Karácsony - Az elveszett

Fájt a feje, a szája kirepedezett. Pár napja egy sráctól kapott egy kétezrest, vett rajta öt műanyag flakonos bort, és csak ivott. Mint a kefekötő... Próbált felállni, de csak harmadszorra sikerült. Alighanem maga alá piszkolt valamikor, mert a szagot, amit árasztott, még maga sem birta. Kikászálódott a kartonpapírok, rongyok és nejlon fóliák alkotta odúból, néha a fáknak ütközött és végre elérte az utcát. Betájolta magát és a belváros felé támolygott.

Mááá' megin' karácsony van... vagy lesz?

Ahogy fel van díszítve itt minden...

Az emberek kitértek előle, de alig vette észre. Vacogott, nem is annyira a hidegtől, mint a gyengeségtől. Fogalma sem volt, mikor evett utoljára. A zsebében kotorászott, egy kétszázast talált, meg némi aprót. Pénzt kellene szerezni, vagy legalább egy kis kenyeret... Leült a bolt előtt a padra, maga elé dobta a sapkáját, és helyette a rossz sálat tekerte a fejére. Ült ott, várta, hogy valaki megszánja, de korán volt még, kevesen jöttek. Egy férfi pénzt dobott a sapkába, intett, hogy köszöni és ült tovább. Annyira kívánta az italt, hogy folyt a nyála... Csak még egy százas kéne, hogy vehessen egy kétliterest... Végre egy nő megszánta és ő azonnal megvette a bort. Sietett a parkba, egy eldugott padra ült és a szájához emelte a flakont. Addig nyelte a bort, míg el nem fogyott a lélegzete. Szinte elzsibbadt... Újra meghúzta az üveget, érezte, hogy kezd megszünni a remegése. Mélyet lélegzett, a felbuggyanó gyomorsav köhögésre késztette. Levegő után kapkodott, a borosflakon kiesett a kezéből, utána kapott, és abban a pillanatban olyan fájdalom hasított belé, hogy nyöszörögve a földre esett. Magzati pózban fetrengve próbált segítséget kérni, de a cudar időben senki sem járt a parkban. Valahogy el kellene jutni oda, ahol emberek járnak, diktálta az életösztön. Négykézlábra küzdötte magát és a bolt felé mászott. Fiatal srácok jöttek röhögve, ez aztán jól bebaszott, mondták, és messzire kikerülték. Elfogyott az ereje, csak feküdt a földön, folyt a könnye és hányt, bár nem is volt mit. Érezte, hogy újra bevizel, de már mindegy volt. Itt fog megenni a fene, gondolta, és feladta. Nem is baj, már eleget kinlódott. Majd elalszik itt, aztán megfagy és vége lesz... Becsukta a szemét.

A srácok jöttek visszafelé, az egyik megérintette a lábával, te ez meghalt, mondta ijedten. Csak részeg, mondta a másik. Tovább indultak. Aztán megálltak. Hívok mentőt, mondta valamelyik... Megnyugodott, nem hagyták itt, aztán elvesztette az eszméletét.

Ágyban feküdt, amikor magához tért. A karjában tű, a feje felett infúzió csepegett.

Na, felébredtél? A hang a mellette lévő ágyból jött, arra fordult. Fiatal srác feküdt ott sápadtan.

Próbált felülni, a testébe fájdalom mart. Mi a szar... - nyögte és a takaró alatt a hasát tapogatta. Kötést észlelt. Megsérültem? - gondolkodott.

