Karácsony - A makacs

Az elmúlt hetekben alig ment az utcára. Nem akarta látni azt a felhajtást, ami az ünnepet megelőzi. De teljesen elkerülni nem tudta. Mindenhol karácsonyi dalok szóltak, a boltok tele voltak karácsonyi díszekkel, villogó fényekkel. De őt nem érdekelte. Most azonban muszáj lemenni, mert aztán három napig semmi se lesz nyitva.

Azért se készít olyan tipikus karácsonyi ételeket. Gulyásleves lesz meg túrós csusza. Aztán meg spenót tükörtojással és csirkeaprólék leves. Sütemény se lesz.

Bekapcsolta a tévét. Mindenhol karácsonyi reklámok mentek. Vége lehetne már ennek a nagy felhajtásnak. Gépiesen készítette az ételeket. Mindenből kicsit többet, hogy le tudjon belőle fagyasztani üres margarinos dobozokban. Elég annyi egy evésre.

Este korán lefeküdt, de nem tudott elaludni. Fejében zsongtak a karácsonyi dalok, amelyek mindenhol szólnak.

Nem ünnepel, mióta itt maradt egyedül. Se karácsonyt, se mást. Az ő életében nincs mit ünnepelni. Először a férje hagyta itt, vagy tizenöt éve, elment egy másik nővel, szinte szökött, azt se tudta, miért történt, hiszen úgy tudta minden rendben van. Nem ő volt az egyetlen férfi az életében. Még a középiskolában szerelmes volt egy osztálytársába. Szép diákszerelem volt, de aztán a fiút elvitték katonának a főiskola előtt, ő meg otthon maradt a falujában. Az egyik kocsmában lett pultos. Arra várt, hogy a fiú majd megkéri, de kiderült, hogy megismerkedett egy másik lánnyal, őt meg elhagyta. Az egész falu szánakozva suttogott. Egyszer a raktárban pakolt, amikor meghallotta, amint két munkatársa róla sutyorog. Szegény... - mondta az egyik. De hát mégis, hogy képzelte? - kérdezte a másik, hogy az a helyes fiú majd éppen őt akarja elvenni? Hát hogy néz ki? Akkor úgy döntött, elmegy onnan, de a szülei nem engedték. Szó sem lehet róla! Egyedül abban a nagy városban... Ezért kinézett magának egy fiút, akit irányítani tudott, addig duruzsolt neki, míg eljegyezte és együtt költöztek a városba. El is vette, megszületett a lánya, és ő szinte megfeledkezett a férjéről. Elétette az ételt, kimosta a ruháját, aztán ennyi. Dolgozott, nevelte a gyereket, ellátta a háztartást, azt gondolta, a férje se szereti őt jobban, mint ő a férfit, elég lesz ennyi. De mégsem volt elég, a férfi többre vágyott és volt, aki megadta neki, amit szeretett volna. Ő meg egyedül maradt.

A szeméből szivárgott a könny, hangtalanul sírt.

Aztán a lánya is elment... Öt éve külföldre költözött, magával vitte a gyerekeket... Hiába próbálta visszatartani.

Anyu, értsd meg, alig tudunk megélni, sírta. Sose lesz lakásunk, autónk, de ez még hagyján. Ki kellene fizetni a gyerekek jövő évi tankönyveit, most májusban! Nekem meg egy vasam sincs. Itt semmit sem adhatok nekik. Nem járhatnak szakkörre, táncra, uszodába, mert nincs rá pénzünk, hiába dolgozunk. Két éve nem emelték a fizetésünket, minden pénzünk rámegy az albérletre... Kint a férjemet munka várja, és biztosan nekem is lesz valami. Anyu, érts meg bennünket...

De ő nem értette. Aki ide születik, az éljen itt! Ha nincs sok, érje be kevéssel!

A lánya feldühödött. Nem hallgatom ezt a hülyeséget! - mondta. Az én gyerekeim nem fognak nyomorogni. Itt hiába dolgozok két helyen, az apjuk hiába túlórázik és fusizik. Ketten se tudjuk elérni, hogy legyen egy kurva lakásunk, és a gyerekek ne lógjanak ki a sorból az iskolában. Csak egy életünk van, nem fogom itt eltékozolni.

