Karácsonyi történetek

A Beteg, az Orvos és a Donor

A beteg

A feldíszített fa már napok óta ott állt a nővérpult sarkában. A múlt hónapban még reménykedett benne, hogy az ünnepekre hazamehet, de ahogy teltek a napok, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy ebből nem lesz semmi. Délután egymás után jöttek a családtagjai. Elsőnek, mint mindig, a férje érkezett, aztán a fia a kisebb unokával, majd a lánya, megint a veje nélkül, kissé hallgatagon. Valami nincs rendben, érezte, de mondani nem merte. Kicsit mindig idegenkedett a vejétől. Nem komoly ember, mondta időnként a férjének. Aztán elmentek, csak a férje maradt egészen az utolsó villamosig. Ez az első karácsony 30 éve, amit nem tölthetnek együtt. Pedig lehet, hogy ez az utolsó is egyben. Meghozták a vacsorát, de szinte senki sem nyúlt hozzá, mindenki az otthonról hozott finomságokkal volt tele. Ő sem volt éhes, csak a narancsot vette el. Az éjszakás nővérek harsány tréfálkozással próbáltak némi vidámságot lopni a túlságosan elcsendesedett kórtermekbe. Szent este volt. Néhányan kicsoszogtak, és a tévé elé ültek, mások olvastak, és volt, aki kért egy altatót, és már aludt is. Csendesen feküdt. Tavasszal még úgy tünt, teljesen egészséges. A betegség lopva, a tüneteket csak meg-megvillantva árasztotta el a testét. Mire felfigyelt a változásokra, már teljesen legyűrte. Először azt gondolta, minden jól megy majd, felkerült a várólistára, hetenként járt kezelésre több más emberrel együtt, beszélgettek, viccelődtek, mint egy klubban. Még élvezte is, hogy végre nem kell dolgoznia, de a kezelésekre egyre gyakrabban volt már szüksége és a várólista még hosszú volt. Felmerült, hogy a családból valaki lehetne donor, de ő tiltakozott, nem, senkit sem akar veszélybe sodorni. Vár a sorára, és a sorsára. Aztán már csak a kórházban volt biztonságban. Az orvosok gondterhelt tekintete a vizitek alatt, az egyre gyakoribb rosszullétek jelezték, hogy állapota mennyire romlik. Ma már fel sem tudott kelni, a nővérek az ágyban mosdatták le, de családjának nem mondta el. Ülő helyzetbe tornázta magát mire megérkeztek, nem akarta, hogy az ünnepeket aggódással töltsék. Tíz óra felé az éjszakás nővér végig szaladt a kórtermeken, maga még nem alszik négyeske? - mosolygott rá. Adjak valamit, hogy pihenni tudjon? Beletörődve bólintott, a fiatal lány az infúzióba nyomta a gyógyszert, mindjárt hat, mondta kedvesen.

