Karácsonyi történetek - A gyászolók

Mit parancsol? - tette fel a kérdést a hentespultban álló fiú, valószínűleg nem először, az ingerült hangból itélve. Tíz darab csirkecombot legyen szives. Míg a fiú egy zacskóba hajigálta a húst, a levescsontokat nézte. Ebből is kérek egy kilót, mutatott rá. Aztán a kenyeres állványhoz tolta bevásárlókocsit, kell három kenyér, a hűtőpultnál tejet és margarint pakolt a kocsiba, gyors számolás után még levett tíz tojást és beállt a pénztárhoz. Sorban állva gondolatban végig pergette az elkövetkező napokat. Ma szent este van. Bableves lesz és mákos guba. Mint a szülőföldjén a nagymama idejében. Azt mondta a családnak, hogy visszatérnek a régi hagyományokhoz, de nem csak ez volt az oka. Hanem a pénz. A gyerekek rendesek voltak, úgy tettek, mintha elhinnék. Desszertnek bundás almát készít. Közben megfőzi a töltött káposztát karácsony első napjára, és majd a csontból a levest. Grízgaluskával, mert az kiadós. Négy tojásból süt piskótát, van még egy meggybefőttje, abból szór bele pár szemet. Másnapján megeszik a maradék levest, megsüti a csirkecombokat, krumplipürét ad hozzá, és a maradék befőttből mártást. Nincs se karácsonyfa, se ajándék. De az nem is érdekelné, csak gondolkozni és álmodni ne kellene. A szalagra pakolta az árucikkeket, fizetett, és a két tömött szatyorral a kispiac felé igyekezett. Krumplit vett és zöldségfélét a levesbe.

Egy hajléktalan összekötözött fenyőágakat árult.

Mennyiért adja? - kérdezte.

Az ember ránézett. Tekintete végigsiklott sápadt arcán, fekete kabátján, és ruháján. Kije volt, kérdezte, olyan mindentudó tekintettel.

A lányom, suttogta, és érezte, hogy a könnyek elöntik a szemét. Az ember felvette az egyik, csomóba kötött fenyőágat és felé nyújtotta.

Ajándék.

Nem fogadhatom el, mondja meg, mennyi az ára.

Mondom, ajándék, lengette felé a csokrot az ember, ne kéresse már magát, tartsunk össze.

Hát jó, mondta, köszönöm a gyerekek nevében is.

A piros lámpánál egy percre lerakta a nehéz táskákat, eligazította a fenyőágakat. A liftben már reszketett a lába. Erőtlenül nyomta meg a csengőt, a férje szinte azonnal felrántotta az ajtót, már azt hittem, valami bajod történt, mondta, miközben elvette a csomagokat, mondtam, hogy megyek én! A fejét rázta, kellett már, hogy kimozduljak, lihegte. Betámolygott a nagyszobába és lerogyott a fotelba. Még a kabátot sem vetette le. A pici gyerek szaladt be. Anyaaa! - kiabálta és az ölébe mászott. Meleg szeretet öntötte el. Szia kicsikém! - szorította magához. Várj, levetem a kabátomat. A gyerek a hüvelykujját szopva az ölébe fészkelődött, fejecskéjét a mellére hajtotta. Így ültek, aztán a kicsi ráemelte a szemét. Énekel? - mondta kérő hangsúllyal. Jaj, csak ezt ne... gondolta, mégis bólintott. "Egyszer volt, hol nem volt egy ici-pici házikó..." kezdte énekelni lassan, halkan, és érezte, amint a gyerek szája mosolyra húzódik a mellén. Aztán az ismétlődő versszakok mindig gyorsabbak és hangosabbak lettek, míg végül már mindketten nevettek. A kicsi lekászálódott az öléből és a gyerekszoba felé iramodott, ő meg a konyhába indult. Az ajtónál megtorpant. A férje az asztalra támaszkodva állt, válla remegett a hangtalan sírástól. Megrendülten nézte. Mióta hazajöttek a kórházból, egyedül, az elsőszülött lányuk nélkül, egy táskában hozva az elárvult könyveket, kabalákat, nem látta a párját sírni. Egymást átölelve zokogtak, a férfi a karjában ringatta, meg kell nyugodni, hadarta, megijed a kicsi, és mindjárt jönnek a nagyok is... Igen.

Vizet locsolt az arcába, a férfi cigarettára gyújtott, az ablakon fújta ki a füstöt, pedig már évekkel ezelőtt leszokott... Mélyeket lélegeztek. Na? - fordította az arcát a férje felé. Nagyon látszik? Nem, jó lesz, mondta a férfi és felrakta a szemüvegét. Fogjunk hozzá.

