Máté

Máté egész életében csakis azt tette, amit szeretett volna. Nem emlékezett rá, hogy bárki bármikor is korlátozta volna valamiben. Gyerekkorában szüleivel és nagyszüleivel élt egy tipikus bérházban, ahol a konyhából nyíló, úgynevezett cselédszobában rendezték be a birodalmát, ami abban az időben kész csoda volt. Míg szülei dolgoztak, nagyanyja főzött és takarított, és a ritka, kisebb torzsalkodásoktól eltekintve békében éltek. SZOT üdülőkben nyaraltak, hol a Balatonon, hol a Dunakanyarban, vagy a Mátrában. Az anyagi jólét biztonságot nyújtott számára, kicsit kivételezett helyzetben volt a többi gyerekhez képest, hiszen neki nem volt testvére, minden szeretet rá irányult. Nem volt gondja a tanulással sem, a tudást úgy szívta magába, mint egy szivacs, különösebb erőfeszítések nélkül hozta a jó eredményeket. Egy műszaki szakközépiskolában tanult tovább és gépésztechnikusként egy fémipari cégnél helyezkedett el, egész jó fizetéssel. Nem volt kedve az egyetemhez, szórakozni akart és "élni". Motort, majd autót vásárolt, lányokkal randizott, és készült az önálló életre. A 70-es évek végén még lakáshoz is jutott a nagyváros rohamosan épülő új lakónegyedében, boldogan rendezkedett be az alig 40 m2-es kis lakásban. Ennél nagyobbra nem is vágyott.

Harminc éves volt, kortársai már mind megnősültek, gyereket neveltek, csak ő élte továbbra is az egyedülálló férfiak vidám és felületes életét.

Ám őt sem kerülte el a bánat. Előbb imádott nagyapja halt meg váratlanul, majd néhány év után a nagymama is követte. Fájón érezte a hiányukat, de belenyugodott az elvesztésükbe, szép kort éltek meg, gondolta. Szüleit ezután féltő szeretettel vette körül, minden vasárnap velük ebédelt, hét közben is felugrott hozzájuk néha, befizette őket gyógyfürdőbe, ő volt a mintagyerek, szüleit mindenki irigyelte. Csak a legnagyobb vágyukat nem teljesítette, nem nősült meg, és nem ajándékozta meg őket unokával.

Teltek az évek, ő még mindig a szingli férfiak laza életét élte, amikor édesapja váratlanul meghalt. Ez megrázta. Anyja elveszetten kószált a lakásban, sírt és a temetőt járta, Máté aggódni kezdett érte, nem lesz ennek jó vége, valahogy fel kellene rázni ebből a depresszióból.

Hazaköltözök, mondta egy nap az anyjának, aki azonnal felvidult a hírtől. Ez jó megoldás volt, anyja újra tevékeny és jókedvű volt, éltek kettesben, békésen. Csak néha felejtette magát a saját lakásában, ha éppen volt partnere, vagy kicsit együl akart maradni.

Egy nap új szomszédok költöztek a házba, Máté lakása mellé. Fiatalok voltak, még innen a harmincon, nevetve, élcelődve rohangáltak a dobozokkal és bútorokkal, ő meg kicsit irigykedve figyelte a fesztelen röhögéseket. Végül megszünt a rohangálás, csak a lakásból hallatszottak a vidám nevetések. Este fél kilenc körül csengettek. Máté tréningnadrágban slattyogott az ajtóhoz, a szomszéd fiatalember volt. Jókedvűen invitálta, hogy jöjjön át egy ismerkedési pohárra, ma még nincsenek itthon a gyerekek, szeretnének egy kicsit lazítani a barátokkal, már itt van a lenti lakó és a felettük lakó házaspár is. Máté előbb nem akart menni, aztán mégis elfogadta a meghívást, úgyse tudna aludni a buli zajától, gondolta, holnap meg szombat, majd pihen. Úgy, ahogy volt, tréningruhában és papucsban ment át, a háziasszony azonnal a kezébe nyomott egy poharat, a másik kezébe egy papírtányéron szendvicset, bemutatta a társaságnak, és neki megakadt a szeme egy lányon, aki éppen a pezsgőt bontotta. A hangulat egyre emelkedett, mindenki táncolt és énekelt, őt is elkapta a lendület, bár kicsit idősnek érezte magát a harminchat évével. A pezsgőbontó lánnyal kezdtek táncolni, a lány nevetett, rázta a fenekét a zenére, ő meg a derekánál fogva magához húzta. Egymás szemébe nézve riszáltak, érezte a lány forró testét és úgy megkívánta, hogy szinte a hideg rázta a vágytól. Egész éjjel egymást ölelve táncoltak, Máté megcsókolta a lány nyakát, magához szorította, menjünk át hozzám, súgta a fülébe éjfél után, és a lány nem ellenkezett. Kézen fogva húzta magával, senki sem figyelt rájuk.