Reggel mintha jobban lett volna. Kiült az ágy szélére, de émelygés tört rá, homlokát kiverte a verejték, megint a nővérek segítségére szorult. Amikor megérkezett a férje, egymásra néztek, nem kellettek szavak. Ez már a vég, ha valami csoda nem történik. Kicsit beszélgettek, az infúzió kis könnyebbséget hozott, kerekes székbe ültették, férje kitolta az aulába, nézték a csatakos, kopár kertet, várták a gyerekeket. Az unokák csacsogtak, a felnőttek erejüket megfeszítve próbáltak vidámnak látszani. Egész nap nem hagyták egyedül, késő délután volt, mire mindenki hazament. Nem birt enni, aludni akart, végtelen gyengeség gyűrte le, a kezét sem tudta felemelni, hogy csengessen a nővérnek. Már azt se bánta volna, ha nem ébred fel többé. Halálosan elfáradt a színlelésben. Úgy érezte valami hideg masszába süllyed. Aztán valaki kiabálni kezdett, nővérek futottak, az ügyeletes orvos hajolt fölé, átvitték egy kisebb, egy ágyas szobába. Egy idegen orvos jött, aztán még egy, fiús kis doktornő sietett be az ajtón. Nem értette a latin szavakat, de látta az arcukon a feszültséget. Gépekre kötötték. Felkészült. Itt az idő. Mindig azt gondolta, szerettei körében szeretne meghalni, de most örömmel gondolt arra, hogy ők nyugodtan alszanak, nem kell, hogy lássák, amint eltávozik. Éjfél körül arra ébredt, beteghordók matattak körülötte. Pszt! - suttogta az egyik, az előkészítőbe visszük. Már elküldtek a professzor úrért is. Sietve tolták a liftbe, vidáman és energikusan mosolyogtak rá. Izgul? - kérdezte a srác, a szerv már a műtőben csak magára vár. Ő meg nem is értette, hogy miért kellene izgulni. Már az előkészületek zajlottak, mire felfogta, hogy mi is történik vele. Ma megkapja az új szervet, és az esélyt az új életre. Felélénkült, mindent tudni akart, kérdezett, idegeskedett, sírt. Aztán meghallotta a főorvos baritonját, ne izguljon szépasszony, tréfálkozott, megveregette a kezét, megyek és díszbe vágom magam a tiszteletére. Betolták a műtőbe, az altatóorvosnő felülről nézett rá, szeme mosolygott, megveregette az arcát, szép álmokat, mondta kedvesen, a műtét után találkozunk. Becsukta a szemét, mindjárt elaltatnak, gondolta, hallotta a körülötte tevékenykedők hangját, várt. Mi lesz már, türelmetlenkedett, miért nem altatnak már, és kinyitotta a szemét. Megdöbbent. Nem a műtőben volt. Kissé elfordította a fejét, két nővér tevékenykedett mellette. Elmaradt a műtét? - kérdezte erőtlen hangon. Miért maradt volna el? - kérdezte a nő nevetve. Minden jól ment, már itt volt a családja, beszéltek a professzor úrral. Ekkor kezdte érezni a hasában, hátában a feszítő, lüktető érzést. Fájdalmai vannak, állapította meg a nővér, rögtön hozok valamit. Teljesen összezavarodott. Úgy zajlott le a műtét, hogy észre sem vette. Ilyen lehet az elmúlás, csak nem ébredünk fel belőle, elmélkedett, aztán hirtelen újra sötétségbe zuhant.

Amikor újra felébredt, már más ápolók sürögtek körülötte. Jó reggelt, köszöntek rá, hogy érzi magát? Próbált mondani valamit, de torka nem engedelmeskedett. Ne ijedezzen, nyugtatta a nővér, az intubálás miatt érzékeny még a légcsöve néhány napig, de ez természetes. Fürge kezekkel mosdatták, kötözték át, még meg is fésülték. Na, most már várhatja az udvarlóját, tréfálkozott a fiatalabb, ő meg elmosolyodott. Arra ébredt, hogy orvosok állják körül. Az operáló orvosa kedélyesen kacsintott rá. Na, táncolunk holnap? - kérdezte. Holnap? Mi van holnap? Hát szilveszter napja! Megrettenve nézett rá. Hát hol voltam én egy hétig? Akadt egy kis bonyodalom, mondta a doki, de áthidaltuk. Már minden rendben van. Ma levisszük az osztályra, aztán jöhet a család. Felélénkült. Már alig várta, hogy lássa őket.

Két ágyas kórteremben helyezték el, egy fiatal lány mellé, aki a fülesén keresztül folyton zenét hallgatott és a telefonját nyomogatta. Az ebédet a menye hozta. Ezt furcsállotta egy kicsit, azt hitte a lánya jön majd először. Újra felrémlett előtte a sápadt arca, feszült, fájdalmas tekintete. Mi lehet, amit neki nem mertek elmondani. Talán válnak? Vagy a gyerekkel van valami? Amikor a férje megérkezett, azonnal kérdőre vonta. A férfi zavartan magyarázott, mindjárt jön az egyszem lányod, próbált vicceskedni, de ő már biztos volt benne, hogy valamit titkolnak. Lánya aznap csak késő délután érkezett meg a kislánnyal, aki előtt nem akart kérdezni. A gyerek érdeklődve nézelődött, rápislogott a szobatársa tabletjére, az ágy szélére kapaszkodott. Mikor megyünk már vissza apához? kérdezte, mire a lánya zavarba jött. Mindjárt, csak légy türelmes, hadarta. Megyünk, anyukám, látod, nem birok vele... Sietve köszöntek el. Nem értette, mi történhetett.

