Lídia

Leparkolt a ház előtt, a kutya a kerítéshez kocogott, lelkesen csóválta a farkát. Férje és fia autóját nem látta, még nem értek haza. A ház felé indult. A kutya csalódottan nézett utána. Elmaradt a simogatás. Egyenesen a konyhába ment, kivette a fagyasztóból a vodkát és meghúzta az üveget. Az alkohol azonnal a fejébe szállt, zsibbadtan botorkált át a nappaliba és a bőrkanapéra vetette magát. Forgott vele a szoba, úgy érezte azonnal hányni fog. Nem szokott az italhoz. Régen volt már, amikor utoljára érezte a kábulatot.

A mai nap volt élete egyik legszörnyűbb napja. Pedig szinte semmi sem történt. Mégis, soha életében nem félt még ennyire. Vagy mégis... Hiszen minden napja rettegésben telt. Harmincöt hosszú éve...

---

Egész életében ebben a nyírségi kis faluban élt a szüleivel egyetlen gyerekként. Szerette ezt a helyet, ahol mindenki ismerte, sőt elismerte, mert szülei a leggazdagabb emberek közé tartoztak, és mindig, mindenkivel szemben becsületesen jártak el. Mindent megadtak neki, amit az un. szocialista rendszerben lehetett. Szüleivel jártak a Balatonnál és Hajdúszoboszlón, volt miniszoknyája és magnója, meg külön szobája. Vidám és kissé felelőtlen lány volt. Szeretett bulizni és fiúkkal bolondozni, és nem riadt vissza egy kis hazugságtól, ha úgy adódott. A megyeszékhely menő gimnáziumában tanult, nem erőltette meg magát, fogalma sem volt, hogy mit akar igazából az élettől. Arra gondolt, hogy vagy a városban keres valami adminisztrációs állást, vagy hazamegy a falujába, és apja majd elintézi, hogy a polgármesteri hivatalban, vagy a Tsz-irodában kapjon valami állást. De mire leérettségizett, a Tsz-eket felszámolták. Nem kell a városba menned, mondta az apja. Itthon maradsz és intézed a gazdaság adminisztrációját, meg amit kell. Kapsz egy kis autót, hogy mobil legyél, és fizetést, hogy fedezd a szükségleteidet.

Lídia kapott a lehetőségen, nem kellett kora reggel felkelnie, kényelmes élete volt. Aztán új adótörvények és vállalkozással kapcsolatos előírások születtek, és a család már nem igazodott el ezekben, úgy döntöttek, Lídia tanuljon. Valami ügyviteli vonalat kell megcélozni, mert az praktikus. Nem volt ellenvetése. Kicsit rágyúrt a felvételire, simán vette az akadályokat, és ősszel már meg is kezdte a tanulmányait.

A főiskola mellett azért továbbra is eljárt szórakozni, elejében a városi nagy diszkókba, de ott nem érezte jól magát. Csak egy volt a többszáz lány között. Jobban érezte magát a helyi szórakozóhelyeken, ahol mindenki a kedvét kereste, találkozott a barátnőivel, moziba ment. Egy alkalommal amikor mindenkinek más programja volt, egyedül ment a falusi moziba. Valami művészfilmet vetítettek, csak néhányan ültek a nézőtéren, azok is elszivárogtak a film alatt. Lídia egyedül maradt.

A mozigépész ült mögé. Látásból ismerte ezt a férfit, de még soha nem beszélt vele. Idősebb volt, talán a negyvenes évei elején járt. Végig akarod nézni ezt a szart? - kérdezte. Ja, nem, szedelőzködött Lídia.

Nincs kedved meginni velem valamit? - kérdezte a pasi. Lídia a fejét rázta, kösz, nem. Van valakid? -kérdezte a férfi. Nincs, de nem is kell. Nagyon tetszel nekem, fogta meg a férfi a karját. Már régen... Nagyon akarlak. Bármit megtennék érted. Lídia a fejét rázta. Mondom, hogy nem... Kifelé indult, a férfi utána lépett, a derekára tette a kezét. Nem erőszakosan, inkább szinte áhittal, hogy megérintheti. Kicsit maga felé húzta, gyönyörűség, súgta a fülébe, végigsimított a csípőjén, de amikor Lídia előre lépett, nem akadályozta.

