkeressük a férjedet. Már voltam a vöröskeresztnél, írd meg az adatait, és kerestetni kezdem. Az asszonyba erőt öntött a fiú lelkes segíteni akarása, vigyázok magamra, mondta, de te csak tanulj! Ez a dolog ráér.

A fiú érettségi után a műszaki egyetemre felvételizett és Pestre költözött. Egy indiai diák korrepetálásával próbált pénzt keresni. Meglepődött, amikor rájött, hogy bár az angol szöveget olvasni tudja, egy mukkot sem ért a beszélt nyelvből. Így aztán kölcsönösen tanították egymást. Közben havonta járt az anyjához látogatóba. Tanult és dolgozott.

Azt mondják, két hónap múlva szabadulok, fogadta az asszony egy napon, szinte ijedten. Elengedték a büntetés hátralévő részét. Csak nem tudom, hova mehetnék. Gyere Pestre, mondta a fiú. Albérletbe megyünk, találsz munkát, és ha már dolgozok, veszünk lakást és nem törődünk senkivel.

Az asszony bánatosan nézett rá. Nem tudod, mi van a tanyával? - kérdezte tétován.

Nem. De ha akarod, a hét végén elmegyek és megnézem.

Jó lenne...

Amikor leszállt a vonatról, szíve összeszorult, érezte, ahogy egyre jobban önti el a harag. Dacosan ment végig az utcán, az emberek megnézték, de ő senkihez sem szólt. Egyenesen a tanyához ment. Vagyis oda, ahol valaha a tanya állt. Az erdő már visszafoglalta a területet, de ő bekötött szemmel is odatalált volna. A ház hátsó része megrogyott, magával rántva a tetőt, mintha leült volna. Az ablakok elkorhadtak, az üvegek kitörve. Berúgta a korhadt ajtót. A bútorok ott álltak a helyükön, rajtuk sáros lé folyt le, mindenhol pókháló és piszok. Úgy lászik, senki sem járt itt, mióta az anyját elvitték. Beljebb lépett, a konyhai mennyezetre sandított. Ez még viszonylag stabilnak tünt. A kredencben ott sorakoztak a virágmintás bögrék, a tányérok, a régi mákdaráló. A fiú szeméből kicsordult a könny. Zokogva próbált minél több tárgyat becsomagolni és a hátizsákjába rakni. Elviszi az anyjának. Ne legyen teljesen nincstelen, amikor kiszabadul. Amikor újra keresztülhaladt a falun, úgy forrt benne az indulat, hogy alig tudta türtőztetni magát.

A kollégiumban kicsomagolta a kincseket, megtisztogatta, elmosogatta és a szekrényébe rakta. Majd visszamegyek még, és elhozok mindent, amit csak lehet, gondolta.

Az indiai fiú kocsijával mentek. Elhozták a szobából a falitükröt, ami csodával határos módon épen marad, az ágy fölött függő feszületet, a porcelán petróleumlámpát, az egyik karosszéket, kanalakat, villákat és egyéb apróságokat.

A börtön előtt várta az anyját egy hűvös hajnalon. Végre megölelhették egymást, az asszonyból, most először, mióta elvitték, kirobbant a sírás, lassan nyugodott meg.

Pestre megyünk, mondta neki a fiú, a tanya nem lakható. Összedőlt? - kérdezte az anyja szipogva. Félig. Nyáron elmegyünk és megnézzük, mit kezdhetünk vele. De addig mit csináljak? - az asszony hangja tanácstalan volt. Kivettem egy kis albérletet, mondta a fiú. Ott fogunk lakni egyelőre. Te most pihensz egy kicsit, ismerkedsz a világgal, aztán keresünk valami munkát, ha mindenáron dolgozni akarsz, de el tudlak tartani. Anyja nevetett. Hát még csak ötvenöt éves vagyok! Tudok én dolgozni!

