Mari

Mari mindig is úgy gondolta, hogy szülei már születésekor, a névválasztással megmutatták, hogy nem szeretik és nem törődnek vele. Nem kerestek neki nevet, kapta az anyja és nagyanyja nevét, nem úgy, mint testvérei, akiknek különleges neveik voltak. És még ezt se becézték. Őt soha nem szólították Marikának vagy Marcsinak, mindig csak Marinak. Középső gyerek és középső lányként született, bátyja és nővére, öccse és húga is volt.

Apja Pesten dolgozott, csak ritkán látták, a postás néha pénzt hozott, amit anyja mindig kevésnek talált. Ha néha hazajött, durva volt és goromba, a gyerekek igyekeztek kitérni az útjából.

Mari még alig volt 12 éves, amikor anyja nyáron már azt akarta, főzzön a családra. Közben vigyázott a kisebbekre, mert bátyja és nővére napszámba járt, hogy a család anyagi helyzetén javítson.

Ősszel a két nagyobb testvér "szolgálata" befejeződött, Mari viszont végleg benne ragadt a háztartásban. Iskola után főzött, takarított, mosott. Becsületére legyen mondva, még valamennyit tanult is, sose bukott meg, de amikor a továbbtanulásra került a sor, a tanárai csak a fejüket rázták. Gyenge képességű, kevés szorgalmú gyerek, mondták kicsit lesajnálóan, keressünk neki valami egyszerű iskolát, hiszen a tankötelezettség miatt muszáj tanulnia valamit. Így lett Mari növénytermesztő szakiskolás. Örült, hogy reggel buszra kell szállnia, bemenni a közeli városba, ahol iskola után a busz indulásáig volt egy kis ideje, hogy kirakatokat nézzen, a parkokban és a főtéren sétáljon. Kicsit szomorú volt amiatt, hogy a ruhái kopottak és elavultak, a lányok kinevették a háta mögött. Mégis élvezte minden percét. Látta az embereket, akik a nagycukrászda teraszán üldögélnek, kávéznak és beszélgetnek, nem rohannak haza, mint ő, hogy aztán újra csak dolgozzanak. Vágyott ilyen élet után. Egy napon azt hazudta otthon, hogy bent kell maradni az iskolában és csak a későbbi busszal tud hazamenni. Három teljes órán át csak lézengett, bement a nagyáruházba, ruhát és cipőt próbált, vett két gombóc fagyit "kehelyben", és a cukrászda teraszán kanalazgatta. Még sokáig gondolt jó érzéssel erre a délutánra.

Apja egyre ritkábban jelentkezett, végül már csak karácsonykor keveredett haza, de reggel jött, este ment, aztán nem jött egy teljes éven át. Anyja megelégelte és beadta a válópert. A férfi még utoljára hazajött, jól megverte az asszonyt, amiért "szégyenbe hozta", magával vitte Mari nővérét, aztán többé nem is látták őket. Mari bátyja már a község egyik nagy gazdaságában dolgozott, önálló keresettel rendelkezett, de anyját lepattintotta, amikor az kérni akart tőle, aztán se szó, se beszéd, egy napon elköltözött egy elvált nőhöz, akinek a gyerekén kívül egy háza is volt.

Anyjuk szinte belehülyült, hogy a két pénzkereső gyereke ilyen rövid idő alatt cserbenhagyta, káromkodva szidta őket, mérgét Marin és a két kisebb gyereken vezette el. Minden csekélység miatt megverte őket, nem volt egy jó szava se hozzájuk. Mari próbálta a gyerekeket védeni, ahogy tudta.

Ahogy elmúlt 16 éves, anyja azonnal kivette az iskolából, Mari sírt, mert így megszünt az a kis délutáni szabadsága is, csak a robotolás maradt, sőt a terhek egyre nőttek. Már nem csak a gyerekeket kellett gondoznia, művelte a kertet, anyja állatokat vásárolt, azok tartása is Mari feladata lett. Reggeltől estig nem volt megállása, arcát barnára és szárazra cserzette a nap, kezei, körmei repedeztek, haja szárazon és fakón állt szanaszét, néha még fésülködni se volt ideje, csak összekötötte valamivel és szaladt a dolgára. De anyjának ez se volt elég. Elküldte napszámba, a pénzt elvette, én tartalak el, kiabálta, kell a pénz villanyra, gázra.

