Karácsonyi történetek

Egy másik Nagyi

Mára már nem vállalt semmit. A doktorné ugyan erősködött, extra pénzt is kínált, csak jöjjön, de hát mit akar még. Tegnap már feldíszítette a fájukat, az emberrel, aki oda járt a kertet rendezni, felrakatta a fényfűzéreket, az ablakdíszeket, a lakás ünnepi díszben pompázik. A főzést nekik kell megoldani, azt már évekkel ezelőtt kikötötte, hogy huszonharmadikától január másodikáig nem dolgozik. Ámbár a pénz jól jött volna. A kisebb fiú-unokának elég kopott a cipője orra, vehettek volna újat. Nyáron töltötte be a hetvenet, de szerencsére jól bírja magát. Kell is, mert feszített a napirendje. Reggel hétre megy a kisebb fiáék lakására, elviszi a fiúkat óvodába, iskolába, aztán megy dolgozni. A hét minden napjára takarítást vállalt. Kivéve a szombat-vasárnap. Aztán siet haza, mert ebédre jön a 16 éves nagylány unokája. Általában délután kettő után ér oda, szegénynek 7-8 órája is van egy nap. Hát ezt a két napot az ünnepi készülődésre fogja felhasználni. Szent estére jönnek a gyerekei, csak miattuk készül. Neki, magának nem fogna hozzá. Nem akart a volt férjére, gyerekei apjára gondolni, aki két kisgyerekkel magára hagyta, azóta se törődött velük. De ő megmutatta, hogy benne van erő tisztességgel felnevelni, iskoláztatni őket. Bérszámfejtőként dolgozott, de már mellette is vállalt külön munkákat, és a nyugdíjazása után állt bele ebbe a takarításba. Kicsit nehéz már, de még a jövő évet bevállalja, jön a nagylány-unokája ballagása, ott még kitesz magáért.

Még sötét volt, amikor hajnalban elindult a piacra a húzós banya-taligával. A töltöttkáposztának valót vette meg először. A hasábot és az aprót is, majd a darált húst, és a zöldségeket. Néhány szép almát is kiválasztott. A vásárlást a halasnál fejezte be. A tojás ára megint jól felment az ünnepekre, még jó, hogy azt már beszerezte. A mákot és a dióbelet is megvette már régen, nem hagy ő mindent az utolsó percre, csak amit muszáj... Tegnap megvette az öt borítékot is, nem vesz már ajándékot, nem igazodik el a modern eszközök között, neki egyik telefon olyan, mint a másik, a számítógépek meg egyenesen megrémítik... Majd vesznek maguknak a pénzen, amit akarnak.

Nem tudott felszállni a buszra a nehéz táskával, egyszerűen nem tudta felemelni, sokan is voltak, aztán majd nem tud leszállni vele. Gyalog indult a városszéli kis telep felé. Manapság ugyan kertvárosnak nevezik, de neki mindig csak telep marad. A házban hideg volt, mikor elment, lecsavarta a konvektort, ne fogyassza a gázt, meleg lesz itt úgyis, ha elkezd sütni-főzni. Még szerencse, hogy ma már iskolaszünet van, a gyerekek sokáig alszanak, majd csak dél körül jönnek. Addigra majd meleg is lesz már.

