Karácsonyi történet - A vasutas

Karácsonyi történetek

A vasutas

Amikor leadta a műszakot, már elmúlt öt óra. Kegyetlenül hideg szél fújt. Fejére húzta a sapkáját, kezét zsebre vágta. Majd a 28010-es teherre felkapaszkodik, úgy megy haza, az utolsó személyvonat már egy órája elment. Karácsony szenteste van, nincs már több járat, így kell hazajutnia. Máskor is megtörtént már, hogy így oldotta meg. Beszélgetett egy kicsit az állomásfőnökkel, aztán kimentek az épület elé, egy perc múlva itt a vonat, ma nem késik. A váróteremben égett a villany. Az egyik padon sovány alak kuporgott zsebre dugott kézzel, kopott dzsekiben, a kapucnit a fejére húzva. Ez meg ki? - kérdezte. Nem tudom, a 15.20-asról szállították le, azóta itt ül. Még csomagja sincs.

Nézte az ablakon át, az alak nem mozdult. Veszélyes dolog ilyen időben elaludni! - gondolta. Kinyitotta az ajtót, hozzá lépett. Figyeljen, jóember, itt nincs fűtés, ne maradjon itt! Van hova mennie? Az alak felemelte a fejét, és ő hátralépett. Egy nő volt, szája elkékült a hidegtől, arca kisértetiesen sápadt. Elnézést, mondta. Keresnie kell valami szállást, mert megfagy itt az éjjel. A nő megvonta a vállát és közönyösen nézett a semmibe.

Mit csináljak ezzel az asszonnyal, töprengett. Már hallani lehetett a tehervonat zakatolását.

Nem tudtok egy kicsit fűteni erre a nőre? - kérdezte az állomásfőnököt.

Mivel fűtenék? Ne bosszants már!

De hát megfagy itt!

Beállt a tehervonat. Várjatok! - intett a mozdonyvezetőnek és a váróterembe sietett. Jöjjön, segítette fel a nőt, aki fásultan ment vele, nem kérdezett semmit. Szálljon fel, intett.

Hééé! Ez nem szabályos, tudod, hogy nem vihetem el. Téged se vihetnélek! - bosszankodott a mozdonyvezető.

Jó, jó, hiszen csak a következő állomás, negyedóra az egész. Velem van.

Ja! Nem tudtam, hogy a csajod! - vihogott a másik.

Hűűű, de vicces valaki, dörmögte, miközben a nőt a teherkocsi sarkába kormányozta, kapaszkodjon, mert rángat a váltónál, szólt rá. A szeme sarkából a nőre nézett. Láthatóan reszketett a vagonba bevágó jeges szélben.

Leszállunk, mondta, amikor a falujába értek. Kioldotta a biciklijét, a kormányra akasztotta a táskáját és elindult. A nő szó nélkül baktatott utána. Már a főutca közepén jártak, az ünnepi fényben fürdő házak között, amikor az asszony először felnézett. Szeme a csillogó ablakdíszekre, fényfűzérekre tévedt, aztán még mélyebbre hajtotta a fejét. Keskeny kis utcába fordultak, itt is vagyunk, mondta, kinyitotta a kaput, betolta a biciklit. A kutya örömmel ugrált rá. Jöjjön, szólt a nőnek. Ne ácsorogjon itt. Beléptek a kis parasztházba. A kinti zord időhöz képest bent egész kellemes volt a hőmérséklet. Felkapcsolta a villanyt. A táskát az asztalra rakta, vesse le azt a nedves göncöt, mondta a nőnek, terítse a szék karjára és tegye a konvektor elé, hogy megszáradjon. Feljebb kapcsolta konvektorokat, szerette a meleget. Miközben kipakolt, a nő, mint egy robot, tette, amit mondott neki. Üljön le, intett a konyhai pad felé, mindjárt csinálok egy teát, vacsora majd később lesz. Az asszony bólintott és a pad szélére ereszkedett.