Egy napon bátyja bejelentette, feleségül veszi élettársát, és a lakodalomra meghívta anyját és testvéreit is. Anyja ezt felesleges pénzkidobásnak tartotta, de Mari titokban örült, hogy végre egyszer felöltözhet a régen használt ünneplő ruhájába, cipőjébe, haját megmosta, a gyerekeket rendbe szedte és boldogan kisérte az ifjú párt. A vacsoránál vele és anyjával szemben egy fiatal férfi ült, aki folyamatosan szóval tartotta őket. Anyja sokat nevetett, tréfálkoztak a férfival, így Mari is felengedett, és amikor a férfi felkérte, boldogan ment, bár táncolni nem nagyon tudott. A férfi az anyját is megforgatta vagy kétszer, Mari csodálkozva látta, milyen jól táncol és milyen felszabadult. A férfi haza kisérte őket és másnap délután újra eljött. Mari boldog izgalommal kávét főzött, öccsét kóláért szalajtotta, dobogó szívvel szolgálta ki a férfit, aki közben anyjával beszélgetett. Az asszony szokatlanul jókedvű volt, még a gyerekek hancúrozása sem hozta ki a sodrából. Amikor a férfi menni készült, Mari kisérte a kapuig, ahol a férfi megpuszilta az arcát és moziba hívta szombat délutánra.

Mari egész héten álmodozott, anyja egy szót sem szólt, kelletlenül engedte el őket szombat délután. A férfi a cukrászdánál tölcséres fagyit vett, azt nyalogatva ballagtak a mozihoz, a film után haza kisérte, majd a hívásra bement és egész este ottmaradt. Mari gyors vacsorát készített, lefektette a gyerekeket, ahogy szokta, majd ő is leült, de a férfi szinte azonnal indult is. Késő van már, mentegetőzött, a jövő szombaton benézek, ha nem zavarok, mondta búcsúzóul.

Ki kellene meszelni ezt a szobát, mondta másnap az anyja. Vagy húsz éve hozzá se volt nyúlva. Ide jár ez a pasi, még a végén kibeszél bennünket. Pénzem ugyan nincs, de a tüzépes biztos ad egy zsák meszet, Te meg ledolgozod. Mari lelkesen hordta ki a bútorokat, tologatta a szekrényeket és két nap alatt kimeszelte a szobát. Aztán a konyhát.

Micsoda változások! - álmélkodott a férfi. Rá sem ismerek. Már csak egy függöny kellene az ablakra és tisztára olyan lenne, mint egy úrilak. Mari megszállottan dolgozott, hogy a férfit meglepje. Éjjel főzött és mosott, hajnalban és késő délután látta el az állatokat, nappal pedig napszámba járt. A megkeresett forintjait a lakásra költötte. Már minden helyiség tisztán, frissen meszelve ragyogott, az utcai szoba ablakára függöny is került, a férfi lelkesen dicsérte a változásokat, szivesen lakna egy ilyen szép lakásban, mondogatta, és Mari már abban reménykedett, komolyra fordul a kapcsolatuk, titokban új ruhát vásárolt, pénzt gyűjtött, hogy a lánykérés ne érje váratlanul, és nagyon várta a napot, amikor a férfi az arcára adott puszik helyett végre igazán megcsókolja, ahogy azt más pároknál és a filmekben látni lehet.

Egy nyári napon éppen hagymát szedtek az egyik gazda földjén, amikor Mari rosszul lett. Hányinger kínozta, fájt a feje. Menj haza, mondta a munkavezető, semmit se ér a munkád, alighanem napszúrást kaptál, ezt a pár órát még kifizetem, akkor gyere, ha jobban leszel. Mari szédelegve ballagott hazafelé a déli hőségben, egy ember felvette a teherautóra, hamar hazaért. Belépve a kapun, a férfi biciklijét pillantotta meg. Azonnal felderült az arca, gyorsan megmosdott az udvari kútnál és a szoba felé sietett, meg szerette volna lepni a férfit. Amit a szobában látott, attól a gyomra újra felfordult. A férfi és az anyja az ő ágyában szeretkezett. Mari annyira megdöbbent, hogy meg sem tudott mozdulni. Állt ott, az agya és a szive teljesen kiürült. Végül valahogy sikerült megfordulnia, és kibotorkálni az ajtón. Az udvaron ácsorgott, míg lassan felfogta, mi is történt valójában. Becsapták, kihasználták, hogy titokban tarthassák a kapcsolatukat. Az emberek azt hitték a férfi az ő udvarlója, közben anyja szeretője volt. Dermedtsége dühbe csapott át. A szobába masírozott, ahol a két csaló még mindig az ágyban feküdt. Kivágta az ajtót, a szekrényhez lépett, ruháit egy lepedőbe kötötte, magához vette az eldugott pénzét, és rájuk se nézve kilépett a kapun. Fogalma sem volt, hova menjen, végül a bátyja házánál kötött ki.

Itt nem maradhatsz, mondta a testvére, nincs helyünk, itt csak egy szoba van, meg az a kis benyíló, ahol a gyerek alszik. Ma éjjel megalhatsz a konyhában, majd megágyazunk a földön, de aztán el kell menned. De hát hova menjek? - sírt Mari. Menj a vénlányhoz. Mari egész éjjel ébren forgolódott. Menjen az öreglányhoz... Anyja nővérét hívták így maguk között, kicsit lenézően, utálattal, ahogy anyjuktól hallották. Nem tudták, mitől volt a két nő között az évtizedek óta tartó harag és ellenségeskedés, de mint gyerekek, persze anyjuk mellett álltak. Ha véletlenül találkoztak vele, fejüket elfordították, vagy kinevették, vénlány, kiabáltak utána, ő meg csak ment szó nélkül tovább, rájuk se nézve. A nő a szomszéd községben lakott, ők még sose jártak nála, de Marinak nem volt választása. Kis motyóját a biciklijén tolva elindult. Nem sokat kellett kérdezősködnie, az első ember útba igazította.

