Martin

Állt az épülő irodaház legfelső szintjén és ünnepelt. Egyedül. Ma harminc éves. A célt, amit kitűzött maga elé, elérte.

Az apja büszke lenne rá...

Anyja nem volt büszke. Dühös volt. Ő meg dacos. Azért is kőműves lett, mint az apja volt. Amikor leérettségizett az építőipari szakközépiskolában, azonnal beállt egy építkezésre, hogy jól megismerje a gyakorlatban is az építkezések menetét, ellesse a fogásokat, tapasztalatokat gyűjtsön. És megvalósítsa apja álmát.

Apja magas, vállas, jóképű férfi volt, anyja teljesen belebolondult lány korában, még a képzetlenségétől is eltekintett. Amikor összeházasodtak, megpróbálta rábirni, hogy érettségizzen le és keressen valami "irodai" munkát, de a férfi csak nevetett. Ő építeni akart. Falakat húzni és alapot készíteni. Vakolni és smírolni. Látni, ahogy keze alatt épületek magasodnak, otthonok készülnek. Eszében sem volt aktákat tologatni. Amikor Martin megszületett, teljes lett az élete, állandóan magával hurcolta, a hátára kötötte, úgy rakta a téglát, a felesége hisztériázott. Már megint nem vitted be a bölcsődébe! Egész nap belélegezte azt a poros levegőt! Megbetegíted! De nem tudott hatni rá. A férfi megcsókolta, az ágyra döntötte, és neki kimentek a fejéből az érvek.

Később már Martin is társ volt ezekben a lógásokban, cinkosan hallgatott, ha apja magával vitte az építkezésekre, ott téblábolt, és hallgatta, ahogy tervezget.

Ha egy kicsit nagyobb leszel, kitaníttatlak kőművesnek, alapítunk egy céget és együtt építünk házakat. Lesz autónk és nagyobb lakásba költözünk. De ez csak álom maradt. Anyja életvitele mellett soha nem tudtak annyit félretenni, hogy beindítsák a vállalkozást.

Aztán apja egy nap váratlanul meghalt. Ült a széken, újságot olvasott, egyszer csak a homlokához nyúlt, de furcsán érzem magam, mondta, az asztalra borult, Martin megpróbálta felfogni eldőlő testét, de mire a földre estek, a férfi halott volt. Szeme üvegesen nézett a semmibe.

Martin egyedül maradt. Anyja megpróbálta "kinevelni belőle az apjától eltanult butaságokat", de ő makacsul ellenállt. Kőműves leszek, mondta, valahányszor megkérdezték tőle, "mi leszel, ha nagy leszel"?

Anyja ilyenkor idegesen nevetgélt, gyerek még, mentegetőzött a beképzelt ismerősök előtt, otthon elővette és hegyibeszédet tartott neki. Szó sem lehet róla! Valami "rendes" szakma kell, ahol az íróasztal mellett ülve lehet jó pénzeket keresni! Legyél könyvelő, vagy hasonló.

Martin hallgatott, aztán amikor a tovább tanulásról kellett dönteni, addig harcolt, míg második helyen meg nem jelölték az építőipari szakközépiskolát. Vigyorgott, amikor végre megkezdhette a tanulmányait. Anyjának álnok módon megigérte, hogy később mérnök lesz, de már akkor se gondolta komolyan.

És most épp azt csinálja, amit apjával elterveztek.

Ez már a sokadik épület, amit vállalkozóként felhúzott. Az első egy kis melléképület volt egy családi ház udvarán. A második egy ikerház, a harmadik, negyedik és ötödik egy-egy társasház, és ez eddig a legnagyobb munkája, ez a Pest környéki irodaház. Még nincs is kész teljesen, és már tárgyal egy lakópark kőműves munkáiról egy nagy ingatlanfejlesztő céggel. Ha ez bejön, embereket kell felvenni, a jelenlegi létszámmal azt a munkát nem lehet elvégezni. Mindezt hét év alatt érte el, teljesen egyedül, támogatás nélkül.

Az órára nézett, hazafelé indult. Ma este programja van. A lakóparkos cég tart bemutatót a kerület lakóinak, utána állófogadás lesz. Alighanem venni kellene egy új öltönyt... Vagy jó lesz, ami van? Vegyen a nyavalya, döntött. Ki tudja, mikor kell megint. Lehet, csak évek múlva. Majd akkor...

A bemutató sikeres volt, a tervek elnyerték az emberek tetszését, mindenki elégedetten vonult át az állófogadás helyszínére. Martin éhes volt. Megvárta, míg néhányan az asztalok köré gyűlnek, aztán ő is odaballagott. Bekapott vagy két szendvicset, már a libamájasat nézegette, ami lilahagymával volt díszítve. Egyek, vagy ne egyek? - mérlegelt. A hagymaszag nem kimondottan nyerő, ha esetleg összeakadna valami befektetővel. Amikor felnézett, az asztal túloldalán egy lányt látott. Tekintetük összeakadt. A lány macskaszeme szinte világított, arca mozdulatlan. Már látta valahol... Azonnal elfelejtette az összes kaját, a lány felé indult. Ugye találkoztunk már? - szólította meg mosolyogva. A lány megrázta a fejét. Martin le akarta nyűgözni a lányt, aki nem mosolygott rá, mint a többi, akikkel eddig találkozott. Mivel foglalkozik? - kérdezte esetlenül. Ruhákat próbálok eladni, válaszolta a lány komolyan. Biztosan nagyon sikeresen, mert maga gyönyörű. Nekem biztos, hogy bármit eladhatna, azonnal megvenném... Miközben beszélt, valami sejtés motoszkált a fejében. Tudta, hogy látta már a lányt valahol, csak... Villámcsapásként érte a felismerés. A híres modell! Nem tudta, milyen arcot vágott, de a lány kacagni kezdett, és őt mintha valaki gyomorszájon rúgta volna. Szinte beleszédült, ahogy a lány arca életre kelt a nevetéstől. Szemei csillogtak, orrát picit összeráncolta... Enni való volt és a rengeteg smink ellenére is nagyon természetes.

Menjünk innen, mondta a lánynak, aki azonnal elkomolyodott, az arca szinte bezárult, szemében kialudt a szikra, a tányért az asztalra vágta. Egy frászt! - mondta. Minek néz maga engem?

