Karácsony - A jövevény

Megállt a tornácon, füttyentett a kutyának. Hol jártál, te csavargó, veregette meg az oldalát. Csupa hó az orrod! Végig nézett a kert csonttá fagyott földjén, amelyet most vékony hóréteg takart. Porhó. Eshetett volna rendes hó, gondolta, ennek így semmi értelme. Elsöpörte ugyan kora reggel, de csak fújja ez a bolond szél mindenfelé. Sapkáját a fülére húzta, megtapogatta a zsebét, pénztárca, cigi, öngyújtó. Indulhat. Becsukta a kaput és a nagybolt felé indult. Nem sietett. Mindent elgondolt már, és mindent elő is készített. Vesz még egy jó friss kenyeret, mára igértek vecsési savanyú káposztát és vagy két citrom kell még a teába.

A boltban sokan voltak. Mindenki tele kosarakkal jött-ment. Ismerősök köszöntek neki, ő meg intett. Mikor minden a kosarában volt, elindult a pénztár felé. Az egyik polcon borok sorakoztak, "Zöldszilváni", olvasta a cimkén. Elmosolyodott. Régi emlékek tüntek elő, megmelengették a szívét. Levett egy üveggel, visszaballagott, szénsavas ásványvizet tett a többi tetejére.

Kicsit nehéz volt a szatyor, de mégis a kocsma felé került. Most ugyan "pub" van rá kiírva, a bútorok is mások, cigiszag sincs, mert tilos a dohányzás, de a cimborák legalább a régiek. Levette a sapkáját, a székre tette és ráült. Nem veted le a kabátodat? - kérdezte az egyik cimbora. Nem, mondta, miközben kigombolta, mert nem maradok sokáig.

A fiatal csapos, akit most pultosnak mondanak, kérés nélkül hozta a háromcentes barackot. De vizet már nem adnak hozzá, mint régen. Mindegy, úgyse itta volna meg. Mi újság, kérdezte a többieket. Rázták a fejüket. Az asszony süt! Ilyenkor jobb eltünni a keze ügyéből, mondta egyikük. A szomszédban az éjjel megellett a tehén, segítettem nekik, nagyon szép, formás kis borjú lett, mondta a másik. Mindenki tudott valamit, beszélgettek. Nálad mi újság? - kérdezte az egyik. Semmi! Neki mindig ez volt a válasza.

Az órára nézett, mindjárt tíz óra. Na, én megyek, mondta, intett a pultos fiúnak, a kezébe nyomta a pénzt, felhajtotta az italt, jólesett. Végig melegítette torkát, gyomrát. Mindig így csinálta. Csak akkor itta meg a pálinkáját, amikor hazafelé indult. A járdán megállt, elővette a cigarettát, rágyújtott. Így jó ez, a pálinka után. Amikor keverednek az aromák. Nem is szívott többet egész nap. Csak ezt az egyet.

Otthon zsíros kenyeret kent, megette csak úgy álltában, aztán a ház mögé ment, fát hozott be, a sparheltba rakta, előkészítette, csak be kell majd gyújtani, ha jön. HA JÖN. Befűtötte a kemencét, mert, ha jön, annak örülni fog. Csak azután ment be a szobába. Sarkig nyitotta az ablakokat, kereszthuzatot csinált, menjen ki az éjszakai levegő!

Kipakolt a szatyorból. A savanyú káposztát a szűrőbe borította és lecsapatta egy kis langyos vízzel, ennek csepegni kell. A kenyeret három szeletenként zacskókba csomagolta és a fagyasztóba rakta. Ezt TŐLE tanulta. Így minden nap friss kenyeret ehetett anélkül, hogy a lábát kitette volna a házból, ha nem akarta. Már tizenegy óra, jó lesz haladni, gondolta és a kamrába kocogott. Egy órakor ér be a vonat, húsz perc, mire ideér, addigra legyen ebéd. Kizsírozta a tepsit, egyik végébe került a hurka, a másikba a kolbász, a hurka mellé a pecsenye, szép nagy darab, a kolbász öblébe halmozta a káposztát, hagymát is vágott a tetejére aztán a sütőbe tolta. A teafőzőbe vizet készített, az asztalra rakta a tányérokat, kést, villát. Levest nem főzött mára. Majd holnap főz egy kis orjalevest. Ha lesz hozzá kedve.