A csendes utcában takaros kis ház állt. Mari megcsattogtatta a kilincset, hátha kutya van. Gyere be, hallotta a hangot. Virágos udvarra lépett, onnan a tornácra. Bentről varrógép kattogása hallatszott. Mari félénken kopogott, mire a nő felnézett. Nagyon hasonlított Mari anyjára, csak az ő arcvonásain béke és barátságos mosoly ült. Lassan felfogta, hogy kit is lát. Miért jöttél? - kérdezte.

Mari nem tudott megszólalni, végül sírni kezdett. Nincs hova mennem, zokogta.

Az asszony lassan felállt. Rakd már le azt a pakkot, intett, és gyere be. Kint nagyon meleg van.

A házban hűvös és fegyelmezett rend uralkodott. Az asszony citromos teát töltött egy kancsóból és türelmesen várt, míg Mari kisírta magából mind a 17 éve fájdalmát és csalódását. Nem tudom, mit csinált Veled, mondta aztán csendesen, itt maradhatsz, ha akarsz. Az utcai szobába vezette, itt fogsz aludni, mutatott a díványra, másik ágy nincs, csak az enyém. Majd csinálok helyet a szekrényben, addig csak tedd ide a csomagodat, nekem most dolgoznom kell. Azzal az udvari szobába sietett és a varrógép újra kattogni kezdett. Késő délután fiatal lány jött, izgatottan nevetgélt, az asszony kedvesen válaszolgatott, csendes derűvel egy gyönyörű ruhát segített fel rá. A lány sírva-nevetve nézte magát a tükörben, míg a "vénlány" szeretettel rendezgette és tűzögette a fodrokat, hajtásokat, amíg minden úgy nem állt, ahogy elképzelték. Amikor a lány elment, az asszony vállfára akasztotta a ruhát, holnap befejezem, mondta, szombaton lesz az eljegyzés, addigra mindennel el kell készülnöm. A konyhába mentek. A hűtőből leves és tészta került elő, szó nélkül ettek. Mari szavát elvette a keserűség és a bánat, az asszony meg nem kérdezett.

Éjjel a keskeny díványon szorongva Mariból újra kitört a sírás, abba sem tudta hagyni. Az asszony mellé ült, kezét fogva várta, hogy megnyugodjon, míg végül Mari bedugult orral, fájó fejjel, ernyedten feküdt. Mit csinált veled? - kérdezte sóhajtva. Elvette... sírt fel Mari újra, kapkodva, össze-vissza ugrálva az időben mesélte az életét, míg a nő végre megértette. Elfehéredő arccal, száját összeszorítva állt fel. Az isten verje meg! - kiabálta. Hát megint megtette. A lányával! Nem ismer az se istent, se embert... Mari ámulva lesett. Megint? - gondolta. Mi az, hogy megint? Hajnalig forgolódott, mire végre sikerült elaludnia. Az első neszre felriadt. Az asszony kelt fel óvatosan. Hát mégis felébredtél? - kérdezte. Aludj még, korán van. Mari ezt a mondatot még soha életében nem hallotta. Őt eddig könyörtelenül kiverték az ágyból. Jólesően próbált visszaaludni, de nem tudott. Felöltözött, a konyhába ment. Az asszony nem volt ott. Kilépett a virágba borult kertbe, ott hajladozott a virágok és paradicsomok között. Segítek, ajánlotta fel. Egy órácskát dolgoztak, aztán reggelit készítettek.

Mihez akarsz kezdeni, kérdezte aztán az asszony. Mari tanácstalanul vonta meg a vállát. Keresek valami napszámot, mondta, aztán majd albérletet. Nem sokáig zavarok. Nem zavarsz, mondta az asszony, de ennyi? Fiatal vagy még, majdnem gyerek. Nem lehet, hogy így akarsz élni. De hát mit csinálhatnék? Pénzt kell keresnem. Ez igaz, mondta az asszony. Egyedül vagy, pénz nélkül nem boldogulnál, hacsak nem fogadod el az én segítségemet.

Így kezdődött Mari új élete. Bár csak alig tíz kilométer választotta el régi lakóhelyétől, nagyot fordult vele a világ. A "vénlány", ahogy az anyja hívta a testvérét, egyáltalán nem hasonlított rá. Nem volt kiabálás, nyakleves, utasítgatás. De volt helyette beszélgetés, közös főzés és kerti munka. Az asszony soha nem említette a testvérét, bár Marinak sokszor eszébe jutott az első éjszakán hallott mondat: "hát megint megtette", de kérdezni nem akart. Az első hetek az ismerkedéssel teltek. Mari sok éjszakát átsírt, hiányoztak neki a kisebb testvérek, nem tudta, van-e aki enni ad nekik, ezért átbiciklizett a bátyjához, aki elmondta neki a híreket. Anyja összeköltözött a szeretőjével, aki törődik a gyerekekkel. Ettől megnyugodott. Nem érdekelte már a férfi.