Martin megrémült, a lány mindjárt itt hagyja! Elé lépett. Félreértett! Valami csendesebb helyre szeretném meghívni! Egy kávézóba, vagy étterembe, ahol beszélgetni lehet. Itt a saját szavát sem érti az ember... A lány egy percig merőn nézte, megenyhült a tekintete. Jól van, mondta, menjünk.

Egy kis kávézóban ültek le, és beszélgettek záróráig. Ő a munkájáról, a lány a városokról, ahol már járt, és mindketten az építészeti csodákról, amiket már láttak. Mikor már szinte kidobták őket, Martin hazavitte a lányt. A szűk kis budai utcában egymással szemben álltak a kapu előtt. Martin fogta a lány kezét. Találkozhatnánk valamikor? - tette fel a kérdést és a lány bólintott.

Délután?

A lány megint nevetett. Jó, estefelé ráérek.

Hova menjek magáért?

Izgatottan várta a megadott címen. Először a lobogó haját látta meg, aztán elámult. A lány farmerban, egyszerű blúzban közeledett. Nem volt rajta smink, és ő úgy érezte, soha nem látott nála szebbet. A fiatal srácok ugyan megbámulták, de úgy tünt, senki sem ismeri fel. Valamiért örült ennek.

Hova megyünk? - kérdezte a lány.

Ahova csak akarod... A Margit-szigetre mentek. Sétáltak a rózsák között, leültek a partra, beszélgettek, vagy hallgattak, nézték a kivilágított hajókat. Menni kellene, sóhajtott a lány. Reggel korán kelek. Ha nyúzott leszek, a fotós leszedi a fejemet.

Akarod, hogy reggel elvigyelek? A lány nemet intett. Kocsival megyek, mert aztán még dolgom lesz.

Akkor holnap nem is láthatlak? Dehogynem. Amint végzek, felhívlak és megmondom, hol vagyok.

Martin boldog volt. A lány láthatóan nem tért ki a találkozások elől.

Amikor este érte ment, a lány nyúzott volt, szeme karikás. Kikészítenek a reflektorok, mondta. Fáj a szemem, fáj a fejem, éhes vagyok és szomjas. Martin vacsorázni vitte, aztán felautóztak a budai hegyekbe és a kocsiban ülve nézték a város fényeit. A lány szemei lecsukódtak. Szerette volna a karjába venni, gondoskodni róla, betakarni. Szeretni. Akarta testestől, lelkestől. Hazaviszlek, mondta. Pihenj. Majd holnap beszélünk. Jó, lehelte a lány és mosolygott. A kapuban megcsókolta. A lány szenvedélyesen viszonozta. Nem mehetnék fel? - kunyerált Martin. A lány a fejét rázta. Nekem ez kicsit gyors tempó.

A kapcsolatuk napról-napra fejlődött ki. Szerelmes vagyok beléd, közölte Martin néhány nappal később. Tudom, mondta a lány. És is beléd. De hetek teltek el, és a beteljesedés csak nem akart bekövetkezni. Martin úgy érezte felrobban a szenvedélytől. Mindjárt a huszonegyedik században vagyunk, Te meg úgy élsz, mint egy középkori szűz... - mondta félig tréfásan. Talán mert az is vagyok...

Kellett egy perc, mire felfogta, amit a lány mondott. Szűz vagy? - szaladt ki a száján. A lány felkapta a vizet. Miért olyan nagy ügy ez? - kérdezte. Én nem vagyok alkalmas egy éjszakás lánynak. Ezt mindenki tudja. Martin meghatódott és csodálta, hogy abban a közegben meg tudott maradni a saját erkölcsi normái mellett.

Jól van, ölelte magához, nem sürgetlek. Csak már megesz a fene érted. A lány beütötte a kapukódot, és kézen fogta. Gyere, mondta. A parányi lakásban már nem beszéltek. Óvatosan és gyengéden szerette a lányt, aki készségesen adta oda magát, és ő imádta.

Reggel mellette ébredt és úgy érezte, most lett tökéletes az élete. A lányt elborította a rengeteg haj, elsimította az arcából, hogy láthassa. A lány mosolygott. Megcsókolta a hátát, a lány kuncogott.

És akkor belenyilallt a felismerés. Nem védekeztünk! - mondta ijedten. Szedsz gyógyszert? A lány felugrott az ágyról. Minek szedtem volna? A takarót maga elé rántotta és mindketten a lepedőre néztek. A lány elpirult és a fürdőszobába menekült. Martin utána. Ne haragudj, kérlelte, ölelte, ringatta. Nem is lenne baj, ha gyerekünk lenne. Házasodjunk össze.

A lány elnevette magát. Ez aztán a romantika... De látszott, hogy boldog. Éppen ezt imádta benne, hogy nem kombinált, nála minden az volt, ami! Adta önmagát, teljes természetességével, önzetlenül és feltételek nélkül.

Egy hónap múlva a lány bemutatta a vidéken élő szülőknek. A csendes anyuka és a huncut apuka szimpatikus volt, a beszélgetés vidám és laza. Az idős férfi a szakmájáról kérdezgette, jól esett az érdeklődés.

Ő is hazavitte a lányt az anyjához, aki megint hozta a formáját. Rideg volt és lekezelő, a lányról alig vett tudomást, őt meg körül ugrálta, már kínos volt az egész, gyorsan rövidre zárta a beszélgetést és kirángatta a lányt a lakásból.

Tudom, mit gondolsz, ölelte magához az utcán. De ő mindig ilyen... Senki sem jó neki. Én sem. Ne szomorkodj miatta.

