Lia

Tizenhat éves volt, amikor a városba jött, hogy dolgozhasson és levegye a terhet nagymamája válláról, aki csecsemő kora óta nevelte kevéske nyugdíjából és napszámból. Soha egy szóval sem mondta, de elege volt mások levetett ruháiból, a zsíros kenyérből, rántott levesből és a kenyérfasírtból, amivel hét végén megcsalták magukat a hús helyett. Jövök majd mamám, biztatta és küldök pénzt, búcsúzott tőle a kis falu vasútállomásán, és mindketten nyelték a könnyeiket.

Az albérlet, ahova költözött, egy panelház kilencedik emeletén, minden igényét kielégítette, tekintve, hogy nem is voltak igényei. A kis szobában volt ágy, szekrény, egy kis asztal karosszékkel, és a csúcs, a fürdőszoba! Mi kellhet még az embernek, gondolta. Másnap már munkába is állt egy nagykereskedelmi hálózat raktárában, ahol naphosszat kristálypoharakat és porcelánokat rakott dobozokba.

Kielégítette ez a munka, nem akart ő semmit, csak "élni" végre. Ruhákat venni és buliba menni. Csakhogy azt se tudta, merre, vagy hova induljon.

Az albérlőtársai segítettek neki eligazodni. Menj a Gyöngybe, mondta neki a fiatalasszony, aki a férjével az erkélyes szobában lakott. Én is ott ismertem meg a férjemet. Csak legyél óvatos, egyedül nem biztonságos! Nem mert elmenni egyedül.

Már kezdett elkeseredni, mikor egyik munkatársa meghívta egy házibuliba. A társaság jó volt, szendvicseket gyártottak, sört és fröccsöt ittak, diszkózenére táncoltak, volt ott még egy lány, akivel jót beszélgettek, és megállapodtak, hogy a következő hét végén együtt mennek bulizni. Ezután erről szólt az életük. Diszkó, házibuli, mozi, és ami a csövön kifért. Imádott így élni. De hát ehhez az élethez ruhák, smink, cipők és táskák kellettek, így a nagymamájának szánt pénzküldemények egyre karcsúbbak lettek, végül szinte teljesen elmaradtak. Amikor hazament, nagy ritkán, a lelkiismeretfurdalás miatt mindig nagy csomaggal érkezett, narancsot, csokit, meleg harisnyát vitt neki, amit ő minden alkalommal sopánkodva köszönt meg. Minek költessz rám, kislányom, mondogatta, van neked hova rakni azt a pénzt! Gyűjts inkább kelengyét, lassan férjhez kellene menned! Ő meg kinevette. Jaj, mama, hagyj már ezekkel! Sose megyek férjhez.

Tizenkilenc éves volt, amikor minden megváltozott egy nap alatt. Nem hitte, hogy van szerelem első látásra, de mikor meglátta a fiút, úgy érezte, nem kap levegőt. Pedig nem is volt valami nagy szám. De ahogy leugrott a teherautó fülkéjéből, kócos haját a füle mögé gyűrte, a mozdulatai lenyűgözték. A srác ránézett, kezét csípőre tette és elismerően füttyentett. Nem akarta kimutatni a hirtelen támadt vonzódást, megrántotta a vállát és elfordult. Tett-vett ott dobogó szívvel, és akkor megérezte az illatot. Tudta, hogy csak a fiúhoz tartozhat. Lassan, kényesen fordult felé. Hol a megrendelőd? - kérdezte, és a fiú, mintha nem is hallotta volna, őt nézte, aztán észbekapott, farzsebéből előhalászta a papírt és a kezébe adta. Sietve kereste meg a szállítmányt, kiadta a targoncásoknak és amikor megfordult, a fiúnak ütközött, aki megfogta a derekát. Eljössz velem valahova? - kérdezte. Bárhova, válaszolta volna legszívesebben, de hangosan azt mondta, attól függ, hova! Nyűgözz le... A fiú nevető szeme egy pillanat alatt elfelhősödött. Felejtsd el, mondta és az ajtó felé sietett.

Lia megdermedt, nem értette, mi történhetett. Amikor végre rászánta magát, hogy utána menjen, a fiú éppen a fellépett az autóra, egy pillanatra lenézett rá, ő meg intett, aztán a kocsi kiszáguldott a kapun.

Nem tudta kiverni a fejéből a fiút és a furcsa viselkedését. Megnézte a szállítót. Egy közeli kisváros áruháza volt a megrendelő. Akkor a fiú is valahol a környéken élhet. Biztosan látja még. De a napok teltek, a srácnak nyoma sem volt. Ismered azt a pasit, aki a Z-nek szállított a múlt héten? - tette fel a kérdést egyik munkatársának. Aha! Itt lakik a közeli faluban. Szokott máskor is erre járni? Hát persze.

És egy nap tényleg jött is, ő meg boldog volt, hogy láthatja. Nem sietett elé, várta, míg valaki elveszi tőle a megrendelőt, aztán odasétált. Eljössz velem valahova? - kérdezte. A fiú csak állt ott tanácstalanul. Ha akarod, lenyűgözlek, mondta neki, és a srác végre elnevette magát. Már megtörtént, mondta. Hova szeretnél vinni?

Titok! - mondta ő és igyekezett póker-arcot vágni. De igazából fogalma sem volt.

Szombaton délután a legszebb ruháját vette fel, egy órán át fésülködött, mire úgy érezte, készen áll. A fiú a nagy szökőkútnál várta. A tied vagyok, oda viszel, ahova akarsz, mondta és neki melege lett a szavaktól. Nem mentek sehova. Csak ültek, beszélgettek, egymás kezét szorongatták, aztán a rakpart lépcsőjén ülve a folyót nézték, a fiú átölelte.

Miért bántódtál meg, amikor először beszéltünk? - kérdezte Lia. Nem bántódtam meg, mondta a fiú, csak... van valami, amiről beszélnünk kell, mielőtt... Bár azt hiszem, már késő.

Késő? - Lia nem értette. Már szerelmes vagyok beléd, mondta a fiú. De hát én is! - Lia szinte szikrázott az örömtől.

Beteg vagyok, mondta a fiú. Azt akarom, hogy tudd. Mert már így is nagyon mélyen benne vagyok ebben az érzésben. Ha ez megijeszt téged, akkor még most engedjük el egymást.

Liában megállt az ütő. Dehogy engedlek el!

És tényleg nem tudták elengedni egymást. Nem számított a betegség, a távolság, semmi sem számított.

Lia a fiúhoz költözött a kis faluba, ahol az a testvérével és annak családjával lakott a régi szülői házban. A szülők már nem éltek. A bátyám volt a gyámom, mondta a fiú. Hálás lehetek neki. Ha ő nincs, intézetbe kerültem volna.

Már az esküvőt szervezték, amikor váratlanul meghalt Lia nagymamája. Vigasztalhatatlan volt, a fiú ölelte, ketten járták be az üres kis házat. Költözzünk ide, javasolta Lia. Itt lakhatnánk, és ide születnének a gyerekeink. Messze van a várostól, fontolgatta a fiú, inkább maradjunk a mostaniban, és Liának mindegy volt, csak vele lehessen.

Az esküvő csodás volt, Lia gyönyörűnek érezte magát az olcsó, kölcsönzött ruhájában, egy kicsit sírdogált, hogy nagyanyja nem láthatja, de a szerelem elnyomta a szomorú érzéseket. Forró, lángoló szerelemben töltött hónapok következtek, dolgoztak, nyaralni mentek és szilveszteri mulatságba, házibuliba és buszos kirándulásra a kollégákkal. Egy év múlva kiderült, hogy Lia gyereket vár. És jött a kérdés, hogy is fognak elférni a két szobás házban, ahol egyik szobában a férje testvére élt a feleségével és a kisfiával. Nem lesz gond egyelőre, mindkét gyerek elfér egy szobában a szülőkkel, aztán, ha már mindketten gyűjtöttek egy kis tőkét, eladják a házat és mindenki azt kezd a pénzzel, amit akar, egyeztek meg.