Kivette a fagyasztóból a vacsorát. Bablevest egy kis füstölt hússal, jó puha kenyeret hozott a városból, meg egy mákos buktát. A teába mézet tett és citromot facsart, két bögrébe öntötte, egyiket a nőnek nyújtotta. Köszönöm! Most hallotta először az asszony hangját, ami rekedten csengett. Jöjjön, menjünk be a szobába, hívta. A nő riadtan nézett rá, ő meg elnevette magát. Na, jöjjön már, ne féljen, nem vagyok én vadember, még, ha úgy is nézek ki. A nő végül felállt és tétován követte. Látta rajta, hogy még mindig reszket a hidegtől. Át van fagyva, mi? - kérdezte, és az asszony bólintott. A konvektorhoz közelebbi fotelba ültette, kezébe adta a forró teát. Bekapcsolta tévét, épp elcsípték a híradó végét, az időjárásjelentést ismertették. Éjszaka kemény fagyok várhatók. A nő szeme is a tévére tévedt. Megfagytam volna, mondta tárgyilagosan. Ha maga el nem hoz onnan.

Nem tudott mit mondani. Megvonta a vállát. A nő még mindig reszketett. Plédet vett elő és a vállára borította. Úgy érzem, soha nem melegszek át, vacogta az asszony.

Egy jó forró fürdő kellene magának, gondolkodott hangosan. Meg a ruháját se ártana kimosni, mert... De látom, nincs csomagja, szóval váltóruha nélkül... A nő bólintott. Nincs semmim. Csak az irataim vannak a kabátom zsebében. Azokat majd odaadom, hogy lássa, ki vagyok. Nagyon szeretnék megfürödni, tisztálkodni.

Hát jó! Tudom már mit csinálunk. Odaadom az egyik pizsamámat meg a régi fürdőköpenyemet. Itt egy törölköző, meg egy zokni. Menjen, fürödjön meg, én addig ellátom a jószágot.

Benézett a tyúkólba, volt még takarmány az önetetőben, meleg vizet öntött a tálba. Késő van már, elültek szegények, majd reggel időben felkel és ad nekik. A kutya ugrálva követte, gyere te, vakarta meg a fejét, hideg lesz az éjjel, adok egy kis meleg tejet. Helyedre, szólt rá, és a kutya a tornác szélvédett sarkába telepített, bélelt kutyaházba húzódott.

Mire beért, a nő már kijött a fürdőszobából, haja nedvesen kunkorodott, arca kipirult a melegvíztől, szája se volt már olyan kék. Nagyon hálás vagyok, köszönte meg, ő meg zavarba jött. Üljön vissza a konvektor mellé, takarja magára a plédet.

Ő is megtisztálkodott, pizsamát, köntöst, meleg papucsot vett magára. Jöjjön vacsorázni, mondta a nőnek, aki hálásan ült az asztalhoz. Csendben kanalazták a levest, harapták a kenyeret, aztán megfelezték a buktát. Szétöntötte a maradék teát, azt iszogatták. Elmosogatok, ajánlotta a nő, és rutinos mozdulatokkal dolgozott. Letörölgette az asztalt, a maradék levest a hűtőbe rakta.

