Marica

Marica apja dacból nősült. Ő volt a gazdag ember egyetlen fia, egyben a "falu bikája", magas, széles vállú megnyerő fiú, akibe a fél falu lánya-asszonya bele volt zúgva, csak éppen az a lány utasította el, akibe őrülten és halálosan szerelmes volt. A lány nem volt különösebben szép, vagy gazdag, még csak okos sem volt, de neki csak ő kellett. Ám hiába próbálkozott bármivel, a lány közömbösen fogadta. Ajándékait néha elfogadta, néha elutasította, majd egyenesen megmondta neki, hogy nála nincs esélye. Hiába hozta volna le a csillagokat az égről, a lány nem szerette, mást választott. A férfit ez kifordította önmagából, hiszen addig mindig, minden úgy történt, ahogy ő akarta. Az anyja istenítette, az apja mindenben támogatta, pénze, hatalma volt a faluban, ahol élt.

Amikor kiderült, hogy a lány férjhez megy, Marica apja egy másik faluból hozott feleséget, aki gyönyörű volt, imádta a férfit, azt hitte viszontszeretik, mert természetesen semmit sem tudott a reménytelen szerelemről. Kedvesen próbált beilleszkedni a közösség életébe, még férje vallását is felvette, hogy a kedvében járjon.

A férfi elbűvölő volt, előzékeny, az emberek úgy látták, elfelejtette régi szerelmét, és érzelmei a jövendőbelije felé fordultak. Így viselkedett egészen addig, amíg össze nem házasodtak és be nem költöztek a rekord gyorsasággal felépített hatalmas, mindenkiénél fényűzőbb házba. Az első házassági évfordulóra megszületett Marica, majd 11 hónap múlva az ikrek, akik közül az egyik fiú volt, ezzel ki volt elégítve a férfi-büszkeség is. Vasárnaponként a szülők szépen kiöltözve, mosolyogva sétáltatták a gyerekeket, az asszony divatos ruhákban, tökéletes frizurával, a gyerekek szépen gondozva, mint egy szerető család. Azonban a férfi családi körben már nem vette a fáradságot, hogy fenntartsa a látszatot. Felesége hamar szembesült azzal, hogy a férje érzelmei soha nem is léteztek.

A férfit mindenki nagyra tartotta és tisztelte a faluban, mert dolgos, szorgalmas ember volt, nem kocsmázott, ha néha mégis bement, soha nem részegedett le, de mindig szívesen meghívott egy-két embert egy italra, okosan beszélt, ha valamiről véleményt mondott. Sokan felnéztek rá a szép családja, és anyagi jóléte miatt is.

Kegyetlen élet zajlott eközben a gyönyörű házban, amiből a külvilág semmit sem érzékelt. A férfi gyűlölte a feleségét egyszerűen azért, mert nem AZ A NŐ volt, és a gyerekeit is, egyszerűen azért, mert nem ANNAK A NŐNEK a gyerekei voltak, akit reménytelenül szeretett.

Amikor hazaért, a család rettegett, mert elég volt egy kuncogás a vacsoránál, egy felborult pohár vagy egy rosszabb jegy az iskolában, és már jött a kemény megtorlás, de mindig úgy, hogy az a külvilág előtt titokban maradjon. Marica sokszor alig tudott ülni az iskolapadban, mert a verés következtében a feneke a vesszőtől vagy a nadrágszíjtól felrepedezett, vagy a háta volt kék-zöld, sőt néha az édesanyjuk "otthoni baleset" miatt vitte a gyerekeket az orvoshoz, mert mint mondta, "játék közben" felszakadt a feje vagy eltört az orra. Néha az anyát is érte kisebb-nagyobb "baleset", de nem olyan gyakran, hogy ez feltűnést keltett volna a közösségben. Néha nem is kellett otthon semminek történnie, elég volt, ha a férfi az utcán látta, vagy nevetni hallotta a régi szerelmét, indulatait a családján vezette le.

Marica és testvérei az iskolában kitűnő tanulók voltak, részben azért, mert féltek, mi lesz, ha rossz jegyet kapnak, részben pedig azért, mert az anyjuktól folyamatosan azt hallották, hogy tanuljanak, mert csak úgy tudnak innen megszabadulni. Hát ők tanultak is megszállottan, ami nagy megelégedéssel töltötte el az apjukat, mert így újabb dologban fölé kerülhetett "annak a nőnek", akinek a gyerekei csak átlagosan teljesítettek.

