Karácsonyi történetek - Az anya

Amikor jött a telefon, nem hitte el. Már tíz éve, hogy vár. Most nem is értette, miért ragaszkodott annyira az eredeti elképzeléséhez. Vagy talán nem is ő ragaszkodott hozzá, csak hagyta, hogy a környezete befolyásolja. De most már minden rendben lesz. Holnap!

Huszonhét éves volt, amikor férjhez ment. Szerelemből. Gyönyörű éveket éltek, csak a gyerek hiányzott. Már három év eltelt, amikor elkezdték a kivizsgálásokat. Kiderült, soha nem lehet gyereke. A férje először teljes szívvel mellette állt, támogatta az örökbefogadást, elvégeztek tanfolyamot, részt vettek egészségügyi szűrésen, aztán vártak... Esténként összebújva tervezgettek. És teltek az évek. Ő már bármilyen gyereknek örült volna, de a férje és a szülei, meg az ő szülei, meg a testvérek, meg a rokonok, meg a munkatársak... szóval mindenki a fejét csóválta. Csak csecsemőt! A nagyobbak már sérültek, nehezebb lesz velük. Ő meg hallgatott mindenkire.

Aztán a férjében valahogy alább hagyott a vágy az örökbefogadás iránt. Lehet, hogy nem is jó ötlet, hagyni kéne... Jól megleszünk mi kettesben is, unszolta. De ő most az egyszer nem engedett. AKARTA a gyereket. Nőtt közöttük a feszültség, aztán a férfi bejelentette, hogy nem csinálja tovább. Ha ragaszkodik az örökbefogadáshoz, akkor ő elmegy. Hát menj, mondta, és úgy érezte kiszakad a szíve a csalódástól.

És a férfi ment. Még egy hét sem telt el, és megkapta a válási értesítést. Fél év múlva már minden le is zajlott. Egyedülálló nő lett. És nem volt semmije. Csak az örökbefogadási kérelme. A hivatalban az ügyintéző a fejét csóválta. Egyedülállónak, albérletbe, gyereket örökbe fogadni? Reménytelen. Hány éves is, hölgyem? Harmincnégy... Korban épp megfelelne, de így... Várni kell. És ő várt. Újra. A legfőbb akadály a lakás hiánya volt. Teljesen kiborult, amikor rájött, a gépezet kezdi kilökni a rendszerből. Végül kifut az időből. Vesz egy lakást hitelre, döntötte el. A bankba ment. Készségesen tájékoztatták, minden jónak tünt, kis másfél szobás lakást talált, alig 45 m2. Van saját tőkéje? - kérdezte az ügyintéző. Van. Az összeg hallatán a fejét csóválta. Legalább a duplája kellene, meg valami fedezet... és akkor a hitelösszeg... sajnos nem fog menni, nincs elég jövedelme ekkora hitelhez. Esetleg a feléhez...

Kiborult. Az éjszaka közepén hívta fel az anyját, zokogva. Semmit sem érek, sírta. Hiába dolgozok, hiába küzdök. Feladom.

Gyere haza kislányom, kérlelte az anyja, ő is sírt. Vegyél ki szabadságot, itthon megnyugszol, és megbeszéljük. Tudod, mi mindig melletted állunk.

Haza utazott, és tényleg, szülei segítségével minden megoldódott. Eladjuk a szőlőt, mondta az apja, és használhatod fedezetként a szülői házat. Marad egy kis készpénz is, hogy nagyjából berendezkedj... Boldogan borult a nyakukba.

Nagy lendülettel kezdett a lakáskeresésbe, végül egy hatodik emeleti kis panel mellett döntött, nem akart teljesen eladósodni. Az adásvétel után azonnal hozzákezdett a lakás felújításához. Leszedte a száz réteg tapétát, feltépkedte a koszos szőnyegpadlót, a linóleumot, kibelezte a fürdőszobát és a konyhát. Egy hónapot adott magának arra, hogy lakhatóvá tegye. Felmondta az albérletét. Még tartott a felújítás, amikor beköltözött. A lakást gyönyörűnek találta. A fa hatású járólapok, a fehér bútorok, a meleg, világos színű falak és a kényelmes fürdőszoba - mind az övé volt. Csak a nagyobb szobát rendezte be. A kisebb majd a gyereké lesz.

