Manyi néni
Manyi nénit mindenki ismeri. Aki nem ismeri, az biztosan nem ebben a városban él, vagy csak egy napja költözött ide. Hajmeresztő kalapjaiban, észvesztő táskáival és bámulatot keltő ruháival senki sem tud versenyezni. Hangja mint egy harsona, termetére azt mondhatnánk költőien, hogy amazoni, egyszerűbben szólva tenyeres-talpas.
Manyi néni mindig, mindenkivel beszélget, mindegy, hogy ismeri-e az illetőt, vagy nem, mindegy, hogy az illető akar-e beszélgetni, vagy nem.
Mikor a szemüvege felett (ami aranyozott láncon lóg a nyakában, ha nem használja) ránéz valakire, és elkezdi, hogy "Hallja! Maga aztán..." mindenki megáll, és türelmesen végighallgatja, mert így hamarabb szabadul. Azért az is előfordult már, hogy valaki nem állt vele szóba, olyankor Manyi néni monológjában megemlékezett az illető felmenőiről, akik elfelejtették a jó modorra nevelni.
Manyi néni hithű mszmp-s volt, bőszen járt taggyűlésekre, ahol éltette Lenin elvtársat (akit "az isten áldjon meg haló porában"), szervezte a kommunista szombatokat, és a szabad május elsejéket, ami nem gátolta meg abban, hogy torkaszakadtából énekeljen a húsvéti körmenetben és az éjféli misén. A párttitkár és a tisztelendő atya sorsába beletörődve viselte Manyi néni különös világnézetét. Elküldeni egyik helyről sem lehetett, másnap úgyis visszament volna.
Manyi néni a konzervgyárban dolgozott betanított munkásként. Fiatal lányként került oda, nem is akart onnan eljönni sose. Tizenhat éves korától gyűjtötte a kelengyéjét, két szekrény tele volt ágyneművel, abrosszal, és egyéb lakástextillel. A szekrény tetején dobozokban állt a vasaló, a húsdaráló, az étkészlet, az "oroszból" hozott evőeszköz készlet és egyéb kincsek. Mivel Manyi néni, mióta az eszét tudta, férjhez akart menni. Nem családot és gyerekeket akart, azzal nem is foglalkozott, csak férjhez akart menni, és passz! De a férfiak valahogy nem éreztek kedvet ahhoz, hogy Manyi nénit feleségül kérjék.
De hát, ahogy a mondás tartja, minden zsák megtalálja a maga foltját. Főleg, ha olyan kitartóan vadászik rá, mint Manyi néni. Falusi rokonok jöttek látogatóba Manyi néni szüleihez az alsóvárosi búcsúba, és magukkal hozták egy ismerősüket, aki csendes, szikár ember volt, olyan bajuszkával keskeny szája felett, mint egy fekete körömkefe. Az biztos, hogy nem róla mintázták Dávid szobrát, de hát Manyi nénit sem lehetett egy lapon említeni a Milói Vénusszal. A kis ember sétálni hívta Manyi nénit (aki akkor még nem volt néni), és tisztelettel tekintett az erre az alkalomra felvett meghökkentő ruházatra. Karon fogva sétáltak a Tisza parton és a korzón, Manyi néni mosolygott és minden ismerősnek büszkén köszöngetett. A séta udvarlásba torkollt, Manyi néni szülei esténként buzgón imádkoztak, a közeli esküvőért. A várva várt lánykérés után Manyi néni szülei gálánsan előadták, hogy hozományként a lányuknak konyha- és szobabútort vásárolnak. Ám a kistermetű vőlegény sem maradt le a szülők mögött. Elmondta, hogy a faluban kertes háza és szőlője van, oda vinné ifjú feleségét.
Manyi néni erre nem számított. Nem akart falura költözni, ő városi lány, mondta sértetten jövendőbelijének, és már keresztet is vetett a menyegzőre. Vőlegénye azonban nem hagyta kicsúszni kezei közül a megszerzett arát, ezért eladta házát, és ő költözött a városba. Kis házat vásároltak az "alsóvároson", Manyi néni boldogan ült a stráfkocsi bakján, amikor a bútorait és egyéb ingóságait új otthonába szállították.
Aránylag békésen éldegéltek - már amennyire erre mód volt Manyi néni temperamentuma mellett - de hiába vártak, gyerek csak nem érkezett. Az emberke búsult ezen nagyon, de Manyi néninek ez se szegte kedvét, sütött-főzött, és a férjét mindenkinek csak "az én drága jó uram"-ként emlegette.
Manyi néni villamossal járt dolgozni az alsóvárosi temetőtől a konzervgyárba és vissza. Egyszer a délutáni műszakból jövet, a tömött villamoson zötykölődve beszélgettek, nevetgéltek a munkatársak, amikor Manyi néni azt érezte, hogy valaki valamit a markába csúsztat. Megtapogatta, konstatálta, hogy valami puha és meleg dolog akadt a kezébe. Lenézett, és meglátta, hogy egy férfi áll mellette nyitott sliccel és kajánul vigyorogva, majd le akar ugrani a villamosról. De hát Manyi nénit nem olyan fából faragták ám, hogy könnyen elengedje azt, amit egyszer megkaparintott. jól megmarkolta, amit a kezébe adtak, leugrott ő is a többiek nagy meglepetésére, és nemtetszését harsonaszerű hangján kívül, a táskájával való erőteljes ütlegeléssel is kifejezte. Mindeközben egy pillanatra sem engedte el, a férfi - akkor már - igen féltett testrészét. Aztán folyamatos és hangos vélemény-nyilvánítás közepette elindult a rendőrség felé, a férfit maga után húzva. Az kénytelen volt vele trappolni, ha nem akarta, hogy testének az a bizonyos része örökre Manyi néni markában maradjon. Az emberek tátott szájjal néztek és húzódtak félre az útjukból. Így masíroztak végig a városon egészen a körúti rendőrlaktanyáig. Manyi néni még ott is fogva tartotta az akkora már igencsak megviselt férfit, mert mint mondta, férfiban nem lehet megbízni (kivéve az ő drága jó urát), és a rendőrök is férfiak. Két egymás mellé húzott széken ülve várta meg Manyi néni, míg a jegyzőkönyv elkészül, mindenki aláírja, és csak akkor engedte el az addigra már teljesen használhatatlanná vált emberi alkatrészt.
Az eset híre futótűzként terjedt el a városban, a pasit - Manyi néni nem igazán diszkrét magatartásának következtében - névvel, címmel röhögve emlegették az emberek. Manyi néni, mint a női erény megmentője tündökölt, és továbbra is büszkén sétált vasárnaponként kefebajszú emberével.