László

László egy kisvárosban nőtt fel, szerető szülők között, testvérek nélkül. Csak kicsit volt magányos, de ahogy cseperedett, szülei egyre nagyobb szabadságot engedtek neki, így barátokat szerzett, élte a '70-es évek átlagos tini-életét. Sátrazni járt szerte az országban, stoppal közlekedett, lányokkal ismerkedett. Mindig is érdekelte az építés, az építészet, ezért senkit sem lepett meg, hogy építőipari technikumba jelentkezett. Osztálytársaival jól kijött, egyikükkel közeli barátságot ápolt, családjához is bejáratos volt. A srácnak két kisebb testvére volt, a lány csak egy évvel volt fiatalabb náluk, kis cserfes, kócos, ugribugri perszóna. Ő is ugyanabba a középiskolába jelentkezett, ahova a fiúk. Együtt jártak be vonattal a megyeszékhelyre, együtt lógtak, ismerkedtek a nagyvárossal, felnőttnek érezték magukat. A nyári gyakorlatokat is szinte mindig együtt nyomták le, és a két fiú nem győzte megvédeni a szókimondó lányt. Lászlót sokszor felbosszantotta a kislány viselkedése, hogy az mindenbe beleütötte az orrát, de le is nyűgözte a határtalan igazságérzete, ahogy mindig a gyengébbek védelmére kelt, még akkor is, ha nyilvánvaló volt, hogy ő fogja húzni a rövidebbet. Szeretett a lánnyal lógni, tökéletes összhang uralkodott köztük. László elejében gyanakodva fogadta ezt, arra gondolt, hogy a lány talán mást, vagy többet akar, de egy szakítás után a lány vigasztalta, és nem törekedett arra, hogy a kapcsolatuk megváltozzon, sőt más fiúkkal kezdett randizni. A technikum négy éve alatt jó barátok lettek, a lány segített neki az érettségire való felkészülésben is, kikérdezte a tételeket, bosszantó precizitással javította ki a hibákat, kacagott László dühöngésén. A sikeres érettségi és felvételi után Lászlót behívták katonának, néhány levélváltás után a kapcsolat megszakadt.

László apja egy dunántúli olajkitermelő cégnél kapott állást, ezért László is átkérte magát a dunántúli egyetemre, az új életforma lekötötte, az alföldi barátok lassan feledésbe merültek. Nagy terveket szövögetett, a diploma után egy közismert tervezőszövetkezet munkatársa lett, de hatalmas csalódására csak kisebb feladatokat kapott, keserűen kellett tudomásul vennie, hogy a nagy tervezők mellett labdába sem rúghat. Két évig tűrte a silány, előmenetel nélküli életet, aztán elege lett, egy újabb kudarc után egy nap a zöldhatáron át Jugoszláviába, majd onnan - nagy szerencsével - Ausztriába disszidált. A lágerben majdnem egy évet töltött, aztán Németországban kötött ki, ahol egy év alatt honosította a diplomáját, és végre azt a munkát végezhette, amit szeretett. Sikerült megvetnie a lábát, két év leforgása alatt szép lakást és autót is szerzett. De mégsem volt felhőtlenül boldog. Vágyott a szülei és a hazája után. Hiányzott a magyar szó, a régi barátok. Folyton hallgatta az otthoni rádiót, olvasta a híreket, figyelemmel kisérte az otthoni változásokat.

Már három éve élt a német nagyvárosban, amikor egy este egyik parkban magyar hangokat hallott. Egy lány énekelt. László még nem is látta a lányt, máris beleszeretett a hangjába. A látvány is szép volt, László úgy érezte, megtalálta az igazit. Néhány hónap együtt járás után összeházasodtak, és éltek szépen, békésen.

A nyolcvanas évek közepétől már érezhetőek voltak a magyarországi változások, László szülei egyre furcsább eseményekről számolhattak be, és végre megnyilt az út hazafelé a disszidensek számára is. László és felesége boldogan látogattak haza, ott fogant meg kislányuk is, de továbbra is Németországban éltek, László és főleg a felesége bizalmatlanok voltak. A változást az hozta meg, amikor Magyarország megnyitotta a határt a keletnémetek előtt. Aztán az első szabad választások elsöpörték az addig uralkodó pártot. Ekkor úgy döntöttek, végleg hazajönnek.