És megszületett Lia kislánya. Boldogok voltak és felhőtlenül tervezték a jövőt. Eszükbe sem jutott a férfi betegsége. A lakáskérdés is megoldódni látszott, sógoráék a szomszéd faluban felújítandó házat vettek, és megállapodtak, hogy a Lia nagymamájától örökölt ingatlan árát átadják a házaspárnak, cserébe a férfi lemond az örökrészéről és ők maradnak a házban, ami a nevükre kerül. De a jogi procedúra húzódott, ki kellene fizetni az ügyvédet, és az adó, meg az illeték, várjunk még egy kicsit, most másra kell költeni, döntöttek végül. De, hogy haladjanak, a pénzt átadták, amiről a házaspár átvételi elismervényt írt.

Minden szépen alakult, mindkét család csinosítgatta a házát, éltek békében, amíg egy napon Lia sógora stroke-ot kapott, sem mozogni, sem beszélni nem tudott, és soha nem épült fel teljesen. A kirendelt gyám a felesége lett. Amikor az ijedtség után némileg megnyugodtak, és Lia férje kérte a vagyoni viszonyok rendezését, a nő furcsán reagált. Ő, mint gyám, nem dönthet a férje kárára, márpedig annak a háznak a fele őt és rajta keresztül a gyereket illeti. Hiába érveltek, hiába emlékeztették a kifizetett összegre, a nő hajthatatlan volt. Nem tudták, mit tegyenek. Csak nem perelhetem be a saját, beteg testvéremet! - kesergett a férfi.

És talán a stressz hatására a férfi betegsége újra támadott.

Talán sikerült még időben elkapnunk, biztatták az orvosok a műtét és a kezelések után. Pihenés, egészséges ételek, jó levegő, aztán fél év múlva kontroll. Megnyugodtak, Lia a gyes adta lehetőséget kihasználva gondosan ápolta a férjét, boldogok voltak minden együtt töltött napon. A kontroll nem mutatta a betegség terjedését, kezdtek megnyugodni.

Szeretnék még egy gyereket, súgta a férje Lia fülébe egy átszerelmeskedett éjszaka után. Lia boldogan egyezett bele, és hamarosan újra teherbe is esett. Ez a terhesség azonban nem úgy zajlott, mint az első babánál. Lia folyton fáradt volt és gyenge. Vérszegénység, indokolatlan görcsök, dagadó lábak keserítették meg a mindennapokat. Férje, aki ebben az időszakban sokkal jobban érezte magát, dolgozott, aztán rohant haza és odaadóan gondoskodott a családjáról.

Végre megszüntek a kellemetlen tünetek, készültek a baba fogadására.

Lia elkisérte férjét az esedékes kontrollvizsgálatra. Az orvos hosszan tanulmányozta a CT és az MR vizsgálat felvételeit. Mikor felnézett, Liában meghűlt a vér, férje keze után kapott, aki elsápadva hallgatta az orvos szavait. Mindenhol áttétek vannak, tájékoztatta őket. Sajnos az agyban és a vesékben is. Lia úgy érezte, álmodik, és arra próbált koncentrálni, hogy felébredjen végre. De nem álom volt. Lassan tisztult a tudata, hallotta, amint a férje és az orvos a várható lehetőségekről beszél.

Nem sokat tehetünk, mondta az orvos, és látszott, legszívesebben valamit a falhoz vágna a felindulástól. Mennyi időm van még? - kérdezte a férfi. Hat hónap, talán egy év... - mondta ki az orvos, és Lia ájultan esett össze. Férje csókjaira eszmélt. Légy erős, mondta neki a férfi. A gyerek miatt, aki otthon vár, és a másik miatt, aki még meg sem született. Én sem adom fel.

És tényleg, keményen próbált küzdeni, alávetette magát fájdalmas kezeléseknek, Lia pedig mellette volt minden percben és órában.

Aztán elérkezett Lia számára a terhesség félidejében esedékes ultrahangos vizsgálat, és az orvos arcán ugyanaz a kifejezés jelent meg, ami a másik orvosén, amikor a férje reménytelen helyzetét jelentette be. Neeem! - szakadt ki Liából. Ne mondja, hogy valami baj van, mert nem birnám ki. De az orvos nem kegyelmezett. A gyerek nem egészséges, mondta. Kell még egy magzatvíz vizsgálat, de így is nyilvánvaló, hogy nyitott gerinccel fog születni. Még egy-két napig lehetőség van rá, hogy megszakítsuk a terhességet, tájékoztatta az orvos, de Lia a fejét rázta. Nem! Hogy mondhatná el a férjének ezt a szörnyűséget, amikor látja, hogy így is napról-napra fogy. Csak az újabb kislány születése tartja még benne a lelket és az életkedvet. Nem mondta el neki. Minden rendben van, mondta, egy-két nap és érezhetjük a mozgását, újságolta lelkesen. És tényleg, a kislány, mintha érezte volna, hogy mindenképpen jeleznie kell az érkezését, néhány nap múlva megmozdult, és Lia férje órákat töltött a felesége mellett, arcát vagy kezét a hasán pihentetve.

De a betegség rohamosan fejlődött ki, sem megállítani, sem lassítani nem lehetett. A férfi egyre gyengébb lett, az orvos kórházba utalta, hogy a fájdalmait csillapíthassák, és Lia nem tudta, hogy szakadjon ketté, hogy a három éves gyerekét és a férjét se hagyja magára. A gyereket vitte magával, és a nővérek rendesek voltak, nem szóltak, sőt játszottak vele, hogy ők zavartalanul együtt lehessenek. Hetek teltek el, Lia hasa kerekedett, és a férje, akinek már jártányi ereje sem volt, boldogan követte kezével a gyerek mozgását, Ő - én vagyok, ismételgette Lia szemébe nézve. Itt hagyom Neked magam helyett. Vigyázz rá. Ő meg bólintott.

A nővérek behozták a kislányát, Apuuu, kiabálta boldogan, az ágyhoz szaladt, felmászott rá, és az apja karjába simult, aki magához szorította, ringatta, míg a gyerek el nem aludt. Már az ő szeme is csukva volt, lélegzete akadozott, Lia mellé feküdt és addig ölelte, míg a halálba nem szenderedett.

A következő napokról alig maradtak emlékei. Az önkormányzattól jött valaki és segített a temetés intézésében. Nincs pénzem, mondogatta. Ne törődjön most ezzel, nyugtatta a nő.

Állt a koporsó mellett, és képtelen volt felfogni, hogy élete szerelme fekszik ott, hogy egyedül maradt. Senki sem volt, aki támogatta volna. Sógora magatehetetlenül ült a kerekes székében, eltorzult arcán könnyek folytak, felesége még a szertartás vége előtt eltünt vele.

Lia azt se tudta, hogy keveredett haza.

A gyerek sírására ébredt. Ez észhez térítette. Itt a kislány, és nem sokára a másik is. Élni kell. Akárhogy is, de KELL! Erővel kényszerítette magát, hogy felkeljen, és végezze a napi feladatait. Hol van Apu? - kérdezte a kislánya napjában százszor, és ő napjában százszor ismételte, hogy Apa már nem jön haza, ő már az égben lakik.

