Karácsonyi történetek - Az özvegy

Amikor felébredt, még minden csendes volt. Elhúzta a sötétítő függönyt, végignézett a sötét, kihalt utcán, az órára nézett, fél hat. Még nem akart letusolni, túl korán van. Felkapcsolta az olvasólámpát, kispárnát igazított a háta mögé, kezébe vette a könyvet és olvasni próbált.

A folyosóról könnyű léptek zaja hallatszott. Hat óra. A nővérek megkezdték a fekvőbetegek fürdetését. Letette a könyvet, a nyakáig húzta a könnyű takarót, jól esett most csak feküdni, szeme lassan leragadt. A férjével álmodott. A másodikkal. Az elsővel sose szokott álmodni. Gondolni se nagyon szokott rá. Pedig ő a gyereke apja.

Kétszer volt férjnél. Először huszonkét éves volt, amikor férjhez ment. Szinte vénlánynak számított abban az időben. Nem tartozott a szép és kapós lányok közé, szülei szigorúsága pedig még jobban behatárolta a lehetőségeit az ismerkedésre. Hippik, huligánok, jampecok, mondták a fiúkra, akik néha megjelentek a közelében, ő meg nem mert semmit tenni a jóváhagyásuk nélkül. Amikor az új rendőr a faluba került, azonnal megtetszett neki, de a férfi észre se vette. Két évnek kellett eltelnie, mikor végre randira hívta, és rá aztán nem lehetett mondani, hogy hippi vagy huligán, így a szülők kénytelenek voltak megbékélni a helyzettel. Azt akarták, hogy a férfi költözzön a házukba az esküvő után, de ő szabadulni akart, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a rendőrőrs mögött lévő, apró szolgálati lakásban éljenek. A férfinak meg mindegy volt. Ő csak azt akarta, hogy a felesége mindig ott legyen, ha kell, jókat főzzön, és a falusi rendezvényekre szépen felöltözve vele tartson.

Bár a lakásukat nem is igazán lehetett lakásnak nevezni, hiszen csak egy szoba, egy apró konyha volt az egész, WC-re át kellett menni a rendőrség toalettjére. De ő boldogan rendezgette, a padlóra szőnyeget vásárolt, a konyha sarkában egy tarka függönnyel leválasztott "fürdőszobát" alakított ki egy nagy lavórból és a falikútból. Két évig éltek itt, amikor a férjét áthelyezték a városba. A szülők kétségbe estek, de a rendőrt nem érdekelte, így a városba költöztek. Újabb évet vártak egy szerény albérletben, mire megkapták a szolgálati lakást az új lakótelepen. Aztán végre megszületett a fia. Boldog volt és elégedett. A gond a gyes után kezdődött. Építkezésbe fogtak, ő meg dolgozni kezdett egy élelmiszer boltban, de a férje féltékeny volt. Azzal vádolta, hogy nevetgél a férfi vevőkkel. Ezért más munkát keresett. Szinte évente váltott munkahelyet, mert a férfi folyton hűtlenséggel vádolta. Tíz évig küszködött, már a válás is megfordult a fejében, amikor a férje váratlanul meghalt. Ott maradt a kamaszodó gyerekkel, és a házra felvett hitel törlesztésével. Harmincnyolc éves volt, és úgy érezte, soha többé nem akar férfit az életébe. Felnevelte a fiát, sokat dolgozott, hogy a gyereknek mindene meg legyen, diplomát szerezzen, segített az esküvői költségek kifizetésében, hozzájárult a lakásbeugróhoz, hozta-vitte az unokát, ahova kellett. Közben szótlanul viselte menye megjegyzéseit, mert nem akart elszakadni a fiától és az egyetlen unokájától. Végül megöregedett, és hagyta magát rábeszélni, hogy a házát az unokájára írassa, és beköltözzön ebbe az otthonba. Megdöbbent, amikor kiderült, hogy egy négy ágyas szobában kell laknia, és csak fokozatosan fogta fel, hogy nincs többé otthona, családja és önálló élete. És soha nem is lesz. A gyerekek egyre ritkábban keresték fel, fél órákat maradtak, semmitmondó beszélgetéseket folytattak, és neki megszakadt a szíve. Azért imádkozott, hogy minél hamarabb meghalhasson. De itt megismerte a második férjét. Már az első napon felfigyelt a választékos beszédére, a kedves humorára, segítőkészségére. Sokat beszélgettek könyvekről, és az életről, kiderült, hogy a férfi szépen énekel. Megszerette ezt a kedves, hetven éves férfit, aki sóvár szemekkel követte minden mozdulatát, de még a kezét sem merte megfogni. Mert mozgássérült volt, és úgy érezte, nem lehet az ő terhére. Végül csak megkérte, és ő boldogan mondott igent. A férfi elhalmozta szeretete jeleivel, beköltöztek ebbe az önálló kis apartmanba, és neki megint volt "élete". Sétálni jártak, és moziba, a férje gyűrűvel és nyaklánccal lepte meg, virággal és könyvekkel, gyönyörű teáskészlettel és meleg pongyolával. Ki se kellett mondani a kívánságát és már teljesült is. Bár a férfinak előtte nem volt kapcsolata más nővel, a testi szerelem is sokkal bensőségesebb és kielégítőbb volt, mint az első férjével valaha is. Ez először meg is lepte, kicsit szégyenkezett is, hogy az ő korában ilyen forrón tud érezni, de ettől a szerelmük még inkább elmélyült. Csak a családja nem örült. A házasság hat évig tartott, és ő hetvenhat évesen újra egyedül maradt. Ez lesz az első karácsonya a férje nélkül.

