Karácsony - A gyerek

Egyedül állt a pláza közepén, nézte a hatalmas, trendi műfenyőt, a hatalmas, trendi műanyag díszekkel és úgy érezte, menten sírva fakad. Körülötte mindenki beszélt "valakihez", senki sem volt egyedül. Csak ő. Hívta a barátnőjét, most nem jó, mondta a lány, anyuval megyek ajándékot venni a kicsiknek meg apunak. Aztán egyik osztálytársánál próbálkozott, de azok meg mézest sütöttek éppen.

Őt nem hívja az anyja, hogy együtt vásároljanak, vagy, ha mégis, akkor az utolsó percben lemondja, mert halaszthatatlan dolga van. Bement a könyvesboltba, beleolvasott egy-két könyvbe. Várta, hátha valamelyik szülője felhívja. Valaki a nevét kiáltotta. A barátnője volt. Épp mondtam anyunak, hogy csörgessünk meg. Kávézni megyünk, jössz? Jövök, csak kifizetem ezeket, nyalábolta fel a könyveket.

Forró csokit ittak és viháncoltak. A magányosság érzése elmúlt. Hazafelé mentek? - kérdezte, amikor szedelőzködni kezdtek. Még nem, be kell menni a tescoba darált húsért és pár dolgot venni.

Holnap nincs suli, lógunk egyet délelőtt? - kérdezte a barátnőjét, de az anyja a fejét rázta. Dolgom van, és a kicsik nem maradhatnak egyedül. Gyere át Te, és beszélgessetek ott. Jó, egyezett bele azonnal, délelőtt valamikor átugrok.

Megint egyedül maradt. Várt még, hátha az anyja jelentkezik, de semmi... Már elmúlt dél, hazafelé indult. Az szemben lakó öregember épp a boltból csoszogott hazafelé. Viszem én! - nyúlt a szatyor után. Az öreg hálásan köszönte. Nehéz ez már nekem, sóhajtotta. Hamar elfáradok. Pedig még a járdát is le kell söpörni. Segítek, ajánlotta fel, és belépett a házba az öreg után. Mire végzett a sepréssel, a bácsi már teát főzött, kis tányérra kekszet rendezett. A viaszos vászonnal takart asztal mellett ülve teáztak és beszélgettek. Nem először. Mióta ideköltöztek, azóta barátkoznak. Ő az iskoláról mesélt vidám történeteket, a bácsi meg a lányáról és unokáiról, akik messze élnek, alig látja őket. Nincs pénzük, hogy ideutazzanak, magyarázta, mire öten idáig vonatoznának, az összes pénzük elmenne rá. Hát menjen maga, biztatta. Lepje meg őket. Az jó lenne, morfondírozott az öreg, de nem tudom, birnám-e az utat?

Elővette a telefonját, nézte a menetrendet, hát ez nagyon egyszerű, mondta. Van közvetlen buszjárat, nem kell vonaton zötykölődni és átszállni. A buszpályaudvaron meg hív egy taxit, és kész! A bácsi teljesen fellelkesült a lehetőségtől. Szóljak nekik, hogy megyek? Vagy lepjem meg őket? Hát megemlítheti, fontolgatta, akkor még taxi se kell, mert valaki biztosan kimegy a buszhoz. Így tervezgettek, amikor az ablakon át meglátta, hogy anyja beáll a garázsba.

Valami a szivébe szúrt. Fel se hívott, hogy hol vagyok, gondolta. Hogy esetleg hazahozna, vagy valami...

Megyek, búcsúzott a bácsitól. Holnap reggel benézek, és ha utazik, kikisérem a buszhoz. Az jó lesz! Intettek egymásnak, aztán az öreg becsoszogott a házba.

Anyja épp a hűtőbe pakolt belefelé, de jó, hogy jössz, mondta. Éppen hívni akartalak. Nagy elhatározásra jutottam. Holnaptól minden nap együtt vacsorázunk, és együtt reggelizünk. Már mondtam Apádnak is, ő is benne van.