Éppen ezért volt nagyon meglepő a falu szemében, hogy Marica, majd egy év múlva a testvérei is, kitűnő bizonyítvánnyal, minden tanári javaslat, kérlelés és érvelés ellenére szakmunkásképzőbe jelentkeztek. Az apjuk nem engedte el őket, mert mint mondta, nem nevel semmirekellőket, a szakma jó, az biztonságot jelent, de utána majd dolgoznak otthon a földeken, abban van a pénz. Ez azonban csak részben volt igaz, egyszerűen nem akarta, hogy tudásban, képzettségben fölé kerekedhessenek, másrészt a gimnázium túl messze volt, ott kollégiumban kellett volna lakniuk, és ezzel megszünt volna felettük az ő teljes kontrollja.

A gyerekek fogcsikorgatva tűrték az apjuk zsarnokságát, ami az évek folyamán egyre durvább formát öltött. Sanyargatta őket testileg és lelkileg, de a továbbtanulás megakadályozása miatt már túlcsordult a pohár.

Marica keserűséggel telve végezte el a szakmunkásképzőt, ahol kitanulta a női szabó szakmát (ezzel az apjának se volt baja, mert praktikus dolognak tartotta, hogy ezután nem kell ruhára költeni) és hazament dolgozni a gazdaságba. Éjszakánként ruhát varrt az anyjának és a testvéreinek.

Tizennyolcadik születésnapja utáni hajnalon Marica egy rövid üzenet hátrahagyásával, az anyai nagyanyjától kapott kétezer forinttal és egy hátizsák ruhával felült a vonatra és meg sem állt addig, amíg úgy nem gondolta, hogy az apja már nem talál rá. Az alföldi kis faluból egy észak-dunántúli városba menekült, mert soha senkitől nem hallotta, hogy az a hely a környezetében bárkivel, bármilyen módon kapcsolatba hozható. Az első két éjszakát az utcán és a pályaudvaron töltötte, miközben nappal lakást és munkát keresett. Végül egy lepusztult albérleti szobába költözött, mert az olcsó volt, és senkivel sem kellett osztoznia rajta. Az első hónapban alig evett, hogy a pénze kitartson. Két hét bizonytalanság után munkát talált egy műszaki cikkeket gyártó cégnél, ahol szalagmunkára alkalmazták, de Marica elfogadhatónak tartotta, mindegy mi, csak fizessenek. Mámoros volt a szabadságtól, dolgozott, volt némi pénze, ez elég is volt. Ősszel az első dolga volt beiratkozni a dolgozók gimnáziumába. A családjával nem merte tartani a kapcsolatot, félt, hogy az apja rátalál, csak az anyai nagyszüleit hívta fel néha, náluk hagyott üzenetet anyjának és testvéreinek.

Egy év múlva követték őt a testvérei, akik, ahogy elérték a nagykorúságot, szintén megszöktek a szülői házból. Elmondták, hogy Marica eltűnése után még nehezebb lett az életük, szinte rabként éltek. Az ő szökésüket az anyjuk segítette, azzal, hogy "bealtatózta" az apjukat, aki Marica eltűnése óta a nappaliban, a bejárati ajtó közelében aludt, és minden neszre felébredt, az ablakokra pedig rácsot szereltetett. Mindhárman rettegtek, hogy vajon hogyan torolta meg az apjuk az anyai segítséget. Kiderült, hogy nem alaptalanul aggódtak, az apjuk kegyetlenül megverte az anyjukat, annyira, hogy kénytelen volt az ápoláshoz nagyanyjuk segítségét igénybe venni, így is hetekig nem mehetett az utcára. Csak akkor nyugodtak meg, amikor végül beszélhettek vele telefonon a nagyszülőknél. Kérték, hogy jöjjön ő is utánuk, de anyjuk nem akart, mert mint mondta, Őt joggal kerestethetné a férje, míg a nagykorú gyerekeit nem zaklathatja. Ebből a verésből azonban egy jó dolog is származott, a férfi megijedt, hogy ha nem uralkodik magán, előbb-utóbb olyan sérülést fog okozni, amit már nem lehet titokban tartani. Így hát ettől a naptól kezdve gyakorlatilag levegőnek nézte a feleségét. Ha nem volt miért, rá se pillantott, ezért az asszony mindig, minden munkát elvégzett, mielőtt a férfi hazaért, aztán felment az egyik tetőtéri szobába, a férfi pedig sose ment utána.

Marica és testvérei közös albérletbe költöztek, dolgoztak és próbálták behozni a tanulásban a lemaradásukat. Érettségiztek, németül, angolul tanultak.

Marica időközben egy divatszabóságban helyezkedett el, elég jól megfizették, népszerű volt az ügyfelek körében, mert jó ízlése volt, és mindig pontosan dolgozott. Húga cukrász volt, először egy cukrász-üzemben dolgozott, majd egy magáncukrászdában kapott állást. Öccse, aki eredetileg kőművesnek tanult, elvégezte az építőipari szakközépiskolát, majd felvételizett a műszaki egyetemre és megkezdte a tanulmányait. A két lány nagyon büszke volt rá, mindenben segítették, küldték a pénzt Pestre, hogy tanulhasson.

