Karácsony - Úton

Végre megmozdult a vonat. Felsóhajtott. Már úton van.

Keresztül-villamosozott a városon, vagy fél órája ült már az IC kocsiban, de MOST érezte úgy, hogy útnak indult. Végre. Gondolatban hatodszor is átpergette bőröndje tartalmát. Három pici csomag a gyerekeknek, egy a fiáéknak közösen, három pulóver, egy váltócipő, zoknik, fehérnemű, meleg nadrág, esernyő, nem kell sok minden, már egész ruhatára van a fiáéknál... A kistáskában szendvicsek, egy kis flakonban tea. Azt úgyis ki kell majd dobni. Vagy ötödször határozta el, hogy nem utazik többé InterCityvel, mert kevesen vannak, és azok is távol ülnek. Szeretett volna beszélgetni, direkt azért kért jegyet a négyes ülésre, de nem volt szerencséje. Előszedte a könyvét és olvasott egy kicsit, nem volt türelme, úgy érezte nem telik az idő. Mindjárt megebédel, aztán hátha el tudna egy kicsit szunnyadni. Este lesz, mire odaér, és utána még biztosan nem alszanak egy darabig... Mosolygott. Elővette a telefonját, rákapcsolódott a wifire, ránézett a facebookra, üzenetet írt a fiának. "Elindultam." Aztán a másiknak is. "A vonaton vagyok." Már több, mint tíz éve, mindig csak az egyik gyerekével tud ünnepelni. Fájt a szíve a régi karácsonyokért. Azok voltak az igaziak, amikor mind együtt voltak. De annak kell örülni, ami van.

Kecskemét. Most eszik. A négy szendvicsből megevett egyet. Nem kívánt többet.

Nézett ki az ablakon, gondolatai elkószáltak, aztán arra riadt, hogy a vonat megállt. Cegléd. Nemsokára megérkezik.

Amikor leszállt, szemerkélt az eső. Nagy szürke massza terült el a reptér felett. Kicsit szorongott emiatt, pedig tudta, ez nem veszélyes a felszállásra. A buszon sem voltak sokan. Egy kis ferde szemű fiú mutogatott az ülésre, hogy üljön le, egymásra mosolyogtak. A reptéren meglepően kevesen voltak. Hiába, szenteste napja van. Ilyenkor már mindenki ott van, ahol lennie kell. Gyorsan átjutott a biztonsági ellenőrzésen, nem volt csomagja, amit fel kellett volna adnia. Már évek óta csak kézipoggyászt visz. Meg a bankkártyáját. Ült a tranzitban, újabb üzenetet küldött ezúttal mindenkinek. Anyjának, testvéreinek, férjének, gyerekeinek. "A reptéren vagyok." Végre kiírták a kapu számát, megkereste, ellenőrizték a beszállókártyát, vártak.

Látta, amint a lépcsőt a géphez tolják, megkezdődött a beszállás. Megkereste a helyét, felrakta a bőröndjét, köszönt a mellette ülőnek. Megírta a soron következő sms-t. "A gépen vagyok."

Másokkal ellentétben, ő élvezte a felszállást. Élesen fordultak a város felett, látta Duna szürke szalagját, a budai hegyeket, aztán a felhők fölé emelkedtek. Fent sütött a nap. A középső ülésen egy gyerek ült. Anyuuu... szeretnék fényképezni a telefonommal, mondta. Ne zavard a nénit, intette az anyja.

Szívesen helyet cserélek a gyerekkel, mondta, hadd szórakozzon. Így középre került. A fiatal nővel beszélgettek. A férjemhez megyünk, mondta a nő. Már három éve kint van. Néha hazajön, az ünnepekre meg mi utazunk hozzá. Még nem döntöttük el, hol éljünk. A gyerek boldogan fényképezett, aztán játszani akart. Jaj, ne, hárított az anyja, egész héten megállásom se volt, most nincs kedvem... Kártyázott vele, azzal is telik az idő. A nő mellette elaludt. Anya fáradt, súgta a gyerek. Megkezdjük a leszállást, mondta be a pilóta, kapcsolják be öveiket. A gyerek izgatottan tapadt az ablakra, mindjárt lent vagyunk, kiabálta, és a gép abban a pillanatban földet ért. Az utasok tapsoltak, mindenki felszabadultan nevetett. Mégiscsak nyolcezer méter magasan voltak nem sokkal ezelőtt... Még gurult a gép, amikor megírta az sms-t: "leszálltunk." Hagyta elmenni a tömeget. A buszig még majd' egy órája van.

Már a mozgójárdán állt, amikor a gyerek és az anyja elszáguldott mellette. Szia! - kiabált a kisfiú, a nő mosolyogva intett. Sietnek. Várják a viszontlátást.