Bekeverték a töltött káposztát, felrakták a levest, összeállították a mákos gubát, feldarabolták a csirkecombokat. Mi lenne, ha levágnám róla a farrészt, és megfőznénk a két ünnep között paprikásnak? - kérdezte a férje. Jó ötlet, mondta, majd pirítok hozzá tarhonyát. Kinézett az ablakon, a kereszteződésen túl, a lámpánál meglátta a nagylányát, amint az óvodás kezét fogva várták a zöld jelzést. Az ikreknek is jönni kell rögtön. Végignézett az apró konyhán. Mindjárt kész a leves, a mákos guba a sütőben, a káposzta a hátsó lángon pöszörög, a bundás alma és a holnapi desszert előkészítve. Készítek egy forró almateát gyömbérrel, mindjárt itt vannak a gyerekek, határozta el, lazítsunk egy kicsit. Míg az ital készült, belesett a gyerekszobába. A kicsi a szőnyegen ült, férje vele szemben hasalt, és autókat tologattak elmélyülten. Van öt percem, gondolta és leült. Végig nézett a lakáson. Az ő szobájukban állt a kiságy, egyelőre nem okoz gondot, de néhány hónap múlva már más megoldást kell találni a helyzetre. Az előszoba-szekrény helyén a férje által készített, keskeny emeletes ágy az ikreknek, alatta fiókos szekrények, a gyerekszobában a nagylány és az óvodás ágya és három íróasztal. Másnak nincs is hely. Az egész lakás nincs ötven négyzetméter. Jövőre az óvodás is iskolába kerül, kellene egy íróasztal neki is, és a kiságyból készült heverőt is kinövi hamarosan, neki meg fogalma sincs, hogy fognak elférni.

A régi házukra gondolt. A szépen berendezett gyerekszobákra, a hatalmas étkezőre, a tágas nappalira. De kellett a pénz. Az állam nem támogat minden gyógymódot, és ők megkisérelték a lehetetlent is. Eladták a házat, az autót, hogy az elsőszülöttjük minden kezelést megkaphasson, ami elérhető.

Kulcs csörgött a zárban, a gyerekek beözönlöttek a lakásba. Az ikrek egymás szavába vágva beszéltek, a nagylány a szobába ment, táskáját az íróasztalára tette, az óvodás hozzá szaladt és az ölébe mászott. Ugyanúgy, mint a pici. Mostanában őt utánozza.

Tálcára rakta a bögréket, gyertek, kiabálta. Mindenki az almateát szürcsölgette, a nagylány meglátta a fenyőágakat. Feldíszítjük? - kérdezte. Igen, majd előszedjük a díszeket... - kezdte. NEEE! - a lány hangja olyan kétségbeesetten csengett, hogy a gyomra görcsbe rándult. Oké, majd kitalálunk valami mást. Végül csak befújták csillámporral, és egy vázába állították.

Ebben a lakásban nem tudtak megteríteni. A nagy étkezőasztal nincs is már meg. Nem is tudnák hova tenni. Minden széket áthordtak a nagyszobába, és a tányért a kezükben tartva ették a bablevest. Csak a pici ült az etetőszékében. A mákosguba mindenkinek ízlett, és a bundás-fahéjas alma volt a csúcs.

Játsszunk valamit? - kérdezte a férje. Mire gondolsz, apa? Dominó? Elejében csendben játszottak, aztán a gyerekek már nevetgéltek. Hála istennek, gondolta.

Mikor a gyerekek lefeküdtek, ők összepakoltak a konyhában. Az ikrek már mélyen aludtak, a nagylány magzati pózban kuporgott, keze a takarót szorította, az óvodás nyugtalanul forgolódott. Feküdjünk le mi is, súgta a férje. Felállította a paravánt, hogy az éjjeli lámpa fénye ne zavarja a picit, amíg a lefekvéshez készülődnek. Az ágyban egymáshoz simultak. Érezte, hogy a férje kívánja, és ő is fel akart oldódni a szerelemben, de mióta a lányuk meghalt, nem szeretkeztek. Sikításra riadtak fel. A férje ért elsőnek a gyerekszobába. Az óvodás ült az ágyában, alatta tócsa, anyuuuuuu, sikította, és ő a karjába szorította. Te is meghalsz? - kérdezte a gyerek zokogva. A nagylány szájára szorított kézzel ült az ágyán, az ikrek az emeletes ágy alsó fekhelyén kuporogtak sírdogálva. Gyertek, mondta, és az óvodással a karjában a szobájukba ment. Mindenki a nagy franciaágyon ült takarókba burkolózva. Az óvodás az ölében pihegett, a pici az apja karjában cumizott, a három nagy a falnak támaszkodva nézett maga elé. Nagyon hiányzik! - törte meg a csendet a nagylány. Korban ők álltak egymáshoz legközelebb.