A kis szoba-konyhás albérlet a régi bérház udvari szárnyában tetszett az asszonynak. Az ablakpárkányon egy cserépben petúnia illatozott, a fiú ajándéka, a konyhában az asztalon az ő tányérjai, a kredencben a bögrék, tálak és a mákdaráló, a szobában az ágya felett a feszület, kis szekrénykén a petróleumlámpája, mellette a karosszék szépen átkárpitozva. A szoba másik felén a fiú ágya és íróasztala. Egyikük sem tudta visszafojtani a sírást. Siratták az egymás nélkül töltött éveket, a velük történt igazságtalanságot, és sírtak a megkönnyebbüléstől is, hogy végre vége van. Honnan volt neked erre pénzed, kérdezte az anyja. Kölcsön kértem, mondta a fiú. Nem lett volna szabad, ijedt meg az asszony. Nem szabad másoktól függeni! Ő egy barát, mondta a fiú, és nincs szüksége most erre a pénzre. Majd megismered.

Az asszony néhány nap múlva szeretettel fogadta az indiai srácot. Biztosan nagyon vágysz már vissza, mondta neki. Mindenkitől távol lenni nagyon rossz. A srác bólogatott. A szüleid mivel foglalkoznak? A papám herceg, mondta a fiú furcsa magyarsággal, és az asszony nevetett.

Az érzelmi hullámok lassan lecsillapodtak, az asszony ismerkedett a szokatlan, városi környezettel, a megváltozott világgal, ápolta a virágokat, a gangon üldögélt egy széken, és a régi életére gondolt. Boldogan főzött és mosott a fiúra, aki az egyetemi tanulmányai mellett dolgozott egy vendéglőben. Éjszaka elnézte, ahogy a kis asztali lámpa fényénél tanul a szoba másik felében, felkelt, teát főzött neki és megnyomkodta a fáradt izmokat. Később takarítást vállalt egy fodrászatban.

A börtönben töltött évek nem múltak el nyomtalanul. A régen határozott, erős asszony sokszor magába mélyedve üldögélt, mint egy riadt veréb. A fiú néha rajta kapta, ahogy a könnyeit törölgeti, sokszor ébredt arra, hogy hallja sóhajtásait és elfojtott sírását. Mi a baj, anyu? Nem tudnád elmondani nekem? Hátha segíthetek. Beszélnünk kellene, hogy tudjam, vagy megértsem, mi, miért történt.

Adj még egy kis időt, kérte az asszony.

Két év telt el békében, a fiú lassan befejezte a tanulmányait. A diplomaosztóra az asszony nem akart elmenni. Nem illek én oda, mondta. Majd főzök itthon, és együtt ebédelünk. De hát a barátom is számít rád! Neki sincs itt senkije, aki vele örülhetne. Ruhát is vettem neked. Az ünnepség alatt az asszony könnyei megállás nélkül folytak. Emlékezett. Nézte a magas jóképű fiát, akinek vörösbe játszó szőke haja most is hullámzott az arca körül, a nevető, gyönyörű kék szemét, és tudta, hogy lassan mindent el kell mondania, de annyira nehéz volt megfogalmazni... Nem így tervezte. Ha nem szakítják el őket egymástól, már minden tisztázódhatott volna.

Hármasban ebédeltek egy elegáns étteremben, az indiai fiú már hazafelé készült. Mi is hazamegyünk, mondta a fiú, és az asszony csodálkozva nézett rá.

Megpályáztam egy állást a közeli városban, egy hónap múlva kezdek. A jövő héten lemegyek és keresek albérletet. Onnan jobban tudom irányítani a tanya helyreállítását is.

Este, amikor már az ágyaikban feküdtek és csak a kis petróleumlámpa világított, az asszony megkérdezte: Biztos ezt szeretnéd, kisfiam? Nem lenne neked jobb itt a fővárosban, ahol nagyobbak a lehetőségek? Ne félts engem anyukám! Tudom, mit csinálok, mondta a fiú magabiztosan. És tényleg tudta. Az új albérlet egy két szobás ház volt a kertvárosban. Nem lesz ez nagyon drága? - ijedezett az asszony. Kibirható! - mondta a fiú, de azt akarom, legyen kerted.