Egy nővér sietett be, na, felébredt végre? - kérdezte. Már elhűlt az ebédje. Jöjjön, segítek. Feltámogatta, kis gurulós asztalt igazított elé, egy bögrében üres leves volt. Elszontyolodva nézte, aztán mégis enni kezdett. Más nincs? - kérdezte két kanál leves között. A nővér a fejét rázta. Ma és holnap még csak folyadékot fogyaszthat, hiszen tegnap műtötték... Mindjárt jön a doktor és elmagyarázza. De ha evett, elmegyünk és megfürdik. Kerekes székben tolták a tusolóba, ahol meglepődve látta a hasát a szegycsontjától a köldökéig borító kötést. Műtét? Mi franc... A nővér rutinos mozdulatokkal mosta le a felsőtestét, karjait, megmosta a haját, vigyázva, hogy a kötés át ne ázzon, majd arra kérte álljon fel, hogy az altestét is megmoshassa. Lilára pirult a feje, a székre támaszkodva, csukott szemmel tűrte a mosdatást. Végre tiszta volt a teste és a tudata is, hosszú idő után először. A tisztálkodás elbágyasztotta, már félig aludt, amikor középkorú, pocakos doktor zöttyent le az ágy mellé. Lássuk csak, mondta, és lebontotta a hasáról a kötést. Szééép, bólogatott. Szakszerű mozdulatokkal dolgozott. Szépen gyógyul, biztatta. De hát mi történt? - kérdezte. Mondjon már valaki, valamit! Perforált a gyomorfekélye, mondta a doki szenvtelenül. Ha egy kicsit később kerül kórházba, meg is halhatott volna. Igazából az volt a szerencséje, hogy napok óta nem evett, és nem volt csak egy minimális gyomortartalom, bár a sav csinált egy kis galibát a hasüregben... De most már jó úton van a gyógyulás felé. Holnap még csak levest ehet, de utána megkezdjük a rendes táplálást. Amúgy is rossz bőrben van, alig hatvan kiló.

A kötözés és sebtisztítás fájdalmakkal járt, elpilledve feküdt. A kórteremben mindenki aludt, ő is elszenderedett. És évek óta először, álmodott.

Anyja kezét fogva szaladt. Muszáj eljutni a sarokig, mielőtt észreveszi, hogy eljöttünk, mert különben utolér és visszavisz, lihegte, és ő futott is, ahogy csak birt. De nem volt elég gyors. Már érezte is az ütéseket... Hallotta anyja fájdalmas kiáltását...

Felriadt. A csendes kórterem megnyugvással töltötte el. Újra elbóbiskolt.

Anyját látta a szekrény lábához kikötve. Szeme bedagadva, szája felrepedve, orrából vér szivárog, az egész arca groteszk módon eltorzulva. Nem látok, zihálta, te is meg vagy kötve? Nem! - vinnyogta. Próbálj megszökni, apád teljesen begőzölt, félek, meg fog ölni. Mássz ki az ablakon, hozz segítséget! De ő nem mert mozdulni, apja a konyhában fel-alá járkált, néha a falhoz vágott valamit, érthetetlenül motyogott, valami felborult. Bénultan ült az ágyon, hátán égtek a nadrágszíj okozta hasadások. Menj már! - súgta az anyja. Csak, ha Te is jössz. Nem tudok menni, nem látok! Egyedül kell szöknöd. Kivágódott az ajtó, a férfi imbolyogva állt ott. Szóval, hogy is volt ez a szökés? - gajdolta akadozó nyelvvel. Ki volt az értelmi szerzője? Én! - mondta az anyja. Én! - mondta ő is. Apja az anyja elé állt. Hazudtok is? És már ütött, aztán rúgások következtek, és anyja egyszer csak eldőlt. Ott feküdt furcsán kitekeredve a megkötözött kezei miatt. És aztán ő következett. Az egyik pofon eltörte az orrát, hallotta a reccsenést, hanyatt esett, a vér a torkába folyt, öklendezett, oldalra hemperedett, orrából, szájából vér csorgott, ő meg nem mozdult, félig lehunyt szemével az apját figyelte. Az meghökkenve nézte a két mozdulatlan alakot, aztán az ágyához tántorgott és végigvágódott rajta.

Addig várt, míg meg nem hallotta a horkolást. Óvatosan az anyjához lépett, anyu, anyu, szólongatta súgva, a konyhából vizet hozott, az arcába öntötte. Végre megmozdult. Újra a konyhába ment, nem találta az ollót, a kamrában van felakasztva a metszőolló, lehelte az anyja, és ő ugrott. Anyját támogatva próbálta nyitni az ajtót, a horkolás abbamaradt. Anyja a kapu felé igyekezett. Ne arra, súgta, mert már hallotta apja motozását és a káromkodást, felfedezte a szökést, anyját a kert felé lökte, menj, de halkan, ő meg a kapuhoz futott, sarkig nyitotta, aztán vissza az anyjához és a hátsó szomszéd kertje felé vonszolta. Amikor kivágódott a konyhaajtó, mozdulatlanná dermedtek, de a férfi meglátva a nyitott kaput az utca felé rohant. Sikerült, mondta az anyjának, és átbújtatta a kerítésen. A hátsó szomszéd fészerébe húzódtak. Hallották apja tombolását, amikor hazaért. Csendben lapultak. Reggel arra ébredtek, hogy a szomszéd öregember nézi őket ijedten. El ne áruljon, bátyám, mondta neki, mert apám teljesen megőrült. Anyát majdnem agyonverte. Látom, vakarta a fejét az öreg, de ha itt maradtok, úgyis megtalál. Így sehova se mehetek, mondta az anyja. Nem látok semmit, és azt hiszem eltört a kezem is. Legalább addig maradhassunk, míg a szememen lelohad a duzzanat. Jó, mondta az öreg, de egy pisszenést se! Dél körül egy vödörrel érkezett. Kenyér volt benne és egy kis darab szalonna. Muszáj volt így hozni, mentegetőzött, meg ne lássa ez az állat. Evés után egymáshoz bújva ültek a fészer sarkában, mikor meghallották a hangot. A férfi az udvaron járkált. Mit keres az én udvaromban, szomszéd? - kérdezte az öreg. A macskámat, mondta a férfi. Tegnap óta nem láttam. Itt biztosan nincs, mondta az öreg, a kutya elkergette volna, ha át is téved. A hangok távolodtak, aztán jött az öreg. Menni kell, mert baj lesz. Látni a szemén, hogy nincs észnél. Ideállok a traktorral, elbújtok a pótkocsiban, és elviszlek egy biztonságos helyre.