Vidám és szerelmes időszak következett. Vidéki munkái akadtak, és a lány, ha nem dolgozott, ment vele, aludtak lepukkant munkásszállókon, néha a kocsiban, falusi házak vendégszobáiban, és a lány mindenhol otthon érezte magát, sose panaszkodott. Ő azonban nem szerette elkisérni fotózásokra, bemutatókra. Idegen volt a közeg, feszélyezte az a tökéletesnek látszani akarás, ami jellemezte. Ezt meg is mondta a lánynak, aki nem vette zokon. Hát, ez egy ilyen világ, mondta. Egy útjuk során festői kis falun vezetett át az útjuk, közel pesthez. A falu végén, egy domb oldalában elterülő mező közepén hatalmas molinó lengett. "Eladó". A fékre lépett. Kézen fogva sétáltak, csodálták a panorámát, ami eléjük tárult. Ideális hely egy elegáns lakóparknak... Nem hagyta nyugodni a gondolat, felhívta az eladót, az ár kicsit húzós volt, de a lány nem tétovázott. Van pénzem, mondta, vedd meg. Az összeg hallatán elámult. A lány a vállát vonogatva nevetett. Hét éve dolgozom, de alig költök. Csak a lakást és azt a kis autót vettem eddig. Használd fel, társad leszek és osztozunk a hasznon! - tréfálkozott. A feltétel nélküli bizalom áradt belőle, mint mindig. Ő meg azt akarta, hogy összetartozzanak, hogy mindenki tudja, a lány őt szereti. Házasodjunk össze, kérlelte, ne várjunk...

Szervezni kezdték az esküvőt. Martin házat akart építeni a szerelmének, már kinézett egy gyönyörű fekvésű telket, hatalmas, árnyas fákkal, közművekkel. Elvitte oda a lányt. Itt lesz a házunk, mondta és előkapta a sebtében leskiccelt elképzelését. Az emeleten lesznek a gyerekek hálószobái fürdőszobával, és a játszószoba, tetőterasz és lépcső vezet le a kertbe, a földszinten a nappali traktus és a szülői lakosztály, a kertre nyíló hálószobával és még egy szobával a babának. Az később majd dolgozóként lesz használva. Hátul a nagy terasz, és a kertben hinta a gyerekeknek. A lány elragadtatva ölelte. Megvették a telket, és Martin gőzerővel kezdett a ház építéséhez. Megóvta a fákat, a gyepet, amennyire lehetett, ha elkészül, olyan lesz, mintha száz éve itt állna.

Dolgoztak, futkostak, szerveztek, és az esküvő előtt alig egy hónappal a lány egy nap hozzábújt és bejelentette, hogy babát vár. Nem mondták el senkinek, és a titok még inkább összefonta őket. A lány gyönyörű szeme csillogott, amikor kimondta az igent, Martin úgy érezte tökéletes az élete. Még anyja rosszmájú megjegyzései sem tudták kedvét szegni.

Beköltöztek az új házba, felesége már nem vállalt több munkát, a házat csinosította, bútorok és szőnyegek után szaladgált, berendezte a gyerekszobát, kis sapkákat kötött nagy igyekezettel és minden nap főzött, változó sikerrel. Martin pedig dolgozott ezerrel, hogy a családjának mindent előteremtsen, amire csak szükségük lehet.

A kislány nehéz vajúdás után megszületett, lesték minden rezdülését. Felesége buzgón szoptatott és fejt, de a tej mégsem volt elég, sírt miatta, ő meg vigasztalta, nem a te hibád, mondta neki, ezután legalább én is etethetem. Lassan télbe fordult az idő, lazább lett az életvitelük, ő is többet volt otthon, rövid időt töltött az irodában.

Hét hónap telt el békében, amikor egy nap felesége csillogó szemmel fogadta, amikor hazaért. Munkát kaptam, ujjongott. Zakopánéban lesz fotózás, ott tölthetjük a karácsonyt, gyönyörű lesz!

Martin megütközve hallgatta. Ezt hogy gondolod? Vigyük el az alig fél éves gyereket egy idegen országba, ahol ilyenkor baromi hideg van? Felejtsd el. Az asszony megütközve nézett rá. De hát nem a világ végére megyünk. Európában maradunk, egy órás repülőút, fél napos autóút... Nem megyünk! - mondta Martin makacsul. Mondjam le a munkát? De hát miért? Jöttök velem, egész nap együtt lehetünk.

Martin a fejét rázta. Nem teszem ki a gyereket annak, hogy idegen hotelszobákban, ki tudja milyen körülmények között éljen.

Nemár... Mások vagyonokat fizetnek, hogy ott tölthessék a karácsonyt, nekünk meg ingyen lesz. Csak egy hónapról van szó, és nagyon jól fizetnek! Neked meg télen úgyis van időd, kérlelte. Aztán veszekedtek. Martin ragaszkodott hozzá, hogy a felesége itthon maradjon. Nem viheted el a gyereket a beleegyezésem nélkül, mondta. És én nem egyezem bele.

Muszáj mennem, aláírtam a szerződést. Kérlek, gyertek velem, könyörgött az asszony még az utolsó pillanatban is. De ő megmakacsolta magát, és az asszony elment. Hosszan ölelte, csókolta a gyereket és őt is, de Martin nem viszonozta. Meg volt sértve.

Vagy három napig egész jól elboldogult, de dolgozott benne a dac. Ha a felesége hívta, nem vette fel a telefont. A gyerek sírt, már kezdett kiborulni, mikor megjelent az anyja.

Hogyhogy elment? Micsoda anya az ilyen? Na, majd én segítek. Másnap bőrönddel érkezett, berendezkedett az egyik emeleti szobában és attól kezdve gondozta a gyereket, főzött, takarított. Közben folyton a menyét szapulta, kritizálta a berendezést, a gyerek ruháit, és gyakorlatilag az egész életüket. Martin unta már az anyja kritikáit, ezért egyre tovább maradt az irodában. Ott érte a felesége telefonja. Végre elértelek, sóhajtott. Még mindig haragszol? Gyönyörű itt minden, kérlek, gyertek. Nekem maradnom kell még, és tavasszal vagy nyáron is vissza kell jönnöm egy hétre... - próbálta elmagyarázni a dolgokat.

Csinálj, amit akarsz, mondta Martin és letette a telefont.

Valami baj van? - kérdezte az irodai asszisztense. Morgott valamit, forrt benne az indulat, megyek, mondta. A nő utána szólt. Gyere, igyunk meg valamit, aztán hazaviszlek. Tiszta ideg vagy, ne ülj így kocsiba. Egy presszóba mentek, konyakot ittak és kávét. Majd még egyet. Az alkohol hatására panaszkodni kezdett, a nő vigasztalta. Majd kialakul minden, mondta. Már későre járt, amikor kissé spiccesen elindultak. Nincs kedvem hazamenni, nyafogta a nő. Együnk valamit, vagy menjünk el táncolni. Végül egy bárban kötöttek ki, majd a nő lakásán.