Marica és testvérei nem vágytak párkapcsolatra, egymás társaságában érezték biztonságban magukat, kerülték az ismeretségeket, nem kötöttek barátságokat. A szabadidejükben olvastak, színházba, moziba jártak, kirándultak. Egymást támogatva próbálták feldolgozni a múlt megpróbáltatásait.

Amikor Marica öccse elvégezte az egyetemet, elhelyezkedett egy ingatlanfejlesztő cégnél, ahol szép karrier várt rá. A lányok még büszkébbek voltak rá.

A testvérek közül először Marica húgát érte el a szerelem. Cukrászversenyre nevezték be, ahol megismerkedett egy fiúval, akivel egymásba szerettek. Két év együtt járás után összeházasodtak és Ausztriába költöztek, ahol később kávézó-sütiző boltot nyitottak.

Marica egyedül maradt a városban, ahol az eltöltött hosszú évek ellenére szinte alig ismert valakit, nem voltak barátai. Öccse unszolta, hogy költözzön hozzá, ne legyen ott egyedül. Így került Marica Pestre. Munkát keresett a szakmájában, de valahogy nem adódott lehetőség. Testvére vetette fel, hogy mi lenne, ha ingatlan-értékesítőként helyezkedne el annál a cégnél, ahol ő is dolgozik. Marica először idegenkedett ettől, mert mint mondta, nem ért az ingatlanokhoz, de aztán megpróbálta. Ismerkedni kezdett a szakmával és a kollégákkal. Teljesen váratlanul érte, amikor a munkatársai dicsérték megnyerő egyéniségét és kellemes megjelenését, ami ebben a munkakörben előnyére válhat. Marica megtanulta a szakmát, valahogy mindig ráérzett, hogy kinek melyik lakás fog tetszeni, ötleteivel a legvacakabb pecót is jobbá tudta tenni, kezdte magát otthon érezni ebben a közegben. Elvégzett egy ingatlan-értékbecslő tanfolyamot is, aztán egy belsőépítész tanfolyamot, szóval bedolgozta magát a szakmába.

Marica öccse egy évvel a diploma megszerzése után szerelmes lett egy lányba, akivel összeköltöztek, és azóta is együtt élnek, de a fiú nem akar megházasodni. Talán a gyerekkori trauma okozza ezt, Marica reméli, hogy egyszer ez megváltozik, és el meri kötelezni magát.

Édesanyjukkal a kapcsolatot csak nagyon lazán tudták tartani, évi 1-2 alkalommal volt alkalmuk néhány órára találkozni, ilyenkor az anyai nagyszülők falaztak nekik, mert az apa rendkívül gyanakvó volt. Éppen ezért volt zsibbasztó érzés, amikor anyjuk telefonált, hogy az apjuk nagyon beteg. Marica és testvérei nem akarták látni az apjukat, aki agyvérzést kapott, lebénult, beszélni sem tudott. Anyjuk könyörgött nekik, hogy menjenek haza, nem az apjuk miatt, hanem mert neki szüksége van rájuk. Marica öccse nem volt erre hajlandó, de Marica kocsiba ült, és meg sem állt a szülői házig. Anyja sírva fogadta, hajnalig beszélgettek, aztán néhány óra alvás után Marica visszament Pestre, az anyja pedig lélekben megerősödve a kórházba az apjához.

Néhány hét múlva apját hazaadták a kórházból, mert - mint mondták - nincs életveszélyben, és az állapotában nem várható változás. Azt tanácsolták, hogy a család helyezze el egy szociális intézményben. Marica édesanyja azonban inkább hazavitte és otthon ápolta. A férfi nem tudott mozdulni, a jobb oldala teljesen lebénult, bal oldalon csak a karját tudta mozgatni, de nem tudta koordinálni a mozgását, nem tudott beszélni, néhány artikulálatlan szót ordított folyamatosan. Hetekbe került, mire a felesége megértette, hogy ez az ordítás: "Kamilla kedvesem", annak a nőnek a neve, akibe a férfi élete végéig szerelmes volt.

A férfi két évig élt ebben az állapotban, a felesége szinte némán ápolta. Amikor a férje szeme gyűlölettel meredt rá, és keze megmozdult, hogy újra és újra megpróbálja megütni, dacosan és megvetően nézett a szemébe, míg az újra ordítani nem kezdett, akkor hátat fordított neki, és elment. Két megkeseredett ember hiábavaló harca volt ez, aminek egy újabb agyvérzés vetett csak véget.

A férfi halála után Marica segített eladni a házat, a földeket, anyjuk visszaköltözött a szülőfalujába, aztán soha többé nem tették be a lábukat abba a községbe.