Romos tanyaépületnél álltak meg. Nem valami komfortos, de itt biztosan nem keres benneteket. Én meg minden nap hozok valami kaját, és ha jobban leszel, nézett az asszonyra, a szomszéd faluból el tudtok menni a városba. Csak három-négy kilométer...

Egy hétig dekkoltak a romos házban, mire el mertek indulni. Anyja az öregember néhai feleségének divatjamúlt ruháiban, ő meg a hidegvízben kimosott gönceiben.

Csörömpölésre ébredt. A vacsorát hozták. Micsoda hülyeség, gondolta. Miért álmodok most anyámmal? Nem is láttam már vagy húsz éve. A nővér egy csészét nyomott a kezébe. Ezt igya meg, mondta, grízleves, kicsit csillapítja az éhségét. Holnap már ehet pépeset. Fel kellene kelnie, mondta, amikor az edényeket szedte össze. Sétáljon, mert nagyon le fog gyengülni. Kiült az ágy szélére, émelygett a gyengeségtől, kiverte a víz. Kicsit állt az ágy mellett. Nem birt tovább menni. Visszazuhant az ágyra és szinte azonnal elaludt.

Újra álmodott.

A városba érve azt se tudták, hova menjenek. Nem ismertek senkit, és nem volt semmijük. Rémültek voltak és tanácstalanok. Túl közel vagyunk még a faluhoz, mondta az anyja rettegve, tovább kell mennünk. Neked iskolába kellene járnod, hiszen még csak tizenöt éves vagy! De se irataink, se pénzünk, és ha bárhova beíratlak, apád megtalálhat. Felültek a pesti vonatra. A kalauz a következő állomáson leszállította őket. Rendőrt kellene hívnom, mondta, és a fejét csóválta. Na, tünjenek el...

Gyalog, teherautók platóján kuporogva, egy hét alatt értek Pestre, a Bosnyák térre. Anyja egy árust kérdezett, hol lehet itt valami munkához jutni, amit azonnal ki is fizetnek. Az ember a Moszkva téri embervásárra irányította őket. Egy közeli község gazdaságában találtak munkát, a gazda semmit sem kérdezett. Egy konténerben aludtak vagy tízen, szivacsmatracokon. De nekik jó volt. Még három évet kell kihúzni, hogy meg ne találjanak, aztán nagykorú leszel, apád nem bánthat, biztatta az anyja. Már több, mint egy év telt el, amikor a hatóságok razziát tartottak. Fuss, bújj el, küldte az anyja, nem kaphatnak el. És ő futott. Este óvakodott vissza. Anyádat elvitték, mondta neki a gazda, nem tudjuk, mikor engedik vissza. De te maradhatsz, most egy darabig biztosan nem jönnek! Dolgozott és várt, de anyja nem került elő. És vagy két hónap múlva újra razzia volt, de ő megint meg tudott lógni. És már nem fogadták vissza. Új helyet keresett, mert pénz kellett, néha visszament a gazdaságba, anyját kereste. Volt itt, mondta a gazda, de elment. Hát élt tovább, ahogy tudott, lassan beszippantotta ez az életforma. Egy-két napot dolgozott, és míg a pénz tartott addig a városban csavargott. Már nagykorú volt, megcsináltathatta volna az iratait, de már nem érezte fontosnak. Az utcán élt. A téli hideget alkohollal próbálta átvészelni, néha dolgozott, de legtöbbször kéregetett. Észre sem vette, és eltelt húsz év.