Ahogy az ajtó becsukódott utánuk, azonnal egymásnak estek, a lány kicsit ügyetlen volt, de szenvedélyes, ő meg nem tudott betelni vele, hajnalban zuhantak álomba, a lány meztelen teste hozzásimult.

Egyedül ébredt. A lány valamikor eltünt, ez csalódottsággal töltötte el, de nem aggódott, egy nagy kanna kávéval becsengetett a szomszédba. Az isten küldött, fogadta a házigazda, már majd meghalunk egy kis kávéért, de azt se tudjuk melyik dobozban keressük. A lakásban mindenhol emberek aludtak egymás hegyén-hátán. Jó kis buli volt, mondta Máté, az, bólogatott a férfi, szétmegy a fejem.

Máté óvatosan nézett szét, de a lányt nem látta. Még a nevét sem tudta, hogy rákérdezett volna. Hetekig álmodott vele, de többé nem látta. Aztán az élmény megkopott, csak néha villant fel álmában, vagy egy-egy szeretkezés közben, amikor valami hiányérzet lett úrrá rajta.

Sokat dolgozott, az üzemben már nem érezte a munkát kihívásnak, saját céget alapított, amit sikerrel vezetett, új, modern technológiákat alkalmazott, és alig két év alatt úgy felfuttatta, hogy alkalmazottakat kellett felvennie. Ekkor tájt kezdett jótékonykodni is. A felújítandó lakásokból kiszerelt régi, de még használható berendezéseket, nyílászárókat szegény családoknak juttatta, és ugyanezt tette a kimaradt csempével és járólappal is. A hír terjedt, a telephely előtt emberek várták, és ahogy elmondták a gondjaikat, úgy érezte segítenie kell. A vállalkozás kapuján egyre többször jelent meg az elvihető anyagok listája. Ahogy neve ismert lett, az emberek felkérték, hogy induljon a helyi választásokon, legyen a kerület képviselője. Először meghökkent a kérés hallatán, aztán mégis belevágott. A kampány során ismerte meg a kerületet igazán. Rá kellett jönnie, hogy a tetszetős, belvároshoz közeli rendezett rész csak elenyésző a peremkerületi lepusztult utcákhoz képest, ahol soklakásos rozoga házak és poros, sáros utcák találhatók. Az emberek kiábrándultak, alulképzettek, ebből kifolyólag szegények és elesettek, nincs jövőképük és a gyerekek így nőnek fel közöttük. Sokat küszködött, hogy valamilyen változást érjen el, de kevés sikerrel, lépésről-lépésre haladhatott.

Már a második ciklusát töltötte, amikor megszületett fejében az elhatározás, és a vállalkozása telephelyén betonelem készítő üzemet létesített. Gyártott ott puccos térköveket, kerti grilleket, kerítés elemeket, és dísztárgyakat, de sima négyzet alakú járdalapokat is, ezekből, meg a hibás termékekből juttatott a lakóközösségeknek, amiből azok járdát építhettek, ne kelljen sárban taposni.

Máté már a hatvanötödik évében járt, a harmadik választásai ciklusát töltötte, amikor egy fogadóórán fiatal férfi lépett hozzá. Édesanyja megbízásából egy levelet adott át neki. Váltottak néhány szót és a férfi már szaladt is le a lépcsőn.

A levélben a nő időpontot kért tőle egy lakóközösség érdekében. Máté halványan emlékezett az utcára, a házra, a benne lakó emberekre, problémás környék, problémás ház, ámbár mostanában nem hallott róluk semmit.

Néhány sort írt a levélben megadott e-mail címre, megadva egy időpontot, soha, senkit sem utasított el, nem most fogja elkezdeni, gondolta.

A megbeszélt időpontban jól öltözött, kedves mosolyú asszony várakozott az irodája folyosóján, egy könyvet olvasva, amit azonnal összecsukott és nyújtotta a kezét, bemutatkozott. A név nem mondott semmit, de Máté agyában valami felismerés féle motoszkált, a nő is fürkészőn nézett rá. Már találkoztunk valahol, ugye? - kérdezte, de a nő a fejét rázta. Nekem is ez jutott először eszembe, mondta nevetve, de nem emlékszem. Én sem, mondta Máté, pedig magára biztosan emlékeznék. Ezt most miért mondtam? - ijedt meg. Még a végén azt hiszi, hogy udvarolni akarok.