Másnap már jobban érezte magát, ebéd után kiült az ágy szélére, sétálhatnánk egy kicsit? - kérdezte a nővért. Végig mentek a hosszú folyosón. Nagyon ügyes, dicsérte a nővér, ha nem szédül, sétálhat egyedül is. Visszasétált, és a keresztfolyosón a másik irányba indult. Már éppen megfordult volna, amikor a csapóajtó másik oldalán a nászasszonyát pillantotta meg, amint sietve bement egyik kórterembe. Az milyen osztály ott, kérdezte a nővért. Az a férfi részleg. Át lehet oda menni? Hát persze, ha elég erősnek érzi magát. A kórterem ajtajában döbbenten állt meg. Az ágy szélén a veje ült pizsamában, éppen levest kanalazott. Mindenki ott volt. Férje, lánya, unokája. Jaj, Anyu... fakadt sírva a lány. Nem akartunk még ezzel stresszelni. Ráértél volna még megtudni... Mit? - kérdezte értetlenül. Hát ő volt a donor, mondta ki férje végül, a vejére mutatva, ő meg úgy érezte azonnal elájul. Helló Mami, vigyorgott a veje, most már meg nem szabadul tőlem ebben az életben... A többiek felszabadultan nevettek, neki meg potyogni kezdtek a könnyei. Szia kisfiam, mondta ki végre igazi érzésekkel.

Az orvos

Pár napja már érezte, számított rá, hogy baj lesz. Beszélt a családdal, elvégezték a szükséges vizsgálatokat. Minden rendben volt, csak a donor miatt aggódott egy kicsit. A fiatalember elég lazán vette a részletes, minden lehetőségre kiterjedő tájékoztatást, ami kicsit ingerültté tette. Ez komoly dolog fiatalember, próbálta megvilágítani a helyzetet. Ezt később nem lehet visszavonni. Tisztában vagyok vele, komolyodott el a férfi. De én annyira szeretem a feleségemet és a kislányomat, hogy bármit megtennék értük. Ha ez az ára a boldogságuknak, hát legyen. Szeme eltökélten villogott. Az orvos végignézett rajta. Kopott csizma, farmer, bőrdzseki, kendővel lekötött hosszú haj, felső karján tetkó. Farkas szemet néztek. A kislány az apja ölében fészkelődőtt, a férfi puszit nyomott a fejebúbjára. Én készen állok.

Szenteste már éppen a vacsoránál ültek, amikor megcsörrent a telefon. Még mielőtt felvette volna, már tudta, mi történt. Főorvos úr, a négyes beteg állapotában.... hallgatta az ügyeletes orvos szakszerű tájékoztatását. Jól van, mondta, egy órán belül bent leszek, a mentők menjenek a donorért. Kiadta az utasításokat. Felesége és a fiú kíváncsian fülelt. Bekövetkezett? Be. Mondta ő. Nem lehet tovább várni. Bíztunk benne, hogy lesz donor a szervbanktól is, de még egy napot nem fog kibirni a beteg. Beviszlek, mondta a felesége, legalább addig is együtt vagyunk. Jó! Örült meg a doktor. Még egy éve sem voltak házasok.

Azt hitte, soha nem fog megházasodni, a gyógyításra koncentrált, a nők nem játszottak nagy szerepet az életében. Mire ráeszmélt a család hiányára, már elmúlt negyven éves. Anyja-apja addigra beletörődött, hogy unoka nélkül maradnak.

Aztán tavaly, éppen az advent első napján belefutott a szerelembe. Fiatal, 15 éves fiú volt a beteg, akihez konzultációra hívták. Vesedaganat. A biopszia eredménye szerint rosszindulatú, azonnal el kell távolítani, és meg kell kezdeni a kezeléseket. Tájékoztatni kell a szüleit. A kórteremben a fiú ágya mellett negyven év körüli nő ült. Sápadt volt és csapzott, szeme könnyben úszott, de próbált összeszedetten viselkedni, hogy ne ijessze meg a gyereket. Száz ilyen anyát látott már, de most úgy érezte, meg kellene ölelni és vigasztalni, nem tudja nézni a szenvedését. A nő fegyelmezetten vette tudomásul az orvosok döntését, a fiú - talán az anyja magtartásából erőt merítve - azonnal elfogadta a műtéti megoldást, másnap már az előkészítés zajlott, az események gyorsan követték egymást.