Először a kalácsot dagasztotta ki. Annak pihenni kell. Aztán a töltött káposztát készítette elő. Bekeverte a húst a rizzsel, fűszerekkel, kimosta a káposztát. A füstölt csülköt feltette főni, azt majd a káposzta közé darabolja, de előbb ledarál belőle egy részt, az kell a szabolcsi káposztába, a fiatalabb menye azt szereti. Hát ő megcsinálja neki. A káposzta végre összeállt, hatalmas fazekakban a kiskonyhába cipelte, ott fő majd meg a sparhelten. A kalácsot a sütőbe rakta, majd az ebédhez fogott. Nem sokára jönnek a gyerekek. A sok munka miatt gyors ebédet tervezett, gyümölcslevest és rakott makarónit, a sütő úgyis be van kapcsolva. Már a tésztát főzte, amikor megérkezett lányunokája. Boldogan ölelte meg, a lány a konyhai karosszékbe telepedett, lábát maga alá húzva várta az ebédet. Kicsit relaxálok, aztán segítek, mondta. Csak pihenj, mosolygott rá, közben ledarálta a mákot és a diót, kimérte az anyagokat a zserbóhoz és a mákos és diós tekercsekhez. Mindenből sok kell. Kettő-kettőt a gyerekeihez visz, egyet-egyet magának tart meg. Megérkeztek a kisfiúk is, őket taxi hozta, kicsik voltak még a buszozáshoz. Gyerekzsivaj töltötte be házat, szive átmelegedett. Így érezte ő jól magát, ha a gyerekek, unokák körülötte voltak. Ebéd után a kicsik játszottak, ő meg tovább készítette a süteményeket, kalácsokat, figyelt a töltött káposztákra, halászlé alaplevet készített. Három óra felé átöltözött, hogy hazavigye a gyerekeket. Aztán siet haza, hiszen még ezer dolga van ma is és holnap is. Már fél órája várt a fiára és a menyére, ment volna már haza, amikor felhívták. Még vásárolgatnának egy kicsit, nem tudna maradni és megvacsoráztatni, lefektetni a gyerekeket? Hát persze, hogy maradt. Vacsorát készített, megfürdette, lefektette a gyerekeket, mesélt nekik, aztán már türelmetlenül várta a szülőket. Kilenc óra is elmúlt már, mikor végre kulcs fordult a zárban, a házaspár kuncogva, nevetgélve, csomagokkal megpakolva megérkezett. Szia, Anyu! puszilta meg a fia. Csók, Mama! köszönt a menye. Aludj itt, mondták, akkor reggel el tudod vinni a fiúkat, nem kell visszajönnöd. Hogy-hogy? - kérdezte. Nem arról volt szó, hogy csak ebédre jöttök? Igeeen, de még fodrászhoz kellene mennem, és csak holnap reggelre volt időpont, nézett rá kérlelve a fiatalasszony. Jó, jövök reggel, de most muszáj hazamenni, a káposzta félig van kész, a zserbó meg sehogy se áll még, hiszen...egész délután itt rostokoltam, akarta mondani, de mégsem... Na, mindegy, hányra jöjjek? Hétre lenne jó, hogy én is tudjak készülődni...

Épp, hogy elérte az utolsó buszt. Tizenegy óra elmúlt, mire hazaért. Azonnal a zserbóhoz fogott, újra alágyújtott a káposztának, sürgött, forgott, dagadt lábáról lerúgta a papucsot, mezítláb állt a hideg kövön. Már alig állt a lábán, mire elkészült. Sajnos a felborult napirend miatt a mákos tekercs holnapra marad.

Fél három volt, amikor végre ágyba került. Az órát ötre állította be. A sötét hajnalban óvatosan lépkedett a buszmegálló felé a lefagyott, csúszós úton. Háromnegyed hétkor már a gyerekeket öltöztette. A kisebb nyűgösen imitálta a sírást, a nagyobb nem akarta fogni a kezét. Korán van még, álmosak, mentegette őket magában, ahogy hazaértünk, megnyugszanak. Tényleg így történt. A két kisfiú a nagy ebédlőasztalon rajzolgatott, ő meg azonnal a mákoshoz fogott. Addig nem pucol hagymát, amíg a sütemények el nem készülnek és a helyükre nem kerülnek. Megölné a szégyen, ha valamelyiken megérződne a hagyma szaga. Tíz óra felé a nagyobb fia hívta. Hányra menjünk? - kérdezte. Vigyünk valamit? Csak magatokat, mondta vidáman. Esetleg Colát, mert azt nem vettem. Már fél tizenegy volt, amikor végre feltette a halászlét. A filét sózta, paprikás lisztbe forgatta, csak kisüti. A homlokára csapott. A köret! Krumplipürét akart, de elfelejtette, ha most kezdi pucolni a krumplit, nem lesz kész. A fagyasztóhoz száguldott. Zöldborsó és mexikói zöldség. Ez jó, gondolta, meg vagyok mentve. Lesz franciasaláta és majonézes zöldborsó. Legalább nem kell félni, hogy kihűl...