A fiú megkezdte a munkát a tervezőirodában, az asszony a közeli kocsmában kezdett takarítani, a fiú berzenkedett. Nincs erre szükség! Már majdnem hatvan éves vagy. Pihenj, én eltartalak. Még öt évet kell dolgoznom, hogy nyugdíjam legyen, mondta az asszony. Nem támaszkodhatok mindig rád. Majd lesz családod, arra is gondolni kell. Nekem elsősorban te vagy a családom, ölelte meg a fiú. Nekem olyan feleségem lesz, akinek nem fog gondot okozni, hogy támogatom az anyámat, mondta magabiztosan. Éltek csendesen, a fiú elismert építész lett a városban, egy népszerű tervezőiroda munkatársaként dolgozott, élte az értelmiségi fiatalok életét. Néha randizott, a lányok bomlottak utána. Anyját színházba vitte, könyveket vásárolt számára, de az asszony leginkább a kertben dolgozgatott. Már egy év is eltelt, de még nem tudta elszánni magát, hogy kimenjen, és megnézze régi otthonát.

Aztán egy nap levél érkezett a vöröskereszttől. Nem is tudtam, hogy újra indítottad a keresést, mondta az asszony a fiúnak. Mit írnak? A fiú izgatottan bontotta fel a borítékot. Megtalálták, mondta csodálkozva. Eddig már kétszer próbálták, sose sikerült, most meg azt írják, Ausztriában él. Hatvanhárom éves. Családja nincs. Gondoltam, mondta az asszony elgondolkozva. De ez biztos? A fiú bólintott. Még telefonszámot is írtak hozzá. Felhívom.

Majd holnap, fogta meg a kezét az anyja. Előbb beszélnünk kell. Sok minden van, amit nem tudsz, azt előbb tisztázni kell. Megijesztesz! - mondta a fiú. Az asszony a fejét rázta. Nincs mitől félned. Pár dolog talán megváltozik, de neked semmitől sem kell tartanod.

Az elején kezdte a történetét.

Szüleivel egy alföldi kis községben laktak. Apja cigány volt, anyja magyar. Számkivetetten éltek. A cigányok közt magyarok voltak, a magyarok közt cigányok. Apja többször került börtönbe, anyja hiába próbálta visszatartani a bűnözéstől. Voltak vagy kilencen testvérek. Tizenöt éves volt, amikor látogatóba érkezett hozzájuk unokatestvére, aki csendes, szomorú fiú volt. Sokat beszélgettek, közel kerültek egymáshoz. A fiú elmondta, hogy az emberek megvetik, mert a fiúkhoz vonzódik. Apja, mióta sejti, azóta veri, mert azt hiszi, megváltoztathatja. Senkije sincs. Ő is elmondta, hogy a származása és az apja életmódja miatt bántják, nem szeretik az emberek, el szeretne menni innen, oda, ahol senki sem ismeri. Elhatározták, hogy ha elérik a nagykorúságot, összeházasodnak. Legalább mindkettőjüket békén hagyják. A fiú Pestre költözött, munkás-szállóra, sokat dolgozott, megvette a tanyát a nyírségben, oda vitte őt, rendbe hozták, megteremtették a gazdaság alapjait, aztán, amikor már biztonságban tudhatta őt, elment, titokban elhagyta az országot, de ezt nem volt célszerű senkinek sem elmondani abban az időben. Csak valahogy mégsem minden sikerült úgy, ahogy tervezték. Az emberek nem fogadták be, gyanakodva mérték végig, egyesek még a fejüket is elfordították, ő meg csalódottan visszahúzódott a házába.

A fiú csak bámult. Anyu, tudod, mit jelent ez?

Mit?

Most már bizonyítani is tudjuk, hogy Téged ártatlanul ítéltek el! Ezt nem hagyjuk annyiban! Neked ezért kártérítés jár!