A süteményről megfeledkezett. Már megint... Beleugrott a csizmájába, magára kapta a kabátot. Hogy lehettem már megint ilyen feledékeny, morgott magára. A cukrászdához sietett, már záráshoz készültek. A pultban két mignon árválkodott. Megvette. A boltot is nyitva találta még. Kis tálcákon csomagolt linzerek sorakoztak, abból is vett egyet, és ha már itt volt, egy doboz tejet is elhozott. Hátha kakaót szeretne inni. Gyerekkorában szerette...

Elégedetten ért haza. Az órára nézett, fél egy volt. Már nemsokára itt lesz. Benézett a kisszobába, a feldíszített kis műfenyő az ablak előtti íróasztalon állt. Biztosan nem alszik itthon, már évek óta elmegy az utolsó vonattal, de azért áthúzta az ágyat. A nagyszobába ment, a kemence már meleget sugárzott, a konyhában is kellemes volt a levegő. Csak az Ő SZOBÁJA volt hideg. Állt az ajtóban, és szinte a zsigereiben érezte, hogy ma nem fog visszamenni. Itthon alszik! Nem várhatja hideg szobával. Felkapcsolta a konvektort, nyitva hagyta a konyhába vezető ajtót is, minél hamarabb járja át a meleg. Mérges volt magára. Hogy-hogy nem jutott előbb eszébe? Nem baj, nyugtatta magát, mire megebédelünk, már nem lesz olyan hideg. Megnyugodott. Minden rendben lesz. Csak jöjjön már! Negyedóra múlva ér be a vonat. Ugyan annyi az út a házig. Már egy éve nem látta a lányát.

A konyhában meglátta a bort, a kamrába rakta, leült a sparhelt melletti kopott fotelbe. Gondolatai messze jártak az időben.

---

A barátja hívta. Itt lesz a menyasszonyom barátnője, vendégségben. Gyere már és táncoltasd egy kicsit, legyen jó véleménye a városról. Ő meg ment, mert úgyse volt más dolga. A lányok még nem voltak ott, amikor ők leültek. Nem nagyon van pénzem, súgta meg a másik fiú, ne költekezzünk már nagyon. Megértően bólintott. Majd rendelünk egy üveg bort és két üveg szódát, mondta, és majd sokat táncolunk, hogy keveset igyanak. Összevigyorogtak, és amikor felnézett, ott állt a fiú menyasszonya, dühös volt, rögtön látszott, alighanem minden szót hallottak, mellette a másik lány, szigorúan és megközelíthetetlenül, ő meg csak nézett rá felfelé zavartan, ahogy ott ült. A lány a szempillái alól lenézett rá, végül kacagni kezdett, a szeme csak úgy villogott, az arcán két gödröcske keletkezett, ő meg abban pillanatban tudta, hogy ez az a lány... Iszogatták a zöldszilvánit sok szódavízzel, a másik pár már összebújva táncolt, ők meg csak bámulták egymást. Ti nem táncoltok? - nézett rá figyelmeztetően a barátja, és ő észbe kapva kérte fel a lányt. Még a dalra is emlékezett, amire először táncoltak. "Különös éjszaka volt..." Az volt. Először csak udvariasan, távolságot tartva lépkedtek, aztán a zongorista mintha meg akarta volna kisérteni őket, egyre újabb szerelmes dalokat játszott, és ők végül összesimultak, homlokukat egymáshoz támasztották, és a lány végre ránézett igazán. Két napig, amíg a lány a városban volt, el sem engedték egymás kezét. Nem is aludtak. Éjjel a múzeum lépcsőjén ültek, a lány az ölében, hogy melegítse a hűvös hajnalban, csókolóztak, a lány szégyenlősen bújt hozzá. Jaj, mit gondolsz most rólam... - ijedezett. De ő csak azt gondolta, hogy nem engedi el többé.