A nő a műtőig kisérte a fiút. Megvárlak itt, mondta neki, a doktor ezt is ezerszer hallotta már, de most valahogy jelentősége volt számára ezeknek a szavaknak. Amikor a sikeres beavatkozás után kijött a műtőből, az anya tényleg ott ült, ölében kis laptop, elmélyülten verte a billentyűket. Elnézést, mondta, dolgoztam. Muszáj volt a gondolataimat elterelni, mert már kezdek becsavarodni. Nekem senkim sincs a gyermekemen kívül. Az orvos elmosolyodott. Már minden rendben van. Eltávolítottuk, amit kellett. Nem találtunk áttéteket. Az utókezelés csak a teljes biztonságot szolgálja majd. Komolyan? - csillant fel a nő szeme, és az orvos nyakába borult. A váratlan mozdulattól megtántorodtak, az orvos átfogta a nő derekát, aztán zavartan húzódtak el egymástól. Mi van? Többször ölelték már meg hálás hozzátartozók, de eddig egy sem váltott ki belőle ilyen érzéseket. Most a megfigyelőbe viszik a fiút, tért vissza sietve a témára, dél körül már az osztályra kerül, nincs szükség intenzív kezelésre. A nő megkönnyebbülten mosolygott. Mindent köszönök, mondta hálásan, ő meg ezután nem tudta kiverni a fejéből többé. Bármikor látogatta meg a fiút, az asszony ott ült az ágya mellett. Vagy dolgozott a laptopján, vagy sakkoztak, egyszer még filmet is néztek, a füles egyik szára az anya, a másik a fiú fülében volt. Meghatotta ez az összetartozás. Talán a harmadik napon történt, hogy a nő bekopogott az orvosi szoba ajtaján. Komoly beszélgetésnek indult a fiú állapotáról, aztán, ahogy az asszony kezdett megnyugodni, más témák is felmerültek. Kiderült, a nő egy informatikai cégnél dolgozik, már intézkedett, hogy a következő hetekben otthonról végezhesse a munkáját, nem akarja a gyereket egyedül hagyni. Az orvos óvatos érdeklődésére, hogy a fiú apja nem kíván-e részt venni a gondozásban, kiderült, hogy nem tartják a kapcsolatot, már új családja van, nem is ebben a városban él. Megkönnyebbülten vette tudomásul. Ezután minden napossá vált, hogy délután, miután a nő a gyerektől elköszönt, az orvosi szobában beszélgettek. Egy hét telt el, amikor feltünt, hogy a nő kerülni kezdi. Mint utóbb kiderült, félt az erősödő érzelmektől. Az utolsó napon, amikor a fiú eltávozott a kórházból, a nő sietősen búcsúzott. Még egyszer szeretné megköszönni, amit értük tett, mondta, de szinte rá se nézett.

Már aznap este felhívta az asszonyt. Feszült, hosszú hallgatásokkal megszakított beszélgetésük végén kibökte, hogy látni szeretné. Nem hivatalosan. A nő azonnal beleegyezett. A közeli parkban találkoztak. Csókolóztak. Nem tudom, mi ez, de képtelen vagyok ellenállni... suttogta és csak szorította magához. Másnap a nő felment a lakására, karácsonykor bejelentették a fiúnak, hogy szeretik egymást, január első napjaiban összeköltöztek és márciusban összeházasodtak. Három és fél hónap telt el az első találkozásuk óta, de nem érezték elsietettnek a dolgot.

A nő ült a volánhoz, a kórháznál csókkal búcsúztak. Szólj, ha végeztél, érted jövök, igérte, ő meg boldogan bólintott. Fiatalos lendülettel szaladt fel az osztályra. A donor? - kérdezte. Már a műtőben van, a másik team most veszi ki a szervet. A beteg az előkészítőben.