László felesége vette kezébe az ügyek intézését, unokabátyját bízta meg azzal, hogy az alföldi megyeszékhelyen készítse elő a lakhatásukat és segítsen a kezdeti időkben. A férfi szivesen segített, már az egész család - három gyerek és a felesége - nagyon készült az érkezésükre. Lászlónak nem volt kifogása, jó érzésekkel, izgatottan készült a hazatérésre. Örült, hogy lesz valaki, akit ismernek, és hogy lesz játszótársa a kislányuknak.

Hosszú, fárasztó autózás után, amikor megérkeztek, késő este volt. A kislány elaludt a kocsiban. Felesége boldogan ugrott unokatestvére és sógornője nyakába, megcsodálta a nyaralót, amit a rendelkezésükre bocsátottak, László futólag bemutatkozott a férfinak, akinek a felesége sürgette őket, hogy hozzák be a kislányt. László a karjába vette az alvó gyereket, és a sötétben követte a nőt az épület hátsó részébe, ahol barátságos kis gyerekszoba várta. Letette a gyereket és végre a nő felé fordult. Laci? kérdezte a nő elhűlve, kirángatta a szobából és a folyosón végre egymásra néztek, aztán csak nevettek és ölelték egymást. A többiek csak álltak ott bambán, ők meg egymás szavába vágva magyarázták, hogy egy iskolába jártak, jó barátok voltak 15 és 18 éves koruk között, de azóta semmit sem tudtak egymásról. Tudod, Ő volt a Cimborám, magyarázta László, és felesége nevetve bólogatott, sok sztorit hallott már kettőjük kalandjairól.

A váratlan találkozás örömmel töltötte el Lászlót. Mégis csak más az, ha nem idegenek között kell mindent újrakezdeni. A két család között szoros barátság alakult ki. A gyerekek is jól kijöttek egymással, a vendéglátók legnagyobb lánya már 9 éves volt, a két kisebb fiú 7, és mindhárom gyerek szeretettel vette körül László 6 éves kislányát.

László azonnal munkát keresett, ebben régi "Cimborája" segítette, aki műemlék épületek felújítására specializálódott. László ámulattal nézte a nő munkáit, tisztelettel adózott a szakértelmének. Ő inkább új épületeket szeretett tervezni. Nem talált megfelelő munkahelyet, ahol a tudását és a Németországban megszerzett tapasztalatait kamatoztathatta volna, ezért úgy döntött, saját tervező irodát nyit. Cimborája maximálisan támogatta az elképzeléseit, néhány hónap múlva otthagyta a munkahelyét és betársult László irodájába. Vállvetve dolgoztak, hogy az iroda gyorsan nyereségessé váljon. Gördülékenyen tudtak együttműködni, egy pillantásból, félszavakból értették egymást, a régi összhang újra működött közöttük. László felesége egy kis butikot nyitott a belváros peremén, és a német kapcsolatait mozgósítva rendkívüli választékot tudott biztosítani. Anyagilag gyorsan talpra álltak, karácsonyra már meg is lett az új lakásuk, közel a barátaik otthonához és a folyóhoz, ahova László felesége az unokatesójával gyakran lejárt horgászni a gyerekekkel. A négy ember különbözősége és egyezősége kellemessé tette a kapcsolatot. A két férfi együtt járt teniszezni, a nők aerobikra, László és barátnője együtt jártak operába, felesége és unokatesója horgászni. Szóval mindenki jól érezte magát ebben a baráti társaságban, László úgy érezte, a legjobb döntés volt a hazaköltözés.

Így éltek éveken át, együtt jártak nyaralni, ahol mindenki nevetve vette tudomásul, hogy László és cimborája hajnalban felkelnek, hogy a többiek által csúnyának talált épületeket, esőcsatornákat, kapukilincseket és ablakpárkányokat fotózzanak különböző szögekből. László imádta ezeket a hajnali sétákat, ahol még szavak sem kellettek, szótlanul ballagtak, és egyszerre álltak meg, mintha koreográfia szerint történne.