A tévét nézték, alig pillantottak egymásra. Aztán a nő hozzá fordult. Meg se kérdezte, hogy kerültem arra az állomásra. Nem, mondta ő. Gondoltam, majd elmondja, ha jónak látja. Nem vagyok én magának senkije, hogy beszámoltassam. Csak mégse akartam, hogy ott fagyoskodjon karácsony éjjel, mint a kis Jézus, akit nem fogadott be senki, csak az állatok. Hát egy fokkal tán jobb vagyok, mint a tehenek és a szamarak. Viccnek szánta, de az asszony nem nevetett. A szeme könnybe lábadt, szája remegett, testét már rázta a zokogás. Jaj... Jaj... nyögte, és csak sírt, sírt, neki meg fogalma sem volt, mit tehetne vagy mondhatna neki. Végül felállt, hozzálépett, ügyetlenül megveregette a vállát, na, ne sírjon már, hiszen nincs már semmi baj. Nincs... - mondta a nő, kisírt szemeit a fürdőköpeny ujjába törölgetve. Nagyot sóhajtott. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ide jutok. Tudja, nekem nincs senkim. Egy intézetben nőttem fel. De mindig rendes életre vágytam. Tanultam. Van szakmám, dolgoztam, lett egy kis szoba-konyhás lakásom, nagyon szerettem. De sose telt nyaralásra, vagy szórakozásra. Aztán meghülyültem. Kölcsönt vettem fel és elmentem a tengerpartra. Hogy legalább egyszer lássam. Azt gondoltam, majd apránként visszafizetem. De a törlesztő részletek emelkedtek, nem tudtam fizetni. Eladtam a lakásomat, kifizettem a bankot, gondoltam, majd újra összeszedem magam. Albérletbe mentem, a maradék pénzemből vettem egy garázst, hogy majd kiadom és abból lesz egy kis bevételem. Ezzel el voltam vagy két évig, de a munkahelyem csődbe ment, és nem találtam másikat. Hogy fizetni tudjam az albérletet, eladtam a garázst, de az ára hamar elfogyott, én meg valahogy megdermedtem, nem léptem semerre, így az utcára kerültem. Egy szerencsétlen lúzer vagyok, egyik rossz döntést hoztam a másik után... - már megint sírt. Egy hete megvertek, és elvették mindenemet, még mindig csupa kék-zöld vagyok. Bujkáltam, aztán azt gondoltam, nem maradok a városban, elmegyek Pestre, ott keresek valami munkát, de rossz vonatra szálltam, és mivel jegyem se volt, hát leszállítottak, azt se tudtam, hol vagyok. Hát, most itt vagyok...

Nem tudta mit mondhatna. Mondja, hogy majd minden rendbe jön? Dehogy jön! Ő aztán tudta. Mióta él, semmi sem jön össze. Hát csak hallgatott. Főzzek még egy teát? - kérdezte, csak, hogy mondjon valamit. A nő a fejét rázta. Köszönöm, ne fáradjon. Majd leragad a szemem.

Hát itt van egy kis bökkenő! - mondta. Csak ez az egy szoba van. És ez az egy ágy. Azt gondolom, elférünk ketten is. Én nem vagyok tolakodó ember. De ha akar, kint is alhat a konyhai padon, az viszont nagyon kényelmetlen lenne. Szóval megágyaznék én itt, és alszunk együtt, ha gondolja.

A nő kicsit tétovázott, aztán bólintott. Ágyaztak. Két párna, két takaró, látja, egymáshoz sem kell érnünk, mondta.

Feküdtek a sötétben. Maga köré igazgatta a takaróját, hallotta, hogy az asszony is elhelyezkedik, nagyot sóhajt. Istenem, milyen régen aludtam már ilyen jó melegben, kényelmesen... Maga miért van egyedül? - kérdezte hirtelen.

Én? Mindig egyedül voltam. Apámról semmit se tudok, elment, mikor még csecsemő voltam, anyám meghalt még kisgyerek koromban. Öreganyám nevelt, de ő is meghalt, amikor tizenöt éves voltam. Ezt a kis házat hagyta rám. Abbahagytam az iskolát és elkezdtem dolgozni a vasútnál, mert valamiből élni kellett. Azóta is ott vagyok. Egyszer udvaroltam egy lánynak, de aztán ő mást választott. Így hát egyedül maradtam. Februárban negyvenöt éves leszek, aligha lesz valaki, akinek még kellenék.

Ugyan már! Negyvenöt, az még nem olyan sok! - válaszolt a nő! Én is majdnem annyi vagyok! Maga olyan rendes és kedves ember, biztosan lesz valaki, akinek pont maga kell!

Hát, az nem volna rossz, dünnyögte kevés meggyőződéssel.