Másnap felhívták a férfit, aki megdöbbent, amikor meghallotta az asszony kálváriáját. Igazat adott a fiúnak. Tíz évet vettek el az asszony életéből, és a becsületét. Hazamegyek! - mondta. Létezik már DNS vizsgálat, simán be tudjuk bizonyítani az ártatlanságát.

Egy ügyvédi irodához fordultak, ahol a neves jogász megütközve hallgatta a történetüket. Azonnal vállalta az ügyet. Kikérték a periratokat, amiből kiderült, hogy "lakossági jelentésre" indult a nyomozás, ami alapján a rendőr írásban kereste meg a lakcímnyilvántartót, és miután megkapta a választ, elkezdte az asszony "kihallgatását". A jegyzőkönyvről hiányzott az asszony aláírása, és persze szó sem esett a bántalmazásról. "Tanúvallomások" alapján tettek vádemelési javaslatot, amit az ügyészség befogadott és innen már nem volt megállás. Az aláírás nélküli jegyzőkönyvet a kirendelt védő nem kifogásolta, és bár az asszony végig tagadta az ellene felhozott vádakat, nem került elő a holttest, és a feltételezett szeretőt sem sikerült megtalálni, a bíró a "közvetett bizonyítékok alapján" szabta ki a büntetést.

Az asszony sírva olvasta végig a tanúk vallomásait. Mit tanúsítottak ezek? Soha egyik sem járt nálam. Nem is ismerem ezeket az embereket, mondta. Hát mit ártottam én nekik? A fiú is a könnyeivel küszködött. A nevek beleégtek az agyába. Ezek az emberek tették tönkre az ő szelíd és kedves anyját.

Talán az apám családja akart így bosszút állni? - kérdezte óvatosan. Azt se tudom, ki az apád! - szaladt ki az asszony száján. A fiú megütközve nézett rá. Az nem lehet, mondta. Te mindig tudod, mit csinálsz. Az asszony rémülten hallgatott. Valamit titkolsz, mondta a fiú hazafelé tartva. Mi az, amit nem akarsz elmondani?

A sötétedő kertben ültek. Az asszony sírt. Nem én vagyok az anyád. A fiú szóhoz sem jutott egy percig. Hát akkor ki?

Nem tudom. Egy november végi napon találtalak a fenyvesben. Este jött egy ember biciklivel, azt hittem fenyőt akar lopni, utána mentem, de nem találtam. Akkor meghallottam a sírásodat. Letett ott egy gyékényszatyorban. Csak ő lehetett. Egy napos voltál, a köldökcsonk még véres volt. Először úgy gondoltam, beviszlek az orvoshoz, vagy a tanácshoz, de annyira sírtál, kezed-lábad hideg volt, hát előbb felmelegítettelek, és megetettelek meleg, cukros kecsketejjel. Abból a kis tejszín-kiöntőből ittál, ami még most is meg van. A karomban ringattalak, velem aludtál, ha megamhoz öleltelek, megnyugodtál. Másnap már nem tudtalak odaadni. Az enyém voltál, a magaménak éreztelek. De nem tudtam, mit tegyek. Rájöttem, nem maradhatsz titokban velem, egy párnába csomagoltalak, a városba vittelek, vettem pólyát, pelenkát és ami kellett, aztán bevittelek a faluba és anyakönyveztettelek. Amíg kicsi voltál, nem tudtam, hogy mondjam el, féltem, hogy elszólod magad és elvesznek tőlem, mire meg akkora lettél, hogy beszélhettünk volna róla, engem elitéltek. Sose volt rá mód. És hát én is halogattam, mert féltem, hogy elfordulsz tőlem, ha megtudod...