Már majdnem egy óra volt, és még nem volt megterítve, ő meg nem tusolt. Mi legyen először. Gyors tusolás mellett döntött. Hát persze, hogy akkor csengettek, amikor kilépett a kádból. Lány-unokája érkezett. Apádék? Jönnek ők is hamarosan. Gyorsan felöltözött, fújt magára egy kis kölnit és szélsebesen hozzálátott a terítéshez. Az órára nézett. Rögtön fél kettő. Jaj, késsenek ma 10 percet, fohászkodott. Éppen a töltött káposztát rakta a tálba (hátha valakinek arra támad gusztusa), amikor szinte egyszerre megérkeztek a gyerekei. Valami csodával határos módon sikerült még gyorsan előkészíteni a gesztenyepürét és felrakni a kávét. Asztalhoz ültek. A család jó étvággyal evett, ő is kanalazgatta a halászlét, de főleg az arcokat figyelte. Ízlik? - kérdezte. Anyu, ez isteni! Ilyet csak Te tudsz. Megnyugodva tálalta fel a fogásokat egymás után, végül az asztalra helyezte a gyümölcstálat, és felszolgálta a gesztenyepürét. A sütis tányérokat a kanapé melletti kis asztalokra rakta, majd mindenki kiszolgálja magát. Fáradtan, de ragyogva ült az asztal végén. Fél négy felé, ahogy sötétedni kezdett, felkapcsolták a fényeket a karácsonyfán, elővette az öt borítékot, ünnepélyesen átadta mindenkinek a magáét. Mi közös ajándékot vettünk Neked Anyukám, mondta az egyik fia, aztán néztek egymásra. A menye vörös arccal állt. Otthon felejtettem... mondta kínosan nevetgélve. Ez szíven ütötte. Hát ennyire nem érdekli őket? Egy percig csalódottan állt, nem baj, próbálta oldani a feszültséget, majd megkapom holnap. A gyerekei kényszeredetten néztek össze. Már akartuk mondani, de a holnapi nap az most másképpen alakul. Nem leszünk otthon. Hát hol lesztek, nézett egyikről a másikra. Apa hívott meg bennünket ebédre a Koronába. Elhűlve tapogatózott a szék után, úgy érezte nem birja el a lába. Elárulták. Semmibe veszik. Különben hogy állnának szóba azzal az emberrel, aki szó nélkül kilépett az életükből egy másik nő miatt, harminc évig nem kereste, nem segítette őket. Elfelejtették, mennyit dolgozott és dolgozik ma is, hogy nekik mindenük meg legyen. Szokta ő látni a volt férjét és az elegáns feleségét, de mindig elkerülte őket. A nő akkor is elegáns volt, amikor ő a közeli falvakban hét végén paradicsomot szüretelt, hogy a gyerekei ne maradjanak le a társaik mögött. Hogy legyen ugyanolyan márkás ruhájuk, mint a többinek, mehessenek iskolai kirándulásra. Az apjuk akkor egy fillért sem fizetett. Most meg csettint egyet, és ők futnak. Úgy érezte, megszakad a szive. Jaj, ne vedd már ennyire tragikusan, hallotta egyik menye hangját. Miért baj az, ha megszűnik a 30 éves haragszom-rád? Legalább az unokáidnak lesz nagyapjuk is. Erőt vett magán. Itt vannak a kicsik, ők semmiről nem tudnak, csak megrémülnének, ha veszekedés törne ki. Gyorsan mosolyt erőltetett az arcára. Hát persze, mondta, de hangja remegését nem tudta leküzdeni, menjetek csak, majd megkapom az ajándékomat később. Az este végérvényesen elromlott, csak a két kisfiú nem érzékelt belőle semmit. Beszélgetni próbáltak, de koppantak a szavak, szivélyesen kínálgatta a finomságokat, de az ő hangja is idegenül csengett, végül feladta, a konyhába menekült, kezdte dobozba rakni a gyerekeinek készített finomságokat. Egy doboz alföldi töltött káposzta a kisebb fia családjának, zserbó, egy egész mákos- és diós kalács, egy fonott kalács. A szabolcsi töltött káposzta a nagyobb fiáéknak, mert a menye így szereti, és a sütik. Nagy reklámszatyrokba pakolta az ételt, a szobában szokatlan csend volt. Tán elmentek köszönés nélkül? - rémült meg. Ezek után már azon se csodálkozna. Csak legalább ne így, és most mondták volna el... Úgy érezte, soha életében nem bántották még meg ennyire. De nem haragudhat a gyerekeire. Mi értelme lenne. Majd megszokja az érzést. A hiábavalóság érzését. Hirtelen feleslegesnek érezte magát és ezt az egész karácsonyi készülődést. Mosolyt erőltetett az arcára. Na, miért ez a nagy csend, nyitott be. Lassan megyünk, Anyu, mondta egyik fia, a kicsik már álmosak... Jól van, menjetek, ha úgy látjátok... Nem tartóztatja őket, ki tudja meddig birja még sírás nélkül. Összekészítettem a holnapra való ételt, akkor én holnap nem megyek, fordult a nagyobb fiához. Eddig minden évben valamelyik gyerekénél töltötte karácsony első napját, az idén ő lett volna a soros...