A donor felesége és szülei a műtő előtt ültek. A fiatalasszony kisírt szemmel nézett fel rá. Doktor úr, jól döntöttünk? - kérdezte, megerősítésre várva. Jól! - nyugtatta meg. Aztán a beteghez sietett. A vele egykorú nő rémülten várta a beavatkozást. Tudta róla, hogy két gyereket szült, anyját, apját ápolta, gyerekeit és unokáit mindennél jobban szereti és vagy ezer gyereket tanított meg írni és olvasni. "Nem hagyhatjuk meghalni", emlékezett a veje hangjára, aki most titokban adja neki egyik veséjét. Mert ha a beteg tudná, nem egyezne bele.

A műtét simán zajlott, a beteg felébredt az altatásból, csak utána adódtak komplikációk. A vérhígító ellenére egy vérrög embóliát okozott, a beteg állapota kritikusra fordult. De ezt is uralni tudták. Huszonhét óra telt el a második beavatkozás óta, mire az orvos végre úgy érezte, nyugodtan magára hagyhatja a beteget, aki még mélyaltatásban volt. Az órájára nézett. Több mint két napja nem volt otthon. Éjjel tizenegy óra volt. Taxit hívott. A hálószobában égett az olvasólámpa, felesége, orrán az olvasószemüveggel, mellkasán a könyvvel, mélyen aludt. Levette a szemüveget, a könyvet az éjjeliszekrényre helyezte vigyázva, fel ne ébressze. Levetkőzött és a takaró alá bújt, magához ölelte felesége meleg testét, kiürült aggyal, fáradtan zuhant álomba.

A donor

Felesége sírva jött haza. Rosszabbul van? - kérdezte. Ó, ha látnád, sóhajtott az asszony, miközben levette a kislányról a kabátot. Ő nem járhatott be a kórházba, óvakodnia kellett minden betegségtől. Napok óta tudták, hogy véges az idő, ha nem lesz megfelelő szerv, akkor lépni kell. Fel volt rá készülve. Ez volt eddigi élete legjelentősebb döntése. Mióta megismerte a feleségét és a családját, sok mindent másként látott.

A zebránál kanyarodott, amikor a lány lelépett a járdáról, neki is zöld volt a lámpa, összevont szemöldökkel nézett rá, rendreutasítóan. Ő felemelte mindkét kezét a motor kormányáról, mintegy megadva magát. Ahogy elhaladt előtte, megakadt a szeme a lábán. Majd a fenekén. A karcsú derekán. Az arcára nem is emlékezett. Vagy 100 méter után visszafordult, utcáról-utcára gurulva kereste, amíg meg nem látta a lebbenő szoknyát, és a karcsú lábakat. Megállt, levette a sisakot. A lány lelassulva közeledett, riadtan hátranézett, mintha a menekülési lehetőségeket fontolgatná, ő meg elé ment, elővette a csajozós mosolyát. Csak elnézést szeretnék kérni, ha megijesztettem volna, nyomta a rizsát, szivesen kiengesztelném egy kávéval, vagy egy fagyival. A lány láthatóan bizalmatlanul mérte végig. Álltak és nézték egymást. A lány combközépig érő lenge nyári ruhában, saruban, rövid göndör haja egy csattal eltűzve, karjában nagy paksaméta, egészében teljesen átlagos, de őt valami megragadta benne. Vajon a lány hogy látja őt? Farmer, bőrdzseki, háta közepéig érő haja kendővel lekötve, karján, vállán tetoválások, már várta az elutasítást, mikor a lány, fejét oldalra billentve annyit mondott: Akkor fagyi! A közeli kis presszó asztalánál ülve, egymást nézve kanalazták az olvadó gömböket. Mesélj, monda a lány. Mit? - nézett nagyot. Hát amit mondani akartál, valamiért csak utánam jöttél? Nem tudta, mit mondjon. Munka? - bökött a paksamétára. Aha! - mondta a lány. Nincs is sok időm, ezt még ma meg kell csinálnom. Kár hogy nem tudok segíteni, sajnálkozott. Szerintem tudsz, nevetett a lány szeme. De nem itt. Bambán nézett rá. Itt a címem, írta a számla margójára a lány, ne told mellettem azt a nagy dög motort, ott találkozunk. Azzal felállt és a buszmegálló felé iramodott. Neki még a szája is tátva maradt, elképedve nézett utána. Az ilyen "rendezett" lányok nem nagyon szoktak szóba állni a magafajtával. Csak egy-éjszakás kalandnak tekintették, egy-egy fesztiválon hagyták magukat elcsábítani, hogy aztán hamis telefonszámot megadva felszívódjanak. Hamar megtalálta a házat. A lány az udvaron ült, egy műanyag asztalnál, és elmélyülten dolgozott. Na gyere csak, hívta. Ez a Te részed, és egy halom füzetet tolt elé. Javítsd ezeket a dolgozatokat. Ééééén??? - ijedt meg, és a lányból kitört a nevetés... Hát így kezdődött. Ami csak kalandnak indult, mély szerelemmé erősödött, és a lány viszontszerette őt. A szülők mérsékelt lelkesedéssel fogadták a számukra furcsa fiút, de semmi ellenvetést nem tettek. Amikor a kislányuk megszületett, ő a fellegekben járt. Óvta, vigyázta őket, keményen dolgozott, hogy mindenük meg legyen. Felesége feltétel nélküli szerelme elég volt neki a boldogsághoz. Már hat éve tartott a felhőtlen boldogság, amikor anyósánál vese-elégtelenséget diagnosztizáltak. Elejében úgy tünt, nem lesz nagy baj, de a betegség agresszívan támadott, az asszony dialízisre szorult, csak a veseátültetés menthette meg. A várólista azonban hosszú volt, felvetődött, hogy a családból valaki ad vesét, de az asszony tiltakozott. Senkit nem fog veszélybe sodorni. Ha lesz donor, jó, ha nem lesz, akkor elfogadja a sorsát. Ezt azonban nem hagyhatták. A családtagok vizsgálatnak vetették alá magukat, kiderült, ő a legmegfelelőbb. Vállalta. Nem birta volna ki, ha felesége elveszíti az édesanyját.