Dobogó szívvel ment haza. Többé nem megy oda, határozta el, de valami mégis húzta oda. Volt valami a férfi hangjában, ami megborzongatta, ha rá gondolt. A férfi újra mögé ült, és sötétben izgató, szerelmes szavakat suttogott. Aztán eltünt.

Ez így történt minden alkalommal, amikor beült egy filmre, de többé nem maradtak egyedül. Kívánlak, suttogta a férfi minden alkalommal. Szeretkezni akarok veled. És Lídiát felizgatták a szavak, és egy nap nem birta tovább. Tudni akarta, mit tenne a férfi, ha kettesben maradnának. Megvárta, míg elkezdődik a film, és fellopakodott a vetítő szobába. A férfi csak bámulta egy percig, aztán hozzálépett, ujját a szájára tette, a nézőtér felé intett, aztán hozzáhajolt, a csókja érzéki volt és felkavaró. Amíg a film pergett, a férfi az ölében tartotta, szinte mozdulatlanul, de amikor már mindenki elhagyta az épületet, bezárta az ajtókat és szenvedélyesen ölelte.

Lídiát még soha nem szerették így, elmerült az érzéki élvezetben, de ragaszkodott hozzá, hogy a kapcsolat titokban maradjon. Apám megtiltaná, mondta a férfinek. Furcsa hírek keringenek rólad...

Hónapok óta tartott már a viszonyuk, Lídia szinte minden nap besurrant a férfihoz a kis vetítő helyiségbe, ahol vad szeretkezésekben oldódtak fel. Sokszor elhatározta, hogy véget vet a kapcsolatnak, de képtelen volt megtenni. Talán szerelem volt, talán csak vágy, ami egymáshoz kötötte őket, nem tudta. De kellett neki, mint a levegő. Aztán egy reggel Lídia hányingerrel ébredt, majd néhány nap múlva megint. Melle feszülni kezdett. Tipikus terhességi tünetek, döbbent rá. Rémülten szaladt a férfihoz. Elveszlek feleségül, ölelte a férfi, de ő a fejét rázta. Nem lehet, apám sose egyezne bele, és mit szólnának az emberek a faluban. A férfi elkeseredetten hallgatott. Lídia titkolta a terhességét, bejárt a főiskolára, gumifáslival kötötte le a hasát, szerencsére ősz volt, a dzsekik, pulóverek és sálak jól leplezték az állapotát. Elő kell készülni a szülésre, mondta, én nem tehetek semmit, ezt neked kell megoldani. A férfi pár nap múlva egy fonott szatyorban törölközőket és egy lepedőt dobott a sarokba. Kell betét, mert vérezni fogok, és valami, amire fekszem. Jó, beszerzem azt is, mondta a férfi, és adok kulcsot a mozihoz, be tudsz jönni az oldalsó ajtón, ha véletlenül nem vagyok itt, de mostantól egész nap itt leszek, és itt is alszom. És egy hideg, esős november végi napon Lídia megérezte az első fájásokat. A kocsiját a mozi zárt udvarán állította le, felvánszorgott a lépcsőn. A férfi ott volt. Segíts, nyögte Lídia. És a férfi tartotta szavát, segített. Lídia a férfi kezét harapva igyekezett a fájdalom kiáltásait elnyomni, a karjába kapaszkodott, és több órai vajúdás után a gyerek végre megszületett. A férfi döbbenten nézte. Felveri a környéket, mondta Lídia idegesen. Azonnal el kell vinni innen a placentával együtt, mert ha valaki megtalálja, baj lesz. A férfi összecsomagolta az időközben elnémult gyereket, és a szatyorba rakta. Mit csináljak vele? - kérdezte szorongva. Mi tudom én! Csak vidd innen, mielőtt valaki meghallja a hangját. Míg a férfi elsietett a szatyorral, megpróbálta magát rendbe szedni. Késő este volt, a szél tombolt, az eső esett, senki sem járt az utcán. Hazahajtott. A szobájába vánszorgott, és azonnal álomba zuhant. Reggel fájdalomra ébredt. Fájt az alteste, a hasa és feszülni kezdett a melle. Hideg vizes kéztörlővel borogatta, kettesével szedte a fájdalomcsillapítót. Nem győzte cserélni a betéteket. Anyja jött meg. Hát Te? Nem vagy iskolában?