Reggel ébredt. Mogorva volt és kedvetlen. Előző nap még a gyengeség folyton álomba rántotta, de most kegyetlenül kívánta az italt.

Menjen tusolni, szólt nővér, de vigyázzon a kötéseire. Nincs se szappanom, se törölközőm, morogta. A nővér egy kéztörlővel tért vissza, folyékony szappant talál a fürdőben. A folyosón nővérek és betegek egy feldíszített fenyő körül nevetgéltek. A falakon és a bútorokon mindenhol karácsonyi díszek. Egy kis készülékből halk zene áradt. Anya! - jutott eszébe, talán az álmok hatására, és sírni tudott volna. Tisztálkodott, ahogy sikerült, kimerülten vánszorgott vissza az ágyába. A fiatal ágyszomszédja ijedten nézte. Az orvos azonnal felmérte az állapotát. Alkoholista? - kérdezte. Megvonta a vállát. Lehet. Mennyit iszik? Hány éves? Hogy hívják? Hol vannak az iratai. Hallgatott. Semmim sincs, mondta aztán. Hajléktalan vagyok. Családja? A fejét rázta. Anyámat már vagy húsz éve lekapcsolták, hiába kerestem...

Délben végre kapott valami krumplipürét darált hússal, mindet befalta. Nem volt álmos, a gyengeség kezdett alábbhagyni.

Az orvos jött másnap reggel, gondosan megvizsgálta. Hogy áll az ital utáni vágyával? Kínoz egy kicsit, vallotta be, de nem vészes. Jól van, akkor hat a gyógyszer. Megpróbáljuk leszoktatni az alkoholról. Ha beleegyezik, kerítünk helyet az elvonón, ha kiszedtük a varratokat. Nem ellenkezett. Legalább adnak enni, és talán ha dolgozik egy kicsit valahol, lesz annyi pénze, hogy tavasszal megpróbálja megkeresni az anyját.

Másnap átvitték az elvonóra. Gyógyszereket kapott és minden nap jött egy ember, aki beszélgetett vele az életéről. Önkéntes, mondta a nővér. Valamikor ő is alkoholista volt, de már tiszta. Három hét telt el, lassan kezdett szünni az ital utáni vágy, elcsitultak a váratlanul ébredt érzelmi- és indulathullámok.

Egyik éjjel nem tudott aludni. Kisétált a folyosóra.

Baj van? - kérdezte az ápoló, aki egy kis táblán matatott.

Semmi, csak nem tudtam elaludni. Kíváncsian nézte a kis táblát. Ez mi? - kérdezte.

Tablet, mondta az ápoló. Internetezek.

Azt se tudta, miről beszél. Hát igen! Az utolsó éveket szinte végig részeg kábulatban töltötte. Semmit sem tud a világról. Ajándékot nézek a barátnőmnek, mondta az ápoló. Már megy a karácsonyi készülődés.

Mikor lesz karácsony?

Két hét múlva, mondta a fiú. Magát nem látogatják?

Megrázta a fejét. Elvesztettem a kapcsolatot a családommal. És az anyámmal.

Ha megmondja a nevét, megpróbálom megkeresni a hozzátartozóit a közösségi oldalakon.

Nincsenek hozzátartozóim.

És az anyja?

Hát ő, igen...

Nem találták. Valakije csak van! Mondjon ismerősöket, rokonokat. Próbálta előszedni tudata mélyéről a neveket. Az unokatestvérei, a szomszéd srácok, az iskolatársak... A fiú a kis táblán képeket mutatott. Ez a keresztanyám, vidult fel egy kép láttán.

Írok neki, mondta az ápoló. Aztán még másoknak is küldtek üzeneteket. Megadtam a telefonszámomat nekik, hátha valamelyik válaszol. És megtörtént. Tegnap telefonált egy asszony, mondta az ápoló. Tényleg a keresztanyja volt. Ma bejön.

El se hitte.

Istenem, mi lett belőled, sírta el magát az asszony, amikor meglátta, és ő nem értette. Hiszen fürdött, borotválkozott...

Az asszony ételt hozott. Házi húslevest, cérnametélttel. Mohón kanalazta. Az ismerős íztől elérzékenyült. Nem tudja, mi lehet anyával? - kérdezte.