Nem tudott elaludni. Hallotta az asszony lélegzetét, milyen furcsa, gondolta. Még sose aludt senkivel. Csak az anyjával. Nem emlékszik már rá, csak az érzésre, a hangjára, ahogy dúdolt neki. A nő felé fordult, hogy jobban érezze, nincs egyedül.

Reggel felébredt, ahogy világosodni kezdett. A nő még mélyen aludt. Haja az arcába gyűrődött, keze a feje alatt, szája kicsit kinyilt. Hát ilyenek a nők, amikor alszanak, gondolta. Legalább ezt is láttam.

Óvatosan kelt fel, a konyhába ment, feltette a kávét, aztán a fürdőszobában felöltözött. A nő ruhái ott voltak a szárítóra teregetve. Megtapogatta, még mind nedves volt. Felvidult. Nedves ruhában nem mehet el, ezek majd csak órák múlva száradnak meg. Nagyon szerette volna, ha marad. Végre nem egyedül töltené a karácsonyt.

Kifőtt a kávé, öntött magának, benézett a szobába, az asszony még mindig aludt. Kiment az udvarra. A szél csak úgy tépázta a fákat, ő meg örült neki. Ilyen időben csak nem indul el a nő! Megetette a csirkéket, összeszedte a tojásokat, a kutyának meleg vizet öntött, kicsit megfuttatta, játszott vele, nevetett, határozottan jó kedve volt.

Óvatosan nyitotta az ajtót, de a nő már ébren volt. A konyhában ült és kávét ivott. Ugye nem haragszik, hogy kiszolgáltam magam, kérdezte mosolyogva. Mókásan festett a bő férfipizsamában és a régi, kopott fürdőköpenyben, mégis valahogy szépnek találta.

Csak tessék! - biztatta, mindjárt készítek reggelit. Ma reggelre három tojással leptek meg a tyúkjaim, mondta, mi lenne, ha bundáskenyeret sütnék? Nagyon jó, mondta a nő, de majd én megcsinálom! Már olyan régen nem készítettem semmit. De előbb felöltözök, indult a fürdőszobába.

Még vizesek a ruháim, jött ki a fürdőből elszomorodva. Tényleg? - sajnálkozott álnokul. Hát nem olyan nagy baj az! Hova sietne? Majd adok valami ruhát, amit felvehet, ha gondolja. Jó! - kapott a szón a nő. Szabadidő ruhát, egy férfi gatyát, pólót és papucsot szedett elő. A nő a kezébe vette az alsónadrágot, felmutatta, és úgy kacagott, hogy neki is muszáj volt nevetnie. Hát csipkés bugyit nem hordok, mondta, és még jobban nevettek. Mit szeretne ebédelni? - kérdezte reggelizés közben.

Mondja meg maga! - nevetett rá a nő. Szívesen elkészítem, amit kell.

Hát, orja levesre gondoltam, mondta, és van még a fagyasztóban egy kis paprikás a disznóvágásból. Vagy lehet disznótoros is tepsis krumplival. Amelyikre gusztusa van.

Van még tojása? - kérdezte a nő. Van vagy három. Az elég is. Sütök egy kis piskótát. Mégis csak karácsony van! De magának karácsonyfája sincs.

Nincs. Mióta a nagymamám meghalt, azóta nincs. Egyszer akartam, elő is szedtem a díszeket, de csak sírtam, ha ránéztem. Hát, azóta nem próbálkoztam.

Nekem meg sose volt. - nézett a nő valahova a távolba, mintha ott keresett volna valamit. Az intézeti, az nem az enyém volt. Amikor végre lett lakásom, akartam állítani, de aztán egyedül... nem volt kedvem. Vagy bátorságom... mit tudom én.

Nagyon megsajnálta. Milyen magányos lehetett egész életében, még magányosabb, mint ő. Mert neki legalább emlékei vannak egy szerető anyáról, nagymamáról, de az asszonynak még azok sincsenek. Csak vágyai. Amik sose teljesülnek. Tudja mit? Feltesszük az ebédet és állítunk karácsonyfát. A díszek meg vannak valahol a szekrényben, az utcai fáról hozok fenyőágat és megcsináljuk.