A lány vasárnap este visszautazott a faluba, de addigra a neve, címe a zsebében lapult.

Már hétfőn írt neki. A válasz pénteken érkezett. Várlak a hét végén, írta a lány. Vasárnap kora reggel indult, délelőtt kopogott be hozzájuk, a szülők gyanakodva méregették. A lánynak bonbont vitt, az anyjának virágot, az apjának bort. Nagyvonalú volt, azt akarta, megszeressék. Azt se tudta, mit fog enni a hónap hátralévő részében, de nem érdekelte. A szülők nem értékelték az igyekezetét. Micsoda hülyeségekre költi ez a pénzét, mondták, nem komoly ember... Majd kihasznál és eldob. A falu meg a szájára vesz, ijesztgették a lányt.

Dühös lett, és fél év múlva megvette ezt a házat a faluban. Még épp csak a tető volt rajta. És csak aztán kérte meg a lány kezét. Mert ő megmutatta, hogy komoly ember, ha nem is pontosan olyan, amilyenre a szülők vártak. Ott hagyta a várost a lány kedvéért. Mivel más lehetősége nem volt, a TSz-ben kezdett dolgozni. Elejében sokat nevettek rajta, mert semmihez sem értett, de a lány, aki akkor már a felesége volt, türelmesen tanította, és ő megszerette a mezőgazdasági munkát és a falusi életet. El se mozdult innen többé. De bármilyen forró is volt a szerelem, gyerekük nem született. A felesége sokat sírt emiatt, ő meg aggódott. Az orvosok csak a vállukat vonogatták, és teltek az évek. Végül belenyugodtak. Ha nem lesz gyerek, hát nem lesz. Már több, mint húsz év telt el, a felesége 42 éves volt, ő meg majdnem ötven, amikor az asszonynak kezdett kimaradozni a vérzése. Változó kor, mondta az orvos lazán. De ilyen hamar? - szomorkodott az asszony.

Teljesen fel vagyok puffadva, mondta néhány hónap múlva. Biztosan valami bajom van, ég a gyomrom, a múlt hónapban meg végig émelyegtem, panaszkodott. Az orvos beutalta a városi kórházba, ahol készítettek egy röntgent, aztán ijedten szaladgáltak. A radiológus durván rájuk förmedt. Miért nem mondták, hogy a hölgy gyereket vár? Ilyenkor tilos a röntgen! De a háziorvosuknak is lehetett volna annyi esze, hogy ráírja a beutalóra, dühöngött. Menjenek át most a nőgyógyászati klinikára, ott majd megmondják, hogy mekkora veszély ez a gyerekre nézve... Így tudták meg, hogy végre szülők lesznek. Öröm és félelem között telt el a még hátra lévő négy hónap.