Átvágott a csomagkiadó helyiségen, kinyílt az ajtó és ő kisétált az ölelkező emberek közé. Iszik egy kávét, gondolta, és egyik kávézóhoz sétált. Az árak láttán elbizonytalanodott, aztán megvonta a vállát. Ezen spóroljon? Még egy jó órás út áll előtte. One caffé s'il vous plait, mondta az eladónak, felmutatta a kártyáját. Merci. Megitta a kávét, a buszterminál felé indult. A kijáratnál újra látta a gyereket, a csókolózó szülei mellett állt, és telefonjával képeket készített róluk nevetve.

Még majdnem fél órája volt a busz indulásáig. Vett egy ásványvizet az automatából, várt. Sehol sem hallott magyar szót. Ahogy mindig, negyedóra múlva pontosan beállt a busz. Középkorú sofőr ugrott le, az utasok is kezdtek lekászálódni, kevesen voltak, a reptér bejárata felé iramodtak. Nevettek, beszélgettek, "Bon voyage", intettek a sofőrnek, aki vállát felhúzva szaladt a feltámadó szélben, hogy udvariasan feltessékelje őt a buszra, elvegye bőröndjét és a nyitott csomagtartó rekeszbe rakja. Bonjour madame, köszöntötte, csak ezután kezelte a jegyét. Az első ülésre ült, így lát előre, oldalra, legalábbis, amíg még világos van. Otthon már sötét van, gondolta. Elővette a telefonját, lefényképezte a fényben fürdő repülőteret és a képet elküldte mindenkinek. "A buszon vagyok" - írta.

A sofőr becsukta az ajtót, senki más nem volt a buszon csak ők ketten. Départ (indulunk)! - mondta a pasi vigyorogva. Bólintott. Menjünk. Pár perc múlva már a városból kivezető úton haladtak, felhajtottak az autópályára, a sofőr zenét rakott be. Meglepetésére nem agyon-nyúzott karácsonyi dalok szóltak, Mozartot hallgattak. Jó volt suhanni a magas hegyek között. A csúcsokat hó borította, a lejtőkön fényben úszó kis falvak maradtak el mögöttük. A sofőr néha beszélgetni próbált, udvariasan érdeklődött, hogy kér-e valamit, de ő már túl izgatott volt ahhoz is, hogy egyszerű mondatokat próbáljon alkotni az idegen nyelven, no merci, hárította el. Elővette a telefonját, sms-t írt a fiának. "Negyedóra múlva ott vagyok." Azonnal jött a válasz, "várlak". Már látszottak a város fényei a távolban, lassan besötétedett. A busz egyenletes sebességgel haladt, szinte ünnepélyesen. A város fényesen kivilágítva, mintha őt várta volna. Izgatott öröm töltötte el. Óvatosan kanyarogtak a keskeny utcákon, átmentek a folyón és már látszott a kihalt pályaudvar. A fia egyedül állt ott, a falnak támaszkodva. Le akart ugrani, hogy hozzá szaladjon, de a lába nehezen engedelmeskedett. Hiába, az órákig tartó üldögélés nem tett jót az izületeknek. Óvatosan lépkedett lefelé, a fia a kezét nyújtotta, segített. Végre megölelhette. Nevettek egymásra. A sofőr kiemelte a bőröndöt, vidáman beszélgettek a fiával, aztán gálánsan kezet csókolt, beugrott a fülkébe és elhúzott. Megdicsért, vigyorgott a fiú, ő meg nevetett.

Fogjunk taxit, mondta, már biztosan nincs tömegközlekedés, egymásba kapaszkodva, mosolyogva ballagtak, boldog volt, hogy láthatja. A többiek? - kérdezte. Már nagyon várnak, mondta a fiú, délután meg kellett vetni az ágyadat, azóta vagy ötször igazítottuk meg, mert állandóan azon ugrálnak. Egymás mellett ültek a hátsó ülésen, a fia átkarolta a vállát, mint ő régen, amikor a gyereke kicsi volt. Mindig így utaztak a lakásig, ez a negyedóra csak az övék volt, ilyenkor újra a kisfiának érezte őt. Aztán már férj és apa is volt... Míg a fia kifizette a taxit, ő megírta az sms-t, "megérkeztem".