Egyik napot morzsolta a másik után, míg végre tisztán kezdte látni a helyzetét. Itt van a kislánya, akit fel kell nevelni, és egy hónap múlva megszületik a második is, aki nem egészséges. Felkereste az orvost. Mire számítsak? - kérdezte. Az orvos nem tudott semmi biztatót mondani. Csak a szülés után derül ki, van-e egyéb károsodás is, mondta. Várni kell. És Lia várt. Amikor a szülés megindult, a kislányt is vitte magával. A szülészeten tanácstalanul szaladgáltak. Hova tegyék a gyereket? Mi legyen vele. Végül felhívták a körzeti védőnőt, aki azonnal Liához sietett. Elviszem a kislányt, nálam lesz, míg magát ki nem engedik, mondta. Ennyit tudok tenni. Lia megnyugodva adta oda a gyereket és már teljes figyelmével a születendő kislányára koncentrált. Megérkezett az orvos is, megyünk a műtőbe, mondta, nem kockáztatjuk, hogy a gyerek még jobban sérüljön, mondta, és Lia egyetértett vele.

Fájdalmak között ébredt, de azonnal a gyerekhez akart menni. Látni akarta és tudni, hogy jól van. Még nem lehet, mondták neki a nővérek.

Végre meghozták a gyereket, és Lia magához ölelhette. Semmi sem látszott rajta. De az orvos már tájékoztatta, a gyerek valószínűleg kerekes-székbe kényszerül, és ha a műtétek jól sikerülnek, talán mankóval tud majd járni, szerencsére vízfejűség nem alakult ki, ami ezt a betegséget kisérni szokta. Az első műtétig jobb lesz, ha nem viszi haza, itt nagyobb biztonságban van, de majd bejár hozzá minden nap, és megtanulhatja a gondozását.

Lia öt nap után elhagyta kórházat, a picit átvitték a gyerekklinikára a további kezelések miatt.

A buszon hazafelé azon gondolkodott, hogy oldja meg a gyerekek gondozását, amíg minden nap ingáznia kell a klinika és a lakóhelye között. Kislánya nevetve szaladt a karjába, és a védőnő jó hírekkel is szolgált. Beszélt az utcában lakó egyik kismamával, aki egy kevés pénzért vállalja, hogy Lia kislányát a sajátjával együtt elhozza az óvodából és vigyáz rá, míg ő haza nem ér. Mennyi az a kevés pénz? - kérdezte Lia rosszat sejtve. Nem is csalódott. Ez az összeg napi 1-2 órával számolva is, elviszi a gyes jelentős részét. De nem volt mit tenni.

Kemény hónapok következtek, Lia alig aludt. Hajnalban kelt, művelte a kertet, aztán elvitte a kislányt az óvodába, onnan rohant a kicsihez, és délután vissza. Vacsorát főzött, játszott a gyerekkel, mosott, takarított és másnap kezdődött minden elölről. Lassan őszbe fordult az idő, a kicsi lányon elvégezték a szükséges beavatkozásokat, megerősödött és Lia végre hazavihette. Megkönnyebbült. Már nem kellett a nagyobb gyereket másra bízni, végre együtt voltak.

A kislány ahogy nőtt, egyre jobban hasonlított az apjára, és Lia arra gondolt, igazak voltak a férje szavai, ez a gyerek tényleg olyan, mintha ő lenne.

Gyönyörű angyal-arcocskája ragyogott, ha anyja vagy testvére közeledett, már felültették a kis kocsijában, és ő jó gyerek volt, mintha a betegségét akarta volna kompenzálni. Egész nap eljátszott egy fakanállal vagy egy érdekes formájú bottal, átszellemült arccal nézte a mesefilmeket a nagylánnyal, mintha értette volna, és mindenkire mosolygott.

Így telt el két év, békében, szeretetben és fájdalomban. Lia takarékosan élt, megtermelte a kertjében a zöldséget, gyümölcsöt, befőttet készített, lekvárt főzött, fagyasztott, aszalt, a gyerekeknek a turkálóban vásárolt, magának még ott sem, ugyanabban a fekete ruhában járt, mint amit a férje halálakor viselt. Őrülten hiányzott neki a férfi, éjszakánként sírt utána, de élni kellett a két kislánya miatt.

És ekkor megtörtént, amire nem számított. Meghalt a sógora, aki a le nem rendezett anyagiak miatt még mindig a ház felének a tulajdonosa volt - papíron. Liát megrázta a szomorú eset, de ami ezután következett, az felülmúlta minden képzeletét.

Az özvegy, mint a törvényes örökös képviselője, pert indított a házért, kérte a bíróságtól a közös tulajdon megszüntetését. Lia ügyvédhez szaladt, bemutatta az elismervényt, amivel a pénzt átadták, de a folyamatot megállítani nem tudta. A bíróság szerint ugyan a nagymama házának vételára neki visszajár, de nem derül ki az iratból, hogy ezt milyen célból adták évekkel ezelőtt, ezért helyt adtak a követelésnek, megállapították a ház értékét, és Liának fizetnie kellett volna. De nem volt pénze, hitelt pedig nem kapott, kénytelen volt hozzájárulni a ház értékesítéséhez.

Nem baj, gondolta, ezért sem fogja feladni, keres egy olcsó lakást, beköltözik a városba, legalább a nagylány, aki éppen iskolába megy idén, válogathat az intézmények között. Ez is valami. Erre azonban nem került sor, a gyámhatóság az értékesítés után azonnal letétbe helyeztette a pénzt a gyerekek nevére, és csak a hatóság engedélyével juthatott hozzá. Neki csak a kölcsön összege járt.

Igyekezett megoldani a gondjait, a maradék forintjaiból kibérelt egy kis lakást, elfuvarozta a bútorait és berendezkedtek, de az iskolai beiratkozásnál gondok adódtak. Nincs bejelentett lakcíme. A gyerek így csak a lakcím nélküliek részére kijelölt iskolába járhat. A tulajdonos elzárkózott, és azonnal felmondta az albérletet. Másikat keresett, ami legalább közel van ahhoz az iskolához, de csak bútorozottat talált, így eladta a bútorokat. Éltek egy évig nyugalomban, a nagylánya megszerette a külvárosi iskolát, Lia beosztotta a gyest, a családi pótlékot és a gyerekek után járó árvasági ellátást, amiből minden hónapban egy külön számlára utalt egy kis összeget, jó lesz majd a későbbiekben, gondolta.

Lassan a kicsi lány is betöltötte a hat évet, megszünt a gyes, és ő ott állt egy újabb megoldhatatlannak látszó problémával. A kislányt nem fogadta az iskola. Nem tudják megoldani a napközbeni "mozgatását", mondta az igazgató. A megoldás a magántanulói státusz. Vagy adja intézetbe. Lia feldúltan ment haza. Szóba sem jöhet, hogy a gyereket ne ő nevelje. A kieső gyest valamivel pótolni kellett, hogy megéljenek, de a kislányt nem hagyhatja egyedül, ezért csak délutáni elfoglaltság jöhetett szóba, amikor a nagyobb kislány hazaért.

Egy vegytisztítóban talált munkát háromtól hétig, de a négy órás munka bére kevésnek bizonyult. Kezdték felélni a tartalékokat, és Lia aggódott. Mi lesz, ha vele is történik valami? Miért nem folyamodsz ápolási segélyért? - kérdezte az egyik munkatársa. Azzal együtt valahogy csak meg tudtok élni! Lia azonnal az önkormányzathoz fordult, de mivel nem volt bejelentett lakcíme, kérését elutasították. Jelentkezzen be az albérletébe, akkor tudjuk folyósítani, mondták.

Lia hónapokig járt újabb albérlet után, ahova be is tud jelentkezni, azonban két gyerekkel sehol sem engedélyezték a lakcímbejelentést, míg végül egy városszéli lepusztult ház udvari melléképületében találtak egy rossz állapotban lévő szoba-konyhás, komfort nélküli lakást. A tulaj nem támasztott akadályt, bejelentkezhettek, de a "bútorozott" lakásnak jól megkérte az árát.

És megkezdődött Lia és kislányai életének legnehezebb szakasza. A tulajdonos folyton emelte a lakbért. Az albérlet szinte teljesen elvitte az árvasági ellátás összegét, a négy órás munka béréből és az ápolási segélyből éltek. Nem tudta befizetni a menzát, nem tudott tüzelőt vásárolni, nem telt ruházkodásra és rendes élelemre. Télen hideg volt a lakásban, a gyerekek nem tudtak fűteni, ahhoz még kicsik voltak, Lia félt, hogy megsérülhetnek, a tűz bajt okozhat. És a tulajdonos nem volt szívbajos.