Ahogy teltek a napok, hetek, felszabadult a sok éve tartó feszültség alól. Az asszony fodrászhoz vitte, ruhát varrt neki, a régit felújította. Bemutatta a szomszédoknak, Mari két lánnyal is barátságot kötött. Szombatonként együtt mentek "szórakozni", táncolni a helyi diszkóba. Már ősz felé járt az idő, amikor az asszony úgy látta, letelt a felépülésre szánt idő, tovább kell lépni. Munkát kell keresni és tanulni kell. A kis községben ugyan nemigen akadt munka, de az asszony a közeli városba küldte, ahol talált is munkát, a helyi kórházban lett takarító. A hajnali busszal utazott, délig tartott a munkaidő, megint volt idő kicsit sétálgatni a városban, aztán hazament és a kertben dolgozott, vagy főzött, esetleg a kis műhely-szobában üldögélt és az asszonnyal beszélgetett, miközben kötni vagy horgolni tanult. Egy év telt el békességben, amikor az asszony elkezdte nyúzni a tanulással. Érettségi nélkül már nem lehet boldogulni, mondogatta. Nem lehetsz egész életedben takarítónő minimálbérért... Mari nem nagyom lelkesedett a tanulás gondolatáért, de szerette az asszonyt, hát a kedvéért jelentkezett a városi gimnázium levelező tagozatára. Olyan felnőttek között töltött minden héten egy-egy estét, akiket ugyanaz foglalkoztatta, mint őt. A tanulás magabiztossá tette, még udvarlója is akadt, és Mari végre húsz éves korában megtapasztalta milyen az igazi csók. Igaz, a kapcsolat nem tartott sokáig, de kiderült, képes más emberek érzelmeire hatni, magyarán, lehet őt szeretni. Mari 23 évesen érettségizett, és úgy érezte kinyílt neki a világ. Beleszeretett a tanulásba. Először egy virágkötő tanfolyamot végzett el, majd egy pedikűr-manikűr tanfolyamot. Az asszony elejében biztatta, később a fejét csóválta. Ej, Te lány, az összes pénzedet elvered, de semmi látszatja nincs ezeknek a képzéseknek! - morgott, de igazából tetszett neki a lány tanulásvágya. Egy napon Mari a kis melléképület előtt állva talált rá nagynénjére. Mit nézel? - kérdezte tőle vidáman. A lakásodat, mondta az asszony. Arra gondoltam, nem vagy már gyerek, hogy a díványon aludj. Itt ez a kis nyárikonyha, van benne konvektor, víz, csak egy kis átalakítás kellene, és itt lakhatnál. Osztottak, szoroztak, mestert hívtak, a kis nyárikonyha hamarosan barátságos kis kuckóvá változott apró fürdőszobával és minikonyhával, a "szobában" íróasztallal, ággyal és szekrénnyel. Mari boldogan foglalta el a lakását, és nagyon hálás volt a lehetőségért. Esténként, amikor az ágyban egy romantikus regényt olvasott, könnyezve gondolt saját sorsára. Huszonhat éves, és még soha nem ölelte férfi, nem szeretkezett, évek óta nem is csókolózott. Az érzés lassan elhatalmasodott rajta, egyre kevesebbet nevetett, sokáig ült szótlanul, nagynénje aggódott. Miért nem jársz társaságba, kérdezte egyik este, amikor a kertet locsolták. Mert nincs is társaságom, mondta búsan Mari. A szomszéd lányok férjhez mentek, gyerekük van, nincs azoknak ideje rám, másokat meg alig ismerek. Hát, ha itt ülsz velem, akkor nem is fogsz megismerni senkit, azt a munkát is abba kellene már hagynod a kórházban, többre vagy Te képes. Miért nem hasznosítod, amit tanultál? Dolgozz virágboltban, vagy legyél manikűrös egy szépségszalonban, hiszen még az eszközeid is meg vannak hozzá... Áááá, senki nem hívna engem, mondta Mari. Azért csak próbáld meg, biztatta az asszony.

Mit veszíthetek, töprengett Mari. Még éjjel sem tudott aludni, aztán másnap a művelődési házban kinyomtatta élete első szórólapját három példányban, amit azonnal ki is tűzött ott helyben, a könyvtárban és a nagybolt ajtajára. "Pedikűrt, manikűrt, ünnepi alkalmakra virágcsokrok kötését vállalom".