Amikor utoljára beszéltünk, azt mondta, nemsokára elmúlnak a fájdalmai. Becsapott.

Nem csapott be, mondta az apjuk, hiszen már nem fáj neki semmi.

De nem látjuk többé, sírdogáltak az ikrek.

Igaz. A szemünkkel nem látjuk, de tudjátok, hogy akit nem felejtünk el, az itt él velünk és bennünk, mondta nekik.

De én azt akarom, hogy hazajöjjön, az óvodás hangja hisztérikus volt. Azt akarom, hogy itt legyen.

Ha rá gondolsz, akkor az olyan, mintha itt lenne, próbálta megnyugtatni.

De én látni akarom! - Már minden gyerek keservesen sírt.

A férfi óvatosan letette az alvó picit a franciaágy közepére és a szekrényhez lépett. Kivette a fénykép-albumokat és az ágyra tette. Kinyitotta. Nézzétek, itt van. Velünk van.

Lapozgatták az albumot.

Ez akkor készült, amikor az állatkertben voltunk, mondta az egyik iker. Milyen duci voltál, nézett a nagylányra. De Ő szép volt. Szerettem a haját.

Igen, neki volt a legszebb haja.

Tovább lapoztak. Ez meg a kompon készült, mondta nagylány. Az én pólóm van rajta! Mindig elcsórta! - elmosolyodott.

Ez meg az én kendőm, ismerte fel az egyik iker. Mindenkitől csórt! - Nevettek.

Ez meg az évzárón készült. Mindig kapott könyvet.

De csak a sportért!

Ezen már én is rajta vagyok, mondta az óvodás. Ezen már a pici is, mondta az apjuk. Ott van anyu hasában.

Hűűű, itt milyen mérges.

Mert elvetted a sütijét!

Hát miért nem ette meg. Aszittem már nem kell neki.

Persze... Te mindig azt hiszed! - a gyerekek egymás szavába vágva nevettek.

A lakodalmi kép!!! Az nagyon jó buli volt.

Szépek voltunk a koszorúslány ruhában, ugye anyu? De Ő nem akarta feltenni a fejdíszt!

Mindig a hajával volt kiakadva. Hogy összekócolódik.

Egyszer le akartuk vágni titokban, emlékszel? - mondta az egyik iker. Csak, hogy bosszantsuk. De aztán meggondoltuk magunkat.

Mert féltetek, hogy bünti lesz.

Itt meg a picit ringatja! Ez nem is olyan régen volt... És a baba meg lehányta!

Ő meg sikítozott.

Már féktelenül nevettek...

Lassan elfogytak az albumok. A gyerekek elcsendesedve ültek. Az óvodás is elaludt, a pici mellé fektették.

A nagyok tovább beszélgettek. Emlékszel? - kérdezgették, és régi történeteket idéztek. Lassan mindenki elaludt, egymáshoz bújva szorongtak a szülői ágyon.

A falhoz támaszkodva ült az ágy sarkán. A családját nézte. Már soha nem lesznek úgy együtt, mint régen. Már semmi nem lesz olyan, mint volt.

Szívének egy darabja szakadt ki, amikor a legnagyobb lánya, az elsőszülöttje már nem vett levegőt többé. Megszünt a zihálás, ritkult a lélegzet, aztán az arca mozdulatlanná vált. Ő meg csak ölelte, mert a teste meleg volt, nem hitte el, hogy már nem él. Azt gondolta akkor, a beszűkült tudatával, hogy amíg melegíti, addig még semmi sem végleges. Próbálta minél nagyobb felületen a testéhez szorítani, mert érezte a hűlő bőrt, és meg akarta állítani a folyamatot. A főnővér jött, most már el kell engednie, kedves, mondta. Eljött az idő. Kivették a karjából, hordágyra emelték és kigurították a szobából. Érezte a karjában a tű szúrását, a nővér hangját valahonnan távolról. Tud menni? Nem szédül? - kérdezgették. A férje a folyosón ült és hangosan zokogott. Utálta érte. Tud sírni. Ő már napok óta nem tudott. Üvölteni, ordítani, azt tudott volna. A következő napokból alig emlékszik valamire. Apja intézte a temetést, nekik már egy vasuk sem volt. A férje folyton sírt és őt ölelte, térj magadhoz, rimánkodott. Ne tedd ezt velem. Egyél. Ő meg, hogy megnyugtassa evett valamit. Aztán azonnal kihányta. Legalább igyál! Forró leves, csak egy fél bögrével! Anyja a gyerekeket etette, vigasztalta. Rémlik a temető, meg a virágok, hagyjon békén mindenki, gondolta.