Miben segíthetek, készségeskedett, hogy a baklövést feledtesse, és nő azonnal lelkesen magyarázni kezdett. A házban, ahol lakik, hét család él tizenegy gyerekkel, elég szerény körülmények között. A környékben csak egy játszótér van, de egyrészt messze van, másrészt a szülők jobban szeretnék, ha a gyerekek otthon játszanának. Egy hintára lenne szükségük. Egy hintára? - csodálkozott Máté. Igen, mondta a nő, és eltökélten bólintott. Arra gondoltam, hogy maga szerezhetne egyet, vagy vehetne a képviselői alapjából. Szeme dacosan villant, és Máté megint azt érezte, ismeri ezt a nőt. A képviselői alapomnak már régen lőttek, mondta meg nyiltan, kétszer annyit is elkölthetnék, mint amennyi van. Tisztában vagyok vele, értett egyet a nő, de próbáljunk meg valamit kitalálni. Kérem, értse meg, győzködte Máté, ennél sokkal fontosabb dolgokra sem jut pénz. Fontosabb? - a nő szemei már dühösen villogtak. Mi fontosabb annál, minthogy szerény sorban élő gyerekek és szüleik érezzék, hogy számítanak valamit ebben a szemét világban? Próbálnak maguknak élhető körülményeket teremteni, és ehhez csak ennyi - mutatta két a két ujja közti távolságot - segítség kellene, és azt sem kapják meg? Máté széttárta a karját. Sajnálom, talán majd jövőre. Az asszony látható dühvel állt fel. Hát köszönöm szépen a segítséget! Ha szemmel ölni lehetne, most biztosan holtan terülnék el az asztal alatt! - gondolta Máté, amikor a nő az ajtó felé indult. Mozdulata, ahogy a haját hátra rázta, megint ismerősnek tünt, de nem törődött vele. Már ő is mérges volt. Mit gondol ez az asszony? Valami varázsló ő, hogy mindent megoldjon? Az idén két lepusztult házban sikerült megoldani a vízbekötést, hogy legalább egy udvari kifolyó legyen, ne kelljen 5-600 métert gyalogolni egy kanna vízért. Ez azért csak fontosabb!

De még este sem hagyta nyugodni a gondolat, hogy nem segített. A nő nagyon dühös volt, emlékezett. Reggel felhívta a városgazdálkodási céget. Hol készültök most játszótér felújításra? - kérdezte. Idén már sehol. Most készül az utolsó. Mi lett a leszerelt játékokkal? Azok itt vannak a telepen, majd nullára írjuk őket, aztán mennek a hulladékfeldolgozóba. Hinta kellene, mondta Máté. Akár meg is venném. Gyere ki, nézd meg, mi van itt, aztán megbeszéljük.

Máté egy óra múlva már a telep végében válogatott egy fiatal munkással. Hinta, hintaállvány, libikóka. Ezek még teljesen jók, csak nem felelnek meg az uniós előírásoknak, ezeket megveszem. Holnap érte küldök, mondta.

Délután a nő lakása felé kanyarodott, el kell neki mondani, hogy megoldotta a dolgot - egy feltétellel, hogy a közösségnek kell felállítani a játékokat. A ház kívülről alig mutatott változást. De mégis. A kapu újra volt festve. Hm. Ezek tényleg elkezdték gondozni a házat? Amikor a kapun belépett, még a szája is tátva maradt a csodálkozástól. A régi, sáros és szemetes udvar sehol sem volt. Takaros, petúniával és porcsinnal szegélyezett téglajárda vezetett a kis udvari lakásokhoz, és tovább, a telek végéig. A lakások előtt virágoskertek, vagy gyep. A szomszédos épület koszlott tűzfalára vadszőlő és lonc futott fel. A telek végében sziklakert, rönkökből és deszkákból ácsolt padok, egy kiásott négyszög alakú sekély gödör, mellette téglák halomba rakva.

Az utolsó lakás előtt sárgacsíkos ponyvával fedett kis terasz, gyönyörű virágoskert, dézsákban leander, az ablakpárkányokon muskátli, kis pad, tarka párnákkal. Megesküdött volna rá, hogy az asszony ott lakik. Tétován kopogott be. Gyere! - hallatszott bentről. A nő valakit vár, gondolta. Ezért még egyszer kopogott. Kivágódott az ajtó, az asszony csodálkozva állt meg. A kezén gumikesztyű, a konyhában egy hokedlin fiatalasszony ült, épp a haját festették. Jaj, azt hittem a szomszédasszony, nevetett fel a nő, üljön le itt, mutatott a lócára, egy perc, és jövök.