Karácsony napján, vacsora előtt jött a riasztás. Anyósa állapota válságosra fordult. Mentő jött érte, vitte a klinikára. Még jó, hogy nem vacsoráztam, azzal is időt vesztettünk volna, mondta az orvosnak. Felesége hosszú csókkal búcsúzott. Szorongtak mindketten, de nem merték kimutatni. Este kilenckor már a műtőben volt. Hajnalban ébredt a kórteremben. Felesége ült mellette, fogta a kezét, szia, súgta megkönnyebbülve. Magához húzta, az asszony óvatosan simította az arcát az övéhez, félt, hogy fájdalmat okoz. Jól vagy? - kérdezte, ő meg bólintott. Sajgott a vágás, de hallgatott. Nem fáj semmid? - szorongott az asszony. De. Hol? Itt! - mutatott a szájára, csóktól gyógyul. Gyengéden csókolták egymást, aztán őt elnyomta az álom. Késő délután ébredt. Felesége most is ott volt. Te mindig itt vagy? Nem, néha anyunál is, és néha hazamegyek tusolni. Kuncogtak. Mami hogy van? - kérdezte. Felesége elsírta magát. Embóliát kapott. Mélyaltatásban van. De állítólag nem lesz baj. Apósa érkezett a kislánnyal, majd a szülei. Az éjjeliszekrényre kis műfenyő került, egész kedélyes volt az egész. Még három nap, aztán hazamehet, a megmaradt vese kitűnően működik, január közepétől akár dolgozhat is. A napok gyorsan teltek, kislányával az ágyon fekete pétert játszottak, mesét olvastak, anyósa végre elhagyhatta az intenzív osztályt, mindenki megnyugodott. Holnap Szilveszter napja, reggel hazamehet, az újévet feleségével és kilányával töltheti. Éppen az anyja által főzött húslevest kanalazta, amikor anyósa, az infúziós állványt tolva megjelent az ajtóban. Mindenki megdermedt. Az asszony hamar átlátta a helyzetet, szeméből könnyek peregtek. Köszönöm, kisfiam, ölelte meg vigyázva. Helló Mami, viszonozta félszegen, nincs mit, most már nem szabadul tőlem, még a kádba is magával megyek... Az asszony az ágy végébe kapaszkodott, ne nevettess már Te bolond, még nagyon fáj.... Nekem is, nyögte, és féktelenül nevettek... A család könnyeit nyelve figyelte az új, életre szóló kapcsolat éledését.