Nem kellene itt lennem... motyogta. A feleségednek meg nem kellene egy másik országban lennie, hergelte a nő és átölelte. Ha ilyen férjem lenne, el nem mozdulnék mellőle. Martin csak a nő meleg testét érezte, a kezét, amely ügyesen bújtatta ki a kabátjából ingéből, és a száját, amely a testét csókolta, és fellobbant a szenvedély.

Reggel fájó fejjel ébredt. A nő pont telefonált. Ne aggódjon, mondta éppen, nálam aludt. Kimostam az ingét, együtt megyünk az irodába, délután meg haza a gyerekhez.... Hát persze... Csókolom...

Kinyomta a készüléket, és Martin akkor fogta fel, hogy az ő telefonján beszélt. Ki volt az? - ugrott fel. Anyukád. Megnyugtattam. Majd délután személyesen is megismerem. Meghívott hozzátok.

Martin azonnal kijózanodott. Nem kellett volna felvenned! Mégis, hogy gondoltad...

A nő sértetten nézett rá. Hát most, hogy a kapcsolatunk más irányt vett, úgy gondoltam nem baj...

Martin már öltözött. Semmilyen irányt nem vett a kapcsolatunk. Bocsánatot kérek, amiért piásan túlléptem egy határt, de nekem feleségem és gyerekem van. Tőlem ne várj semmit. Sajnálom.

Azzal otthagyta a nőt, taxit hívott és haza indult. Bűntudata volt, nem értette, mit keresett más nő lakásán, és rettegett, hogy mi lesz, ha a felesége rájön. Az asszony soha nem sumákolt, amióta szeretik egymást minden gondolatát megosztotta vele. Ha nem olyan makacs, most együtt lehetnének és semmi gondja nem lenne.

Anyja sietett eléje. Hol hagytad azt a kedves lányt? - kérdezte. Már többször is beszéltem vele, nekem nagyon tetszik. Sokkal komolyabb, mint akit elvettél...

Anya, hagyd abba. Csak egy botlás volt. Nem szeretném, ha bárkinek is említenéd.

Nehezen teltek a napok. A felesége gyakran telefonált, de ő sértetten hallgatott, nem mert vele beszélni. Közeledett a karácsony és ő egyre szomorúbb lett. Vidékre kellett mennie, a telefonját meg az irodában felejtette. Dühös volt és fáradt. Este későn esett be az ajtón. Hol voltál? - fogadta az anyja.

Hagyjál békén, mondta, a gyerekszobába ment, megpuszilta a kislányát, aztán lefeküdt. Reggel az irodában zsebre vágta a telefonját. Hazamegyek, szólt a munkatársaknak.

Beállt a garázsba. A felesége autója nem volt ott. Izgatottan rohant be. Hol van? Anyja dacosan nézett. Kidobtam! Mit csináltál??? - tajtékzott. Kidobtam! - erősítette meg az anyja. Nem hozzád való. Azt hittem már felfogtad.

Kocsiba vágta magát és a régi kis lakáshoz rohant. Hiába csengetett. Az ajtónál hallgatózott, a fürdőszoba felől vízcsobogás hallatszott. Előkereste a kulcsot, bement. Szia! - köszönt, és benyitott a fürdőszobába. A felesége a fürdőkádban feküdt ájultan, a víz piros volt a vértől. Hallotta a saját üvöltését, kirántotta a nőt a vízből, elszorította a vérző artériát és hívta a mentőket.

Az öv, amivel elszorította a csuklóját, már átvérzett, az asszony arca mozdulatlan volt, és szinte szürkére sápadt. Talán már meg is halt? A mellkasára szorította a fülét de csak a saját ziháló lélegzetét hallotta. Akkor jött rá, hogy sír. Megérkeztek a mentők, félrelökték, rohantak a kórházba. A mentőtiszt út közben telefonált. Érsebész kell, mondta az artéria súlyosan sérült, a beteg erősen kiérzett állapotban van, azonnali transzfúzió... Martin úgy érezte elájul. Mi történhetett, hogy felesége meg akart halni?

Vajon miatta? Az ő magatartása miatt? Hiszen hetek óta sértegette, kínozta. Ha meghal, abban ő lesz a bűnös. Ült a kórház folyosóján, aztán az intenzív osztály előtt. Amikor végre beengedték hozzá, rémülten látta. hogy eszméletlen. Az orvos a fejét csóválta. Nem tudjuk, miért nem ébred fel, mondta. Valami kómaszerű állapotban van. Néhány nap múlva átvitette egy privát szobába. Haza sem ment. Ott tusolt, ott evett. Beszélt a feleségéhez. Fogta a kezét. Könyörgött, hogy ébredjen fel.

És egy reggel az asszony megmozdult. Szeme tanácstalanul rebbent, nem tudta, hol van. Martin fölé hajolt. Csakhogy végre felébredtél, simogatta a haját, de ő elhúzódott. Nem kell itt lenned, mondta és a tekintete üres volt, a hangja idegen. Édesem... - nyúlt a keze után, de az asszony hisztérikusan sikoltozni kezdett. Nem akarom, hogy itt legyél, mindenki hagyjon békén! Egy nővér rohant be, menjen ki, mondta és próbálta az asszonyt megnyugtatni, aztán orvosért rohant. Martin egy percig bénultan állt, aztán benézett a kórterembe. Felesége éppen az infúzió tűjével próbálta megnyitni a sérült artériát, kezéből ömlött a vér. Odarohant, miközben segítségért kiabált. Kézzel próbálta lefogni a lüktető eret, de a sikamlós vér miatt nem tudta. Itt fog elvérezni a kezeim között, gondolta pánikban. Végre jött az orvos és a nővérek, és ő megint a folyosón ült, és azon gondolkodott, hogy tudta így elrontani a tökéletes életét.

Teljes összeomlás, mondta az orvos. A felesége önveszélyes. Mindenáron el akarja pusztítani magát. Kényszert kellett alkalmaznunk.

Martin sírt, amikor meglátta őt. Az ágyhoz kötözve, leszedálva feküdt ott, üres tekintettel meredt a plafonra, aztán gyerekdalokat énekelgetett, a kislányát hívta, sírt utána. Nem volt tudatánál. Altatni fogjuk, és mesterségesen tápláljuk, mondta az orvos, mert nem hajlandó enni.