Ez komoly? - kérdezte és izgatott lett. Én benne vagyok! Reggel majd a kávénál mindenki megmondja, hova megy, és mikor jön, este a vacsoránál tudunk beszélgetni. De miért nem kezdjük ma? Most azonnal.

Apád ma nem jön haza, csak valamikor éjjel, mert hatkor tárgyalása van a szomszéd városban. De mi ketten már elkezdhetjük...

Közösen készítették a könnyű vacsorát, beszélgettek, anyja jókedvű volt és szellemes, sokat nevettek, egyszer még meg is ölelte. Milyen szép nagylány lettél, mondta, lassan a fejünkre nősz! Jó hangulatban ültek le vacsorázni, de alig kezdett bele egy iskolai történetbe, csengett az anyja telefonja.

Ezt fel kell vennem, mondta bocsánat kérően.

Igen..., Hát persze... Reggel ez lesz az első, megoldjuk... Igen... - hadart anyja a telefonba. Aztán felállt az asztaltól, az íróasztalhoz viharzott, a számítógépen keresgélt, ő meg ült és várt, míg végül egyedül ette meg a kihűlt tükörtojást.

Nem szólt, csak felment a szobájába és becsukta az ajtót. Felhívta a barátnőjét, akiből ömlött a szó. Sokáig traccsoltak, aztán elfeküdt. Nem köszönt el az anyjától. Haragudott.

Mire reggel felébredt, az anyja már elment. "Bocsi a tegnap estéért, ma együtt vacsizunk, szeretlek. Apád is jön." - írta az üzenőtáblára. Már nem is csodálkozott.

Átszaladt a bácsihoz. Kell valami a boltból? - kérdezte. Semmi, ragyogott az öreg. Másodikáig maradok. Megbeszéltem a lányommal. Így legalább lesz, aki vigyáz a gyerekekre a szünetben. Izgatottan toporgott, holnap már szenteste, be kell csomagolni, mit is vigyek...

Egy kicsit még üldögélt az öreg barátságos lakásában, aztán a barátnőjéhez indult a város másik felébe. Régen egész közel laktak egymáshoz, de ők aztán itt, ebben a drága kertvárosban építettek házat.

Sietősen lépkedett az ismerős utcákon, tereken. Már a lépcsőházban hallotta a ricsajt. Amikor belépett, megcsapta a vanília és a fahéj illata. A szűk panelkonyhában ketten serénykedtek, a lány és az anyja. A két kicsi az előszoba padlóján ült, néztek befelé a konyhába, nem lehet bemenni, tájékoztatták, mert akkor anya nem fér el. De neki mégis szorítottak helyet. Színes cukorral és tojáshabbal díszítették a mézeseket, a "selejteket" a kicsik kapták. Nevettek, mókáztak. Délután rátelefonált az anyjára. Visszahívlak! - suttogta bele a telefonba. De nem hívta. Őt meg elkapta a dac, azért se megyek haza, gondolta. Itt alhatok? - kérdezte. Az asszony furcsán nézett rá, de nem tiltakozott.

Az anyja hívta. Hol vagy? - kérdezte. Érted megyek.

Itt alszok, válaszolta dacosan. Majd holnap hazamegyek. Az anyja hangján érződött, hogy megbántotta, de nem érdekelte.

Sokáig ébren volt, körülötte már mindenki mélyen aludt. Miért? Miért van, hogy az ő szülei sose érnek rá? Miért fontosabb minden, mint ő? Legalább egy kutya lenne otthon, de azt se engedik, mert féltik a frissen parkosított kertet, és a lakást a kutyaszőrtől. Ha betölti a 18. évét, azonnal elköltözik. Addig még van három év. Néha úgy érzi, nem fogja kibirni. Ha mindig ilyenek lettek volna, talán könnyebb lenne. Akkor ehhez szokott volna. De régen nem így volt. Emlékezett, amikor ketten mentek érte az oviba és a kezét fogva hintáztatták végig az úton. Meg amikor este társasjátékoztak, és a "nagyágyban" együtt nézték a tévét, és igen... a karácsonyok is szépek voltak! Sütöttek-főztek, nevettek.