A hivatal munkatársai mindent rendben találtak, már csak várni kell, hogy sorra kerüljön, mondták. Újabb év telt el, és még mindig nem volt gyereke. A reménytelenség újra letaglózta, megint a hivatalba ment. Kérem, segítsen, mondta az ügyintézőnek. Már harmincnyolc éves vagyok. Lassan kifutok az időből.

Miért ragaszkodik az újszülött örökbefogadásához? Nem tudom. - mondta. Mindenki azt mondja...

A mindenki az nem maga! - nézett rá komolyan a nő. Ő meg csak hallgatott. Nem birok ki még egy karácsonyt gyerek nélkül, sírta el magát.

Több, mint kétezer gyerek várja, hogy magával karácsonyozhasson, mondta az ügyintéző. De hát ezt eddig miért nem mondta senki? De, mondtuk mi. Csak nézzen rá az adatlapjára, tolta elé. Fehér bőrű, szőke, újszülött. Ilyen örökbe adható gyerek nincs. Hát akkor, milyen van? - esett kétségbe.

Három - négy éves, vagy idősebb, és hát... koránt sem szőke...

Azt akarja mondani, hogy cigány?

Azt. Vagy beteg.

Át kell gondolnom. - menekült ki a szobából.

Egy hétig alig aludt. Mit szólnának a szülei, az ismerősei, a munkatársai egy cigány, vagy egy beteg gyerekhez. A hét közepén kezdett megérni benne a gondolat. Nem érdekli, ki - mit fog szólni. A gyerek az övé lesz. Újra felkereste az ügyintézőt.

Átgondoltam a javaslatát, mondta. Módosítom az adatlapomat. Mindegy, milyen a gyerek, akit a sors nekem szán, az enyém lesz. Talán jobb lenne, ha egészséges lenne, hiszen egyedül vagyok, de akármilyen, elfogadom, egy feltételem van. Azonnal akarom!

Az ügyintéző szóhoz sem jutott. Aztán megrázta a fejét. Idő kell, hogy elkészüljön a környezettanulmány az új lakhelyéről, minden egyéb már a rendelkezésünkre áll.

A dolgok ettől kezdve felgyorsultak. Már következő héten behívatták. Az ügyintéző öt gyerek adatlapját tette elé. Nézze át ezeket nyugodtan, mondta. Van ideje.

Egyenként vette a kezébe a lapokat.

Hat éves fiú. Egészséges, roma, elsős, kiegyensúlyozott. A fényképről huncut kisfiú nézett rá, homloka bal oldalán egy forgó miatt égnek állt a haja. Tudná szeretni ezt a gyereket, gondolta.

Nyolc éves lány. Gyönyörű, göndör, barna hajú. Mozgássérült. A szíve szakadt meg érte.

Négy éves fiú. Félvér, apja afrikai, viselkedési zavarokkal, de kiemelkedő értelmi képességekkel. Hófehér fogai villogtak kis barna pofijában. Akár ő is lehetne.

Két éves kislány. Down szindrómás. Édes és vidám.

Négy éves lány. Kiemelték a családjából, ahol kis híján éhen halt. Egészséges, átlagos értelmi képességű. A fényképen üres tekintetű, nyitott szájú riadt kis veréb nézett valahova a semmibe. Kezét a szívére szorította. Ő kell. El kell tüntetni sovány kis arcáról azt a reménytelen, üres kifejezést.

Választottam! - mondta az ügyintézőnek. Szeretnék találkozni a lányommal.

A kislány egy széken ült mozdulatlanul, két keze a térdén. Nem nézett senkire. Leült elé a földre, így ő volt az alacsonyabb. Szia! - mondta. A kislány lenézett rá, de nem szólt.