Máté úgy nézett körül, mintha a holdon járna. Megcsodált mindent. Ez meg hogy lehet? - töprengett. De már jött is a nő és a fiatalasszony.

Majd 30 perc múlva mosd le, és kenj a végére egy kis olajat, aztán tíz perc múlva samponnal megmoshatod és beszáríthatod, látta el utasításokkal, csak aztán fordult Máté felé. Mi szél hozta, kérdezte tartózkodóan.

Máté gonoszkodva nézett rá. Jöttem bezsebelni a köszönetet, mondta.

Milyen köszönetet?

Hát a hintáért. Már, ha még aktuális. Az asszony szeme már megint csillogott. Biztos, hogy ismerem, futott át Máté agyán, miközben az asszony már húzta is magával. Lelkesen magyarázott. Látja, mondta, ez lesz itt a homokozó, a férfiak ásták ki. Ezekből a téglákból lesz a pereme, és készítünk egy nagy műanyag lapot, amivel letakarjuk, hogy ne legyen szemetes. A hátsó kerítés mellé málnát és egrest ültettünk, jövőre már lesz gyümölcs és szörp a gyerekeknek. Ha a szilva beérik, közös lekvárfőzés lesz itt az udvaron. Úgy számolom, minden családnak jut belőle 2 - 3 üveggel. Ha lesz pénzünk, ősszel még veszünk két kis meggyfa csemetét, amit majd ide, meg ide ültetünk, mutogatta, akkor lesz pár év múlva meggylekvár és árnyék is a padok felett. Itt lesz a szalonnasütő, vagy bográcsoló. Beszélgetés közben emberek gyűltek köréjük kíváncsian. Jaj, magát meg szóhoz sem hagyom jutni, kapott a fejéhez az asszony.

Én csak azt akartam mondani, hogy sikerült szereznem egy hintaállványt két hintával és egy libikókát, de újra festetni és felszereltetni már nem tudom. Ha vállalják, hogy felállítják és lefestik, a maguké, akár holnap el is hozathatom. Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Festék lesz, az nem probléma, majd a nők lefestik, úgyis mindig pingálnak valamit. A férfiak meg leássák, betonba öntik, hogy biztosan álljon. Már a héten elkészül a homokozó, mire vége az iskolának, lesz hol játszani a gyerekeknek. Ez minden pénzt megér!

Jöjjön, meghívom egy kávéra, nevetett rá a nő.

Ki akar engesztelni, mi? - vette a lapot Máté.

Kénytelen vagyok, ha már ennyit fáradt értünk... Azzal előre ment, ő meg utána. A nő lakása olyan kicsi volt, hogy alig tudott megfordulni benne. Még előszoba sem volt. A konyhában új beépített bútor, kis kerek asztal thonet székekkel, a szoba meg valami csoda volt. Régi, faragott bútorok, tarka szőnyeg, lebbenő függöny tükörfényes parketta. És a sarokban egy egyszemélyes ágy, faragott támlával. Aztaaa! - szaladt ki Máté száján a dicséret. Jó mi? - mosolygott az asszony. Mikor ideköltöztem két éve, semmim se volt, csak a falak meg egy összecsukható vendégágy. Úgy szedtem össze darabonként, aztán lecsiszoltam és pácoltam, hogy színében legalább egységes legyen. Ezt mind maga csinálta? Hát nagyjából.

Kint vagy bent isszuk meg a kévét? - kérdezte a nő, miközben a hozzávalókat tálcára rendezte. Mindegy, mondta Máté. Akkor inkább kint, mondta a nő, lássák az emberek, hogy nem szaladt el. Hátha akarnak még beszélni magával. És tényleg, ahogy leültek a kis padra, az emberek szállingózni kezdtek, és ömlött belőlük a szó. Hogy nincs munka. Sáros az utca, az iskolában sok a problémás gyerek. Ezért is kell ez a kis udvari játszótér, ne menjenek olyanok közé, akik drogoznak, cigiznek. Itt majd figyelnek rájuk. Sárika tanul velük, mondták, már tavaly se bukott meg egyik gyerek se. Sárika? Az emberek a nőre mutogattak. Sárika segít. Befesti és levágja a nők haját. Segít rendbe hozni a lakásokat, megvarrta a függönyöket, befonja a lányok haját, új kajákat tanít az asszonyoknak, és mindent tud! Neki van internete és számítógépe.