Két nap múlva egy idősebb asszony kereste. Mozgássérült férjének lenne szüksége pedikűrre és manikűrre. Aztán egy fiatalasszony jött, aki a benőtt körmét szerette volna kezeltetni. Mari boldogan dolgozott. Néhány hónap alatt szép kis vendégkört alakított ki, de látszott, ebből itt megélni nem lehet, hát járt továbbra is a kórházba takarítani.

Egy nap a városban sétálva szeme megakadt egy üzlet ajtaján függő táblán. Manikűrösnek helyiség kiadó. Két napig kerülgette a helyet, aztán végre benyitott. Középkorú fodrász dolgozott az üzletben, a bérleti díj terhét szerette volna csökkenteni, ezért keresett társat. Csak délután tudok dolgozni, mondta Mari, de a fodrásznak nem volt kifogása. Majd úgy adsz időpontot, ahogy ráérsz, elejében úgyse lesznek még olyan sokan. Így is lett. Mari délelőtt dolgozott a kórházban, délután az üzletben, hét végén a faluban. Aztán belevágott egy műkörmös tanfolyamba. Nem sokára az üzlet ajtajára új felirat került. "Pedikűr, manikűr, műköröm építés". Ha volt egy kis szabad ideje, nagynénjének segített, aki az évek során megöregedett. Még elbogarászott a kertben, megfőzte kettőjük ebédjét, de a nehezebb munkákat nem birta már. Mari szeme néha könnybe lábadt, ahogy elnézte törékeny kis testét, bizonytalan járását. Nem varrt már szép ruhákat, amivel boldoggá tette az embereket, csak egyszerűbb javításokat végzett, és kötényeket meg otthonkákat készített idős háziasszonyoknak. Tudni kell abbahagyni, mondta egyszer. Képzeld, mi lenne, ha elrontanám valaki ünnepi ruháját. Én megfogadtam, senkinek sem okozok csalódást, vagy bánatot... Mari tudta, hogy ilyenkor arra régi fájdalomra gondol, ami magányra ítélte, és amiről tudta, hogy anyja idézte elő, valamilyen módon, hát féltő gondoskodással vette körül. Éltek csendesen, békében. Mari már nem takarított a kórházban, a városi üzletben eleget keresett. De a faluban még dolgozott.

Boldog vagyok én? - kérdezte néha álmatlan éjszakákon magától. Nincs gyerekem, nem tudom milyen egy férfi ölelése, sose aludtam és ébredtem még senkivel. Fájón vágyott valamire, amit nem is ismert. De sose mondta senkinek. Időnként, szép nyári vasárnapokon, átbiciklizett szülőfalujába, meglátogatta testvéreit, ajándékot vitt a gyerekeiknek. Ilyenkor néha hallott az anyjáról is. Tudta, hogy a férfi, aki miatt elárulta őt, már régen elhagyta, magányosan él, de megbocsátani nem tudott.

Huszonkilenc éves volt, amikor egy nap hazaérve nagynénje kis cédulát nyomott a kezébe. Szombaton ide kellene elmenned, mondta, ezek nem régen költöztek a faluba, a nő beteg és öreg, a lábát kellene rendbe hozni. Szombaton Mari elment a megadott címre. A házon látszott, hogy régóta állhatott üresen, a kert még elég elvadult állapotban volt, de már látszott a gondos kezek nyoma. Járókeretre támaszkodó idős hölgy várta. Mari gyengéd kézzel végezte a munkát, beszélgettek, megtudta, hogy a távoli nagyvárosból érkeztek, ő egy rövid ideig idős-otthonban élt, de most a fiával kitalálták, itt alakítanak ki otthont maguknak. Ez a ház ugyan kicsit nagy kettőjüknek, de annyira megtetszett a szép, gondozott utca és a kert, hogy mégis megvették. Nem baj az, ha van hely, akár vendég is jöhet. A kezelés végén Mari vidáman lépett ki az ajtón, amikor a kert felől széles vállú, holdvilág-képű férfi érkezett nagy lendülettel, fütyörészve. Talán harmincöt éves lehetett, kopasz fejéről lekapta gyűrött kalapját, szeme csillogott. Nézd, anyu, mit hoztam, kiáltotta és tenyerén néhány szem málnát tartott. Kóstold csak meg, ez nem bolti, ez a mienk. Olyan gyerekes öröm és lelkesedés áradt belőle, hogy Marinak még a lélegzete is elállt. Motyogott valami köszönésfélét, és szinte riadtan igyekezett a kapu felé. Ne szaladjon el, szólt utána a férfi, igyon velünk egy kávét, vagy limonádét, nagyon meleg van. Mari nagyon szeretett volna már a kapun kívül lenni, zavarba jött a férfi látványáról, de valami húzta visszafelé, hát bizonytalanul fordult meg. Jöjjön, invitálta a férfi, kezét a hátára téve a konyha felé terelgette. Jól esett az érintése. A hölgy már az asztalnál ült egy karosszékben, a férfi rutinosan készítette a kávét, limonádét, látszott, nem először csinálja. Marival szemben ült le, kedvesen kínálta, majdnem egy órát beszélgettek így, Mari szinte rémülten ugrott fel, elszaladt az idő, mentegetőzött, mennem kell. Jöjjön máskor is, kérte a férfi, anyámnak nemigen van társasága, nem ismerünk itt senkit. Jövök egy hónap múlva, mondta Mari, ugyanígy szombat délután, ha megfelel. Jó lesz.