Nem, mondta. Megjött a menzeszem. Szarul vagyok. Lefekszem. Délután csörgött a telefon. A mozigépész keres, csodálkozott az anyja. Mit akarhat az a furcsa pasas. Ja! Rendeltem tőle jegyet a következő filmre, mondta Lídia, mindjárt beszélek vele. Hol vagy? - kérdezte a férfi. Azt hittem, itt leszel, mire jövök. Most nem mehetek, mondta. Pedig jó lenne, mondta a férfi, aggódok. Értsd már meg, ma nem tudok menni, jártányi erőm sincs. A férfi gondolkodott. Jó, akkor holnap...

Másnap a férfi már várta. Jól vagy? Te nem vagy normális, dühöngött Lídia! Két napja szültem! Hogy lennék? Hova tetted? - kérdezte a gyerekre utalva. Jó helyre. Ahol senki se fogja megtalálni.

Lídia megnyugodott és igyekezett többé nem gondolni a gyerekre. Meggyőzte magát, hogy mást nem tehetett. De a szülés valahogy kiölte belőle a vágyat. Szabadulni akart a férfitól. Apa, a fővárosba szeretnék költözni, mondta. Átkérem magam az ottani főiskolára. Tanulni akarok még, és az az álmom, hogy aztán hazajövök és itt fogok dolgozni a polgármesteri hivatalban, hogy büszkék lehessetek rám. A szülők meghatódtak.

Egyik napról a másikra eltünt a községből, és magába temette a titkát. A férfitől el sem köszönt.

Négy év telt el, mire visszamerészkedett a faluba. Megváltoztatta a külsejét. Vörösbe játszó szőke haját, mahagónira festette és rövidre vágatta, kék szemei csak úgy világítottak az arcában. Alig hagyta el a házat, napozott, olvasott és munkát keresett a közeli városban. Egy napon a mozi felé vitt az útja. Az épület elhanyagolt állapotban volt, a plakátok elsárgultak, az ajtón rács. Bezárt a mozi? - kérdezte az anyját vacsora közben. Aha! Meghalt a gépész és nem találtak helyette senkit.

Tényleg? - döbbent meg. Mi történt vele? Egy reggel halva találták a gépész kuckóban. Gyógyszereket vett be, és alkoholt ivott rá. Senki sem tudja, miért. Az anyja szegény teljesen beleroppant.

Sajnálom, mondta Lídia, miközben úgy érezte egy mázsás kő esett le a szivéről. Már nem árulhatja el őt, biztonságban van!

Ettől a naptól kezdve megnyugodva járt-kelt a községben, munkát vállalt a közeli városban, élte az életét. Találkozott egy férfival, aki a környéken vásárolt földeket, gazdálkodni kezdett, a faluban épített kastálynak is beillő házat, és őt a tenyerén hordozta. Lídiát egyetlen dolog zavarta. A férfi nem titkolta, hogy gyerekeket akar. De a kórházban kiderülne, hogy már szült. Mit tegyen? - gondolkodott. Egyszer már szült segítség nélkül, sikerülhet másodszor is. És hát létezik az orvosi titoktartás is! Ha kell, majd felhívja erre az orvos figyelmét. Igent mondott a férfinak.

Megkezdték az esküvő szervezését. Éppen a vendéglőből léptek ki, ahol a lakodalmi menűt beszélték meg, amikor szembe jött velük egy asszony, kézen fogva vezetett egy gyereket, akinek vörösbe játszó szőke haja csillogott a napfényben, világító kék szemei nevetve néztek a barázdált arcú asszonyra. Lídia érezte, hogy megrogynak alatta a lábai. Azonnal tudta, az ő gyereke. De hogy lehet ez? Nem akart belegondolni, hogy annak idején mit képzelt, de úgy gondolta a szeretője örökre eltüntette a csecsemőt. A nő és a gyerek gyanútlanul mentek el mellette, utánuk nézett, a nő a karjára vette a gyereket, aki a nyakára fonta a karjait, fejét a vállára hajtotta.