Máté a hajába túrt. Az asszony szeme megrebbent. Ismerős volt számára ez a mozdulat. Aztán beszélgettek tovább, az emberek egyre felszabadultabban, ő meg elgondolkozva. Szeme mindig visszatért az asszonyra. Már sötétedett, amikor eszmélt. Mennem kell, állt fel, akkor holnap ide küldetem a játékokat, kezet fogott az emberekkel, a nő a kapuig kisérte. Ugye, érdemes volt? - kérdezte. Látja, milyen sokat jelent nekik, hogy törődik velük? Őket eddig még senki sem vette komolyan, nem kaptak segítséget. Senki sem tanította meg őket ÉLNI. Csak maga. - mondta Máté csendesen. Igen, csak én. Mert én is tudom, milyen, amikor semmibe veszik az embert. Magát valaki képes volt semmibe venni? - hitetlenkedett. Hát ez egy ronda és hosszú történet, vont vállat az asszony, ne is gondoljunk rá.

Máté egész éjjel az asszonyra gondolt. Biztos, hogy ismerem valahonnan! - töprengett, de sehogy sem ugrott be neki.

Másnap autóra pakoltatta a játékokat, mellé dobott még két meggyfa csemetét. Hadd örüljön a nő, aki saját idejét és pénzét áldozza az emberekre.

Két napig kibirta, hogy ne menjen a ház közelébe se. Aztán a harmadik nap reggelén mégis arra fordult. Csak megnézi, hogy haladnak, gondolta. Az asszony biztosan dolgozik, otthon se lesz. De a konyhaajtó nyitva volt, zene szólt, az asszony a tűzhelynél állt mezítláb, rövid nadrágban, és a zene ritmusára ringatta a csípőjét. Ahogy ő megállt az ajtóban, felé fordult, és ő a szemébe nézett. MOST azonnal felismerte, mintha villám csapott volna belé. Ő volt. A lány, aki egy éjszakára az övé volt, aztán eltünt. Aki még évekig kisértette álmában. Az asszony a szájához kapta a kezét, hitetlenkedve bámulta, aztán keze a szívére csúszott. Istenem... - mondta. Tudtam, hogy ismerlek valahonnan. Az arca lángba borult, zavartan állt egyik lábáról a másikra, aztán felnevetett. Látom, Te is megnémultál... Máté bólintott. Hát ez tényleg hihetetlen. Mióta megláttalak, tudtam, hogy ismerlek. A mozdulataid, a... nem is tudom... az egész lényed.

Megint a kis padra telepedtek. Most nem a ház dolgairól beszélgettek.

Sokat gondoltam Rád, mondta Máté.

Én is.

Még a nevedet se tudtam.

Én se.

Miért nem kerestél?

Szégyelltem magam.

Én is. Mert úgy lerohantalak.

Én nem így emlékszem, mosolyodott el a nő. Rád csimpaszkodtam. Imádtam a totyakos tréningnadrágodat.

Még erre is emlékszel?

A nő arca megint vörösen izzott. Aha!

Én is emlékszem. Mindenre. Meg kellett volna, hogy keresselek. Csak...

Aztán meg eltüntél. - mondta a nő.

Szóval mégis kerestél... A nő bólintott.

Te bátrabb voltál, sóhajtott a férfi.

A nő hallgatott, majd nagyot sóhajtott. Muszáj volt. Terhes voltam.

Mi? - Máté úgy érezte, még a fejbőre is libabőrös lett. És nélkülem döntöttél?

Mit kellett volna csinálnom. Kétszer voltam ott, egyszer sem nyitottál ajtót. Mit kellett volna gondolnom? Azt hittem, kerülsz és nem akarsz tudni rólam.

Csak egy cetlit kellett volna bedobnod!

Ne kiabálj itt, mondta a nő. Felugrott és a lakásba rohant.

Még jó, hogy kiabálok! - trappolt utána Máté. Nélkülem döntöttél az én gyerekemről. És ezt most, közel 30 év után kell, hogy megtudjam... Te is kiabálnál.

Az asszony szótlanul állt. Most már mindegy. Így alakult. Nem tudok változtatni rajta. És Te sem.

Most megyek! Ne most beszéljünk erről.

Nem kell többé beszélnünk, ha nem akarsz. - mondta csendesen a nő. Vedd úgy, hogy el se mondtam. Nem szeretném felborítani az életedet. Én többé nem kereslek.