Hát akkor induljunk, kedélyeskedett a menye. Én nem megyek! - hasított a nagylány-unoka hangja. Lezserül ült a fotelben. Micsoda? - kérdezte az apja? Itt alszok. És holnap se megyek a Koronába. Ti csak menjetek. Majd, ha már elmentetek az ebédre, elmegyek és áthozok pár ruhát. Jó szórakozást. Dermedten álltak. Az unokájára nézett. Látta konok szemét, megfeszülő száját. Jól esett, hogy maradni akar, de nem szakadhat ketté a család, a gyerekeknek a szülők mellett a helyük. Menj csak édesem, mondta neki szeretettel. Majd ebéd után eljössz és elmondod, hogy érezted magad. A lány kihívóan terpeszkedett a fotelban. Menjetek csak, intett a kezével is. Én maradok. Jól van, maradj, adta meg magát a menye, fia sápadtan vette a kabátját. Kisebb fia már terelte kifelé a kicsiket, ültette autóba, menye az ajtóban megállt. Akkor huszonhetedikén hányra várjalak, mama? - kérdezte. Már éppen válaszolt volna, amikor a nagylány megszólalt a háta mögött, sehányra, nem ér rá! A nő a lányra nézett. Ez nem a Te dolgod. Dehogynem, mondta lány kihívóan. Oldjátok meg a problémáitokat. Nagyon tiszteletlen vagy, emelte fel a hangját a nő. Hát nem tőled fogok tiszteletet tanulni, biggyesztette a száját a lány. Jól van, elég, szólt rá az apja, de a lány már belelovallta magát a dühbe. Te mondod ezt nekem? Szánalmas vagy. Azzal megfordult és bement a házba, neki pedig átmelegedett a szive. Micsoda csodálatos gyerek... Már engedett a nyomás a szivén. Induljatok, mondta a gyerekeinek, megfáztok itt a hidegben. Majd hívjatok. A nagyfiára nézett. Ne vedd a szivedre... A fiúk tétován indultak a kocsik felé, ő meg sarkon fordult és becsukta maga után az ajtót. Nem integetett utánuk, ahogy szokott.

A nagylány a mosogatónál állt, az edények csörömpöltek a kezében. Ne bosszankodj, édesem, mosolygott rá. Hagyd a francba a mosatlant, karácsony van. A szobába mentek, ragyogott a karácsonyfa, ültek egymással szemben, sütit ettek. Dominózzunk? - kérdezte a lány, de ő tudta, hogy nem szereti ezt a játékot, csak miatta akarja. Ááá, inkább nézzünk romantikus filmeket, mondta. Forró gyömbérteával ültek a kanapén. A lány elaludt, betakargatta, elmosogatott. A gyerekeire gondolt. Majd rendbe jönnek a dolgok. Jó gyerekek, igazából nem is emlékeznek az apjuk árulására. Lehet, hogy a férfi meg már nem is olyan, mint volt, mindenki változik. Majd megismerik, és eldöntik, akarják-e az életükbe fogadni. Lefeküdt. Dagadt lába alá egy kemény párnát rakott. Nehezen aludt el.