Hónapok teltek el, mire az asszony végre magára talált. A kislánya után érdeklődött. Martin boldog volt, a keze után nyúlt, az asszony elhúzta.

Nincs erre szükség, mondta józanul. Hogy áll a válás?

Micsoda? - kérdezte elhűlve. El akarsz válni?

Nem. Te akarsz elválni. Tudom, hogy már mást szeretsz. Megcsaltál.

Honnan veszed ezt? - kérdezte rosszat sejtve.

Anyukád mondta. Mire hazaértem, a holmim ki volt rakva a házból. Azt mondta, már más nő van az életedben, aki nem egy kirakati baba.

Martin végre világosan látott. Nem igaz, mondta. Soha nem akartalak elhagyni. Csak haragudtam, amiért elmentél. De alig vártam, hogy hazaérj.

Dühös volt és fáradt. Beszélni kell most már az anyjával, ez nem mehet így tovább. De amikor felelősségre vonta, ő csak a vállát vonogatta. Abból is látszik, hogy nem anyának való, amit tett. Ki az ördög vágja fel az ereit az első problémáknál? Martinnak elege volt. Ha a feleségét végre hazahozhatja, visszaveszik az irányítást az életük felett, anyját hazaviszi a saját lakásába és kész.

Minden energiáját arra fordította, hogy a felesége meggyógyuljon, és amikor végre hazavihette, az asszony nem ellenkezett, a kezébe kapaszkodva lépkedett. Anyja nyitott ajtót, karján a kislánnyal.

Felesége szeme felcsillant, édesem, nyújtotta felé a karját, de a kislány a nagyanyja vállába fúrta az arcát, rájuk se nézett. Martin a hálószobába kisérte a feleségét. Naponta próbáltak a kislány felé közeledni, de eredménytelenül. Anyja kárörvendően nézte a vergődésüket. A felesége szinte megállás nélkül sírt.

Elég ebből, gondolta. Így nem megy. Szállást foglaltatott Toszkánában, ahol ilyenkor még szép idő van, ott kettesben szépen rendbe hozzák a házasságukat, meggyőzi a feleségét a szerelméről, aztán, ha már erősek, és a felesége egészséges, hazajönnek és itthon is mindent helyrehoznak. Cége vezetését rábízta egyik megbízható emberére, aztán elindultak. Felesége szótlanul ült mellette, teste szinte összement, arca sápadt volt. Próbálta ugyan titkolni, de ő látta, ahogy titokban a szemét törölgeti.

Késő délután értek a festői kisvárosba, ahol a kis apartman teraszáról a közeli szőlőültetvényekre láttak. A levegőben édes, mézes illat terjengett. Nem sokára itt a szüret.

A felesége gyönyörködött a tájban, ő meg vacsorát hozott a szomszédos kifőzdéből.

Letusolok, mondta a felesége és a fürdőszobába indult. Bizonytalanul mozgott, látta, amint megtántorodik, odaugrott, a karjába vette, úgy vitte a tus alá. Gyengéden vetkőztette, a szemét égették könnyek, látta, hogy ő is sír, egymásba kapaszkodva álltak, testük feléledt. Reszketve ölelte, és beleborzongott, amikor az asszony szája a bőréhez ért. Az ölében vitte az ágyba, gyengéden szerette, és az asszony viszonozta, a testére fonódott, és minden csodás volt, mint régen. A szerelmeskedés után a felesége álomba zuhant, arca kicsit kipirult, ő meg gyönyörködve nézte. Hagyta, pihenjen, előkészítette a vacsorát, csókjaival ébresztette. Az asszony végre mosolygott. Aztán megint azonnal elaludt.

Ez így ment napokig. A nő evett és aludt. De lassan megnyugodott. A szerelem újra lángolt, szinte el sem engedték egymást. Kézen fogva mentek a kis pékségbe, a piacra, ahol bevásároltak, otthon együtt készítettek kaját, aztán a városban, vagy a közeli mezőkön sétáltak, este összebújtak.

Beszélnünk kell, mondta egy este a felesége.

Tudta, hogy igaza van. Hiszen ezért jöttek. Hogy minden tisztázódjon. Mégis félt. És az asszony beszélni kezdett.

Amikor elvállaltam azt a munkát, eszembe se jutott, hogy nem jöttök velem. Hiszen eddig, szinte mindig jöttél, és én is mentem veled, ha szabad voltam. Hányszor aludtam a kocsi hátradöntött ülésén, vagy lepusztult munkásszállásokon, csak, hogy együtt legyünk? Nem tudom, most miért nem akartad?

A gyerek miatt. Még olyan kicsi volt. Nem értettem, miért akarod ezt a munkát annyira, hogy kimozdítsd a kis világából, ahol olyan boldog volt. Haragudtam, hogy miért nem a gyerek az első?

Honnan veszed ezeket? - a felesége fel volt háborodva. Az első hét hónap alatt egy órára sem mozdultam a gyerek nélkül. Ellenben te hányszor mentél el üzleti ügyekben napokra. Hány éjszakát töltöttél házon kívül? Akkor nem féltetted a gyereket? Nekem szükségem volt erre a munkára, mert lassan kiöregszem a szakmából. Pénzt kell keresnem, hogy modellügynökséget nyithassak, mert máshoz nem értek. De ahhoz kapcsolatok és ismertség kell!

Vissza akarsz vonulni? Nekem ezt nem mondtad. Honnan tudtam volna, hogy ezért hajtod a munkát annyira. Csak szólnod kellett volna, és megoldom. Van elég jövedelmem...