Oda volt a nyugalom. Mi lesz, ha valaki észreveszi a hasonlóságot? Ha valaki rájön? El kellene költözni innen. Felvetette az ötletet, de a férfi csak a fejét rázta. Egy vagyont ölt bele a gazdaságba, nem lehet messziről irányítani, és a házat is azért itt építette, hogy a gyerekei nyugodt és szép környezetben nőjenek fel, nincs értelme elköltözni. Lídia kénytelen volt meghajolni az érvei előtt. Csak ahhoz ragaszkodott, hogy ő a városban dolgozhasson. A férfi beleegyezett. Az első gyerek születéséig. Utána már úgysem fog dolgozni.

Legalább haladékot kapott.

Már egy éve voltak házasok, amikor újra látta az asszonyt és a gyereket. Most már biztos volt benne, hogy a gyerek az övé. És ahogy nőni fog, egyre nagyobb lesz a hasonlóság. Sötétebbre festette a haját és napszemüveget kezdett hordani. Alig tette ki a lábát a házból. Aztán bekövetkezett, amitől tartott. Teherbe esett. Eljárt a terhesgondozásra, de a vizsgálatokat elutasította. Csak az ultrahangot engedte elvégezni. A városban van magánorvosom, mondta. Aztán eljött a szülés napja. Egész nap tűrte a fájdalmakat, dolgozott, tárgyalt, mosolygott, senki sem vett észre rajta semmit. Nem akarta, hogy valaki mentőt hívjon. Délután hazafelé indult, megállt a városból kivezető út mentén és várt, amikor megindultak a tolófájások, a városszéli kisboltnál segítséget kért. Az eladók a raktárba kisérték, mentőt hívtak, de a gyerek már megszületett, mire megérkeztek. A kórházban az orvos összevarrta a sérült gátat, és nem kérdezett semmit. A férje érkezett rémülten, ölelte és csókolta, a gyereket babusgatta, boldog volt. De a vérzés nem akart elállni, Lídiát a műtőbe tolták. Fázok, mondta, aztán már semmire sem emlékezett. A kórteremben ébredt. Férje sápadtan ült mellette, a gyereket ringatva. Látszott, hogy sírt.

Mi történt? - kérdezte kábán. Az orvos érkezett, sajnáljuk, mondta, de komplikációk és vérzés... és sérült a... sajnos nem sikerült megmenteni... Alig fogta fel. El kellett távolítani a méhét. A férje szeme újra könnyes lett. Ő meg belül ujjongott. Már semmi sem buktathatja le. Biztonságban van... A férje keze után nyúlt. Ne sírj, kérlek, suttogta neki. Inkább örüljünk a fiunknak.

Ám ahogy telt az idő, kiderült számára, hogy a kisfia az ő, és egyben a másik gyerek vonásait örökölte, csak alkatában hasonlít az apjára. Ez nagy baj, rémült meg. Előbb-utóbb valakinek fel fog tünni a két gyerek közötti hasonlóság. Rettegve élte egyik napot a másik után. Annak a másik gyereknek el kellene tünni valahogy!

Egy nap új rendőrt helyeztek a faluba, akinek a felesége fodrász-szalont nyitott a főtéren. Kedves, barátságos nő volt, Lídia szívesen barátkozott vele, úgy döntöttek, meghívják őket vacsorára. Hiszen alig van barátjuk a községben. A rendőr a fontos emberek magabiztosságával beszélt a munkájáról. Feltérképezem a községet, mondta, kiszűröm a zűrös egyedeket és szemmel tartom őket. Így előnyben leszek velük szemben. Lídia úgy érezte, itt az alkalom. Hallott már arról az asszonyról, aki a tanyán lakik? Hát, az aztán érdekes eset. Eltünt a férje, senki se tudja hova lett. Lehet, hogy eltette láb alól. Legalábbis ezt suttogták akkoriban. Aztán pár év múlva gyereke született! Senki se tudja, kitől. A rendőr felfigyelt. Eltünt férj? Apa nélküli gyerek? Itt egy szerető van a képben! Ennek feltétlenül utána kell járni. Kérdezzen meg idősebbeket is, javasolta Lídia, ők többet tudhatnak, én abban az időben a városban tanultam.