Újra és újra megemelte a bérleti díjat, és Lia kénytelen volt fizetni. Még kevesebb pénze maradt, ezért szombatra lakástakarítást, hajnalra lépcsőház takarítást vállalt. Állandóan rohant, hogy a kiadásokat fedezni tudja, mégsem jutott semmire. Menj az önkormányzathoz, javasolták neki a munkatársai. Kérj szociális lakást.

Sajnos nem jogosult ilyen lakásra, mondta az ügyintéző, mivel még nincs öt éve tartó állandó bejelentett lakcíme a városban. Még egy év, mire pályázhat, de akkor sem biztos, hogy elsőre sikerül. Nagylánya már tizenegy éves volt, érette a helyzetet és szinte felnőtthöz illő komolysággal vette tudomásul a helyzetüket.

Egy éjjel Lia a lánya fojtott sírására ébredt. Ijedten ugrott hozzá. Beteg vagy, édesem? - kérdezte pánikban. A lány a fejét rázta. Nem, csak... olyan rossz, hogy nekem nincs barátom. De hát miért nincs? - kérdezte Lia. Hiszen okos vagy, szép és kedves. Mert szegények vagyunk, hüppögte a gyerek. Ide nem akarnak jönni, elmenni meg nem tudok délután, még ha hívnának se, mert kicsilányt nem hagyhatom egyedül. Lia megrendülve simogatta a gyerek fejét, és akkor meghallotta. A kicsilány is sírt. Mi baj van, kicsikém? - kérdezte. Én vagyok az oka, zokogta a gyerek. Ha én nem lennék ilyen, minden más lenne! Anyu, miért kellett nekem megszületni? A nagylány ijedten ölelte magához a kicsit. Ne mondj ilyet, ha nem lennél, ki lenne a barátom? Összeborulva sírtak.

Ettől a naptól kezdve Lia még boldogtalanabb volt. Szinte belebetegedett, hogy hiába tesz meg mindent, akár erején felül is, a gyerekei nem boldogok. A kicsilánynak még kellene egy műtét, hogy felállhasson a kerekes székből, ezt a lepusztult, egészségtelen pecót valami normális, élhető lakásra kellene cserélni, és leginkább munka kellene, hogy a gyerekek ne nélkülözzenek.

Év elején a tulajdonos újra jelentős összeggel megemelte a bérleti díjat, és Lia sírva vette tudomásul, hogy ettől kezdve még rosszabbra fordul a sorsuk. Próbált új albérlet után nézni, de sehol sem járt sikerrel. Két gyerek? Ráadásul egyik mozgássérült? És még be is akarnak jelentkezni? Senki sem adott ki nekik lakást. Az albérlet szinte az összes pénzüket elvitte, alig maradt a megélhetésre.

Lia újra az önkormányzathoz ment. Letelt az öt év, mondta az előadónak, mit kell tenni, hogy végre valami lakásmegoldást találjak?

Töltse ki ezeket az íveket, itt a lista, hogy mit kell mellékelni, és ezen az oldalon adja meg, milyen lakásra szeretne pályázni magyarázta az ügyintéző.

Földszinti lakást szeretnék, mondta Lia, mert a kislányomat nem tudom a kerekes székével felvinni a lépcsőkön. Jó, akkor írja azt, és egyben kérje az akadálymentesítést is.

Lia beadta a kérelmet, aztán izgatottan vártak. Telt az idő és nem történt semmi. Nincs szerencsénk, gondolta Lia és látszott, a kislányok is feladták a reményt.

Eltelt egy év. Újra ősz volt már, november eleje, tüzelőt kellett volna venni, és a lakbérfizetés napján a tulajdonos újabb emelésről tájékoztatta Liát. Nem tudok ennyit fizetni, sírta el magát Lia. Akarja, hogy inkább felmondjak? - kérdezte a férfi cinikusan. Tudta, hogy Lia a két gyerekkel nem tud hova menni. Szipogva ment haza. A lakásban hideg volt, még a lélegzet is meglátszott a levegőben. A gyerekek kabátban, takarókba burkolózva ültek. Úgy érezte, szétrobban a tüdeje a visszafojtott sírástól. Főzök teát és sütök bundáskenyeret, biztatta a gyerekeket, utána meg eltüzeljük ezeket, öntötte a postaládából kikotort reklámújságokat a kályha előtti ládába.

Anyu, itt egy levél az önkormányzattól, mondta a nagylány, aki éppen az újságokat dobálta a kályhába. Még jó, hogy el nem égettem.

Olvasd el, mit írnak, mondta Lia, miközben felverte a tojást. Hátha adnak egy kis segélyt karácsonyra.

A lány olvasni kezdte:

"Tisztelt Ügyfelünk! Tájékoztatjuk, hogy szociális bérlakásra benyújtott pályázatát sikeresnek nyilvánítottuk, ennek alapján kiutaljuk az Önök részére az alábbi címen lévő 1+1 félszobás, 35 m2 alapterületű összkomfortos lakást."

Lia nem hitt a fülének. Mit írnak még?

Azt, hogy a szerződés megkötése miatt 8 napon belül be kell menni a hivatalba.

Nem merték elhinni. Lehet, hogy tényleg lesz egy lakásunk? Ne kiabáljuk el, mondta Lia. Hátha valami tévedés. Holnap nem mész iskolába, mondta a nagylánynak, itthon maradsz a kicsivel, én meg bemegyek és beszélek ott valakivel.

Már reggel nyolckor ott állt a hivatal előtt, alig várta, hogy kinyissanak.

Tegnap kaptam ezt a levelet, mondta bizonytalanul a recepciósnak. Várta, hogy elküldik, valami tévedésre hivatkozva. A fiatal lány ránézett a levélre, foglaljon helyet, mondta, mindjárt szólok az ügyintézőnek.

Lia várt. Néhány perc múlva egy nő érkezett, karjában dossziéval. Sajnos földszinti lakást jelenleg nem tudunk biztosítani Önöknek, de arra gondoltunk, jó lehet ez a kis lakás, mivel van lift, ami a járdaszintről indul, így a kislány könnyen közlekedhet. Lia levegőt sem kapott. Úgy érti, lesz egy lakásunk? Hát azt írtuk, nem? - nevetett a nő. Gratulálok. Egyeztessünk időpontot, mikor tudja megnézni, aztán, ha nyilatkozott, hogy megfelel, átadom a jegyzőkönyvet a jogászoknak a szerződéskötés miatt.

Nekem holnap jó lenne, mondta Lia izgatottan. A jövő hét végére tudok időpontot adni, nézegetett a nő egy táblázatot. És ha szerencséje van, január 1-től már az új lakásban lakhatnak.

Januártól? Lia bátorságot merített és a nő elé rakta a tulajdonos lakbéremelési értesítését. Nézze, ennyit fizetek egy fűthetetlen, penészes lakásért. Nem költözhetnénk még az idén? Ez lehetne a gyerekek karácsonyi ajándéka. Nekünk semmink sincs... Kérem, nem lehetne megoldani, hogy a karácsonyt már ott tölthessük? A nő csak egy percig töprengett. Jó, ne rajtam múljon, mondta. Ma délután hazafelé menet útba ejtem. Legyen ott négyre.

Nem tudom, hol van ez a hely, és térképem sincs, pirult el Lia. A nő egy fiókban keresgélt, aztán térképet borított a fénymásolóra, a kinyomtatott lapon bekarikázta a házat. Lia boldogan rohant hazafelé. Gyertek, mondta a gyerekeknek, öltözzünk. Megyünk, megnézzük a lakást.