Aztán megszületett. Gyönyörű volt, és egészséges. Imádta. Minden percét vele töltötte. A felesége kivirult. Boldogan mosolygott, ragyogott, ő meg újra beleszeretett. Öt év tökéletes boldogság következett. Aztán az asszony rosszul lett az utcán, és mire a mentő kiért, már semmit sem lehetett tenni. Aneurysma a kisagyban, mondta az orvos részvéttel a hangjában, miközben ő a karjában tartotta a síró gyereket. Bármikor megtörténhetett volna. Akár tíz éves korában is, vagy lehet, hogy sose derült volna ki, ha meg nem reped. Értette, de ez nem vigasztalta, úgy érezte, jobb lenne meghalni. De itt volt a kislánya, aki minden éjjel sírt, anyu, anyu, ismételgette, ő meg ringatta, babusgatta, énekelt neki és mesét mondott. Lassan megnyugodtak, és ő felnevelte a gyereket. Tizennégy éves korában a városi gimnáziumba íratta, a kollégiumból csak hét végén járt haza, ő meg alig várta. A gyerek mesélt az ottani életről, jól tanult, és egyre jobban hasonlított az anyjára. Annyira, hogy fájt, ha ránézett. Erővel fojtotta el a könnyeket, bólogatott, amikor a lány lelkesen mesélt, mindent előteremtett a számára, de szinte megkönnyebbült, amikor hétfőn reggel felrakta a vonatra, hogy aztán egy óra múlva átkozza magát, amiért nem beszélt vele, nem nevetett, nem ölelte magához minden pillanatban. És ahogy a lány nőtt, úgy nőtt köztük a távolság. Nem is figyelsz rám, duzzogott a lány. Mióta hazajöttem alig szólsz hozzám. És ő nem tudta megmondani, hogy mennyire szereti, hogy csak akkor él igazán, ha itt van, de közben fáj látni, mert az egyetlen nőre hasonlít, akit szeretett. Aztán a hét végi látogatások kezdtek ritkulni. Először csak egy-egy maradt ki, aztán, amikor már egyetemre járt, csak havonta egyszer jött. Ő meg minden egyedül töltött hétvégén meghalt egy kicsit. Aztán, amikor dolgozni kezdett, már nem is jött. Csak ilyenkor, karácsonykor szokott jönni. De csak jött és ment, a legutóbbi karácsonykor is csak alig másfél órát töltött itt, el kell érnem az utolsó vonatot, mondta. Szótlanul ettek, van pénzed? - kérdezte. Van. Szólj, ha szükséged van valamire. A lány mintha tétovázott volna egy kicsit, aztán megrázta a fejét. Azóta nem látta, és nem is hallott felőle. De ma biztosan hazajön. Még, ha el is megy a délutáni vonattal, legalább látja, és MOST megmondja neki, hogy nagyon szereti, és mindig is szerette, csak a fájdalom... valahogy elvette a szavait.

Valószínűleg elszunnyadhatott, mert a kutya örömteli csaholására riadt. Felpattant és az ajtóhoz bicegett, a lány már ott állt, kezében két bőrönd, a hátán hátizsák, és a mellén valami... csomag??? Add ide ezt, kapott a hátizsák után, és akkor a lány mellén lévő csomagból nyekergő hang hallatszott. Dermedten bámult. Lánya lefejtette a hordozót a babáról, a karjára ültette és levette fejéről a kis sapkát. A gyerek haja égnek állt, seprűs szempillái alól egyenesen ránézett, aztán csibészesen elvigyorodott, arcocskáján két kis gödör jelent meg, belőle meg kitört a zokogás. A lánya a földre tette a babát, hozzá ugrott, apu, mi van veled? - kérdezte rémülten, de ő csak átölelte, fejét a vállára fektette, úgy szorította. A baba felborult a földön, dühösen sírni kezdett és a hang magához térítette. Ne haragudj, csak... A lány bólintott, felvette a gyereket, ő meg a kemencéhez ment, hogy időt nyerjen és megnyugodjon. Kivette az ebédet, tálra pakolta és az asztalra tette. A lány nézte őt, aztán a gyereket felé nyújtotta. Magához ölelte a kis testet, a gyerek az arcára tette a kezét, a gallérját markolászta. Mozdulni se mert...

A lány felkapta a két bőröndöt és a kisszobába vitte őket. Begyújtottál. - nézett rá.

Valahogy éreztem, hogy jössz... A lány mosolygott.

Megpróbálom elaltatni a gyereket, aztán ehetünk és beszélgethetünk.

Fél óra múlva ültek asztalhoz. Fáradt volt már! - intett a lány a gyerek felé. Én meg nagyon éhes vagyok.