Reggel csengetésre ébredt. Csak nincs valami baj? - szaladt az ajtóhoz. Nagyfia állt ott, kezében csomag. Sápadt volt és bűntudatos. Gyere be, hívta, de nem nyúlt a csomaghoz. A konyhába irányította, a lány még alszik. Kávét főzött. Mi szél hozott? - kérdezte. A fiú szorongva nézett fel. Ezt a hangot nem ismerte. Egymással szemben ültek. Bocsánatot szeretnék kérni, mondta a fia, nem kellett volna elfogadni a meghívást. Lemondom. Nem kell. Ismerjétek csak meg az apátokat. De látom, hogy bánt téged - kínlódott a fiú.

Nézte a fiát. Ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Nem ezzel bántottatok meg, de a mód, ahogy ezt közöltétek... az kegyetlen volt. Nap mint nap találkozunk. Minden nap beszélünk, és közületek egy sem volt, aki ezt megbeszélte volna velem. Ez elég elgondolkoztató. Milyen is a mi kapcsolatunk? Ti kértek, és én adok? Már negyven éves leszel lassan, és ilyen hibákat követsz el? A fiú felnézett. Én is adnék. Te mondod mindig, hogy nem kell... Mit akarsz adni? - keményedett meg a hangja. Pénzt? Minek? Hát azért dolgozok, hogy én adhassak nektek! Nincs rá szükségem. Amire lenne, a szeretetre, azt meg úgy látom, hiába várom. De én szeretlek. A fiú már majdnem sírt. De ő most nem érzékenyült el. A lányod reakciója megmutatta, hogy mit gondol erről a szeretetről. Ti engem se nem szerettek, se nem tiszteltek. Én eddig hazudtam magamnak. De mától nem teszem. Jaj, anya, ne kínozz már...

A lány állt meg az ajtóban. Mamának igaza van. Ha meg tudtatok feledkezni a karácsonyi ajándékáról, akkor az azt jelenti, hogy nem gondoltatok rá. Mi van benne? - mutatott a csomagra. Pulóver? A fiú nem válaszolt. Szóval az. Ez meg anyáékat minősíti. Minden évben pulóvert kap. Még csak el sem gondolkoztok, hogy mi szeretne. Fogalmatok sincs, mi? Miért, Te tudod? - kérdezte az apja. Tudom. Mama évek óta arról beszél, hogy szeretne Rómába menni a húsvéti misére, amit a pápa celebrál. És szeretne egy hintaágyat a kertbe, de sose veszi meg, mert minden pénzét ránk költi. Már sírt. Mi a fene van veletek? - kiabált az apjára. Csengettek. Nem vagyok felöltözve, mondta, nyiss ajtót te. A másik fia érkezett. Szó nélkül ölelte meg. Ne haragudj Anyukám. Aztán meglátta a bátyját. Elhoztad az ajándékot? El, de el is viszem, mondta. Miért? Hosszú, majd megbeszéljük.

Látta a gyerekei bűntudatos arcát. Mint kisfiú korukban, ha tudták, hogy hibáztak. Már nem haragudott. Csak egy kis tüske maradt a szivében. Menjetek, küldte őket, még elkéstek. Majd hívjatok. Nagyfia benézett a szobába, jössz? - kérdezte a lányától békülékenyen. Nem. Én itt maradok. Akkor majd délután érted jövök. Ne gyere. Én most nem akarlak látni benneteket. Se téged, se anyát, se keresztapáékat. Mamával maradok. Jól van, mondta az apja. Maradj és tedd jóvá, amit mi elrontottunk...

A kapuból még visszanéztek.

Nem tudott rájuk haragudni, hiszen a gyerekei... Intett nekik. Nahát, mondta az unokájának, aki morcosan ült a kanapén, a nagy lelkizésben észre se vettük, hogy esik a hó...