Elkisérném, mondta a férfi a kapuban állva, de nem vagyok megfésülködve. Mari tekintete a férfi fénylő, kopasz fejére esett, mindketten nevetésben törtek ki.

Ezután álmaiban sokszor látta a férfit, hallotta a nevetését. Esténként rá gondolt. Még sose találkozott ilyen emberrel. Vidám és közvetlen. Jó a humora. Szép a szeme... Szinte rémülten próbálta kiverni a fejéből, nem való, hogy ilyesmiket gondol.

Egy hónap múlva dobogó szívvel nyitott be a férfi házába. Kicsi kutya szaladt elé a téglából kirakott új járdán. Ó, de édes vagy, hajolt le hozzá és megborzolta a szőrét. Tessék megugatni ezt a lányt, hallotta a férfi hangját. Micsoda házőrző vagy te? Nevettek. Mari érdeklődve nézett szét az udvaron. Hűűű, maga aztán nem lazsált, monda elismerően. Hát, haladnék már, bosszankodott a férfi, annyi itt a munka, nem győzöm. Menjen csak be, anyu már várja. De ne fusson el, meglepetésem van a maga számára! És tényleg, még véget sem ért a kezelés, a férfi már a konyhában csörömpölt, kis tálkákban vaníliakrémet tett az asztalra, kávét főzött, közben beszélt. A kritikával óvatosan bánjon, roppant érzékeny lélek vagyok, tréfálkozott, miközben anyja nevetett. Ma készítettem először ilyet. Szilvát daraboltam bele, közölte. Mari szive majd elolvadt, annyira aranyosnak találta a férfi csillogó szemét, közvetlen modorát. Ijedten fedezte fel, mennyire tetszik neki. Nem lesz ez így jó, gondolta. Még a végén belezúgok. A férfi a gyümölcsfákról magyarázott, jöjjön, nézze meg, hívta Marit, hátha maga meg tudja mondani. Mari zavartan követte a kertbe, fogalma sem volt, miről beszélt a férfi, annyira csak az érzései kötötték le. A kertben aztán rájött. A kis almafa ágai szinte a földig hajoltak a rengeteg termés súlya alatt. Ezt azonnal alá kell támasztani, szegény fa megszakad, mondta. Segítek, szaladt ki a száján. Együtt kerestek megfelelő támasztékot, a férfi követte az utasításait, aztán fától-fáig mentek, beszélgettek, a férfi egyre őt nézte, neki meg bizsergett a bőre a férfi rátapadó tekintetétől. Már megint itt ragadtam, nevette el magát zavartan. Megyek, a nénikém egyedül van.

Miért nem jönnek el egyszer mindketten. Anyámnak hiányzik a társaság. Biztosan boldoggá tenné, ha lenne egy korabeli barátnője. Nem tudnának eljönni a jövő héten valamelyik nap?

Sajnos későn érek haza, mentegetőzött Mari, de majd megbeszéljük és értesítem.

Otthon elmondta a férfi ajánlatát, és nénje azonnal beleegyezett a látogatásba. Kíváncsi volt a férfira, akiről Mari olyan beszédesen nem beszélt... Jó, akkor holnap megbeszélem az időpontot, amikor jövök hazafelé.

Másnap hatalmas szívdobogással kopogott be a házba, a férfi nyitott ajtót, széles mosollyal invitálta be. Anyám lefeküdt, nincs jól, tájékoztatta, néha előfordul. A tornácon ültek le, hideg ásványvizet iszogattak, megbeszélték a szombat délutáni találkozót, aztán csak hallgattak.

Megyek, állt fel Mari.

Elkisérem egy darabon, már úgyis belefáradtam a kerti munkába, sötétedik is, mondta a férfi.

Hogy halad? - kérdezte Mari.

Jöjjön, nézze meg.

Fel-alá sétáltak a sötétedő kertben, aztán a férfi megállt.

Maga nagyon tetszik nekem, mondta ki egyenesen. Nem lehetne, hogy külön is találkozzunk? Csak mi ketten.

Mari szinte ijedten nézett fel rá. De hát hol találkoznánk, nem járok én sehova...

Hát a városban valahol... Megvárom az üzlet előtt záráskor, és csak az utolsó busszal jönnénk haza. Nem is tudom, jó lenne, de mi lesz a nénémmel és a maga anyjával?

Egy estét csak kibirnak egyedül! A férfi eltökéltnek látszott.