Az asszony vidáman mosolygott. Majd én felrakom az ebédet, maga meg készítse elő a fát! Izgatottam szedte le az asztalt, készítette elő a levest, sürgött-forgott. Na, menjen már, biztatta.

Kis kézifűrésszel ment ki a ház elé. Kiválasztott két jó formájú ágat, levágta. A harmadik szomszéd tekert arra biciklivel. Boldog karácsonyt! - köszönt. Neked is! Várj csak! - kiáltott utána. Hova mész? A trafikba, elfogyott a cigim. A zsebébe kotort, pénzt vett elő. Hoznál egy doboz csokit? A szomszéd meghökkent, aztán bólintott. Majd beadom, ha jövök vissza.

A két ágat összedrótozta, szinte úgy nézett ki, mint egy kis fa. Egy nagy dunsztos üvegbe állította, homokot öntött bele, hogy fel ne boruljon. Ezzel ügyködött, amikor megjött a szomszéd a csokival. Még kavicsokat szórt a homok tetejére, hogy szebb legyen. Könyökével nyitotta az ajtót, a csoki a zsebében lapult. Vigyázat, jövök, kiáltotta, és a nő már nyitotta is az ajtót, jaj, ez nagyon jó lett, örvendezett.

Hova rakjuk? - kérdezte. Az asszony töprengve nézett szét. A komódra. Kicsit eltolom a tévét, és pont elfér. Előszedték a régi, vattába csomagolt díszeket, óvatosan aggatták a fára. A konyhából már jó illatok szálltak, megyek, nézem a kaját, mondta a nő, még megcsinálom a piskótát.

A fa alá tette a csokit, megigazította a csúcsdíszt, várta, hogy megint rátörjön a sírás, de nem jöttek a könnyek. Helyette valami könnyű, felszabadult érzés szállta meg. Mintha valami a konyha felé húzta volna, ment a nő után, aki már a habot verte.

Leszakad a karooom! - nyafogott vidáman, látszott, hogy élvezi a sütést, már öntötte is a tepsibe a tésztát, kivette a disznótorost, és a helyére tolta a süteményt. Befőzöm a levest, addigra ez is kész lesz, és ehetünk is. De mivel töltsem meg? - morfondírozott.

Mindjárt hozok egy kis üveg lekvárt, az jó lesz, mondta, és az asszony bólintott. Aztán meg felkészítem a kávét, serénykedett.

Az asszony belenyalt a lekvárba, nagyon finom, dicsérte. Honnan van?

Én főztem, vallotta be kényszeredetten. A nő elismerően bólogatott. Maga mindenhez ért?

Jókedvűen ültek az asztalnál, ebéd közben semmiségekről beszélgettek, nevetgéltek, együtt mosogattak el. Bent igyuk meg a kávét, döntötték el. Ő a fotelba ült, a nő a lábát maga alá húzva az ágyra telepedett, nézték a délutáni mesefilmet, érezte, hogy a szeme lecsukódik. A nőre nézett, ő már összegömbölyödve aludt. Plédet vett elő, ráborította, aztán ő is leheveredett. Már sötétedett, amikor felébredtek. Lusták vagyunk, nyújtózott a nő, ő meg nagyot nyelt. Teste reagált az asszony önkéntelen mozdulatára.

Van ám valami a karácsonyfa alatt magának! - mondta, hogy leplezze a zavarát. A nő odafutott, mellkasához szorította a dobozkát. Maga nagyon aranyos ember, mondta könnyes szemmel. Még sose volt ilyen szép karácsonyom.

Nem tudta, hogyan reagáljon, megyek, adok a jószágoknak, mondta. Maga meg főzzön egy teát.

Csak csipegették a vacsorát. Holnap dolgozom, mondta a férfi. A déli vonattal indulni kell majd. Jó! - bólintott a nő. Szótlanul raktak rendet, egymás után mentek a fürdőszobába, és feküdtek le.