Konokul hallgatott.

Anyu, hétfőn indulunk. Gyere el a hét végén, hogy legalább együtt legyünk...

Nem megyek.

Vasárnap délután mégis eljöttek. Számítógépet hoztak. Ezen tudunk beszélni.

Azt várhatjátok!

Azóta se kapcsolta be a gépet. A lánya telefonált pár hét múlva. Anyu, a gyerekek látni szeretnének, kapcsold be a skype-ot.

Majd látnak, ha hazajöttök végre, mondta ő dölyfösen.

Még néhányszor telefonáltak, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy csak akkor beszél velük, ha visszajönnek. Aztán a hívások elmaradtak. Nem tudta kierőszakolni a hazatérést. Az első években sértett volt és dühös. Nem hallgattak rá, egyék meg, amit főztek! Majd, ha hazatérnek, belátva az ő igazát, megbocsát nekik. Addig nem hajlandó szóba állni velük. A keserűség újra könnyeket csalt a szemébe. Azt se tudja, mi van velük, hogy boldogultak?

Reggel kedvetlenül ébredt. Megfőzte a teáját, lenézett a lakótelep házaira. Innen a kilencedik emeletről szinte az egész várost belátta. Mindenki fenyőfát cipelt, a gyerekek hancúroztak. A lányára gondolt és az unokákra. Hiába várta, nem jöttek haza. A lánya pont olyan makacs, mint ő. Azt írta, minden jól alakult. De majd csak akkor jönnek haza látogatóba, ha ő hívja őket. De nem hívja! Azzal beismerné a vereségét.

Ült az ablaknál, és úgy látszott, az éjszakai sírás kitart egész nap, mert újra folytak a könnyei. Délutánra úgy érezte, az összes könnyét elsírta. Kiürült lélekkel ült az ablaknál.

Elmúlt hatvanöt éves, és mire ment a makacs ellenállásával? Saját magát sodorta magányba és boldogtalanságba. Nem akarta szeretni a férjét, mert őt büntette, amiért a másik férfi elhagyta. A lányát is úgy nevelte, hogy soha nem mutatta ki a rajongását, és a büszkeségét, amit az iskolai sikerei miatt érzett. Azt hitte így jó.

De most ennek véget vet. Elég volt. Ha a lánya csak még egyszer felhívná, elmondaná neki, hogy nem haragszik, szereti. Csak ijedt volt és féltette őket. De már nem hívják. Azt se tudja, hol élnek és mit csinálnak. Mit tettem az életemmel?

A fürdőszobába botorkált, megmosta a sírástól felpüffedt arcát, sokáig nézett a tükörbe. Haja megszürkült, fodrásznál sem volt már vagy két éve, az arca ráncos. Végre megértette, mi történt vele. Az első szerelme hűtlenségéért saját magát és a családját büntette. Letörölte a könnyeit. A sok sírástól mintha felengedett volna benne az évek óta tartó nyomás.

Az előszobába ment, felmászott a kis létrán, a beépített szekrény felső polcáról levette a nagy dobozt és a szobában kinyitotta. A karácsonyfadíszek voltak benne. Szétnézett. Fenyőt nem tud venni, örül, ha minden számlát kifizet és jut kajára is. Hova tegye? Tekintete a fikuszra esett. Te leszel a karácsonyfa, mondta neki és kuncogva aggatta fel a színes gömböket. Egész pofás, gondolta, de többet nem rakhatok rá, letörné az ágait. Az aranyszínű girlandot az ajtó fölé rögzítette. Hova rakjam a fényfűzért, töprengett. Az ablakra! Ott szép lesz. Elhúzta a függönyt, porszag csapta meg az orrát, az ablak homályos volt az évek alatt felgyülemlett kosztól. Kitakarítok! - határozta el. Már maga sem tudta, mikor takarított utoljára rendesen. Leszedte a függönyöket az ablakról, a mosógépbe rakta. Megpucolta az ablakot, felporszívózott. Egy nedves ruhával áttörölgette a bútorokat. Megütközve nézte a koszos vizet. Atyám, ez a rengeteg kosz, mind itt volt a bútorokon? Áthúzta az ágyat. Felrakta a tiszta függönyöket. Arra figyelt fel, hogy dúdolgat. "Kiskarácsony, nagykarácsony..." Elnevette magát. A fényfűzért az ablakra akasztotta és bedugta a konnektorba. Felragyogtak a színes fények, és bármennyire akarta, nem tudta életben tartani a haragját. Valami megnyugvásféle töltötte el.