Gyalog vágtak át a városon, a kicsilányt tolva. A nagy lakótelep egyik tízemeletes szalagházánál álltak meg. Ez lesz az! Az épület aljában kis élelmiszerbolt, fodrászüzlet, az út túloldalán park és játszótér, azon túl iskola.

Járhatnék ide, lelkesedett a nagylány. Sőt ide mindketten eljöhetnénk, nincs mesze. Kérdés, tudják-e a kicsilányt fogadni. Milyen szép környék. Nagy fák vannak! Tervezgettek, szemlélődtek, aztán megérkezett az ügyintéző, lifttel mentek fel a második emeletre, a nagylány nem fért be, ő kettesével vette a lépcsőket.

Szinte ünnepélyesen álltak meg a lakás ajtajában. Kis főzőfülke, villanytűzhely, mosogató, beépített konyhaszekrény, a folyosó egyik oldalán és akadálymentesített tusoló. Apró szobácska a folyosó végén, és egy nagy szoba a bejárat mellett, a főzőfülkével szemben. Linóleum, szőnyegpadló. Másnak talán igénytelen, de nekik a csoda. A nagylány a kisszobába trappolt, az ügyintéző magyarázott. Az ajtókat, a kisszoba kivételével keretestől kiszedtük. A nagyszobára és a tusolóra tolóajtókat szereltünk, hogy a kislány elférjen a kerekes székével, vannak itt a folyosón beépített szekrények. És központi fűtés van. Ők is érezték a meleget. Jó lesz, elfogadjuk, mondta Lia. Akkor írja alá a jegyzőkönyvet, reggel átadom a jogászoknak. A többi rajtuk múlik.

Vártak, és a napok teltek. Holnap már december, sürgette a tulajdonos. Na, aláírja vagy mondjak fel? Holnap megmondom, vetette oda Lia, és az ember meghökkenve bámult utána.

Holnap maradj itthon, majd írok igazolást, mondta a nagylánynak. Bemegyek a hivatalba, megnézem, hogy áll az ügyünk.

Már régen átadtam a jogászoknak, mindjárt rákérdezek, mondta az ügyintéző. Fiatal férfival érkezett vissza. Addig nem tudunk szerződést kötni, amig nem fizeti be a használatbavételi díjat, és nem hozza a jövedelemigazolást, tájékoztatta a férfi, ezt megírtuk a levelünkben is. Lia megdermedt. Azt csak akkor tudom befizetni, ha a tulajdonossal elszámoltam, de elszámolni meg akkor tudok, ha kiköltözünk. Tudtam, hogy nem fog sikerülni, sírta el magát.

A két hivatalnok összenézett. Várjon itt, megnézem, mit tehetek! - mondta a fiatalember. Egy órát várt. Már elveszítette minden reményét, újra és újra rátört a sírás, amikor a fiatalember visszatért.

Jöjjön velem, mondta, és egy emeleti folyosóra vezette. "Vezérigazgató" - olvasta Lia az ajtón. Most aztán adjon bele mindent, súgta a jogász! Győzze meg a vezért! A titkárnő bekisérte őket, az asztalnál kopaszodó, elegáns ember ült.

Hallgatom, mondta kimérten, és Lia úgy érezte, valaki torkon ragadta. Csak folytak a könnyei, előkapta a tárcáját és a vezérigazgató elé tartotta a gyerekei fényképét. A fiatalember kezdett beszélni. Két gyerek, egyik mozgássérült, mindkettő kitűnő tanuló, egy egészségtelen és drága albérletben laknak, Lia a zsebébe kotort, és megmutatta a lakbérközlőt. Hát ezt tényleg nem hagyhatjuk, csóválta a fejét a vezér. Julika, legyen szives hozzon két kávét és egy pohár vizet, küldte ki a titkárnőt, aztán Liához fordult. Ha biztosítunk Önnek hat havi részletfizetést, ki tudja fizetni az első havi részletet? Lia azonnal bólintott. A vezér a a jogászhoz fordult. Menj, készítsétek el a szerződést december 15-i dátummal. És ha a kulcsok "véletlenül" valahogy hozzá kerülnének hamarabb, én nem fogom firtatni. De maga meg hallgasson, ne keverje bajba ezt az empatikus fickót! A fiú elsietett, megérkezett a kávé, igya, amíg meleg, biztatta Liát, aztán a folyosón várja meg a szerződést, kellemes ünnepeket kívánok.

Lia azt se tudta, fiú vagy lány, csak ült ott, és levegőt sem mert venni. Csak nehogy közbe jöjjön valami az utolsó percben. Nagy léptekkel, vigyorogva közeledett a jogász, itt írja alá, tartotta elé a szerződést, ezt az összeget kell befizetnie még 15-e előtt, és behozni a csekket, ez meg a fél havi lakbér csekkje, és itt van a jövő évi lakbérközlő, nyugodtan mutassa meg annak a jóembernek, és amit ő adott, azt meg nyomja le a torkán. Lia az összeg láttán visszazuhant a székre. Ennyi? - kérdezte. CSAK ennyi? Nem elírás? A fiatalember elvette tőle a lapot, megnézte, igen, ennyi, ne rémísztgessen már, azt hittem elírtuk... És itt vannak a kulcsok, azzal a kezébe nyomott egy borítékot. De el ne járjon ám a szája!

Akkor beköltözhetek még a héten? Be hát! Amint az áramszolgáltató biztosít áramot. Intézze minél hamarabb. A hőszolgáltatóhoz is el kell mennie, meg a vízműhöz.

Lia azonnal a postára szaladt, befizette a kauciót és a lakbért. Megnyugodott, mintha ezzel véglegessé vált volna minden. Felkereste a szolgáltatókat, megkötötte a szerződéseket és úgy ment hazafelé boldogan, hogy folyton mosolygott. A kapuban a tulajdonosba ütközött. Na, aláírja azt a papírt, vagy felmondjak? - kérdezte gúnyosan, és Liából kitört a feszültség.

Nem írom alá, maga szemétláda! - kiabálta. Bassza meg a lakását, holnap kiköltözünk! Az ember megzavarodva állt ott. Csak meg ne bánd, kiáltott Lia után, aki teljesen megvadult. Tudja mit? - még ma elköltözünk! Hónap végén jövök a kaucióért, ami visszajár!

Berontott a lakásba. Pakoljatok, mondta. Költözünk!

A két kislány bénultan nézte, amint anyjuk lerángatja az ágyneműt, lepedőbe köti, aztán a ruhákat dobálja halomba, végül lesöpri a polcokról a tisztálkodószereket, szatyorba dobálja az edényeket, a fűszereket, na kész is vagyunk, fújt nagyot és taxit hívott. A nagylány az iskolaszerekkel iramodott a taxihoz, Lia meg csak hordta kifelé a szerény kis motyót. A taxis a fejét vakarta. Maguk menekülnek? Nem szeretnék valami féltékeny férjjel vitázni... Menekülünk, higgadt le Lia. A nyomorból. Ne tartson semmitől.

Álltak új otthonuk előszobájában, a kis motyójuk mellett. De jó meleg van itt... - sóhajtott a kicsi.

Anyu, nincs áram, mondta a nagylány. Nincs. Csak holnap lesz... De olyan ideges lettem... Elnevette magát. Láttátok az arcát? A kislányok bólogattak, és már féktelenül röhögtek.