Kinyitotta a szemét, és szinte még hallotta a férje hangját. A fényképre nézett. Szia! - köszönt neki, mint minden reggel. Egyik nővér nyitott be óvatosan. Fent van már? - kérdezte vidáman. Segítsek? Megrázta a fejét, mint minden nap, boldogulok, mondta, köszönöm. Felkelt, letusolt és lement reggelizni. Már szinte mindenki lent volt, vidám és izgatott beszélgetés, nevetgélés hallatszott minden felől. A társalgó sarkában ott állt a fenyő, tegnap díszítették nagy izgalommal. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, mosolygott csendesen.

A többiek még újságot olvastak, vagy kimentek rágyújtani, ő már indulni készült. Melegen öltözött, nem akart megfázni, és ma még sok dolga van. A villamoson ülve gondolta végig a teendőket. Először a temetőbe ment. A kis virágboltban kiválasztott egy szép kis koszorút, néhány gyertyát, megállt az urnafalnál, arcát néhány pillanatra a férje nevéhez szorította, elrendezgette a gyertyákat, a koszorút, gondolatban vele beszélgetett. Szia, köszönt el, és lassan ballagott tovább. A nagy bevásárló központnál már óriási volt a tömeg, de őt nem zavarta, szinte belevetette magát a zajos sokadalomba. Az ember a saját szavát se hallja, mérgelődött egy fiatal férfi, ő meg elnevette magát, és a srác visszanevetett. A vevőszolgálatnál érdeklődött. Igen, mondták, össze vannak állítva a csomagok, mindjárt hozzák. Felhívta a taxist, jöhetsz, mondta, minden elkészült. A srác vidáman érkezett, nem semmi, mondta a hatalmas csomaghegyre pillantva, aztán nekiláttak a pakolásnak. A portás már ugrott, amikor bekanyarodtak a speciális gyermekotthon kapuján, nyitotta előttük, barátságosan intett. Ápolók szaladtak ki, vitték befelé a csomagokat, ők meg ballagtak utánuk. A folyosón gyerekek kiabáltak, szia özvegy, mondták neki, helló taxis, mindenki igyekezett megölelni őket. Na? Ki jön ma velem? - kérdezte a taxis, és négy gyerek botladozott a kabátjáért. A többi gyerek az ő kezébe kapaszkodva zajongott, nevetett, és ő velük nevetett. A fenyőfa körül a gondozók már pakolták ki a csomagokat. Na, gyertek édeseim, mondta, és végig nézett a társaságon. Ismerte mindegyiket. Felvett egy csomagot, belekukkantott és egy down szindrómás lánynak nyújtotta, ez a tied, mondta. Szerelmes regények voltak benne, meg némi édesség. A lány boldogan szorította magához. Gyere csak, mondta egy tolószékes fiúnak, itt a legó, amit szerettél volna, egy másik lány parfümöt és arckrémet kapott, a következő puha fürdőköpenyt és így tovább. Már évek óta járt ide. Még a férje alakította ki ezt a szokást, nem törődik ezekkel a gyerekekkel senki, mondta. Az emberek valamiért nem igazán tudják szeretni őket. Hát ők szerették mindet, mindenki helyett. Már majdnem dél volt, amikor visszaérkezett a taxis a gyerekekkel, akiket "kirándulni" vitt a városba. Indulhatunk? - kérdezte. Igen.

A gyerekek integettek. A halászcsárda felé kanyarodtak, a taxis beszaladt és hozta a nagy szatyrot. Délután még nagyon sok dolgom van, mondta, nem biztos, hogy haza tudom vinni. Nem is kell, válaszolta ő, a villamos is jó lesz, csak intézd a dolgodat.