Másnap a rendőr kereste fel. Ahhoz, hogy intézkedhessek, kellene egy bejelentés. Megtenné, hogy jegyzőkönyvbe mondja, amit az este beszéltünk? Lídia csak egy percig gondolkodott. Aláírom, de kérem, maradjon ez titokban, ha lehet, mert ez ugye csak feltételezés...

És beindult a gépezet. Egy nap a rendőr - mint barát - bizalmasan megsúgta Lídia férjének, hogy az asszony nem jelentette be a férje eltűnését, a halálára vonatkozóan sem találtak semmi bizonyítékot, és új lakcíme sincs a nyilvántartás szerint. De én majd utána járok ennek az ügynek, mondta.

Néhány nap múlva számtalan rendőr érkezett, az asszonyt bilincsben vitték el, az arca össze volt verve. A gyerek állami gondozásba került, eltünt Lídia szeme elől. És mintha az események megnyitottak volna valami zsilipet, megindult a szóbeszéd, mindenki tudott valamit. Az a nő mindig is gyanús volt! A férje egyik nap még bement a boltba, bevásárolt, és másnap már nem volt sehol. A nő meg éppen akkor elkezdte telepíteni a málnást, aztán meg a fenyvest. A tanya környéke teljesen átalakult. Látták a fenyvesben álldogálni. Bejárt a városba, ott árulta a feldolgozott tejet és a gyümölcsöt. Biztosan volt ott egy szeretője is.

Lídiát nem érdekelte tovább az ügy. A fiú eltünt a közeléből, és csak ez számított. Felszabadult. Már semmi rossz nem történhet. Boldogan ölelte a férjét, vidáman játszott a gyerekkel, társadalmi szerepet vállalt a faluban. Végre nem kellett festenie a haját, hagyta szabadon nőni, az lehetett, aki valójában. A gyes után a polgármesteri hivatalban kezdett dolgozni, szakértelme és lelkesedése nem maradt észrevétlen, alig múlt negyven éves, amikor polgármesternek választották.

Lelkesen intézte a település ügyeit, nagy tiszteletnek örvendett, úgy érezte, végre tökéletes az élete.

Fia már a megyeszékhely egyetemére járt, birtokuk jövedelmező volt. Csak néha riadt fel éjszaka, amikor álmaiban a két fia nézett farkasszemet, és ő nem tudta megkülönböztetni őket. Ezzel büntet az isten, gondolta sokszor. Ha lányom született volna, most nem lennének ilyen álmaim.

Egyszer rákérdezett a rendőrre, mit tud az asszonyról és a fiáról. Semmit mondta a rendőr. Az asszonyt elitélték a közvetett bizonyítékok alapján, húsz évet kapott, a gyerek meg valami intézetben volt, ki tudja hova sodorta az élet. Utána néznél? - kérdezte Lídia. A tanyája teljesen romos már, veszélyes lehet. Fel kellene szólítani. Jó, majd rákeresek, mondta a rendőr.

Az asszony kiszabadult pár éve, nem tudni, hol vannak, mondta a rendőr pár nap múlva, mindkettőjük bejelentett lakcíme még mindig ez a tanya. Lehet, hogy elhagyták az országot.

Lídia mosolyogva ment haza. Jó napod volt? - kérdezte a férje. Bólintott.

Újabb évek suhantak el, egyik a másik után. Megbecsülés övezte, az emberek előre köszöntek neki, már szóba jött, hogy indul az országgyűlési választásokon. Még csak ötvenöt éves vagy, biztatta a férje. Ez lehetne a karriered csúcsa. Rászánunk egy-két milliót és csinálunk egy jó kis kampányt! Majd még alszok rá egyet, nevetett.