Vagy tíz éve nem láttam, mondta a keresztanyja.

Tíz? Akkor az azt jelenti, hogy él!

Hát persze. Hazajött és eladta a házat, amikor apád meghalt. A szomszéd faluban vett másikat. Azt hiszem, most is ott él, de a címét nem tudom... Nem tartja a kapcsolatot senkivel. De ha szeretnéd, kideríthetem. Izgatott lett. Ha tudnám, hogy anyja jól van, minden könnyebb lenne. Az osztály bejáratáig kisérte az asszonyt.

Amikor visszatért a szobába, belenézett a tükörbe, és rájött, miért sírta el magát a keresztanyja. Arc-csontjára szinte rászáradt a napon eldurvult bőre, haja ápolatlan, évek óta nem látott fodrászt, fogai hiányoznak. Hány éves is vagyok? - számolgatta. Harmincöt... Hát jól kicsesztem magammal, gondolta.

Másnap reggel hajat mosott, gondosan tisztálkodott. Megette a reggelit, félálomban feküdt az ágyában. Az anyja hangját hallotta. Megint álmodok, gondolta mosolyogva, aztán érezte az arcán, haján a simogatást. Anyja hajolt fölé, kisfiam, mondta sírva. Összeölelkezve zokogtak. Kerestelek, mondta az asszony a szemét törölgetve, de sehol sem találtalak. Hol voltál? Mi történt veled? És ő kapkodva mesélt. És te? - kérdezte a végén. Én is hajléktalan voltam, egy baromfitelepen vállaltam munkát, ahol szállást is adtak. Abban a községben, ahol együtt voltunk. Végig ott dolgoztam, hogy ha keresnél, megtalálj. De hát nem mondta a gazda, amikor ott kerestelek... Vajon miért titkolta el? Nem tudtak rájönni.

Apád meghalt tíz éve, folytatta az anyja. Eladtam mindent és eljöttem onnan. A szomszéd faluban vettem egy házat a falu szélén, meg némi földet. Most én is baromfit tartok, abból élek.

Majd meglátogatlak, mondta megkönnyebbülten. Boldog volt. Anyja él, nincs semmi baja! Minden jó lesz már.

Anyja megütközve nézett rá. Hát nem jössz haza? Én azt hittem... - szeme könnyes lett.

Nézd meg, mi lett belőlem, sírta el magát. Hogy mehetnék?

Anyja a kezét simogatta. Ne félj, mondta, kicsit pihensz otthon, megerősödsz, és dolgozhatunk együtt, mint régen. A földből és a jószágtartásból valahogy megélünk. Csak az ital... Attól nagyon félek. Tudod, miért...

Nem kell félned, mondta, én sose leszek olyan, mint az apám.

Anyja ezután minden nap telefonált. Érte jött, amikor hazaengedték. Ruhát hozott és meleg dzsekit.

Izgatottan ült a távolsági buszon. Karácsonyi fényben fürdő kis falvak között suhantak a koraestében. A faluban ismerős illatok és zajok fogadták. A házban a konvektorok meleget sugároztak, az egyik szobában feldíszített fenyő, a konyha felől töltött káposzta szaga érzett, az asztalon egy kosárban alma, üvegtálon sütemény, szalvétával letakarva. Azonnal ehetünk, sürgölődött az anyja, ez a te szobád, nyitott ki egy ajtót, majd lassan kicsinosítod, a saját ízlésed szerint. Nincs egy váltás gatyám, vagy zoknim, gondolta. Semmit sem tudok, szinte kicsöppentem ebből a világból. Most nagyon szeretett volna inni. Előkotorta a gyógyszereit, bevett egy szemet.

Egymással szemben ültek a konyhai asztalnál. Szájába vette az első falatot. Az ismerős íz eláradt a nyelvén. Anyjára mosolygott. Nagyon finom, mondta... Már nem is hiányzott az ital.

Tudod milyen nap van ma? - nevetett rá az anyja. Szent este napja van. Téged hozott nekem a Jézuska...

Szép kis ajándék vagyok, mondta. Azt se tudom mi az az internet meg a mobiltelefon...

Majd én megtanítalak mindenre, mint kiskorodban, vigasztalta az anyja a kredencnél tevékenykedve, hozzá lépett, megsimogatta a haját, átölelte a vállát, és elé rakott egy tányért. Mákos kalács volt rajta. A kedvence. Átölelte anyja derekát, fejét a mellére fektette, mint gyerekkorában. Hazaérkezett.