Röviden megnyomta a csengőt, hogy jelezze az érkezését, aztán beütötte a kódot. Még be sem szálltak a liftbe, már hallotta a gyerekek kiabálását, akik az ajtó előtt várták, a nyakába és a ruhájába csimpaszkodtak, nevettek és ugráltak. Menye megpuszilta, gyere mama, mondta magyarul, ő meg franciául próbálta üdvözölni, ezen is nevettek. A lakás karácsonyi díszben ragyogott, lepakolta a cuccait, a gyerekek már megint az ágyán randalíroztak, nyitották a bőröndöt, beletúrtak és megtalálták az apró csomagokat. Tegyétek a fa alá, mondta nekik, majd kibontjuk vacsora után. Átöltözök, mondta a fiának, aki kiterelgette a gyerekeket. Kényelmes ruhában ment a nagy konyhába, ahol menye és fia sürgölődött, a gyerekek már a szépen megterített asztalnál ültek. Közéjük ült ő is, szia Joe, mondta a törpenyúlnak, és boldogan nézte a gyönyörű kis arcokat. A kislány felugrott, mint aki nem bir magával és az ölébe ült, szorította a nyakát. A két fiú is követte, vigyázzatok felborítjátok mamát székestől, nevetett a fia. De mama még nem adta ide a kaját! - mondta az egyik kisfiú. Milyen kaját? Hát, amit hozni szokott. A szobába szaladtak, hozták a táskáját és előszedték a megmaradt szendvicseket. Három darab volt. Mindig hoz, mondta a másik kisfiú, miközben a tányérjaik mellé helyezték. Nem hiszem el, hogy ezt akarjátok enni, mondta a fia, de a szeme nevetett. Menye tálalt. Libamájat salátával, aztán valami kimondhatatlan nevű francia ételt, ami isteni volt, végül a fia által készített töltött káposztát. Nagyon jól sikerült, mondta neki. Én savanyítottam a káposztát is, dicsekedett a fia. A menye a desszertet tálalta, de a gyerekek nem kértek. A szendvicseket akarták. Jó, egyétek, mondta az apjuk, és a három gyerek falta a szalámis-vajas kenyeret. Nagyon finom! Máskor is hozzál, mama. Miért csodálkozok, csóválta a fejét a fia, hiszen mindig így van.

Ültek a nappaliban, beszélgettek, zenét hallgattak, gyümölcsöt ettek, a gyerekek a karácsonyfát kerülgették, a felnőttek egykedvű képet vágva direkt húzták az időt, apa, ne mááááár... Na, jó, kapcsoljuk fel a fényeket és indítsuk be a skype-ot. Az otthoniak már ott ültek, kezükben boros és pezsgős pohár, sziasztok, kiabáltak, nevettek. Bonthatjátok az ajándékot, adta meg az engedélyt a menye és a gyerekek a csomagokra vetették magukat. Mindenki nevetgélt, egyszerre beszélt, és a fia az ő kezébe is egy kis csomagot nyomott. A kedvenc parfümje! Csak 50 ml, mondta a fia, nehogy elvegyék a reptéren. Sokáig tartott az ünneplés. Már égett a lába, fájt a háta, de egy percét sem mulasztotta volna el. Boldog volt, hogy velük lehet. Éjfél elmúlt, amikor ágyba került. Elnyújtózott, hallgatta a csendet, gyorsan elnyomta az álom.

Hajnalban arra ébredt, hogy a kislány unokája mellé fészkelődik. Ki sem nyitotta a szemét, beljebb húzódott, de már hallotta a meztelen talpacskák csattogását, ahogy a két fiú is a szobába szaladt. Négyen szorongtak a 110 centi széles ágyon. Aludjatok még, mondta nekik, korán van. Nem akarunk aludni, tiltakoztak. Jó, akkor versenyezzünk, ki birja tovább, hogy csukva tartja a szemét és a száját. Szerintem én fogok nyerni. A gyerekek hozzábújtak, szemüket becsukták és szinte azonnal vissza-aludtak. Évek óta megy ez így karácsony reggel. Ölelte a szuszogó kis testeket, aztán óvatosan felkelt. A konyhában kávét főzött, benézett a hűtőbe, lesz mit ebédelni, ma még nincs dolga. Itt holnap már munkanap van. Majd főz valamit, és elmennek a gyerekekkel korizni, vagy lébecolnak a városban, ha jó lesz az idő.

Menye csoszogott ki. Kócos volt és aranyos. Kávé? - kérdezte. A fiatalasszony bólintott. Ültek ott, lábuk egy-egy széken, egymásra mosolyogtak. Menj, feküdj még vissza, mutatta neki, én majd ellátom a gyerekeket reggelivel. Magára mutatott, déjeuner enfant (reggeli, gyerek) A menye értette. Bólogatott, és két bögre kávéval visszavonult a hálószobába. Felkészítette a teavizet, asztalra tette a műzlis tálakat, a tejet, és visszament a nappaliba. A kislány azonnal felébredt. Mama, nézzünk mesét, súgta. Jó, nézzünk, egyezett bele. Elhelyezkedtek, ölébe vette a laptopot. Ki választ először? Te, vagy én? A gyerek választott. Még le se ment a főcím, a két fiú is felébredt, hátukat a falnak támasztották, a gyerekek hozzá bújtak, és nézték a mesét. Készített egy szelfit és haza küldte. Hadd örüljenek ők is. Békés, szép reggel volt. Ünnepi.