Mire mindennel elkészült, sötétedni kezdett. Megkordult a gyomra. Elfelejtett enni a nagy munkában. Készített egy melegszendvicset és egy pohár kakaót. A konyhaasztalnál fogyasztotta el, közben a szemközti házak feldíszített ablakait nézegette. Mindenki ünnepel.

De hát ki tiltja meg neki, hogy ő is ünnepeljen? Van még ideje, hogy megtegye az előkészületeket. Másnap kora reggel lement a bevásárlóközpontba. Liszt, vaj, vaníliás cukor, aszalt szilva, mazsola, a halas pultnál elbámulva állt. Hogy ennyibe kerüljön egy kis hal??? Végül két szeletet vett, meg egy kis doboz franciasalátát. A hentespultnál darált húst kért, a zöldségesnél savanyú káposztát. Alig tudta haza húzni a banyataligát. A töltött káposztával kezdte, aztán linzert sütött. A rádió szólt. Mint régen. Ahogy sötétedni kezdett, felkapcsolta a fényfűzért. Jó étvággyal ette a vacsorát, zenét hallgatott. Szeme a számítógépre tévedt. Öt éve nem kapcsolta be. Vajon működik még? Levette róla a terítőt és bekapcsolta. Működött. Hogy is van? - elmélkedett. A nagy M betűs képre kattintva levelet tud írni. Rákattintott. Fogalma sem volt mi az, amit lát. Olvasgatta a régi leírást, amit a lánya hagyott a fiókban. Nem fog ez menni, gondolta elkeseredve. Bezárta az ablakot és tovább bogarászta a leírást. Kék felhőben S betű, erre kattintva tud beszélgetni, ha a lánya képe sarkában zöld karikát lát. Óvatosan kattintott. Megjelent a lány képe. Ott volt a zöld karika. Most a kamerára kell kattintani, lássuk, hogy megy ez. Furcsa szaggatott hangot hallott. Ez meg mi a fene lehet, dörmögte, de abban a pillanatban a képernyő teljes nagyságában meglátta a lánya csodálkozó arcát. Anyuuuu... De jó, hogy látlak. A lány a szemeit törölgette, aztán kiabált, gyerekek, itt a nagyi...

Fel sem ismerte őket. Már ő is sírt. Nem merte megkérdezni, hogy mikor jönnek haza. A veje jelent meg a háttérben, szeme tágra nyilt. Mama? - kérdezte. Nahát... Boldog ünnepeket!

Egész este beszélgettek a lányával, a gyerekek hamar elpárologtak, a sok év távollét fellazította a kapcsolatukat. Nyáron hazamegyünk, mondta a lánya, addig tarts ki. Mindent megbeszélünk, és Te is meglátogatsz bennünket. Nem, dehogy megyek én olyan messzire. Öreg vagyok én már ehhez. A lány nevetett. Anyu, hát csak másfél óra repülőút... Na, majd még meglátom, tért ki a válasz elől. Végül elköszöntek.

Feküdt az ágyában és boldogan mosolygott.

A lányára gondolt. Most már bármikor beszélgethetnek. Újra van családja. Meglátogatják őt a nyáron. És lehet, hogy ő is elmegy, megnézi azt az idegen országot.

Jóleső fáradtsággal hunyta le a szemét. Szépet álmodott.