Marica számára Pesten kellemes volt az élet. Jól keresett, saját lakást vásárolt, vett egy kis autót, a társaságot egy apró kutya jelentette számára. Egyedül élt, társaságba nemigen járt, de ez nem jelentett számára gondot. Nyugodt volt, és kiegyensúlyozott. Bizalmatlan volt a férfiakkal, bár azok gyakran hívták randevúra, próbáltak közeledni hozzá, de Maricát megtanította az élet, és azonnal felismerte az agressziót olyan jelekből, ami másoknak fel sem tünt. A hanghordozás, a gesztusok, a testbeszéd, stb. Nem tudták becsapni, bármennyire is igyekeztek elbűvölni őt a sármjukkal. Voltak persze rendes férfiak is körülötte, de nem jelentkezett az a bizonyos szikra, így ezek a laza kapcsolatok egy-két találkozás után elsorvadtak.

Aztán Marica teljesen véletlenül megtalálta a párját. Egy parkban látta meg, ahol mindketten kutyát sétáltattak. Ezt a férfit eddig még nem látta itt, vagy nem figyelt fel rá. A férfi játszott a kutyájával. A kutyus a lába alá keveredett, a férfi elesett, de nem bántotta a kutyát, hemperegtek a fűben, a férfi nevetett, ahogy a kutya ráugrott és összenyalta.

Marica sose hitte, hogy ilyen férfiak is vannak, meg akarta ismerni őt, és életében először megszólított egy férfit, amihez a kutyák szolgáltattak ürügyet. Beszélgetésbe elegyedtek, sétáltatták a kutyákat, majd elköszöntek. Marica ezután minden nap várta a férfit. Újabb beszélgetés következett, aztán újabbak, és rövid idő alatt egymásra találtak. Marica az első együttlét alkalmával, amikor nem védekeztek, mert elragadta őket a szerelem, teherbe esett, amitől megrémült, mert még nem is beszélgettek a kapcsolatuk alakulásáról. Amikor elmondta a férfinak, hogy gyermeket vár, ő tudomásul vette, azt mondta, hogy örül a babának, de nem szorgalmazta a házasságot, napokig szótlan volt, szórakozottnak tünt. Később bevallotta, hogy teljesen leblokkolt, már azt is csodának tartotta, hogy Marica szereti őt, de hogy még gyermeke is szülessen, az meghaladta legmerészebb álmait is. Nem tudta hogyan reagáljon, félt, ha rossz szavakat talál mondani, minden összeomlik.

Marica zavarban volt. Nem attól félt, hogy a gyereket egyedül kell felnevelnie, de mindig úgy képzelte, hogy ha egyszer gyereke lesz, az igazi családban fog felnőni. A napok teltek, a férfi nyugodt volt, gyümölcsöt és virágot hozott, végül kitörtek belőle az érzelmek, megkérdezte Maricát, hogy akkor mi legyen? Összeházasodnak, vagy nem? Marica felszabadultan nevetett, és emlékeztette a férfit, hogy a lánykérés még nem hangzott el. Hát így történt, ilyen sután, és mégis, mindketten nagyon elégedettek voltak.

Sebtében, minden külsőség mellőzésével összeházasodtak, és Marica őrülten szerelmes volt a férjébe, akinek legtöbb ember nem ismerte fel az értékeit, csak a gyengén látó, nem túl jóképű, de okos ügyvédet látták benne. Nem értették, hogy a szép és sikeres nő mit szeret benne, de ő a mai napig rajong érte. Imádja a nagy, meleg testét, amihez hozzásimulhat, a gyengéden érintő kezét, a szenvedélyesen csókoló száját.

Marica a terhességet könnyen viselte, szép volt, szinte sugárzott, és a szülés, bár nehéz volt és hosszú vajúdás előzte meg, nem viselte meg a szervezetét. A baba egészséges volt és szép, Marica pedig félelmei ellenére gyorsan beletanult az anyaszerepbe. Igaz, férje is igyekezett sok időt tölteni otthon. A gyereknevelésben nem követtek semmilyen trendet, mindig azt tették, ami szerintük a gyereknek és nekik is a legjobb volt. Ha sírt, felvették, ha nem tudott aludni, maguk közé fektették és nézték, amint megnyugszik és elalszik. Ilyenkor nagyon boldogok voltak. Még nem volt 1 éves a kicsi, amikor egyik ilyen alkalommal Marica ránézett a férjére és gondterhelten azt mondta, venni kell egy nagyobb ágyat. A férje nem értette miért, de Marica szerint két felnőtt és két gyerek részére már túl szűk lesz a hely nemsokára. A férje szabályosan lezuhant az ágyról a meglepetéstől, de aztán lelkesen intézkedett a hitvesi nyoszolya azonnali cseréjéről. Hát, ez Marica története.