Nézzük ezt a csokit, próbált vidám hangot megütni a nő. Kibontotta, bekapott egy szemet. Isteni, mondta. Kivett egy másikat és a férfi szájához tartotta.

Csak egye meg, ez a magáé, mondta. Én nem vagyok édes szájú. Én igen, sóhajtotta az asszony, és bekapott még egy szemet, aztán felé hajolt, újabb csokit tartva az ujjai között. Naaa, legalább ezt az egyet... Kinyitotta a száját, és a csokival együtt a nő ujja is a szájához ért. Aludjunk, nyögte, és kikapcsolta a tévét. Ünneprontó, dünnyögte az asszony, de a hangjában nevetés bujkált. Csendben feküdtek, a teste forrón kívánta a nőt, aztán nem birta tovább, kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a haját. A nő nem húzódott el, felkönyökölt. Úgy érezte, kiugrik a szive.

Akarsz engem? - kérdezte az asszony.

Nem tudom. Én még sose...

Érezte, ahogy a takaró lesiklik róla, érezte a kezet, ahogy lehúzza róla a pizsamát, aztán a testet, ami az ő testére fonódik. Felemelte a kezét, magához húzta a fejét és megcsókolta. Huszonöt éve nem csókolt meg senkit. A nő óvatosan szerette, egymáshoz bújva aludtak el, éjjel ott érezte a testét a teste mellett, a nő keze a derekán nyugodott. Reggel egyedül ébredt. Az asszony már felöltözve a konyhában tevékenykedett. Rámosolygott. Kész a kávé, tette elé a csészét. Csomagoltam kaját, majd rakd el. Mikor kell indulnunk? Tizenegykor, mondta a férfi és sírni támadt kedve. Hát ennyi volt. Meg kellene kérni, hogy maradjon. De nem tudta kimondani. Az asszony meg semmit sem mond.

Takarékra állította a konvektorokat, felöltözött, a nő már útra készen állt. Meg se nézted az irataimat, mondta, és felé nyújtotta. Ő meg csak megrázta a fejét.

A vonaton csendben ültek. Aztán a nő megfogta a kezét. Még a nevemet sem kérdezted meg, mondta szemrehányóan.

Jobb, ha nem tudom. Ezért nem néztem meg az irataidat sem. Még a végén utánad mennék, vagy ilyesmi. Én nem akartalak arra kényszeríteni, hogy...

Nem kényszerítettél. A nő meleg tekintettel nézte. Te vagy a legjobb ember, akit ismerek, mondta.

Nekem itt le kell szállni, ugrott fel! Minden jót! A zsebébe nyúlt és néhány bankjegyet nyomott a nő kezébe. Ne legyél fillér nélkül, és ne értsd félre! Vigyázz magadra. Ha valami baj van... - elharapta a mondatot. Gyere vissza, akarta mondani, de nem merte.

Sokáig nézett a vonat után. Torkát sírás fojtogatta.

Lenyomta a tizenkét órás műszakot. Megint este volt, mire hazaért. A ház üres volt és hidegnek érezte. A konyha asztalán egy papírszalvétával letakarva még ott volt két szelet piskóta, a hűtőben a leves, kis tányéron a maradék disznótoros. Étvágytalanul evett, hamar lefeküdt. Még a tévét se kapcsolta be. A kis fenyőágat nézte, és váratlanul feltörtek szeméből a könnyek. Siratta élete első és egyetlen asszonyát, az ünnep melegét, az elkövetkező sivár éveket. Lassan álomba sírta magát.

Nehezen rázódott vissza a hétköznapokba. A komódon még ott állt a fenyőág, a tűlevelek lehullottak, de képtelen volt hozzányúlni.

Szilveszter napján, ahogy letette a műszakot, várta a 28010-es tehervonatot. Felkapaszkodott. Hali! - köszönt a mozdonyvezető. Hogy van az asszonyka? Motyogott valamit, alig várta, hogy leszállhasson. Megint sírhatnékja volt. Hát sose lesz vége ennek?