A kis kertvárosi ház éppen olyan volt, mint régen. A csengetésre felugatott a kutya, a volt szomszédja jött ki, gyere, ölelte meg, már meg is terítettünk. Óvatosan lépkedett befelé és vigyázott, ne nézzen a háza felé, amiben most idegenek laknak. Bent a szomszédasszonya borult a nyakába. Hallod, ez hamarabb is eszünkbe juthatott volna, nevetett. Gyorsan tálaltak, asztalhoz ültek, ebédeltek, és traccsoltak, mint régen, felszabadultan nevettek, kávét ittak, hókiflit ettek. Csomagoltam egy dobozzal, mondta szomszédasszony, majd vidd el a vacsorához, raktam annyit, hogy a többieknek is jusson. Tudod, arra gondoltam, meglátogatunk valamelyik nap, szétnézünk ott, és lehet, hogy mi is beköltözünk. Nehéz már rendben tartani ezt a nagy házat, mondta a férfi, most kell lépni, míg tönkre nem megy és jó árat kapunk érte. Örült az elhatározásnak. Harminc évig voltak szomszédok és barátok, jó lenne őket ismét a közelében tudni. Indulok lassan, mondta, el kell érni az utolsó villamost, és nem akarom lekésni az ünnepséget se, mosolygott. A kapuig kisérték, és ő nem birta ki, szeme a túloldalon álló házra tapadt. Szinte nem változott az évek során. A homlokzatot ugyan átfestették, de más semmi... Nagyon rendes emberek, nézett a szomszédasszony is a házra. Szépen rendben tartják. Az jó, bólintott. Aztán elindult a villamosmegálló felé. Egyedül volt az egész szerelvényen, a vezető fülkéjéből karácsonyi dalok hallatszottak.

Maga is menne már haza, ugye? - kérdezte a fiatal férfitől.

Megyek is! Csak beviszem a gépet a remizbe.

Van családja?

Van hát, a férfi hangjából büszkeség áradt. feleségem és kisfiam van. Meg velünk él anyósom is.

Tényleg? És nem okoz gondot ez az együtt élés?

Gondot??? - csodálkozott a férfi. Milyen gondot okozhatna? Inkább nagy segítség. Vigyáz a gyerekre, elhozza az óvodából, és ha sokáig dolgozunk, mint ma is, elkészíti a kaját.

Boldog karácsonyt, mondta, miközben leszállt. Milyen jó annak, akinek ilyen családja van, gondolta. Az ő fiában fel sem merült ez a gondolat. Vajon hol és mivel rontotta el, hogy így meg tud róla feledkezni? Az idén már meg sem látogatta karácsony előtt, ahogy máskor szokta. Az unokáját sem látta már vagy két éve...

Végre hazaért. Úgy érezte leszakad a lába. A társalgóban még kevesen voltak, mindenki sziesztázott, rápihentek az estére. Hideg van kint? - kérdezte egyikük. Egy kicsit, mondta, de nem fúj a szél, úgyhogy nem kellemetlen. Jó kis sétaidő. Menjetek, sétáljatok ti is egyet! Menjen a nyavalya, dörmögött a másik, így is hasogat a forgóm. Nevettek. Felment a lakrészébe. Kicsit pihen, aztán csatlakozik a többiekhez. Kezét a radiátoron melengetve kinézett az ablakon. Nem lesz hó az idén se. Beleült kedvenc karosszékébe, beburkolózott a puha plédjébe, felrakta a lábát a zsámolyra és szinte azonnal lecsukódott a szeme. Jól esett a szendergés.

Egy óra múlva megélénkült a folyosó, hallotta a hangokat, nevetések harsantak, ajtók csapódtak. Ő is készülődni kezdett. Ünneplőbe öltözött, egy kis parfümöt fújt magára, haját megigazította, kényelmes cipőt vett fel és lement. Mindenhol emberek beszélgettek, ismerős és idegen arcok vették körül. Rokonok, barátok jöttek a többi lakóhoz, gyerekek szaladgáltak. Tudta, hogy a többiekhez jönni fognak, így volt ez minden évben, de eddig nem volt egyedül. A mosoly lassan az arcára fagyott. Aztán a nevét hallotta. Igen! - szólt, itt vagyok. Telefon, kiáltotta egyik ápoló. Ki hívhatja őt, aki nem ismeri a mobil számát?

Halló, szólt bele óvatosan. Anya? - hallotta a hangot, amit minden nap és minden percben várt. Kicsit késni fogunk, ne aggódj, baleset van az autópályán és lemerült a telefonunk. Szinte megszédült. Hát mégis jönnek.