Akarsz játszani velem? - kérdezte. Semmi válasz. Megfoghatom a kezedet? A kislány a kezére nézett, megfordította, így most a tenyere nézett felfelé, ő meg ujját hozzáérintette és kicsit megcsiklandozta. A kislány elhúzta a kezét. Most ő tartotta oda a tenyerét. Te jössz! A kislány előre nyújtotta a kezét és ujjával megérintette. Jujjjj! kapta el nevetve, nagyon csikis vagyok. A kislány felemelte a másik kezét, hüvelyk ujját a szájába dugta, tenyerét kicsit előre tolta, ő meg újra megcsiklandozta. A gyerek arca már nem volt olyan mozdulatlan. Így játszottak vagy fél órán át. Akarsz az ölembe ülni? - kérdezte. A kislány nem reagált. Mellé ült és magához emelte. A gyerek ijedten kapott a szék után, amin ült. Amint az ölébe helyezte és átölelte, csak ült mozdulatlanul. Lassan simogatta a hátát, és a kislány végül elernyedt, hozzá dőlt. Így üldögéltek, ő ringatta a gyereket, dúdolgatott, aztán mennie kellett. A kislány minden érzelem nélkül követte a gondozónőt. Még kétszer találkoztak, és a második alkalommal a kislány visszanézett rá, amikor elvitték.

Másnap megkapta a gyerek iratait. Nem változtatta meg a keresztnevét, hiszen a gyerek már megszokta, nem akarta összezavarni a változtatással.

Fél év GYES jár neki, ez idő alatt kell, hogy összeszokjanak. De előbb még dolga van. A hivatalból egyenesen egy lakberendezési áruházba sietett. Kiságyat, szekrényt, polcot és színes szőnyeget vásárolt.

Aztán hercegnős ágyneműt. Babát és babaágyat. Egy plüss mackót és egy mesekönyvet. Felhívta az intézetet. Nem tudom, kell-e vinnem ruhákat? - kérdezte, vagy hogy van ez?

Nem kell ruhát hoznia, de vegyen váltás ruhákat, javasolták.

Hazafelé menet bevásárolt. Élelmiszert, gyümölcsöt, csemegéket. A feldíszített üzlet láttán átcikázott rajta az öröm. Advent van. Nem sokára karácsony. Nem lesz már egyedül.

Másnap kora reggel már az intézet előtt toporgott. Majdnem tíz óra volt, amikor végre meghozták a kislányt. Lekuporodott és kitárta a karját. Gyere! - hívta. A kislány tett néhány tétova lépést, aztán megállt és csak nézett rá. Hozzálépett, felemelte és magához szorította. Gyere, megyünk haza, mondta és megpuszilta a kicsi arcát. Felöltöztette, elköszöntek és kézen fogva ballagtak a villamos megálló felé. A kicsi érdeklődve nézegetett ki az ablakon, aztán megfordult az ölében és őt nézte. Én leszek az anyukád, mondta neki. Te vagy az én kislányom. Jó lesz? A gyerek csak nézett, aztán ujját a szájába vette, és a mellkasának dőlt. Ő meg sírással küszködve ringatta és simogatta.

Amikor leszálltak a villamosról és a ház felé indultak, egész úton magyarázott a gyereknek. Itt a játszótér, mutatta, itt fogunk játszani minden nap. Hintázunk és csúszdázunk. Jó lesz? A gyerek érdeklődve nézett, aztán ujjával a hintára mutatott. Most szeretnél egy kicsit hintázni? - kérdezte és a kislány bólintott. De csak egy kicsit, mert mindjárt ebédelni kell! - mondta.