Éppen az óvodafelújítás költségvetését nézte át, amikor a titkárnő beszólt a házitelefonon, hogy a városi tervezőirodából keresik. Nocsak, gondolta, milyen gyorsan reagáltak.

Jöjjön be, mondta. Nyílt az ajtó és ő mosolyogva nézett fel. Azt hitte kisértetet lát. A férfi, aki vele szemben állt, éppen olyan volt, mint ő. Vörösbe játszó szőke haja kicsit hosszú, világító kék szeme az ő arcát fürkészte, a névtáblájára nézett, tekintete elsötétült, és Lídia érezte, hogy a fiú mindent tud.

Egy szó sem jött ki a torkán, úgy érezte, kiugrik a szive. Felállt az asztaltól, tett egy lépést, aztán a földre zuhant. Nem vesztette el az eszméletét, csak valami köd szállt az elméjére. Látta, ahogy a fiú szeme fájdalmas felismeréssel tapad az arcára, aztán az ajtóhoz lép, szól a titkárnőnek és becsukja maga után az ajtót.

Munkatársa rémülten térdelt mellé. Polgármester Asszony, mi történt, hívjak orvost? - kiabált. A hangos jajveszékelés magához térítette, semmi baj, mondta, hol van az ember, aki itt volt? Elment, mondta az asszony és furcsán bámult rá. Nem törődött vele, kirohant az ajtón.

A férfi éppen azt az asszonyt segítette be gyengéden egy szép autóba, akitől ő rettegett, aztán magához ölelt egy szőke lányt, beültek a kocsiba és elhajtottak.

Remegő lábakkal ment vissza az irodába. A munkatársa mintha zavartan matatott volna az asztalon és nem nézett rá. Rájött! - gondolta. Kizárt, hogy ne tünt volna fel neki a hasonlóság.

Hazamegyek, szedte össze a táskáját, telefonját. Majd jövök...

A titkárnő bólintott. Reggel találkozunk.

---

Ült a kanapén és nem tudta, mit tegyen. Csak idő kérdése, és mindenki meg tud mindent. Vége a jó hírének, a megbecsülésnek, le kell mondania. Persze, ha az asszony nem beszél, senki sem tudja meg, hogy a gyerek milyen körülmények között került hozzá, de hogy az övé, az mindenki számára nyilvánvaló lesz. A bűntudattól eszébe sem jutott, hogy az emberek az asszonyt hiszik a gyerek anyjának, az apjára lennének kíváncsiak, ha egyáltalán érdekelne valakit bármelyikük is.

A rettegéstől beszűkült tudattal, remegve a félelemtől és az önvádtól, a gyereke apjára gondolt. Ő is miatta ölte meg magát. Tudta, csak nem akart eddig gondolni rá. Ha elfogadja őt, most nyugodtan élhetne. Talán nem lenne polgármester, csak egy háziasszony, vagy könyvelő, és lenne két gyönyörű fia...

És mi lesz, ha a hír a férje fülébe jut? Vagy a fiáéba? Ha az az asszony idejön, és megvádolja? Nem kerülhet ilyen helyzetbe. Ennél az is jobb, ha meghal.

Nehézkesen állt fel, kinyitotta gyógyszeres szekrényt, magához vette az altatót és a vodkát, beült az autóba és elindult. Látta a férje kocsiját szembe jönni, de nem érdekelte. Elég volt az egész életén át tartó hazugságból és bujkálásból. Véget vet ennek. Ugyanúgy, mint a gyereke apja.

A birtok legszebb részén állt meg. Kis dombtetőn, egy liget közepén. Ezt nem művelték, természetvédelmi terület. Van ideje elsiratni az életét.

A nyiladékokon keresztül a falura látott. Amit annyira a magáénak érzett. Most érhet haza a férje, és nemsokára jön a gyerek is...

Tenyerébe öntötte a gyógyszereket és meghúzta a vodkás üveget.

Hátra döntötte az ülést és várt. A vodka elálmosította, de semmi más nem történt. Újra ivott. Talán kevés a gyógyszer? Végre valami bódulat kezdett ráereszkedni. Érezte, amint arca elzsibbad, keze lehullott a kormányról. Csodálkozott. Hogy lehet, hogy még mindig ébren van?