Hát jó, egyezett bele Mari, és a férfi elvigyorodott. Előtte elszaladok fodrászhoz, mondta komolyan, és Mari nem állta meg nevetés nélkül. Az jó lesz, nem bírom a kócos férfiakat...

Másnap, zárás után tényleg ott várta. Farmer, póló volt rajta, frissen borotválva kellemes volt az illata. Lassan ballagtak az emberektől nyüzsgő utcákon, néha el kellett távolodniuk egymástól, míg aztán a férfi kézen fogta. Jó volt vele lenni. Leültek egy kis kávézó teraszán, jeges teát ittak, beszélgettek, Mari elmesélte, hogy életében csak egyszer ült így egy teraszon, de egyedül. Később a park fái alatt üldögéltek, a férfi átfogta a vállát. Hogy lehet az, hogy egy ilyen csodás asszony egyedül van, rázta a fejét a férfi. Vakok a pasik errefelé, vagy mi? Mari nevetett, de aztán összefacsarodott a szive. A férfi észrevette rajta a változást. Meséljen, mondta, én szivesen hallgatom. Mari életében először mondta el a történetét, szinte meglepődött, milyen siváran és tárgyilagosan hangzott. Ennyi volt, azóta nem volt senki, aki komolyabban érdeklődött volna irányomban. Hihetetlen, csóválta a fejét a férfi. Ő meg elvált, mondta. Harminckét éves koráig csak tengett-lengett, dolgozott, csatangolt a világban. Akkor ismerte meg a feleségét Ukrajnában. Magával hozta, lángolt a szerelem, de mivel abból nem lehet megélni, dolgozni kellett, sokat volt távol, felesége állandóan panaszkodott, hogy anyja nem fogadja el őt, szándékosan félreérti a szavait, míg egyszer csak arra jött haza, hogy a nő teljesen berendezkedett az anyjával közös házban, akit egy rosszullét alkalmával kórházba vitetett és "ottfelejtett". A férfi persze azonnal rohant hozzá, az elfekvőn találta meg, csonttá soványodva, lelkileg megtörve. Azonnal kirúgta a nőt, aki sírt és fenyegetőzött ugyan, de aztán visszament a hazájába. Legyengült anyját elhelyezte egy nívósabb idősotthonban, és amikor úgy tünt, megerősödött, úgy döntöttek, a megrázkódtatást úgy próbálják leküzdeni, hogy lakóhelyet változtatnak. Ezt a községet a volt felesége nem ismeri, sose hallottak róla ők sem, a Jófogáson találták a hirdetést, megtetszett a környék, a ház, hát megvették. Ő még eljár dolgozni, kamionsofőr, sokat van távol, ezért örül, hogy anyja végre barátkozni kezdett, legalább nem lesz egyedül.

Velem is ezért akart találkozni? - kérdezte Mari csalódottan, miközben a buszpályaudvar felé ballagtak. Hogy az édesanyjának legyek a társasága. Nem! - állt meg a férfi, magához húzva őt. A maga esetében önző szándék vezérelt. Magamnak akarom. Ahogy megölelte, ott az utca közepén, Marinak nem lehetett kétsége, hogy őszintén beszélt. A buszon egymás kezét fogva ültek, a férfi hazáig kisérte, a kapuban megcsókolta. Pont olyan, mint a filmekben, futott át Mari fején a gondolat. Csak ez velem történik. Kapcsolatuk kis megtorpanásokkal, de szépen fejlődött. Szeptemberben tartották az eljegyzést, senkit sem hívtak meg, csak négyesben ünnepeltek. Tavaszra tűzték ki az esküvőt, bár a férfi berzenkedett, minek annyit várni, hajtogatta. Nem vagyunk már gyerekek, de a két idős asszony nem tágított. Másnap este Mari halk koppanást hallott kis udvari lakásának ajtaján. Amint kinyitotta az ajtót, a férfi már be is surrant, a fene fog sóvárogni, suttogta. Mi már úgyis egy pár vagyunk. Mari zavartan nevetgélt, hiszen nem volt semmi gyakorlati tapasztalata a szerelemben, de a férfi szenvedélye őt is elragadta. Ezután a férfi sok éjszakát töltött Marinál, olyannyira, hogy egy nap Marit a nénje komoly arccal vonta kérdőre. Igaz, hogy ez a gyerek éjjel bejár hozzád? Igaz, mondta Mari. Akkor tényleg nincs értelme tavaszig várni, legyintett. Holnap nekikezdek. Minek? - csodálkozott Mari. Hát a ruhádnak. Azt még én akarom megvarrni. Mari szeme könnybe lábadt. Majd segítek, igérte csendesen. Két hét alatt elkészülünk, számolgatta az idős hölgy. Addigra farsang. Éppen jó időben leszünk. Együtt dolgoztak a ruha elkészítésén. Mari ijedezett, hiszen ő valami sima, egyenes vonalú ruhára gondolt, nénje viszont igazi csipke-csodát képzelt el. Ebbe Te ne szólj bele, ezt én jobban tudom, zárta le a vitát a nénje. Te csak foglalkozz a csokorral. A többi az én dolgom. A ruhakészítés közben sok régi emlék tört a felszínre. Miközben nénje a gyöngyöket varrta fel, szeméből könny csordult ki. Magamnak is gyöngyös ruhát terveztem, monda, de aztán sose lett esküvőm. Az anyád elvette tőlem a szerelmemet. Még csak nem is szerette, egyszerűen irigyelte a boldogságomat és bele akart rondítani. Elcsábította, lefeküdt vele, aztán közölte a szüleinkkel, hogy terhes. Abban az időben ez még nagy szégyen volt, az apánk azonnal odament, megfenyegette a családot, gyorsan nyélbe ütötték az esküvőt, amit senki se akart. Még anyád se. Ahogy megszülte a nővéredet, megpróbálta a férjét minél távolabb tartani magától. A bátyád és Te már nem tőle származtok, isten tudja, ki az apátok igazából. A két kicsinek meg talán a kántor, ha igazak a pletykák. Mari csak bámult. Hát ezért vitte el apánk a nővéremet, amikor végleg elment, kapcsolt. Mert ő az egyetlen gyereke. De Te miért hagytad? - kérdezte a nénjét. Vagy nem szeretted? De, szerettük egymást. Amikor utoljára beszéltünk azt mondta, még most is szeret. Mégis meg tudott csalni a saját testvéremmel. Attól fogva nem tudtam többé megbízni benne. Ti szoktatok beszélni? - lepődött meg Mari. Már nem. Meghalt vagy tíz éve. De addig rendszeresen hívott. Néha együtt sírtunk. De hát miért? Miért csinálta ezt az anyám? Nem tudom. Mindig ilyen volt. Folyton az kellett neki, ami a másé.