Szótlanul ettek, a lány arcáról lassan lehervadt a mosoly. Mondd apu, nézett fel, amikor már a kávét itták, miért nem szeretsz te engem? Ne haragudj, hogy ilyen nyiltan teszem fel a kérdést, de már elmúltam harminc éves, felnőtt vagyok, gyerekem van, és tudom, hogy sose lennék képes őt nem szeretni. Kiskoromban még szerettél, aztán valahogy megváltoztál. Néha úgy éreztem, látni sem birsz. Mit tettem, vagy nem tettem, hogy így bántál velem? - a szeméből már ömlött a könny.

Rémülten nézett a lányára, meg akarta mondani neki, hogy senkit sem szeretett nála jobban, de a szavak nem jöttek a szájára. Valami kapaszkodót keresett, hogy elkezdhesse, körülnézett a konyhában. A sütemény! - kapott észbe. Már megint elfelejtettem. Meg a bort is. Felállt és a kamrába sietett. Már fogta kistányért, amikor hallotta, hogy egy szék felborul, kirohant, a lány szinte tajtékzott. Azt hittem, itt maradhatok a gyerekkel az ünnepekre, de megint levegőnek nézel, kiabálta, aztán a süteményekre nézett, amit gyámoltalanul tartogatott, és most ő fakadt sírva.

Az asztalra tette a tányért, szinte rohant a lányához, átölelte, ringatta, mint gyerekkorában. Kislányom, csillagom, motyogta, és a lány megdermedt az ölelésében.

Ezt mondogattad nekem, amikor gyerek voltam. De aztán nem mondtad többé. Miért? Miért??? Legalább válasszal tartozol nekem, mi volt a bűnöm?

Lerogyott a székre. Te úgy érezted, hogy nem szerettelek? Te voltál a mindenem. Az életem. Hogy gondolhattad, hogy... A lány sürgető tekintetére végre beszélni kezdett. Elmondta az érzéseit, a fájdalmát, hogy nem merte elmondani, a hasonlóság az anyjához mennyire fájdalmas, ugyanakkor boldogító. Azt hitte azzal feltépné a sebeket. Aztán úgy érezte, hogy a lány elfordul tőle, nem járt haza, és nem avatta be az élete eseményeibe.

Most sem tudok rólad semmit. Arról sem értesítettél, hogy gyermeket vársz, és a születéséről sem. Azt sem tudom, mennyi idős.

Hét hónapos! - a lány sóhajtott. Nem leszel rám büszke, de elmondom. A kisfiam apja nős. Nem tudtam róla, hogy családja van. Amikor elmondtam neki, hogy gyereket várok, pénzt adott abortuszra és közölte, hogy egy számító dög vagyok, és látni sem akar többé. Nem is tudja, hogy van egy gyereke. És, ha rajtam múlik, nem is fogja megtudni soha. Van jövedelmem, felnevelem én egyedül is.

Nem vagy egyedül, mondta a lánynak. Én majd segítek. Van hol laknotok?

Hát ez az, mondta a lány. Január 1-vel az a tetű tulaj felmondta az albérletünket. Mivel most gyeden vagyok, nem tudok hirtelen leakasztani egy lakást sehonnan. Még a kauciót is csak kb. február közepén kapom vissza, amikor kiderül, hogy rendesen fizettem a rezsit. Azt gondoltam, itthon maradnék pár hónapra...

Olyan öröm töltötte el, hogy csak bólintani tudott. Tudtam, hogy jössz, mondta, és a hangja reszketett. Mindent megoldunk, csak te nem idegeskedj. Nem is tudom már, mit eszik egy ekkora gyerek...

Hoztam mindent, ami elég az ünnepek alatt, nyugtatta meg a lány, és még esténként szopik is.

Aztán csak ültek az asztalnál, megették a mignonokat, elővette a bort és az ásványvizet, a lánynak kínálta, de ő a mellére mutatott, nem szabad! Ő meg elmesélte, miért ezt a bort vette. Most valahogy tudott beszélni az érzéseiről. A lány hol nevetett, hol a könnyeit törölgette.