Vagy tíz év telt el, amikor egy tavaszi napon a négy barát elindult, hogy megnézze az áradó folyót. Végig sétáltak a töltésen, a férfiak gatyára vetkőztek, és a lányok is ledobták a blúzokat, hátha felszednek egy kis színt. László barátja egyszer csak felkapaszkodott egy folyó fölé hajló ágra és az áradó folyóba ugrott, felesége azonnal kiparancsolta, de Lászlóba is belebújt a kisördög, ő is követte a barátját és folyóba vetette magát. A sodrás azonnal az egyik stég felé sodorta, ahol minden baj nélkül megkapaszkodott, és csak ekkor hallotta meg a nő sikítását és felesége kiabálását. A két férfi bűnbánóan sunnyogott, László oldani próbálva a feszültséget magához ölelte mindkét nőt, de barátnője kiszakította megát, és teljes erőből megütötte. László döbbenten nézte a nőt, aki szinte reszkedett a dühtől, szeme rémülettel volt tele és az arcán könnyek folytak. Lászlót mintha fejbevágták volna. Messziről hallotta, hogy barátja csitítja a feleségét, bocsánatot kér mindkettőjük nevében, de ő megszólalni sem tudott. Látod, milyen hülye vagy, mondta a felesége, teljesen kiborítod az embert, ő meg csak motyogott valamit, hogy igazad van, hülyeség volt.

Éjjel nem tudott aludni. Folyton a nő feldúlt arcát és könnyes szemét látta maga előtt, gyomra összeszorult és azon gondolkozott, mikor változtak meg az érzéseik. Egymás után jöttek elő az emlékek, amikor egy operaelőadás után a taxiban a nő hozzábújt és együtt dúdolták a csodás áriát, vagy amikor ültek a dalmát kisváros kihalt utcáján és hallgatták a csendet, és amikor táncoltak egy lakodalomban, ahol a többiek tapssal kisérték őket. Szóval ezért volt? Nem tagadhatta, régen szerelmes az asszonyba, csak fogalma sem volt, mikor kezdődött, és mi lesz ennek a vége.

Másnap az irodában szótlanul dolgoztak, a nő elnézést kért a pofonért, de nem nézett a szemébe. László wellnessezni vitte hét végére a családját, a nő egy továbbképzésre készült Pestre. László a szállodában hagyta családját, azzal, hogy sürgősen elhívták valami probléma megoldása érdekében. Felhívta a nőt és kérte, találkozzanak. A nő rémülten próbálta elutasítani, de László meg sem hallgatta, letette a telefont, tudta, hogy ott lesz, hiszen ismerte minden rezdülését.

A nő szótlanul ült be az autóba, László egy panzióba vitte. A szobába lépve egyetlen szó hangzott el: Szeretlek. Aztán már csak ölelték és csókolták egymást, a külvilág megszünt létezni. Másnap kissé szorongva és nehéz szívvel ültek a kis teraszon és felmerült a kérdés, hogyan történt ez? Nem tudták elkapni a pillanatot, talán már az iskolában elkezdődött, de mindegy is, tudták, hogy ez az igazi szerelem, amit most végre felismertek. Hogyan legyen ezután? Én szeretem a férjemet, mondta a nő, bár most nagyon hülyén hangzik. Én is szeretem a feleségemet. De az más érzés. Mi lesz a családjaikkal? A nő férjével, aki imádja a feleségét, és az ő feleségével, aki olyan tiszta és gyanútlan. És a kis hercegnőjével, aki a szemefénye, és a nő gyerekeivel, akik a világot jelentik számára? Hogyan szakíthatnák ki őket a megszokott világukból? És mit szólnának mindehhez? Azt hinnék, hogy csaltak, hogy tisztességtelenek voltak, hazudtak. Senki sem hinné el, hogy tényleg csak most kezdődött. Ez nem fog menni. Semmi esélye, hogy boldog életük lehessen a családjuk nélkül. De mi lesz velük egymás nélkül? Sőt, mi lesz velük, ha minden marad a régiben. Hogy fogják kibirni, hogy minden nap látják egymást és mégsem lehetnek együtt. A nő kereken kijelentette, hogy ő képtelen lenne kettős életet élni, soha nem tudott csalni és hazudni, ennek az egy esetnek sem lett volna szabad megtörténnie. László megbántva hallgatott. Megbántad? - kérdezte. Nem, csak szomorú és zavart vagyok. László elkeseredve nézte a nő kínlódását. Hát nekünk csak ennyi jutott. Huszonnégy óra.