Valaki feltépte a kocsi ajtaját. Édesem, hallotta a férje hangját, aztán a kiabálást. De nem értette. Látta a férje szemét, figyelj rám, mondogatta neki, ne aludj el, maradj ébren.

Sajnálom, akarta neki mondani, de nem mozdult a szája. Messziről sziréna hangja hallatszott, végre érezte, hogy lecsukódik a szeme. Viszlát, élet, gondolta és megadta magát az álomnak.

Gépek csipogtak körülötte, amikor felébredt. Nem tudta, hol van.

A férje érkezett, a kezét csókolgatta rémülten. Miért csináltad? - kérdezte. Tudtam, hogy ez lesz a vége ennek a megfeszített munkának! Pihenned kell, én meg még arra biztattalak, hogy többet vállalj. Csak beszélt, ő meg hallgatta egykedvűen. Nem érdekelte.

Amikor egyedül maradt, aludni próbált, de nem tudott. Ezek szerint a titkárnő nem vett észre semmit? És a fiú sem tett semmit. Mert, ha tett volna, a férje már tudná. Minden lelkiismeretfurdalás ellenére sem akarta, hogy bárki tudjon a bűnéről. Pszichológus beszélgetett vele minden nap, és ő hazudott, mint a vízfolyás. A nő semmire sem ment vele.

Végre hazamehetett. De nem tudta, mit tegyen. Dolgozzon tovább, vagy maradjon otthon feleség és anya? Úgy döntött, dolgozni fog.

Az első nap mindenkit megfigyelt titokban. A viselkedésüket, a hangjukat, ahogy hozzá szóltak, néha megállt a folyosón, és fülelt, de semmi gyanúsat nem hallott.

Fél év telt el. Egy napon fiatal férfi kereste fel az irodájában. Egy építési vállalkozó volt. Újjá akarják építeni az asszony tanyáját, aki felnevelte az ő eldobott gyerekét. Rezignáltan vette tudomásul, hogy minden kezdődik elölről. De semmi sem történt. Nem találkozott sem a nővel, sem a fiúval.

Csak a híreket hallotta. A Vöröskereszt előkerítette az asszony férjét, aki disszidált, ezért tünt el. A börtön miatt több milliós kártérítést kapott. A tanya épül, a tetőn napelemek lesznek.

Várta a lebukást, de semmi sem változott. Az évek teltek. A kisebb fia külföldre költözött. Annyira hiányzott, hogy éjszakákat sírt át utána, de nem merte hazahívni. Mert akkora a hasonlóság a két gyereke között, hogy bárki észreveheti.

Az eldobott gyerekét nem látta többé. Észre sem vette, hogy ő maga megváltozott. Lefogyott, haja megőszült, arca beesett, háta meghajolt. Férje idegenkedve nézte. Ez nem az a nő volt, akibe annak idején beleszeretett. Az öngyilkossági kisérlet óta alig volt köztük valami kapcsolat, Lídia magába fordult.

Aztán észrevette a jeleket. A férje lezárta a telefonját, későn járt haza, átlátszó kifogásokkal kimaradt éjszakára. Úgy tett, mint aki elhiszi. Tudta, hogy szeretője van. Úgy érezte, ez a büntetése, amiért cserbenhagyta a gyerekét, és a férfit, aki az apja volt.

Megöregedett és nyugdíjba ment. Teljesen visszavonult, egész nap a házban és a kertben üldögélt egyedül. Csak akkor ment az utcára, ha feltétlenül szükséges volt.

Egy nap, amikor éppen beszállt az autójába, az az asszony jött szembe az utcán, kézen fogva vezetett egy kislányt, akinek vörösbe játszó szőke haján megcsillant a napfény, gyönyörű kék szeme nevetve nézett az idős asszonyra. Bemegyünk a boltba, Nagyi? - csacsogott a gyerek. Hát persze, kincsem, válaszolt az asszony, és barázdált arcán fénylett a szeretet.

Nézett utánuk, és érezte, amint arcán legördül a könny.