Máté kóválygó fejjel ment haza. Egész éjjel nem aludt egy percet se. Ha a véletlenek nem játszanak közre, most lehetne egy gyereke. Vagy rábeszélte volna a lányt, hogy vetesse el? Esetleg együtt maradtak volna? Nem tudta. Mindegy, ez már a múlt. Nem szabad most becsavarodni ettől az elpuskázott lehetőségtől. Az évek nem fordíthatók vissza. Anyjának ezt nem mondhatja el, öreg már, összetörné, ha megtudná. De még napok múlva sem tudta magát túltenni a hirtelen lelepleződött titkon. A gyerekre már nem is gondolt, az olyan megfoghatatlan volt számára, de a nő, és az éjszaka emléke felkavarta az érzelmeit. Már egy éve is van, hogy nincs az életében nő, eddig valahogy nem érezte a hiányát, de most...

Két hét telt el, aztán nem birta tovább. A ház előtt még tétovázott egy kicsit, aztán benyitott a kapun. Lassan ballagott a kert felé. A hinta ott volt felállítva. Pirosra festve. Egy asszony nézett ki az egyik lakásból. De jó, hogy jön, mondta. Már kerestük. Holnap bográcsozunk, magát is szeretettel várjuk, elvégre a maga érdeme. Meg a Sárikáé. Igen, mondta Máté, éppen azért is jöttem, hogy megnézzem, hogy állnak, kell-e valami segítség? Hát kérdezze meg tőle, mindig neki vannak jó ötletei. De most nincs itthon. Máté csalódottan köszönt el.

A nő az utcán éppen hazafelé sietett, amikor meglátta a kapun kilépő férfit. Lelassította a lépteit. Ne vegyen észre, fohászkodott és próbált a bokrok takarásába húzódni. Nem akarom látni.

A férfi azonban már észrevette, nagy léptekkel felé indult. Szó nélkül elvette az egyik nagy táskát. Mit cipelsz? - kérdezte, amikor a szatyor megrántotta a vállát.

Csülköt! Kell a holnapi bográcsosba.

Hány kiló ez?

Tizenöt.

Jézusmária... Ki eszi ezt meg?

A nő végre elnevette magát. Nem marad ebből semmi estére, mondta, miközben kinyitotta a kaput. Csak a lakásba lépve folytatta. Tudod, ezek az emberek nagyon ritkán esznek húst. Nem akartam, hogy valakinek ne jusson, vagy figyelni kelljen, ki - mennyit eszik. A férfi kapcsolt. A saját pénzedből vetted! A nő megvonta a vállát. Hát aztán! Oké! - bólintott a férfi, akkor én hozom az üdítőt és a sütit. Te? - csodálkozott a nő.

Épp az imént hívtak meg, vigyorgott Máté. Nem hagyom ki.

Ismét a lakás előtti kis lócán itták a kávét. Mesélj magadról! - kérte a nő.

Nem nagyon tudok mit mesélni, forgatta a poharat Máté. Anyámmal élek. Már majdnem kilencven éves. Még dolgozok, van egy vállalkozásom, és itt van ez a képviselőség is... Nem unatkozom.

Aha! - gondolta a nő - nem akar beszélni a magánéletéről. Nem is baj. Lényeg, hogy jól vagy, mondta ki hangosan és halványan elmosolyodott.

És Te? - kérdezte Máté a nőt. Mi történt veled, mióta nem találkoztunk?

Semmi különös. Egy bankban dolgoztam, és most májusban nyugdíjba mentem. Elég volt.

Utaltál rá, hogy újra kellett kezdened az életedet. - nézett rá a férfi.

Ez semmit se felejt el? - bosszankodott magában az asszony. Elváltam. A volt férjemről kiderült, hogy másik nőnél is el van kötelezve. Megvettem ezt a kis lakást, ami egy rom volt, aztán kicsit kipofoztam.

Kicsit? Hát gyönyörű lett.

Nekem mindig kis pénzből kellett megoldanom a gondokat. Amikor... - elharapta a mondatot, legyintett. Szóval, amikor még nem voltam férjnél, akkor is.

Így beszélgettek békésen, de gondolataik folyton annál a régi éjszakánál jártak. Mennem kell, állt fel Máté, holnap hányra jöjjek? Hát a gyerekek miatt korán fogunk ebédelni, tudod, ők mindig éhesek! Igaz, mondta a férfi. Honnan tudnám? - gondolta közben.