Mari ezután nem szólt többé a ruhával kapcsolatos aggályairól. Lesz, amilyen lesz, végülis csak egy napról van szó, és az a nap nem is annyira nekik, maguknak fontos, hanem a szeretteiknek. Ő és a férfi már régen tudják, melyik is az ő napjuk.

Csatakos január végi napon házasodtak össze. Mari félve nézett a tükörbe, aztán szinte földbe gyökerezett a lába. Szóval ezért nem engedte a nénje, hogy megnézze magát a tükörben. Igazi meglepetést akart. A ruha gyönyörű volt. Szépen díszített, de nem hivalkodó. Követte a test vonalát, majd kiszélesedett. Meseszép kalap tartozott hozzá, amilyet eddig még nem is látott. A csokrot maga kötötte kék iriszekből és sárga rózsákból. Csak állt a tükör előtt, próbálta visszatartani a könnyeit. Szép vagyok, mondta ki, és nénje bólintott, ő is elérzékenyült. Mari örült, hogy akkor régen idetalált. Az élet mindkettőjüket kárpótolta az elszenvedett sérelmekért.

A házasságkötő teremben már ott vártak a családtagok és barátok. Mari a nagynénjével érkezett. Szerelme már ott várta. Arcán látszott, tetszik neki, amit lát, büszkén és kissé elérzékenyülten nyújtotta a kezét. Mari nem tudta megállni, hozzá hajolt, imádta az illatát. Megint nem fésülködtél! - súgta oda, vigyorogva. A férfi végig simított kopasz fején és nevetett. A feszültség feloldódott. A szertartás rövid volt és kedves. A végén Mari az anyját kereste a tömegben. Ne keresd, mondta az öccse, nem jött el. Semmi köze hozzád, mert cserben hagytad. Ezt mondta, amikor felelősségre vontuk. Mi??? Mari nem hitt a fülének. Tudjuk mindannyian, mi történt, mondta a húga is, senki nem hibáztat Téged, csak neki így könnyebb.

Mari férje karján boldogan lépett ki az anyakönyvi hivatalból. Az utca túloldalán egy férfira esett a tekintete, aki egy rozoga biciklire támaszkodva őt bámulta. Nem hitt a szemének. Mit keres ez itt, nézett a húgára, aki segített neki beszállni a feldíszített autóba. A lány megvonta a vállát. Mit tudom én, mondta, ki a fene törődik vele.

Két évvel a házasságkötésük után Mari megszülte kislányát. Férje boldogan ölelgette mindkettőjüket. Mari riadozott. Te biztosan kisfiút szerettél volna... Én ugyan nem, mondta a férfi. Tudod, a lányok mindig apásabbak.

A férfi sokat volt távol, hiszen munkája elszólította, de a hazatérés mindig csodás volt. Mari mindig tudta, mikor érkezik, ma nem alszok el, mondogatta anyósának eltökélten. Te csak aludj, mama. Majd én megvárom. Aztán mégis mindig elszunnyadt a kanapén. Férje így talált rá, ölbe vette, a hálószobába vitte és mellé bújt. Már megint elaludtam, állapította meg reggel Mari, és hogy kiengesztelje, össze-vissza csókolta ébredező férjét.