Egymás után morzsolta a napokat. Szinte nem is élt. Ült a szobában egész nap. Hogy lehet az, hogy minden megy tovább? Állandóan a temetőbe akart menni. De nem ment, mert elviselhetetlen volt a gondolat, hogy ott van, a föld alatt, és ő nem tehet semmit.

Az óvodás felsírt, gyorsan mellé heveredett, magához ölelte. Anyuuuu, motyogta a gyerek és belekapaszkodott. Megpuszilta meleg kis öklét. Majd az arcát, a haját. Élni kell. A gyerekek miatt, és a férje miatt, és a szülei, testvérei miatt. És az élet miatt. Amit a lánya annyira szeretett.

Elnyomta az álom. Elgémberedve ébredt. Férje az éjszaka folyamán a fotelba költözött, lába előre nyújtva, feje hátra billent. Óvatosan megsimogatta, úgy ébresztette. Még alszanak? Aha! A konyhába mentek, bekapcsolták a kávéfőzőt. Felteszem a levest főni, mondta. Ráérsz még... A férfi az ölébe húzta. Arcát a két kezébe fogta és lágyan megcsókolta a száját. Szeretlek. Hozzásimult, átölelte a derekát. Én is. Nagyon. Az ajtóban megjelent az óvodás. Anyuuuu, veled akarok aludniiiii... Megyek! - mondta. Megpucolod a zöldségeket? - kérdezte a férjét. Ühüm. - bólintott a férfi miközben csészéjébe öntötte a maradék kávét. Csak pihenjetek.

Mozdulatlanul feküdt az ágy szélére szorulva. Körülötte a gyerekei. Úgy érezte, az éjjel valami megváltozott. Valami elkezdődött. Remélte, hogy a gyógyulás az. Dél körül felkelt. A gyerekek még mindig aludtak. Azóta, most először nyugodtan és mélyen. Férje egy hokedlin kuporgott. Birtál aludni egy kicsit? - kérdezte. Nem. A grízgaluska rád vár, mondta a férje, az nekem sose sikerül. Ébredeznek, fülelt a szoba felé. Megnézem őket. A picivel a karján jött ki. Nagy cuppanós puszikat nyomott az arcára, a gyerek meg vigyorgott. Aztán az ikrek jöttek ki, van kakaó? - kérdezték egyszerre. Megyek a fürdőszobába, szólt be a nagylány. Már mindenki egyszerre beszélt, bekapcsolhatom a tévét? - kérdezte az óvodás. Mesét akarok nézni.

Későn ebédeltek. Jó lett a leves, dicsérte a férjét. A gyerekek bólogattak. Ügyes vagy, apu! Ebéd után az ikrek az alsó ágyra húzódtak, valami képregényt nézegettek, a nagylány az ágyán ült törökülésben és zenét hallgatott, az óvodás a szőnyegen elmélyülten legózott, a pici délutáni álmát aludta. Gyere, húzta az ágyra a férje. Bújj hozzám. Ölelték egymást. Élvezte a férje érintését. A férfi keze a hátát simogatta. Vissza akarlak kapni, súgta a plafont nézve. A feleségemet akarom. Jól estek a szavak, kuncogott. Ebben a lakásban szinte kizárt, hogy legyen némi magánéletünk. Hát ezaz!

Van egy ötletem, hogy mit tehetnénk. Ez a lakás nagyon kicsi az öt gyereknek és nekünk. Házra soha nem lesz már pénzünk, adjuk el ezt, és vegyünk egy nagyobbat. Az ikrek már kinövik a rövid, keskeny ágyakat, és az óvodásnak is kellene egy rendes ágy. Adjuk el, vegyünk fel kölcsönt és cseréljük nagyobbra. Legalább három gyerekszoba kell és egy felnőtt szoba. Meg egy normális konyha. Ott majd a gyerekek is megnyugszanak. És mi is. Jó lesz... Jó...

Lecsukódott a szeme. Aludj, nyomott puszit a férfi az orrára, aztán nagyot sóhajtott. Az óvodás ma bekapcsolta a tévét. A nagylány zenét hallgatott. Mi meg tervezgettünk, gondolta. Gyógyulunk. Lassan visszakapaszkodunk az életbe... Ami soha nem lesz már a régi. De mégis, ÉLET...