A biciklije mellett egy alak állt, a kapucnit a fejére húzva, vállán táska. Megtorpant, gyomra görcsbe rándult. Szia! - emelte fel a fejét a nő. Azt hittem nem is jössz. Bezárták az állomást, már nincs itt senki. Két órája várok. Már azon voltam, hogy betörök hozzád, annyira fázok.

Nem jött ki hang a torkán, csak felakasztotta a nő táskáját a kormányra és elindultak.

A konyhában álltak meg.

A nő levetette az átázott kabátot, a szék karjára igazította. Azt hittem örülni fogsz...

Csak állt ott, aztán végre rá mert nézni az asszonyra. Meddig maradsz? - kérdezte bizonytalanul.

Nem tudom, mondta a nő. Ameddig akarod. Majd szólj, ha menjek.

Szinte elzsibbadt az örömtől. Elmosolyodott. Jó, majd szólok.

Főzök teát, mondta az asszony, vagy inkább vacsorázzunk?

Előbb ellátom az állatokat, mondta. Gyomrában kezdett felengedni a görcs, nagyot sóhajtva végezte a dolgát, aztán sietett befelé.

Egymást fürkészve teáztak, aztán a szobába mentek. A nő kinyitotta táskáját. Hova pakolhatok? - kérdezte, ő meg kinyitotta a szekrényt, és helyet csinált a néhány ruhadarabnak. Az asszony mosolyogva rendezgette a holmiját, aztán felmutatott egy szép női bugyit és felnevetett. Ő is elnevette magát. Aztán az ágyra repült egy hálóing, az ágy elé egy papucs. Fürdőköpenyem nincs, ezeket is abból a pénzből vettem, amit Te adtál. A férfi az ágyra dobta a kopott fürdőköpenyt. A nő magához szorította, aztán felkapta a hálóinget, megyek a fürdőbe, mondta és kisietett. Csendben vacsoráztak, néha egymást nézték, együtt pakolásztak, mintha mindig így lett volna.

Szorosan egymáshoz bújva feküdtek, csak a kis lámpa világított. Hol voltál eddig, kérdezte a férfi.

Hát először visszamentem a városba. Elhatároztam, hogy talpra állok. Bejelentkeztem a hajléktalan szállóra, ne az utcán legyek. Elkezdtem munkát keresni, és tudod, mit ajánlottak legelőször a közvetítőben? A MÁV-ot! - mondta kacagva. Rád gondoltam, és azonnal elfogadtam. Másodikán kezdődik a tanfolyam a városban, kalauz leszek, vagyis jegyvizsgáló, ahogy most mondják. Gondoltam, biztosan adsz szállást egy kollégának...

Boldogan ölelte magához az asszonyt. Öröklakást biztosítok, súgta. Reméltem! - súgta vissza a nő. Kintről tűzijáték ropogása hallatszott. Éjfél van. Nincs pezsgőnk, mondta búsan. Nem tudjuk megünnepelni az új évet. Dehogynem! - hajolt hozzá az asszony, és benne fellobbant az öröm.

Reggel az utcát seperte, amikor a harmadik szomszéd arra tekert a biciklijén! Boldog újévet! - köszönt. Neked is! - kiáltott vidáman. Várj csak! A trafikba igyekszel? Oda! Hoznál a menyasszonyomnak egy doboz csokit? - kotort a zsebébe, aztán fütyörészve tovább tevékenykedett.

-----

Várta a 28010-es tehervonatot. Boldog karácsonyt! - köszönt el az állomásfőnöktől vidáman. Alig várta, hogy hazaérjen. Már hallotta a szerelvény zakatolását. Szia! - köszönt a mozdonyvezető. Veletek is mindig kicsesznek? Én is megint az utolsó pillanatban érek haza. Lemaradok a vacsoráról, dohogott.

Fellépett a nyitott vagonba, ott állt az asszony, szia, köszönt neki, és csókot nyomott a szájára. Hideg az orrod, mondta a nő. Kapaszkodj, rángat a váltónál...