Engem nem kell eltartani. És a jelenlegi anyagi helyzetünkhöz én is hozzájárultam. Elfelejted, hogy amikor az összes bevételedet, meg az enyémet is, egy csupasz földdarabba fektetted, hónapokig az én keresetemből éltünk. Jó üzletet csináltál. Már annyi a bevételed, hogy ha nem akarsz, dolgoznod sem kell egész életedben. De rólam megfeledkeztél. És a segítségemről is. Tizennyolc éves korom óta a saját életemet élem. Mindig a saját normáim szerint. Nem engedtem zsarolásnak, nem vetkőztem, nem adtam el magam celebnek. Talán beszélnünk kellett volna a jövőbeli terveimről, de téged mindig is zavart a munkám. Szerettelek érte, hogy mégis elfogadtad. De aztán minden elromlott, mert EGYSZER nem tetszett a döntésem. Nem próbáltál megérteni, sértegettél, végül megaláztál és megcsaltál. Az anyád elvette tőlem a gyerekemet és kidobott a lakásból. Azt mondta, már mást szeretsz. Egy igazi nőt. Nem egy bábot. Elmentem az irodádba, hogy beszéljek veled, de nem találtalak. Beszéltem azzal a nővel. Azt mondta, szeretők vagytok. És már minden mindegy volt.

Martin kinlódott. Nem a szeretőm! Egyszer berúgtam és lefeküdtem vele. Hiba volt. Nem is nagyon emlékszem rá, csak, hogy nála ébredtem... Nem tudom, miért mondta, amit mondott. Talán engem akart bántani azzal, ha ezt mondja, majd kirúgsz. Anyámat sem értem... Hogy tehette ezt? De a hibás én vagyok. Ha dacból nem maradok itthon, semmi rossz nem történik...

Ezután folyamatosan beszélgettek az életükről. Néha csendesen elmélkedtek, máskor hangosan veszekedtek, végül minden apró részletet tisztáztak.

Martin egy nap titokban felhívta a felesége ügynökét. Keress valami munkát a feleségemnek itt a környéken, kérte. Kell a gyógyulásához, hogy lássa, támogatom, nem akadályozom. Egy divatbemutatóra jött felkérés. Igaz, a felesége nem nagyon szeretett a kifutón dolgozni, de most örült a lehetőségnek. Aztán más országból kapott felkérést és Martin oda is vele ment. Megpróbálták magukkal vinni a gyereket is, de ő nem akarta. Mamaaa... - sírta, ha csak az ajtón kivitték. Nem ismerte őket, és talán, mert érezte az idős asszonyból feléjük áradó ellenszenvet, nem akart közeledni.

Elég volt, haza kell mennünk, mondta a felesége. Már két éve húzzuk-halasztjuk. Visszavonulok, betársulok az ügynökömhöz, és visszavesszük az irányítást az életünk felett.

Martin egyetértett. Jó lesz. Anyámat hazaköltöztetem, és élünk hármasban. Ha csak nem akarsz még egy gyereket. A felesége mosolyogva bólintott. Igen. Így lesz.

Aztán mégsem így lett. A gyerek foggal-körömmel ragaszkodott a nagyanyjához. Lázasra ordította magát, amikor az asszonyt hazaköltöztették a saját lakásába. Nem fogadta el tőlük az ételt, éjjel a szobája ajtaján kopogott sírva, kereste mindenütt. Már nagy kislány vagy, mondták neki. Tudod, nagyi nem itt lakik. Sokáig itt volt, de már haza ment a lakásába. Oda akarok menni, sírta a kislány, és amikor elvitték, nem akart onnan hazajönni. A nagyanyja ruhájába kapaszkodott, aki teátrálisan sírt. Tönkre teszitek ezt a gyereket, kiabálta és magához ölelve ringatta. Ez így ment hetekig, aztán feladták. A gyerek ragaszkodott a nagyanyjához, ők meg nem tudták nézni a szenvedését, ezért visszaköltözött.

Elégedetten foglalta el a helyét, ha éjjel a gyerek felébredt, ő ért oda elsőnek, napközben hamarabb elhozta az óvodából, szinte csak neki élt. Velük pedig lekezelően és kimérten viselkedett. De ők tűrtek, a gyerek kedvéért. Majd, ha nagyobb lesz, elmondják neki, mi történt, és miért történt.

A folyamatos elutasítás a gyerek részéről, a rosszmájú megjegyzések, az anyjából feléjük áradó ellenszenv elvette az örömüket, az érzések megkoptak, felesége már nem nevetett rá, nem bújtak el a szobájukban, hogy ölelkezzenek, beleszürkültek a hétköznapokba.

A gyerek tizenöt éves volt, amikor váratlanul meghalt a nagyanyja. Martin megrendülten állt anyja teste mellett, felesége a kezéért nyúlt, és ő megszorította. Szégyellte, hogy nem érez fájdalmat. A temetés után a gyerek összeomlott. Megpróbálták vigasztalni, szeretettel fordultak felé, de ő elutasító volt, bezárkózott a szobájába és szinte gyűlölettel nézett rájuk.

Várjunk, mondták egymásnak. Időt kell hagyni a gyászának. De minden egyre csak rosszabb lett. Míg a nagyanyja élt, a gyerek legalább otthon volt és jól tanult. Most egyre többször csak késő este került elő, cigiszagot éreztek rajta, és egy nap részegen tántorgott haza. Tiszteletlen volt és arrogáns. Aluljárókban lógott kétes alakokkal, végül megszökött. Nem akarták bevonni a rendőrséget, ezért magánnyomozót bíztak meg, aki egy lepusztult, külvárosi lakásban, egy fiú ágyában találta meg a lányt, aki ittas volt és koszos, és a drogteszt is pozitív lett.

Kétségbe voltak esve, a lelkére beszéltek, a lány unottan hallgatta, majd a mondat közepén felállt és a szobájába zárkózott. Ezután részegség, szökés és hangos veszekedések követték egymást, és a gond minden évben csak nőtt. Ezért a nyári szünetre egy cserkésztáborba iratták, a tanárai javaslatára. Az első héten ugrásra készen vártak, de nem történt semmi. Már kezdtek megnyugodni, amikor jött az értesítés, hogy a lány megszökött. Két nap múlva egy rendőr hozta haza. Koszos volt és büdös. Nem volt hajlandó semmit mondani, megint bezárkózott, és reggel, mire bekopogtak hozzá, már nem volt sehol. A magánnyomozó két hét múlva talált rá valami barátnőjénél egy lepukkant külvárosi lakásban.

Martin éppen egy építkezésen tárgyalt, amikor értesítették. Csak este érek haza, mondta a feleségének, várj meg, ha gondolod. Boldogulok, mondta az asszony, csak végezd a dolgod. Alig egy óra múlva hisztérikusan hívta. Terhes! - kiabált rémülten a telefonba! A lányunk gyereket vár. A sírás ott rezgett a hangjában, de próbálta tartani magát.