De mindjárt este lesz, mit csinálunk itt a tök sötétben? - kérdezte a kicsi lány. Majd megoldom, mondta, várjatok. Leszaladt a közeli tescoba, két zseblámpával és némi kajával tért vissza. A zseblámpákat az ablakkilincsekre akasztotta, nahát, mondta, meg van ez oldva. Megint nevettek. A nagylány ágyneműjét, ruháit a kiszobába hordták. Ez a Te szobád lesz, mondta neki Lia. Megérdemled. A nagylány boldogan ugrott a nyakába. Te is megérdemelnél egy külön szobát, simogatta meg a kicsilány fejét, de nem tudnál bemenni azon a keskeny ajtón a kerekes székeddel. Nem baj, ha velem kell osztoznod a nagyszobán? A kislány a fejét rázta. Dehogy! Hát eddig is együtt voltunk. A konyhában kenyeret kent, parizert rakott rá, kakaót öntött a bögrékbe. Van erre pénzünk? - kérdezte a nagylány. Mostanában már alig ettek a magas albérleti díj miatt. Csak, amit az ételosztó ládákban találtak, és egy karitatív egyesülettől kaptak hétvégékre péksüteményt és kenyeret.

Mostantól lesz kajánk, mondta Lia. Nem kell már olyan sokat fizetni a lakásért. Több pénzünk marad. Ha a kicsilányt felveszik az iskolába, befizetjük a menzát, nem kell egész nap arra várni, hogy valami kaját hozzak. És ha sikerül az iskola, tudok dolgozni rendes munkaidőben. És akkor még több pénzünk lesz. Most már lehet szó a korrekciós műtétről is, fordult a kicsihez, már tudsz hol gyógyulni. Elcsendesedve ették a vacsorát. De finom...

És megint visszatért a jókedv. Majd kell bútor. Meg tévé. Előbb mosógép! Meg legyen csillár... Jaj, anyu, úgy szeretnék egy nagy posztert! Meg tabletet. A nagylány már lelkesen magyarázott. A sarokba teszem az ágyat, a nagyszobai falra a szekrényt, és lesz még egy íróasztalom. Más nem is fér be, nevettek. Nem is kell más. Ennyi pont elég. Esetleg függöny, meg persze a csillár. Szép lesz.

A kicsilány körbe gurult a kerekes székében. Hol lesz az én ágyam? Már a berendezést tervezték. Szekrény nem kell, egyelőre elég az előszobai. Két heverő lesz, itt középen elválasztjuk a szobát egy alacsony könyvespolccal, zöld növényekkel a tetején. A tied lesz a belső rész, hogy ne zavarjunk, mondta Lia. Én meg majd itt kívül leszek. És kell egy asztal is székekkel, hogy rendesen tudjunk enni.

Ültek a földre terített ágyneműkön, lassan elnyomta őket a fáradtság. Tusoljunk, mondta Lia, melegvíz van. A kicsilányt fürdette meg először. Gyengéden mosta a haját, ez annyira jó, Anyu... sóhajtotta a kislány. Még sose fürödtem ilyen jót...

Aztán a nagylány vonult be, sokáig folyt a víz, élvezte a tisztálkodás örömét. Hálóingben jött-ment a lakásban. Nem fázok, állapította meg. Ide majd kell egy tükör, állt meg az előszobában, meg egy cipős szekrény. Egyre több minden jutott eszükbe azokból a dolgokból, amelyeket eddig nélkülözniük kellett.

Aludjunk, mondta Lia, késő van. Feküdt a sötétben, hallotta kislánya nyugodt lélegzetét. Megfogta a kezét, jó meleg volt. Nem fázik már! Felkelt és belesett a kisszobába. A nagylány a takaró tetején feküdt, szeme nyitva volt. Nem tudok elaludni, mondta. Annyi mindenféle jut eszembe.

Holnap bemegyünk az iskolába és elintézzük az átiratkozást, mondta Lia, ma már nem tudtam beszélni az igazgatóval. Januártól már ide járhatsz, és talán a kicsilány is.

És sikerült. Az iskola örömmel vette át a két kitűnő tanuló gyereket. Megoldjuk a mozgássérült kislány helyzetét, mondta az igazgató. Igaz, az osztályterem az emeleten van, de majd két erős tanár és diák minden reggel felviszi székestől, aztán a tanítás végén meg le. Mozgássérült WC ugyan nincs, de van egy helyiség, ahol meg tudja oldani a higiéniai gondjait. Az ebédet meg valaki mindig felviszi neki. Még jó is lesz, a gyerekek empátiát tanulnak. Lia boldog volt.

Szombaton, amikor az ételosztó egyesülethez ment az élelmiszer-adományért, örömmel fordult az ismerős önkénteshez. Lakást kaptunk, mondta. Nem tudsz véletlenül olcsó heverőket valahol? És munka is nagyon kellene. Az önkéntes gratulált a lakáshoz, már éppen ideje volt, mondta. Bútorokért meg nézz szét az interneten, az ingyenes oldalakon. Lia azt se tudta, hogy vannak ilyenek. Nincs nekem netem, mondta szégyenkezve. Nem baj, majd én szétnézek, nyugtatta meg a nő.

Még egy hét sem telt el, amikor csörgött Lia telefonja. Van itt két heverő, meg egy vitrines szekrény, mondta az önkéntes. Csak valahogy el kellene szállítani hozzátok. Megoldom! - mondta Lia lelkesen. A szekrényt és az egyik heverőt a nagylány szobájában helyezték el, a másik a kicsilányé lett. Alakul ez már...

Idén lesz karácsonyunk, mondta a lányoknak. Fenyővel, töltött káposztával és süteménnyel, ahogy kell. A bolt előtti kispiacon fenyőfákat árultak, Lia ott bámészkodott, amikor meglátta a kiírást. "alkalmazottat keresek". Félénken nyitott be. Tizenegytől este hétig kellene dolgozni, tájékoztatta a tulajdonos. Ketten lennénk. Én nyitok reggel hatkor és zárok este tízkor, a köztes időben is itt vagyok zömmel, de ekkor van a legnagyobb forgalom, és nem lehetek egyszere több helyen. Csak néhány esetben kellene nyitni, vagy zárni, ha engem valami akadályoz. Lia azonnal elfogadta a lehetőséget, még jól is jöttek a szokatlan feltételek. Akkor január elején kezdenék, mondta.

Nekem azonnal kellene, mondta nő. Már harmadik hete dolgozok reggel hattól este tízig, és még ott az árubeszerzés is... A gyerekeim már meg sem ismernek lassan.

Így hát Lia felmondta a munkáját a vegytisztítóban, és bolti eladó lett a kis üzletben. Hosszú idő után először volt rendes munkája, amit meg is fizettek.

Egy reggel az önkéntes hívta. Lenne itt még egy kanapé, amin aludni is lehet, és egy étkezőasztal négy székkel, mondta, egész pofás darabok. A tulajdonos nem tudja tovább tárolni, ezért még a szállításban is segít, de a felét neked kellene állnod. Lia azonnal igent mondott. Ha dolgozni akar, pihenni kell, és a földön alvás nem valami pihentető. És a héten még jár nektek a péksütemény, gyere el érte. Lia nem értette, hiszen lemondta az adományt, és úgy tünt, örültek is, hogy így újabb rászorulók kaphatnak támogatást karácsony előtt.

Az egész csapat ott volt, kis kosárban narancs, banán teafű, instant kakaópor és üdítők várták. Búcsúajándék, hogy szebb legyen az ünnep, mondták. És még ez! Az önkéntes egy kis tabletet adott át. A gyerekeknek, hogy ne lógjanak ki annyira a sorból. Lia meghatódott. Szeretnék csatlakozni hozzátok, mondta. Már nem szorulok rá adományokra, és nemsokára én is tudok adni másoknak.

Elment a bútorokért. Van itt még egy zsák lakástextil is, ha meg nem sértem vele, mondta a tulajdonos, miközben a bútorokat pakolták az utánfutóra, függönyök és takarók, meg ilyesmi...