Felkavarva mentek haza, ahol a család várta őket, senki sem sejtett semmit, ők meg fogcsikorgatva próbáltak józanok maradni, ami nem ment könnyen, hiszen párjaik folyamatosan szervezték a közös és a külön programokat. Néhány hét után László egy pesti cég felhívását olvasta az újságban, felvette velük a kapcsolatot és munkát vállalt náluk. Döntését nem nagyon kellett magyaráznia, hiszen lányuk a balettintézetben tanult, jó indok volt a karrierje, felesége lelkesen követte, már régen vágyott a gyerek után.

Rövidesen felszámolták az életüknek ezt a szakaszát, barátaik segítettek a csomagolásban, László és a nő néha váratlanul megölelték egymást, így búcsúztak, senki sem lepődött meg ezen, eddig is így volt ez, csak ők érezték a változást. A költözés előtti napon, a munkaidő végén szótlanul álltak egymással szemben, László a karjában ringatta a nőt, aki hangtalanul sírt, aztán szó nélkül ültek be az autókba és mentek mindketten haza. László még lement a folyópartra, ahol életében először jól kisírta magát. Kissé megnyugodva tért haza.

Pesten nagy lendülettel vetette bele magát a munkába, és próbálta élni az életét, de a legváratlanabb pillanatokban kapta el a levertség, amit nem mindig tudott palástolni. Szerencsére ebben az időben lánya már egy utazó társulattal dolgozott, felesége is gyakran elkisérte, László nem is bánta. Sokszor órákig szorongatta telefont, de valahogy sikerült megállnia, hogy ne hívja fel a nőt, aki után minden sejtje vágyott. Várta, hogy ez a sóvárgás enyhül majd, de bárhogy múlt az idő, a hiányérzet vele maradt. Majdnem két év után találkoztak először egy lakodalomban, ahol végre egy tánc ürügyén a karjába vette a nőt, aki fejét a vállára hajtotta, és néhány percig érezte lélegzetét a nyakán. Később találkoztak egy temetésen, ahol a nő a mellkasára borulva sírt, egy keresztelőn, ahol egymás mellett ülve próbáltak vidáman évődni, hogy valaki gyanút ne fogjon.

A gazdasági válság elég indokot szolgáltatott arra, hogy miért nem keresik egymást, a két család egyre kevesebbet hallott egymásról. László megtanult együtt élni a soha nem szűnő érzéssel, ám feleségét becsapni nem tudta. Ő megérezte a férjében végbemenő változást, ami aláásta a házasságukat, végül a válás mellett döntöttek. László egy garzont vásárolt Budán, az asszony maradt a közös lakásban. Egy év sem telt bele, újra férjhez ment, elégedett volt az életével.

A lányuk esküvőjének előkészítése során, amikor együtt szervezték a ceremóniát, felesége végül megkérdezte, mi történt, miért változott meg minden, miután Pestre jöttek. László nem tudott válaszolni. Akkor felesége csak annyit kérdezett, tudod, hogy meghalt az unokatestvérem? László elhűlve kapta fel a fejét. Nem tudtad? Hát nem beszéltek a Cimboráddal? kérdezte az asszony gúnyosan. László csak a fejét rázta.

Az esküvő után László sokat gondolt az nőre, akit szeretett. Sokszor vette kezébe a telefont, de felhívni nem tudta. Mit mondhatna neki? Lehet, hogy ő már régen túllépett ezen az érzésen, hiszen mindig határozottabb volt, mint ő. És ha felhívná, mit mondana neki? Hát csak élte tovább az életét, egyik napot a másik után. Hatvanöt éves korában nyugdíjba ment. Elfáradt, ambícióit elvesztette. Még a lányával is csak ritkán találkozott.

Egy napon a neten a közösségi oldalakat böngészte, és beírta nevet: X Yné... nem volt találat. Aztán gondolt egyet és beírta a lánykori nevét. Szinte azonnal rátalált. A haja most rövidre volt vágva, lefogyott, szeme sarkában elmélyültek a nevetőráncok, egy pici gyerek ült az ölében, nevettek. László szinte hallotta.

Felvette a telefont és tárcsázott. A nő szinte azonnal felvette. Én vagyok. Tudom. Mikor jössz? László felszabadultan sóhajtott. Kb. három óra múlva, mondta. Várlak.

László még soha életében nem vezetett ilyen óvatosan. Csak nehogy most történjen valami, fohászkodott. Amikor megérkezett az ismerős házhoz, becsengetett, az ajtó kinyílt, a nő átölelte, belőle pedig eltünt az elmúlt évek minden feszültsége.