Már úton vagyok, nyugtatta Martin. Fél óra és ott leszek.

A gyerek unottan ült a vacsoránál. Frissen mosott haja hátra fésülve, valami törékeny kislány benyomását keltette. Felesége még mindig rémült volt. Ki a gyereked apja, kérdezte, és vigyázott, hogy a hangja ne legyen követelőző, vagy támadó.

Mondtam már, hogy fogalmam sincs...

Martin elveszítette a türelmét. Ez a gyerek nem születhet meg! Keményen nézett a lányára, aki dacosan nézett vissza. Ezt nem te fogod megmondani...

Hogy akarod nevelni? Miből akarod eltartani? Az egész életedet elrontod, ha most dacból döntesz.

A lány megrántotta a vállát, és nála ekkor átszakadt valami gát. Nem támogatlak, ha megszülöd, fenyegette, oda viszed, ahova akarod, és úgy tartod el, ahogy tudod. A felesége rémülten kapott a keze után, de ő meglátott valami megkönnyebbülésfélét a lány szemében. Tudta, hogy nem szeretné ezt a babát, csak a dac diktálja a szavait. Menj a szobádba, mondta. Holnap orvoshoz megyünk. A lány szó nélkül megtette, és ő tudta, hogy örül, amiért átvette ennek a döntésnek a súlyát, és magára vette a felelősséget.

Egy hét sem telt el, megtörtént az abortusz. A folyosón várták, felesége megpuszilgatta a lány sápadt arcát, Martin végig simította a kezét. Sírás fojtogatta.

Miért nem tudom boldoggá tenni azokat, akik a legfontosabbak a számomra? A lányom ki nem állhat, a feleségem épp, hogy elvisel... Csak élünk egymás mellett. De legalább a biztonságát meg fogom teremteni, még, ha megutál is egy életre. Azonnal telefonálni kezdett. Iskolaigazgatókkal tárgyalt, és két óra múlva már úton is volt a vidéki, alapítványi iskola felé. A hely jónak látszott, kényelmes szobák, elkötelezett pedagógusok, kollégium. Mire hazafelé indult már várta az üzenet, a lány megszökött a kórházból. Mire az M-nullásra ért, megtalálták.

Keze-lába remegett, mire hazaért.

Szobafogság! - közölte a gyerekkel. Egész hétvégén úgy őrizte, mint valami börtönőr. Hétfőn beparancsolta a kocsiba és vitték. A lány tajtékzott, aztán hallgatásba burkolózott. Nem hatsz meg, akár mit csinálsz, gondolta. Felesége szeme könnyes volt, a táskája fülét gyűrögette. De ő kemény maradt. Ez szolgálja a gyerek javát!

A lány el sem köszönt tőlük. Felesége zokogott. Szó nélkül tették meg az utat hazáig.

Az igazgató javaslatára egy hónapig nem keresték a kapcsolatot a gyerekkel. Amikor érte mentek, hogy hét végére hazavigyék, a gyerek nyugodtnak tünt, de alig szólt hozzájuk.

A vacsoránál is csak néhány szót váltottak. Holnap veszünk egy laptopot, az iskola szerint szükséged van rá. És megérdemled, mondta neki, jó lett az értékelésed. A lány nem tett megjegyzést.

Nyugodt hónapok következtek. A gyerek a havi értékelések alapján jól tanult, szobatársaival barátságot kötött, otthon azonban csak lézengett. Sem az anyja sem ő nem tudott hozzá közel kerülni. Ha beszélgetni akartak vele, legtöbbször egyszavas válaszokat adott, vagy megvonta a vállát.

Csak az érettségi után jelentette be, hogy felvették egy vidéki főiskolára, oda fog költözni. A "de hát miért nem Pestre?" - kérdésre nem válaszolt, csak nézett szenvtelenül, aztán szó nélkül a szobájába ment. De legalább már nem akart megszökni, nem kereste a régi, lump haverok társaságát, csak egyik, Pesten élő kollégiumi szobatársával találkozgatott időnként.

Július végén pénzt kért. Lemegyek a városba, mondta, keresek albérletet. Fizetnem kell a kauciót és az első havi lakbért.

Már utaltam pénzt a számládra, mondta Martin, és örült, hogy a lánya végre beszél hozzá. Nem kell dolgoznod, finanszírozzuk a tanulásodat.

A lány a fejét rázta. Nem kell több pénz. Martin a gyereke szemébe nézett. A lány az evőeszközzel játszott. Már nagykorú vagyok mondta aztán bátran. Nyugodtan elengedhetiket a kezemet. Intézek diákhitelt és keresek valami munkát. Nem akarok hazudni, lehet, hogy többé haza sem jövök. Nincs közöttünk érzelmi kapcsolat, sose voltunk egy család. Nem érdekelt benneteket, mit, miért csináltam. Amikor megszöktem a táborból, meg sem kérdeztétek, miért tettem. Hát most elmondom. Megerőszakoltak. Négyen. Valamelyik állattól maradtam terhes. De titeket nem érdekelt.

Martin szinte megsemmisült. Hallotta, amint felesége levegő után kap, csörrent a villa, ahogy a tányérra ejtette. Elég volt, tört ki belőle. Nem csinálom ezt tovább. Öntsünk tiszta vizet a pohárba...

Martin megrémült. Most ki fog derülni minden hiba, vagy bűn, amit elkövetett.

Felesége zokogva, az események között ugrálva próbálta elmagyarázni a lányuknak, mi is történt velük. Martin szinte zsibbadtan hallgatta, amikor megütötte fülét a mondat. "Édesapád régen nem szeret már engem, lehet, hogy most is van valakije..."

Akaratlanul tört fel belőle a mondanivaló. Sose szerettem mást, csak Téged! Azon az egy éjszakán kívül soha nem volt más... Csak nagyon elkeseredett vagyok, mert sehogy sem tudtam boldoggá tenni azokat, akiket legjobban szeretek! - mondta sután.