Lia karácsony reggelén korán ébredt. Azt álmodta, hogy a régi lakásban vannak, reszketnek a hidegtől, és a háziúr veri az ajtót, pénzt követelve. Dobogó szívvel ült fel az ágyban és nézett szét az otthonában. Szépnek találta. Az ablakokon kissé divatjamúlt függöny, a konyhával szemben lévő sarokban az asztal és a székek, az ablak mellett kialakított világos kuckóban kislánya aludt nyugodtan. A nagylány szobájából sem hallatszott még semmi nesz. Óvatosan kelt fel, kezdett a készülődéshez. Tegnap este megfőzte a káposztát, ma csak süt egy piskótát, kakaós krémmel tölti meg. Az asztalra karácsonyi terítő került, a kínaiban vette párszáz forintért, de kellett, hogy valamit vegyen az ünnepre. A fenyőt a lányok díszítették, most a kislány és az ő szoba-része között áll. Talán, mire lebontják, lesz a helyén egy elválasztó polc, és lassan kialakul a berendezés. Szeretne még egy komódot, arra egy tévét, hogy legyen esti szórakozásuk. Fejében csak úgy rajzottak a gondolatok. Csodás napjuk volt. Este meggyújtották az asztalon az illatgyertyát, narancsot ettek és csokis sütit, aztán a kis tableten filmet néztek.

---

Egy év telt el. Anyu, ma feljöhet a barátnőm? - kérdezte a nagylány. Hát persze, mondta Lia, miközben megigazította az ágyán a takarót, feldobálta a díszpárnákat. A kicsilány jött mankóira támaszkodva a konyhából. Csináltam turmixot, ha kér valaki. Legyetek jók, sietek haza, búcsúzott Lia. A lányok intettek.

Jókedvűen dolgozott, sürgött-forgott a kis boltban. Délután megjött a boltvezető. Birod? - kérdezte. Aha! Elmehetsz ma hamarabb, ha gondolod, mondta Lia, majd én zárok. Az én gyerekeim már nagyobbak, el vannak egyedül. Ma van a szünet első napja, biztosan tele van a lakás barátnőkkel, hadd szórakozzanak. A nő hálásan cuppantott egy puszit az arcára. Örök hála! Így mire a férjem hazaér, valami emberi külsőt ölthetek. Lia szomorkásan mosolygott.

A nő zavartan nézett rá, jaj, ne haragudj, mondta. Nem akartam sebeket feltépni, éppen így karácsonykor. Nem baj, mondta Lia. Minden nap gondolok rá. Képtelen vagyok túltenni magam azon, hogy már nincs... Soha nem akarok mást helyette.

De hát még csak 35 éves vagy!

Az mindegy...

Késő volt már, mire hazaért. A lakásban csend volt, fahéj és vanília illata szállt. A konyhaszekrényen egy tepsi, benne valami sütemény. A lányok sütöttek? Meghatódott. A nagyobb is még csak 15 éves, a kicsi meg tizenkettő, és már annyi mindent megéltek. Halkan mozgott, nem akarta felzavarni őket. Bekukkantott a nagylány szobájába. A szemközti falon nagy, Eiffel tornyot ábrázoló poszter, szemben vele a vitrines szekrény. Már ki akarta cserélni, de a gyerek ragaszkodik hozzá. Átfestette, és azon is kis Eiffel tornyok díszelegnek. Mióta franciául tanul, meg van húzatva Párizsért. A nagyszobába ment, a térelválasztó polc tetején buja zöld növények pompáztak, a gyerek "térfelén" a speciális ágyon kívül kis, gurítható asztal, könyves polc, tele könyvekkel, a függönyre tűzdelve számtalan kisebb-nagyobb pillangó. Papírból, műanyagból, mindenféle anyagból és méretben.

Leült az ágyára, ami meg volt vetve. Felkapcsolta a kis hangulatlámpát, hogy a szoba másik része sötétben maradjon. Hosszan tusolt, aztán lefeküdt. Holnap szent este. Délelőtt még dolgozik, délben hazaér, elkészíti a töltött káposztát, és a halat. Sütni már nem kell, a gyerekek meglepték vele... Elnyújtózott és szinte azonnal elaludt. Álmában a férje nevetett rá, és ő visszanevetett. Nem sírt már, ha rá gondolt. Az idő elmosta a fájó érzéseket. Csak a szép pillanatokra emlékezett. Majd egyszer talán újra lesz egy férfi, aki hozzá fogható, aki tudja őt annyira szeretni, és akit ő is szeretni fog. De ha sose lesz, akkor sincs semmi baj. Mert itt vannak a gyerekei. Minden jól van, ahogy van.

---

Mindent bepakoltál? Lemérted a bőröndöt? Nehogy rá kelljen fizetned, mert akkor túl kevés pénzed marad. Ha valami itthon maradt, majd utánad küldöm. Nagylánya nevetett. Ne aggódj már, hiszen csak hat hétre megyek!

Az mindegy! Azért aggódhatok...

Hozz képeslapokat, kérte a kisebb lánya, és hűtőmágnest. A kerekes székében ült, hosszú selyemhaja a hátára, mellére omlott, angyal-arcán mosoly ült. Az emberek megbámulták, ő meg visszamosolygott. A vonat lassan gördült ki az állomásról, hazafelé indultak.

Annyira sajnálom, hogy te nem utazhatsz, mondta Lia a lányának. De ebben az évben még nem tudom megoldani.

Nem baj, anyu! Lesz még időnk erre is. Most első a gimi!

Csak legalább lenne egy külön szobád, sóhajtott Lia. De beszorultunk ebbe a pici lakásba, ha most vennénk egy nagyobbat, megint nem jutna pénz semmire. Én annyira irtózom a nincstelenségtől...

Semmi baj nincs a mi lakásunkkal, mondta a lány. Szeretek ott lakni. Megnyugtat. Ne gondolj most ilyenekre, inkább üljünk be valahova egy fagyira.

---

Miközben a reggeli kávét itta, fellapozta a helyi újságot. "Szörnyű tragédia", olvasta a címlapon, a képen ronccsá tört autó.

"X Y, a közeli község nagyreményű futball-sztárja tegnap hajnalban új autójával, túllépve a megengedett sebességet, frontálisan a menetrend szerinti autóbusznak ütközött, és a helyszínen életét vesztette." Le kellett ülnie. A fiatalember a férje unokaöccse volt. Akinek az anyja kisemmizte őket.

Két lányával vett részt a temetésen. Látta a másik anyát, aki a gyermeke fényképét ölelve ült a ravatal mellett, és aki talán nem is érzékelte a körülötte zajló eseményeket. A szeme könnybe lábadt. Istenem, milyen szerencsés vagyok, gondolta. Mellettem vannak a gyerekeim. Semmi másra nincs szükségem.

Sírva nézte a másik asszony gyötrődését, nem érzett már haragot vagy megbántottságot, csak szánalmat. A tekintetük egy percre egymásba kapcsolódott, aztán az asszony szinte összegörnyedt. Egyedül volt, idegenek támogatták. Nem ment oda részvétet nyilvánítani, a másik anya talán provokációnak érezné. Két lánya között lépkedett a kijárat felé.

---

A színház előterében várakozott. Mióta a nagylánya Párizsba költözött, és a kislánya az egyetemi kollégiumban lakott, nem nagyon tudott mit kezdeni magával. A munkatársa és egyben egyetlen barátnője invitálására jött ma el. Kell egy kis kikapcsolódás, mondta az asszony, és Lia úgy tett, mintha egyet értene. Miért nem értik meg az emberek, hogy ő nem vágyik szórakozásra? Jól elvan egyedül a barátságos kis lakásában. Pittyent a telefonja. Nem tudok jönni, írta a barátnője, nem vagyok jól, átadtam a jegyemet a tesómnak. Mulass jól.

Szétnézett, de senkit sem látott, aki a barátnője testvére lehetett volna. Megkereste a helyét és leült. A műsorfüzetet lapozgatta, amikor valaki leült mellé. Kezét csókolom, mondta a férfi. Nem volt valami nagy szám, de ahogy ránézett, a szive kalimpálni kezdett. Ismerem ezt az érzést, futott át az agyán, de nem akarom! A férfi gyanútlanul nevetett rá, szeme körül elmélyültek a ráncok, ritkuló, ősz haját hátra simította. Maga ismeri a darabot? Meséljen, hogy ne legyek kuka. Lia elmosolyodott. Én sem láttam még, de a könyvet olvastam. Azt én is.