Valami rossz hír? - kérdezte a konyhás, aki a savanyúságot cipelte egy nagy tálcán. Nem, lehelte. A lehető legjobb.

Először az unokáját látta meg. Már kész férfi, gondolta. Aztán a fia jött. A haja ősz volt, az arca sovány. A menye sehol...

De hát miért nem szóltatok...

Telefonáltunk! - csodálkozott a fia. Rendeltünk magunknak vacsorát is. Hogyhogy te nem tudsz róla?

És hívtunk is, szólt közbe az unoka. Csak sose veszed fel... Ezért a főnővérrel beszéltünk. Azt hittük, nem akarsz beszélgetni a... haláleset miatt. Hogy gyászolsz.

Gyászoltam is, de el se jöttetek a temetésre, és vártam a hívást, de...

Hol a telefonod?

A táskámban! - kotorászott, és elővette a régi kis készüléket.

Le van halkítva, mondta az unoka. De hát nem láttad a sok nem fogadott hívást?

Azt hol lehet látni? - álmélkodott, a két férfi összenézett, nevettek, aztán magyarázni kezdtek... Neki meg átmelegedett a szíve. Hát még sem felejtették el...

Vacsora után a szobájába mentek. Csak ült és mosolygott. Most nézte meg őket igazán. A fiú vigyorgott, tele volt energiával.

Eladtad a házat, mondta neki szemrehányóan.

El. - bólintott. Vállalkozást indítottam és vettem egy lakást. Haragszol?

Szólhattál volna. Évek óta felém se nézel. És Te se... - nézett a fiára. A haja ősz volt és az arca barázdált. Hol van? - utalt a menyére, akivel sose volt felhőtlen a kapcsolata.

Elváltunk.

Hogy??? - alig jutott szóhoz. Közel harminc év után?

Igen. Én kevés voltam neki, ő meg nekem sok. Pestre ment, ott lakik. Nem tudtam, hogy mondjam el, volt neked elég bajod enélkül is. Azért jöttünk most, hogy mindent megbeszéljünk. Az elejétől.

És beszéltek. Ő elmondta, hogy nem tudta megszokni a négy ágyas szobát, azt, hogy nem látja őket, hogy kihagyták a döntésekből, az egész életükből. Hogy egyszer se vitték el innen, hogy a gyerek eladta házat, és ezt neki mástól kellett megtudnia, hogy a halálra készült, és ha nincs a férfi, aki őt szerette és kényeztette, már nem élne. Aki lehetővé tette számára, hogy saját kis lakrésze legyen, és elfogadható jövedelme, mert addig nincstelen volt.

A két férfi megrendülten hallgatta. Aztán ők meséltek. A gyerek képeket mutatott az új lakásról és az irodáról, ő meg boldog volt, hogy hozzájárulhatott a gyerek sikeréhez. A fia elmesélte a válás történetét, hogy nem akarta élete kudarcával terhelni, és így nehéz volt hozzá jönni, féltette őt az újabb házasságtól, hogy csalódni fog. Sok mindent jóvá kell tennünk, mondta a fia. Költözz hozzám, akkor egyikünk se lesz egyedül. Visszatartotta a lélegzetét. Erre várt, mióta csak itt van. Aztán körül nézett a kis lakásban. A falon képek, a férje és ő, az ablakpárkányon virág, amit tőle kapott. A kis teázó asztalon a terítő, a lakótársak nászajándéka, a könyvek a polcon, amit együtt vettek...

Nekem már ez az otthonom, kisfiam, mondta ki mosolyogva. De szívesen elmegyek hozzád és megnézem az új lakásodat, akár maradok is pár napig. És meglátogatjuk ezt a fiatalembert is az új lakásában, nevetett az unokájára. És elvihetnétek nyaralni is egy hétre!

Nevettek, tervezgettek...

Sokáig integetett a kocsi után. Vigyázzatok, suttogta még, pedig tudta, hogy már nem hallhatják. A társalgóban már szólt a zene, a vendégek elmentek, a lakók beszélgettek, sütit ettek.

Na, jöjjön csak! - kiabáltak, mikor meglátták. Meséljen! Ez a szép magas ember a fia? A fiatal meg az unokája? Mit kapott ajándékba?

Leült az egyik fotelbe, vett egy szelet sütit. Húsvétra az unokám elvisz wellnessezni, jelentette be. A fiammal meg színházba megyek januárban... - mosolygott büszkén. Beleharapott a sütibe. Isteni ez a zserbó, mondta.

Míg a többiek már a tánchoz készültek, ő csak ült ott, és lelkébe béke költözött.