Felesége, aki már majdnem megnyugodott, újra sírni kezdett, a lánya meg értetlenül őt nézte. Mi van már? Menj, oda hozzá! - üzente a tekintete, és Martin megértette. Fellobbant benne az öröm. Mégis van közöttük kapcsolat. Tudnak olvasni egymás tekintetéből. A feleségéhez lépett, magához szorította, arcát a hajára simította. Az asszony teste megrándult, aztán hozzásimult, keze a derekát ölelte.

Micsoda lúzerek vagytok, hallották a lány hangját. Szeretitek egymást, de nem mondtátok ki, mert azt vártátok, hogy majd a másik... Most, hogy tudom, mi történt, már látom, hogy a nagyi manipulált bennünket. De ez nem változtat azon, hogy eltávolodtunk egymástól. Talán jó is, hogy elmegyek. Ti legalább újra tudjátok építeni az életeteket.

Nem tudott mit válaszolni. A csend egyszerre volt megnyugtató és szomorú.

A lány egy hét múlva jött vissza. Találtam albérletet, mondta, lesz egy lakótársam. Nem túl drága és elég kényelmes.

Kis töprengés után Martinhoz fordult. Apa, nem tudnál alkalmazni egy középkorú nőt, aki nem végezhet nehéz fizikai munkát?

A lánya életében először kért tőle valamit. Martin azonnal válaszolt. Talán lehetne a munkások szállásán takarító... De befejezni már nem volt ideje, a felesége szeme felcsillant. Én tudok megoldást, mondta. A stúdióba kellene egy mindenes, aki kávét főzne, elvinné a postát és rendet tartana. Minimálbéres munka, de ennyit tudok kigazdálkodni...

Egymásra mosolyogtak. A lányuk a segítségüket kéri! És a lány MESÉLT! A barátnőjéről, akinek az élete nehéz volt és ő most segíteni szeretne rajta. Felpörögtek az események. Augusztus végén Martin és felesége levitték a lányokat a városkába. Útközben megálltak egy pihenőben, a felesége szendvicseket, üdítőt szedett elő, szalvétákat osztogatott, mint egy gondos anya, az arca ragyogott. A lány tekintetében felimerés villant. Kiskoromban is te készítetted a szendvicseimet, ugye? Hát persze! - mondta az anyja. Mit gondoltál?

Martin tudta, mi történt. Anyja úgy állította be, mintha ő csinálta volna az unokájának... Ilyen kis trükkökkel fordította ellenük a saját gyereküket. Sose tudja jóvátenni, hogy hagyta ezt megtörténni.

Hazafelé autózva a felesége gyakorlatilag összeomlott. Összekuporodva sírt a gyereke után. Lehet, hogy most láttuk utoljára, zokogta. Istenem, mi lesz velem nélküle? Végül a sírás legyőzte, elaludt. Martin a karjában vitte be a hálószobába. Összebújtak, egymást ölelve gyászolták az eltékozolt éveket.

De legalább ők ketten újra közelebb kerültek egymáshoz. Esténként hosszú sétákat tettek egymás kezét fogva, vagy a kanapén ülve tévéztek, olvastak. Nagyon hiányzik, mondogatta a felesége a gyerekre utalva.

Martin végül megtalálta a megoldást. Regisztrált a közösségi oldalakra. Így jutottak - közös ismerősökön keresztül - némi információhoz. Néhány kép, amiről látszott, hogy jól éri magát, egészséges.

Miért nem jelölöd be őt? - kérdezte a felesége. Martin magához ölelte. Hagyjuk meg neki a döntést, mondta. Majd ő bejelöl, ha jónak látja.

Aztán egy e-mail jött. Jól vagyok, ne aggódjatok...

Karácsony közeledett. Felesége szemein egyre többször látta sírás nyomait. Tanácstalan volt. Kettőjük kapcsolata újra megtelt melegséggel és szerelemmel, de hiányzott a teljesség érzése. A gyerek.

Egy nap, amikor hazafelé igyekezett, a feleségére gondolt. Mostanában korán hazajön, és vacsorát készít. És ő is, már kora délután nem találja a helyét, hazavágyik. Megnyugtatja, ha együtt lehetnek. A bevásárlóközpont előtt karácsonyfákat árultak. Sétált a fenyők között, és váratlanul rátört az érzés. Karácsonyra hazajön a lányuk... Megvette a legszebb fát, amit csak talált. Az árus felesége furgonnal vitte utána.

Alig tudta beráncigálni az ajtón. A felesége csodálkozva nézte. Ez meg mi?

Nem várhatjuk a gyereket karácsonyfa nélkül, magyarázta neki. Az asszony visszatartotta a lélegzetét. Szerinted hazajön? Martin bólintott. A feleségéről mintha egy hatalmas súly gördült volna le.

Még a lakás sincs feldíszítve, és nem is vásároltunk...

Holnap kezdjük. Nemsokára kezdődik a szünet, addigra mindennel elkészülünk. Csodás napok jöttek, felesége szinte röpködött, díszítette a lakást, a lányuk szobáját, az arca ragyogott.

Szombaton biztosan jön. De nem jött. Talán buliznak a hét végén. Majd hétfőn. De nem jött.

A felesége magába fordult, és őt is elöntötte a kudarc érzése. Másnap kiábrándultan végezte a munkáját. A terepen volt, ott érte felesége hívása. Hülyék vagyunk, mondta lelkesen! Hiszen dolgozik! Holnap szenteste! Holnap fog jönni!

Igen! Hát persze!

Várták. Minden ünnepi díszben ragyogott. Az asztal megterítve. De a lány nem jött. Ültek a sötétedő házban, csak a karácsonyi fények égtek. Magához ölelte a feleségét. Nagyon szeretlek, suttogta.

Az asszony sírt. Nem jött... Már nem járnak a buszok, leállt a tömegközlekedés is. Soha nem fog hazajönni...

Nyílt az ajtó. Mindketten egyszerre fordultak arra. Sziasztok... A lány ledobta a hátizsákját a földre. Hazajöttem... - mondta tétován. Felesége rohant és magához ölelte. Édesem, sírta. De jó, hogy itt vagy végre.

Martin torkát is sírás fojtogatta, hozzájuk lépett és egyszerre ölelte meg azt a két embert, akiket a világon legjobban szeretett.

Aztán erőt vett magán, felkapcsolta a villanyt.

Vacsorázzunk, már minden kihűl, mondta rekedten, és családját a vacsora asztal felé terelgette.