Felébredt a gyerek, bementek a nagyszobába, a kicsi a szőnyegen csúszott-mászott, gőgicsélt, ő meg boldogan nézte őket.

Lassan lefekszünk, mondta a lány, hajnal óta talpon vagyok.

Hol fog aludni a gyerek, kapott észbe.

A lány nevetett. A szobában a két régimódi fotel össze volt tolva és az ő két nyakkendőjével összekötve, benne egy paplan, azon lepedő, és a régi plédje...

Jól van, bólintott. A szobájába ment, öntött egy pohár bort, ásványvízzel hígította, leült a kemence mellé és a másik szoba felé hallgatózott mosolyogva. Csak akkor feküdt le, mikor már minden nesz megszünt.

Reggel korán ébredt. A tudatába vágódtak a tegnapi nap eseményei. Kapkodva öltözött, a padlásra ment. A gyerekággyal tért vissza. Pont el fog férni az íróasztal és a lány heverője között. Csak kicsit le kell takarítani. Bevonszolta a konyhába, vizet hozott egy lavórban és tisztára sikálta. Mosolyogva várta, hogy felébredjenek...

Csendesen tett-vett a konyhában, begyújtott a sparheltbe, feltette a levest, kávét főzött.

A lánya jött ki egy rossz pizsama alsóban és trikóban. Hozzálépett és megpuszilta az arcát. Szia kislányom! Szia Apu. Itták a kávét, néztek egymásra.

Mik a terveid? - kérdezte bátortalanul.

A lány csak ült, fejét a tenyerébe támasztva. Apu, én nem megyek vissza a városba, bökte ki. Nem elég nagy ahhoz, hogy ne fussak össze a gyerek apjával, és nem szeretném, ha tudná, nem vetettem el. A múlt héten felhívtam az itteni iskolát. Nyelvtanárra jelenleg nincs szükségük, de szeptembertől tudnának alkalmazni napközis nevelőnek. Adnak szolgálati lakást is, igaz, csak egy szobás, de egy albérletnél jobb. Akkor nem zavarnánk téged, de közel lennénk. Mit szólnál?

Csak úgy borzongatta az öröm. Akár minden nap láthatja a gyerekét és az unokáját!

Jó lesz így, mondta. Később majd nézünk valami házat a faluban, ha végleg maradni akartok.

A lány bólintott, szeme a kiságyra tévedt. De jó, hogy még meg van! - mondta. Azt hittem ezt is vennem kell. A szobából a gyerek nyűgös sírása hallatszott, a lány bement, hallatszott a dudorászása. A gyerekkel a karján jött ki. Fogd csak, mondta. Megkóstolom a levest. Majd megcsinálom a grízgaluskát, a tied mindig kemény lesz.

Ő meg csak ült ott és bárgyún vigyorgott. Egy fél élet telt el magányosan, és most megint boldog.

A boltba megyek, szólt be a lányához az ünnep utáni első napon. Kell kenyér meg tej, instant kakaó és vaj meg sovány felvágott. Hozzak valamit?

Nem, majd úgyis el kell menni a gyerekkel sétálni, ha valami eszembe jut, majd hozok.

A boltból a kocsmába ment. A cimborák már várták. Van valami újság? - kérdezte.

Semmi az égvilágon, mondta egyikük. Már rá se birok nézni a húsra. Az asszony zöldbab főzeléket készít. Nálunk meg tojásos nokedli lesz, mondta másik. Nálad mi újság? - néztek rá.

Nagyot sóhajtott. Hazajött a lányom és az unokám. Itt is maradnak... A többiek bambán néztek. Hát mázlid van, törte meg a csendet az egyik. A másik bólintott. A mieink nem jönnek... Tíz év múlva nem lesz itt semmi... Dehogynem! - mondta ő bizakodva. Ha az enyém hazajött, hazajöhetnek a többiek is...

Az úton hazafelé már szinte szaladt. Hiszen várják...