A lakásban a kislány riadtan ácsorgott az előszobában, míg ő levetette a kabátját, majd levetkőztette a gyereket is. Ez a szobád, mutatta. Ez a Te ágyad. Ez meg a szekrényed. Ide tesszük a kabátodat. Ezek itt a Te ruháid, mutatta meg. A kislány az ágyra ült, megsimogatta a hercegnőt az ágyneműn, aztán a polcon lévő babát nézte. Az is a tied, leveheted, ha akarod. A kislány óvatosan fogta meg a játékot, magához szorította, aztán hozzá lépett, és az ölébe simult. Most megyünk és ebédelünk. A gyerek jó étvággyal evett, de eddig még egy szót sem szólt. Sem ma, sem az előző találkozások alatt. Kérsz egy pudingot? - kérdezte. A gyerek bólogatott. Mondd, hogy igen, kérek! A gyerek újra bólintott. Igen? - kérdezett újra. Ien! - súgta a kislány. Ügyes vagy! - dicsérte és elé tette az édességet és egy hercegnős kanalat. A kislány látható élvezettel kanalazta ki, aztán a kanál nyelén lévő mintára mutatott. Igen, ott is hercegnő van, mondta neki, és a kislány válaszolt. Ien!

A délután játékkal telt, este a kádban pancsoltak, a kislány az ő ágyában mesét nézett. Most megyek fürdeni, mondta és ő is a fürdőszobába ment. A kislány azonnal utána szaladt, megállt az ajtóban és várt. Megnézed, hogy tusol anya? - kérdezte. Ien! - válaszolta a kislány.

Ide adod a tusfürdőt? A kislány odaszaladt és felé nyújtotta. Köszönöm! A kislány vigyorgott.

Fürdés után lefektette a gyerekágyba, a kislány boldogan simogatta a mintákat. Mesélt neki, énekelt, jó éjszakát, köszönt el, megpuszilgatta, és a szobájába ment. Halkabbra vette a tévét és a gyerekszoba felé fülelt. Csend volt. Aztán valami neszt hallott. Kiugrott az ágyból, a gyerek hangtalanul sírt. Mi baj van? - térdelt mellé és a kislány átölelte a nyakát. Az ölébe vette és a saját ágyába fektette. Magukra igazította a takarót, hallgatta a kislány lélegzetét, ahogy álomba merült.

Korán ébredt. A kislány összegömbölyödve, a plüssfigurát ölelve aludt. Gyönyörködve nézte. Az enyém. - gondolta elérzékenyülve. Az én gyerekem. A konyhába ment, bekapcsolta a kávéfőzőt. A zajra a gyerek jelent meg az ajtóban. Jössz anya ölébe? Ien, mondta a kislány és a térdére kapaszkodott. Te is kérsz egy pohár kakaót? Ien. De akkor át kell ülnöd a saját székedre, mutatta és a kislány azonnal engedelmeskedett. Elővette a kávés csészéjét, és két bögrét. Melyiket kéred? A virágosat, vagy a pöttyöset? A kislány a virágosra mutatott. Ő meg újra kérdezte. A virágosat vagy a pöttyöset? Viág. - mondta végül a kislány. Okos vagy! - dicsérte. Kakaót készített, vajas kenyeret kent, reggeliztek, aztán beágyaztak és felöltöztek. Most vásárolni megyünk, mondta. Kevés ruhád van. Veszünk nadrágot és pulóvert, meg bugyikat és zoknit. Jó? Jó! - mondta a kislány. Alakul ez, örvendezett.

Egész délelőtt vásároltak és bámészkodtak. Folyamatosan beszélt a kislányhoz. Sokszor kérdezett, és időnként sikerült is egy szavas válaszokat kapnia. De elégedett volt ezzel. Délután a lakótelepi piacnál vásároltak, a kislány láthatóan élvezte, megtapogatta a zöldségeket, zacskóba rakta a krumplit, csodálta a karácsonyi bóvlikat. Vegyünk? - kérdezte. Vesz! - egyezett bele a kislány. Este a gyerek megint mellette aludt el. Nem bánta. Majd lesz még ideje a saját szobáját belakni, most az a fontos, hogy biztonságban érezze magát. Nagyon élvezte ezeket az összebújós éjszakákat, a közös ébredéseket. Már megszokott útvonalon jártak. A játszótér, a szupermarket, a kispiac volt a fő célpont, de néha villamosra szálltak és a plázába is elmentek. Mesekönyvet és társasjátékot vettek. Meg ünneplő ruhát.