A szünetben a férfi tanácstalanul fordult hozzá. Hát nem tudom, hogy van vele, de ha nem olvastam volna a könyvet, sose jövök rá, mi folyik a színpadon... Lia nevetett. Sajátos feldolgozás, mondta.

A férfi cinkosan hozzáhajolt. Mi lenne, ha lelépnénk? - súgta. Én el fogok aludni, ha ez még 10 percnél tovább tart.

Menjünk.

Végre kimozdultam, és most menjek haza este nyolckor??? A férfi fel volt háborodva. Nincs kedve egy kicsit belevetődni az éjszakába?

Lia a fejét rázta. Köszönöm, nem.

Sajnálhatja, egy Fred Aster veszett el bennem...

Muszáj volt nevetni, de aztán a torkán akadt a vigyor, amikor a férfi egy szabályos piruettet mutatott be az utca közepén. Hány éves maga, álmélkodott Lia.

Ötven, jelentette ki a férfi öntudatosan. Életem virágában vagyok. Nem tehetett róla, Liának muszáj volt nevetnie.

Merre megy? - tudakolta a férfi.

A lakótelep felé.

Milyen szerencse, éppen arra megyek én is. Elkisérem.

Köszönöm, de én gyalog megyek.

Éppen ezt akartam javasolni, bólogatott a férfi komolyan. Merre is van a lakótelep? Hazáig kisérte, és Lia úgy érezte, életében nem nevetett még ennyit, mint ez alatt a két és fél óra alatt, amit a férfival töltött.

Napokig kuncogott, ha eszébe jutott egy-egy mondása. Már éppen kezdett volna az emlék elhomályosulni, amikor a férfi megjelent a kis üzletben. Csóóóókolom! - köszönt vidáman.

Nincs bent a testvére, mondta Lia. Tudom, itt bújkáltam a sarkon túl, hogy lássam, mikor megy el, mert ha egyszer elkezd beszélni, nekem meszeltek. Magához jöttem. Liának torkán akadt a nevetés.

Szeretnék magával találkozni.

Miért?

A férfi nagy szemeket meresztett. Hát nem nyilvánvaló? Tetszik nekem. Szeretnék magával lenni.

Nem hiszem, hogy ez jó ötlet...

Szerintem meg az. Megvárom itt a bolt előtt záráskor. Azzal elcsörtetett.

Lia sokáig piszmogott a zárással, húzta az időt. Kár az fáradságért, kiabált be a férfi, úgyse megyek el...

Egymás mellett lépkedtek a kihalt utcán. A férfi kérdezgetett és Lia őszintén válaszolgatott. Két lányom van, a kisebb mozgássérült. A nagyobb Párizsban él. A kicsi egyetemre jár, kollégiumban lakik.

Aztán visszakérdezett és a férfi válaszolt. Egyedül él, egy rövid házasság lezárása óta. Tévedés volt, mondta. Vagy én tényleg nem vagyok alkalmas tartós kapcsolatra.

Lia kíváncsian nézett rá. Miket csinált, hogy annyira kiborította azt a szegény nőt, hogy elmenekült? A férfi nevetett. Hááát... ezt-azt. Elköltöttem a pénzünket. Lia fejében megszólalt a vészcsengő. Maga előtt látta, ahogy a férfi elszedi a pénzét és tönkreteszi az ő biztonságos kis világát. Felébredt a gyanakvása.

Hát, köszönöm a sétát, mondta, viszont látásra.

Nem hív be?

NEM. A szó szinte koppant.

A férfi mindentudóan mustrálta. Megijesztettem, mi?

Nem, csak...

Hát jó. De meg se kérdezte, hogy ÉN miért váltam el tőle. Lia a fejét rázta, nem akarta tudni.

Megleptem egy utazással a házassági évfordulónk alkalmából. Ő meg kiakadt, hogy elcsesztem a pénzt. Kérdeztem, mire kellett volna, nem tudta megmondani. Mindenünk meg volt. Lakás, autó, jól kerestünk, volt tartalékunk. De ő nem tudta élvezni az életet. Mindig, mindenről a pénz jutott eszébe. Hogy mennyibe kerül? Hogy ezt is berakhattuk volna a bankba, és akkor most ennyivel több lenne. Nem voltak céljai, csak a tudat kellett neki, hogy VAN! Én nem tudtam így élni. Eljöttem.

Én megértem őt, mondta Lia. Biztosan megélte a szegénységet, és rettegett attól, hogy visszajön az az időszak. És mesélt a férfinak arról, amikor télen meglátszott a leheletük a fűtetlen, penészes lakásban, amikor órákat várt az ételosztó ládáknál, hátha valaki tesz bele egy pár szem krumplit, vagy egy fél kenyeret, a szombati adományokról, és a kilátástalanságról. Aztán a csodáról, amikor megnyerték ezt az apró lakást a pályázaton.

A férfi döbbenten hallgatta. És mindezt egyedül csinálta végig? A testvéremtől tudom, hogy meghalt a férje fiatalon. Hány éves volt akkor?

Én? Huszonöt.

A férfi átölelte. Micsoda hülye érzés, mondta aztán. Úgy érzem, ott kellett volna lennem, hogy megóvjam.

Hát jól jött volna egy apa, gonoszkodott Lia, és várta, hogy a férfi sértetten elköszön, de ő nevetett. Hiába próbál lehűteni, közölte, elkésett. Úgyis addig fogom zrikálni, amíg rá nem jön, engem az isten is arra teremtett, hogy magát szeressem.

Még hónapokig ellenállt. Kifogásokat keresett. Lányai biztatták. Merj lépni, anyu! De ő nem mert. Csak a csókig jutottak. A férfi vágyakozva ölelte. Ha sokáig ez megy, a végén már csak mesélni tudok róla, mit szerettem volna veled csinálni, mondta egy nap. Menjünk fel végre a lakásodba. Felmentek. A férfi éhesen csókolta. Lia kínosan érezte magát. Nem megy. Mintha a lányok figyelnének, mondta. A férfi sóhajtott. Jól van, akkor megyek...

Boldogtalanul kinlódtak, hagyjuk, mondta Lia, én nem vagyok képes erre. Ne pazarold rám az idődet. A férfi dühös tekintete csak úgy égette. Nem egy numerára vágyom! TÉGED akarlak. Szerelmes vagyok, mint egy kamasz. Ne sérts meg ilyen szöveggel.

Ne haragudj...

Ha nálad nem megy, próbáljuk meg nálam... Gyere fel hozzám...

Megmutatod a bélyeg-gyűjteményedet?

Nem. A hanglemez gyűjteményemet mutatom meg.

Alig léptek be az ajtón, a férfi magához ölelte. Lia megrettent. Úgy érezte, el kell futnia. A férfi a nappali felé terelte. Lenyomta a kanapéra, ezt nézd, mondta és egy kis szekrény elé térdelt. Eredeti Beatles! Azzal az orra alá dugott egy bakelit lemezt. Ez meg egy Stones! Liából kitört a megkönnyebbült nevetés. Szóval ilyesmire költötted a pénzedet? Azt hittem, valami szerencsejátékra, vagy hasonlókra.

A férfi a derekánál fogva húzta le maga mellé a szőnyegre. Hát ez volt a baj? De hát én egy komoly ember vagyok! Precíziós eszközök gyártásával foglalkozom. Csak szeretek nevetni is... Te meg félreértettél... Megcsókolta. Ne félj tőlem, mondta. Semmi sincs, amit nem tennék meg érted. Hagyjuk már abba, hogy potya köröket futtatsz velem.

Hagyjuk, mondta Lia és átölelte a férfi nyakát...