Másnap délelőtt két karton üdítővel és ötven mignonnal állított be a nő lakásába. Hova tegyem ezeket, kérdezte, miközben szeme végig siklott a nő testén. Még mindig nagyon csinos, gondolta. Micsoda marha férje lehetett, ha elengedte... De hát én is elengedtem, gondolta aztán. Hát igen, én is marha vagyok.

A bográcsos buli nagyon jól sikerült. A gyerekek megvadulva szaladgáltak, hintáztak, falták a pörköltet és a süteményt, a felnőttek kártyáztak vagy beszélgettek, a férfiak egyre hangosabbak lettek a söröktől, késő délután az asszonyok már elzavarták őket lefeküdni, míg ők összeszedték a műanyag tányérokat és poharakat, aztán lassan mindenki szétszéledt, ők ketten meg újra a kis lócán üldögéltek és limonádét ittak.

Azt hiszem, nem jelöltetem magam a legközelebbi választásokon. - törte meg a csendet Máté.

De hát miért? - lepődött meg a nő. Te annyira jól csinálod.

Öreg vagyok már, elfogyott az energiám.

A nő felkacagott. Te? Elfáradtál? Hiszen annyi energiád van, hogy helyettesíthetnéd a paksi erőművet! Na, bökd ki, miért nem?

Miattad. Szeretnék veled találkozni. Civilként. És nem akarom, hogy valaki pletykálni kezdjen, hogy azért segítettem, mert...

Egyrészt senki sem foglalkozna vele, másrészt meg fogadni mernék, hogy tudod bizonyítani, hogy minden szabályos.

Jó, akkor azért, mert veled akarok lenni.

Meg se kérdeztél, hogy én mit akarok... - a nő szeme szinte rémülten tapadt rá.

Most akartalak megkérdezni. Tudom, nem pótolhatjuk be az elmúlt éveket. Nem tehetjük meg nem történté azt, ami megtörtént. Igen, lehet, hogy ez csak nosztalgia. De lehet, hogy azért voltam mindig egyedül, mert nem találtunk egymásra úgy igazából. Nem akarok húsz év múlva arra gondolni, amire most. Hogy mi lett volna, HA...? Nem haragszom a döntésed miatt a gyerekkel kapcsolatban sem. Biztosan meg voltál rémülve, és nem tudtad megtartani.

Hát örömmel hallom, hogy nem haragszol. - a nő hangja cinikusan csengett, aztán a szemébe nézett. Honnan veszed, hogy elvetettem a gyereket?

Máté valósággal elzsibbadt. Van egy gyerekem? És én nem is tudtam róla... Sápadtan dőlt hátra, fejét a falnak támasztotta.

A nő is csendesen ült. Hát igen. Ezért kerestelek. Mert azt akartam, tudj róla. A pad karjára ütött. Miért történt ez velünk? Hogy mondjam el most ezt a fiamnak?

Máté hirtelen felegyenesedett. De hiszen akkor ő az! Akivel azt a levelet küldted?

Ő. Nincs másik gyerekem. Nem is értem, hogy nem jöttél rá azonnal. Pont olyan, mint Te voltál.

Mit mondtál neki rólam? - kérdezte a férfi szorongva.

Hát mit mondtam volna? - azt, hogy egy rövid és szenvedélyes szerelem volt a mienk, de a sors elsodort egymástól, és aztán nem találtuk meg egymást.

Igazat mondtál, ölelte át az asszony vállát.

A nő kuncogott. Hát tényleg szenvedélyes volt! Azóta sem éltem át olyat.

Máté a fejét rázta. Szerelem volt. Első látásra. És szenvedélyes is volt. Azt fogod mondani, hogy belemagyarázom, de mióta itt először megláttalak, itt volt bennem ez az érzés. Csak nem ismertem fel azonnal.

A nő csendesen mosolygott. Akkor jó. Ültek egymáshoz dőlve a virágillatú éjszakában. Nem akarok elmenni, gondolta Máté. Nem akarom, hogy elmenjen, gondolta a nő.

Bemegyünk? - állt fel. A kezét nyújtotta. Máté ment utána. A nő bezárta maguk után az ajtót. Most én csaltalak be az én lakásomba. Folytatjuk? Naná! - morogta a férfi és megcsókolta.

Az ágynál megálltak. A nő várakozóan nézett a férfira. A férfi elborzadva az ágyra. Ezt hogy???

Hát, ha nem tudod megoldani, hogy elférjünk, akkor nagy bajban vagy...

Megoldok bármit, csak velem legyél, nyomott csókot a szájára Máté. De ez mégis nagyon... kicsi.