A fiú úgy érezte megfullad. Ezt át kell gondolnom, mondta, most elmegyek, majd jövök. Kóválygó fejjel sétált a sötét utcákon, nem nézte merre jár. Azt sem tudom, ki vagyok. Ez járt a fejében. Ki lehet az anyám, aki képes volt egy hideg éjszakán kirakni egy erdőben? Lehet, hogy ismerem? Talán perceken múlt az életem. Aztán az anyjára gondolt. A szép, vidám napokra, az áldozatra, amit érte hozott, és a szeretetre, ami összekötötte őket. Ha ő nincs, én sem vagyok. Ha bevisz az orvoshoz és életben maradok, intézetekben nőhettem volna fel, szeretet és anyai ölelés nélkül... Ő aztán tudta, mit jelentett az anyjával töltött tíz boldog év. A szíve átmelegedett. Végre megnyugodott. Visszatalált önmagához.

Már világosodott, amikor hazakeveredett. Az asszony még mindig ott ült, ahol hagyta. Mozdulatlanul meredt maga elé. Ijedten ugrott hozzá. Mi van veled, Anyu? Miért nem feküdtél le?

Gyere, csinálok egy forró csokit. Tisztára átfagytál! Az asszony gépiesen lépkedett, ahogy vezette. A konyhában vacogó fogakkal ült, a fiú plédet borított a vállára.

Azt hittem, nem jössz vissza...

De hát mondtam, hogy majd jövök!

Igen, de...

Anyuuu... hát mit gondoltál? Kicsit fejbecsapott, amit elmondtál, de ez semmin sem változtat. Vagyis sok mindent megváltoztat, de egyet nem. Nekem te vagy az anyám, és mindig is az maradsz. Az asszony sírása nem akart szünni. Lefektette, betakargatta, simogatta a kezét, mint az anyja, amikor ő kicsi volt és szomorú.

Egy hónap múlva megérkezett az asszony férje. Egy másik férfi volt vele. A társam, mutatta be a fiúnak és az asszonynak. Már húsz éve. Sokáig beszélgettek. Te nem mentél férjhez? - kérdezte az asszonyt. Nem. Papíron még mindig a férjem vagy. Nevettek. De csak volt valakid az évek alatt? Az asszony a fejét rázta. Senki. A férfiak döbbenten néztek egymásra. Akkor te még... izé...

Szűz vagyok, bólintott az asszony. Aztán nevetett a férfiak arckifejezését látva. Jól van ez így, mondta. Én így vagyok boldog. Van egy fiam, aki szeret, egy rokonom, akit végre megtaláltam. Majd nyugdíjba megyek, aztán élek nyugalomban. Nem vágyom én másra.

A DNS vizsgálat bebizonyította a férfi személyazonosságát. Az állam elleni per kimenetele nem volt kétséges, mégis vagy két évnek kellett eltelnie, mire a végére értek.

A fiú saját házat vásárolt a belvárosi irodához közel, és magántervezéssel is foglalkozott. Szépen éltek, az asszony nyugdíjba vonult, nevetett az összeg láttán, még jó, hogy van egy fiam, aki eltart, mondta kissé cinikusan.

Mihez kezdesz ezzel a pénzzel, kérdezte a fiú az anyjától, amikor végre megérkeztek a milliók a számlára.

Ki fogsz nevetni, ha megmondom, mit szeretnék. Újjá akarom építeni a tanyát...

A fiú melegen nézett rá. Tudtam. Már meg is terveztem. A házba ment, egy dossziét hozott elő. Az asszony kíváncsian nyitotta ki. Kis parasztház jellegű épület tervei voltak. Itt majd virágos kert lesz, alacsony léckerítéssel, a jövő hónapban kiméretem a telket, fúratok kutat. Ezen a déli tetőn lesznek a napelemek, és itt egy reggeliző-terasz, ahova közvetlenül a konyhából mehetsz ki. Majd veszünk egy hat személyes asztalt és kényelmes székeket.

Nem lesz az nagy? - kételkedett az asszony.

Kelleni fog az hamarosan...

Összenéztek.

Van egy lány, túrt a hajába a fiú... Eddig még senki se volt komoly, de most...

Az a kis gyakornok az ügyvédi irodából?

Honnan tudod?

Egy anya megérzi az ilyet, nevetett az asszony.