Karácsony előtt néhány nappal megvették a fenyőfát, aztán a díszeket, a szaloncukrot. Titokban csomagolta az ajándékokat, együtt sütötték a kekszet, a kislány buzgón szaggatta a fenyő és harang alakú süteményeket, a széken térdelve tapicskolt a töltött káposzta töltelékében, egy sámlin állva mosta a zöldséget a mosogatónál. Csak a beszéd nem haladt még mindig. Csak mutogatott, és egy-egy szót mondott. Az intézeti pszichológus azonban nem aggódott. A kislány gyönyörűen fejlődik, mondta. Éled a bizalma és végül is beszél... Nem kell sürgetni. Vigyem logopédushoz? - aggódott. Nem kell, csak szeressék egymást, játsszanak, minden rendben lesz.

Szent este napján feldíszítették a karácsonyfát, ebédre várta a szüleit, hogy megismerjék végre az unokájukat. Ma vendégünk lesz, jön a nagymama és a nagypapa, magyarázta a kislánynak. A két idős ember azonnal a szívébe zárta a kislányt, Te vagy a mi kis unokánk, mondták neki. Nézd csak, ez a tied, odatesszük a fa alá, és ebéd után majd kibonthatod. A kislány izgatottan szaladgált, a nagyszülőket kezüknél fogva a szobájába vonszolta, megmutatta a szekrényben a ruhákat, az ágyneműt, a játékait és a könyveit. Ez mind a Tied? - álmélkodtak. Ien! - bólogatott a kislány. Vidáman ettek, a gyerek lelkesen mutatta a kekszet. Én! - mondta. Nahát, ezeket te csináltad? Ien! Kibontották az ajándékokat, a kislány azonnal a szőnyegre hasalt és nekilátott a kifestőnek, aztán a mesemintás kockákból próbálta a képeket kirakni, láthatóan jól szórakozott. Délután a nagyszülők hazaindultak. Máris? - kérdezte. Tudod, apád nem szeret sötétben vezetni. Tudom. Álltak a kocsi mellett, integettek, amikor elindult, és a kislány megszólalt. Papa vezet? Igen, mondta ő nevetve. Nem sötétben? Nem. Még kicsit csúszdáztak a játszótéren, aztán hazaballagtak. A kislány nevetve ugrált, amikor a karácsonyfán felkapcsolták a fényeket, kibontotta az utolsó ajándékot, a babakonyhát. Fürdés után az ölébe vette a kislányt és énekelt neki. Anya nagyon szeret Téged, mondta neki. A kislány hozzáfészkelődött, hüvelykujját a szájába vette és szinte azonnal elaludt. A párnára fektette, még olvasott egy keveset az éjjeli lámpa fényénél, aztán az ő szemei is lecsukódtak. Érezte a kislánya illatát, hallotta a szuszogását, boldog vagyok, gondolta.

Anaaaa... Egy kis kéz simogatta az arcát. Elmosolyodott. Felébredtél, Kicsim? Ien. De anya még álmos... Nem! Kakaó! - mondta a kislány és a konyha felé szaladt, meztelen talpacskái csattogtak a járólapon. Húzz papucsot, kiáltott utána, megfázik a lábad.

Felült az ágyban. Végig nézett a karácsonyfa körül szétszórt játékokon. Végre, igazi karácsonyom van! - sóhajtott és a kislánya után ment. A virágosban kéred, vagy a pöttyösben? - kérdezte. Pöttös! - jelentette ki a gyerek lábával kalimpálva. Kekszet rakott egy tányérra. Reggeliztek.

Ez volt az első karácsonyuk.