Egymáshoz simulva, félig egymáson fekve nézték, ahogy a kelő nap besüt a redőny résein.

Amikor megvettem ezt a romot, mondta a nő, nem is érdekelt, hogy mi lesz velem. Az első örömet az okozta, amikor a 12 fokos, nedves vakolatú lakásba besütött a nap. Akkor kezdtem magamhoz térni.

Mikor mentél férjhez? - kérdezte a férfi. Amikor a fiam már egyetemre járt. Tíz évig voltam vele. Elhitettem magammal, hogy boldog vagyok.

És most?

Most tudom, hogy tényleg boldog vagyok.

Az asszony a kis lócán ült a zsebkendőjét gyűrögetve, kisírt szemmel magyarázott a telefonba, aztán a konyhába lépett, ahol a férfi ült sápadtan és izgatottan. Jön. - mondta. Vagyis jönnek. Most? - ijedt meg Máté. De hát mit mondjak neki? Még tiszta ingem sincs, és... Az asszony elnevette magát. Van még időd, menj és öltözz át. Gyere velem, kérte a férfi. Nekem még dolgom van az ebéddel. Menj, legalább tudsz egy kicsit gondolkodni.

Már a tányérokat rakta az asztalra, amikor keze megállt a levegőben. Mi lesz, ha a férfi nem jön vissza, ő meg idehívta a fiát családostól... Mindegy, ez már nem az ő felelőssége.

A férfi érkezett előbb. Nagy bőröndöt gurított maga előtt. Szia! - köszönt be, mintha már évek óta itt lakna. Ezt hova tegyem? A nő szó nélkül hozzálépett, egész testével hozzásimult. Majd elpakoljuk később. Álltak összefonódva és meghatódva. Amikor felnéztek, a fiú állt az ajtóban, mögötte a felesége a gyerekkocsit tolva. Sziasztok, mondta tétován. Máté hozzá lépett, a kezét nyújtotta, fogalma se volt mit mondhatna. Ne haragudj, bukott ki belőle szinte kétségbeesetten. Én... ez olyan... küszködött a szavakkal. A fiú bólintott. Hát ez olyan! - aztán elmosolyodott, örülök, hogy látlak.

Az ebéd nagy hallgatások, és meg-meginduló beszélgetés között telt. A szobában ültek le, a kisbaba a szőnyegen gőgicsélt, a lábujjait rágcsálta, a felnőttek nevettek, lassan oldódtak. Aztán az asszony beszélni kezdett, Máté csodálta a bátorságát, ahogy kendőzetlenül elmondta az igazságot a fiataloknak, ő is közbeszólt, nem akarta a felelősséget rá lőcsölni. Közben észre se vette, hogy a kezét szorongatja, mintha így erősítené magát. A fiatalasszony nagyon romantikusnak találta a történetet és az egymásra találásukat, először mosolyogva kívánt sok boldogságot, majd elsírta magát. Anyósa ijedten ugrott hozzá, nincs semmi baj, mondta, miért sírsz? A fiatalok összenéztek. Hát a várandós nők már csak ilyenek, bökte ki a fiú büszkén.

Este az ágyban az asszony Mátéra nézett. Te aztán jól belecsöppentél... Egy napon lett gyereked, menyed meg majdnem két unokád...

Neked köszönhetem, csókolta meg a vállát Máté. Ha nem vagy ilyen bátor és önfeláldozó, most mi lenne velem?

A nagy kérdés még ezután következett. Hogy mondjuk el anyámnak? Hiszen kilencven éves. Már kímélni kell a nagyobb megrázkódtatástól, ugyanakkor minél hamarabb tudatni kell vele, egy napot se szabad elvesztegetni. Az idős, törékeny asszony kíváncsian fogadta őket. Mosolyogva tüsténkedett, telefonálhattál volna, mondta a fiának, akkor készültem volna... Majd készülsz holnap, mondta neki Máté, és próbálta óvatosan elmagyarázni a helyzetet. Anyja szeme izgatottan járt oda-vissza kettőjük között. Azt mondod, lesz menyem, és van egy unokám? - vágott közbe. Az semmi, van egy dédunokád is, és már úton a következő! De hát miért nem hoztátok magatokkal őket is?

Az események gyorsan követték egymást. A családtagok ismerkedtek egymással, az érzelmi hullámok lassan lecsillapodtak, és minden visszarázódott a hétköznapi valóságba. Minden ment tovább az útján, Máté az asszonyhoz költözött, boldogok voltak és vidámak, semmin sem akartak változtatni. Csak az ágyat cserélték nagyobbra...