Együtt mentek a tanyára. Mindent bozót, és vadon nőtt akác-sarjak borítottak. A lány óvatosan lépkedett, a fiú a kezét szorította. Az asszony szive kalimpált. Itt volt a kacsaúsztató, mondta, egy félig kiszáradt, öreg szomorúfűzre mutatva. Beljebb hatoltak és a lábuk előtt a gaz között rátaláltak a földkupacra, ami valamikor az otthonukat jelentette. Az asszony nem tudta visszatartani a könnyeit. Keresek embereket, akik kitakarítják a területet, aztán bekeríttetem, ölelte meg a fiú. Ősszel alapozunk. Jó lesz, szipogott az asszony. Ide hozzuk majd nyaralni az unokákat. Mosolyogva nézték egymást.

A faluban megálltak. Igyunk egy kávét, állt meg a fiú egy új cukrászda előtt. A polgármesterrel is beszélnünk kellene, hátha tud mestereket ajánlani. Támogassuk a helyi ipart. Kávét és fagyit rendelt, pihenjetek, mondta és a hivatal felé indult.

A polgármestert keresem, mondta barátságosan az előszobában ülő nőnek, és átadta a névjegyét. Úgy tünt, a titkárnőt nem a neve érdekelte. Az egyik városi tervezőirodától vannak itt, mondta izgatottan telefonba. Menjen be, mosolygott, és az ajtóra mutatott.

A fiú belépett. Az asztalnál idősebb, elegáns nő ült. Amikor felnézett, a fiú valószínűtlenül kék szempárba nézett. Szinte elakadt a lélegzete. Szeme a névtáblára tapadt, fellobbant benne a düh. Ezt a nevet már ismerte az anyja ellen folyó per irataiból. A nő kezéből kiesett a toll, keze a szivére csúszott. Nézték egymást, az asszony arca egyre sápadtabb lett, felállt, tétován tett egy lépést, aztán ájultan a padlóra zuhant. A fiú egy percig nézte a sajátjához kisértetiesen hasonlító arcot, tekintete megkeményedett, az ajtóhoz lépett. Jöjjön, mondta a kint ülő titkárnőnek, a polgármester asszony rosszul lett. A nő rémülten rohant be, az asszony mellé térdelt. A fiú kifelé indult, az előszobában még hallotta a polgármesternő feltörő sírását, de nem fordult vissza. Szinte remegett a lába, ahogy visszafelé ballagott. Sírni tudott volna. Ez a nő megölte volna őt, és nem elégedett meg ennyivel. Annyira gyűlölte azt, aki őt megmentette, és az anyja lett, hogy feljelentette, csak hogy eltávolítsa őket a községből, mielőtt valaki felfedezi a hasonlóságot, és rájön a titkára. És ez a nő most köztiszteletnek örvend, míg az ő anyját meghurcolták, börtönbe zárták, őt meg intézetbe vitték, ahol nyolc évig hányódott egyik helyről a másikra magányosan. Elkallódhatott volna, ha nincs az anyja, aki még a börtönből is támogatta, biztatta... Csak úgy rázta az indulat. Nagyokat lélegezve próbálta megnyugtatni magát. Anyja és a lány a színes napernyők alatt kanalazta a fagylaltot. Elárasztotta a szeretet és a szerelem. Mosolyt erőltetett az arcára, nem akarta megijeszteni őket.

Mehetünk? - kérdezte a lány. Magához ölelte. Az anyja mosolyogva nézte őket. Segíts csak! - intett a fiúnak. Intéztél valamit? - kérdezte, miközben a karjára támaszkodva a kocsihoz lépkedett. Nem, mondta a fiú. Nem volt jó az időzítés.

Besegítette a kocsiba, kitolatott a parkolóból, a tükörbe nézett. A hivatal ajtaján akkor rohant ki az asszony, vörösbe játszó szőke haján megcsillant a napfény... A fiú óvatosan besorolt a forgalomba és gázt adott. Hátra se nézett.