Csak ez valamikor, valamiért megváltozott. Már nem érnek rá vele lenni. Apja sokszor vidéken dolgozik, anyja is későn ér haza. Bezzeg egymással tudnak beszélni...

Reggel a gyerekek nevetésére ébredt. Vajas kenyeret reggeliztek bolti kakaóval, mikor csengett a telefonja. Anyja hívta. Ne mozdulj, mondta, és a hangja kedves volt, megyünk érted apáddal. Jó, mondta és áthullámzott rajta a szeretet.

Bevágódott a kocsiba, helló, mondta és várt. Apja nevetett rá a tükörből. Hova parancsolja a kisasszony a fuvart? Anyja is derűsen mosolygott. Ne csináljatok programot, van így is elég dolgunk, mondta. A cukrászdába mentek a karácsonyi sütiért. A pulton mindenütt kínáló-falatkák voltak kirakva. Apjával rávetették magukat, anyja a szemét forgatta. Micsoda éhenkórászok vagytok! Ebből is vegyünk, mondta az apja teleszájjal, és egy fél süteményt az ő szájába dugott. Fuldokolva nevettek. A kocsiban apja fahangon énekelt, ők anyjával egymásra kacsintottak. Nem egy Pavarotti!

A nappaliban hatalmas, szépen feldíszített műfenyő állt, az ablakokon fényfüggöny, az asztalon karácsonyi díszek. De sehol a karácsonyi illat, amit úgy szeretett. Nem baj, fő, hogy együtt vannak végre. Csengettek, egy futár jött, meghozta a halászlét és a mákosguba-tortát szent estére. Anyja libamájat sütött, és salátát készített, békésen vacsoráztak, semmiségekről beszélgettek, beindították a mosogatógépet, átadták egymásnak az ajándékokat, ő egy aranyláncot kapott, és pulóvereket, aztán a tévé elé ültek.

Várt. Hiába. Apja a csatornák között keresgélt, aztán elbóbiskolt, anyja a laptopját vette az ölébe, vele megint nem törődött egyikük sem. Szó nélkül ment fel a szobájába. Ő is a számítógép elé ült, de a barátai közül senki sem volt elérhető. Álomba sírta magát. Arra eszmélt, hogy anyja betakargatja, kezét a homlokára simítja, nincs láza, súgta az apjának, biztosan kimerítette ez a félév. Új iskola, új otthon...

Reggel morcosan ébredt. A konyhából kávéillat és halk zene szállt felé. Kiballagott, apja jött felé, a karjába kapta, jobban vagy, életem? - kérdezte és puszikat nyomott az arcára. Jól esett, már mozdult a karja, hogy belecsimpaszkodjon, mint régen, de hát semmi sem volt már olyan, mint régen. Anyja lépett oda, száját a homlokára nyomta, nincs lázad, már azt hittük beteg vagy.

Semmi bajom.

A szülei reggelit készítettek az asztalra, minden olyan szépnek látszott... Őt meg a sírás kerülgette. Megyek tusolni, mondta. Ráérsz! Együnk.

Megkent magának egy szelet kalácsot, teát töltött, Anya, felvehetem a kék pulcsidat? - kérdezte. Hát persze, nevetett rá. Az apja a haját borzolta, felnőtt az én lányom, mondta.

Nem fog itt szégyenszemre sírva fakadni. A fürdőben a zuhany alatt döntött. Nem marad itthon. Minden perc csak kínlódás. A szülei elfelejtették őt. Percekre ugyan felvillan nekik, hogy van egy gyerekük, de már nem törődnek vele. Azért se vette fel a kék pulcsit. Felöltözve állított be a nappaliba. Átmegyek a barátnőmhöz, mondta a hátizsákját lóbálva.

Hova mennél, hiszen karácsony van! Mindjárt hozzák az ebédet...

Megbeszéltük, hazudta, és alig várta, hogy kívül legyen az ajtón. Nem akart összeomlani.

Kislányom, ilyenkor mindenki családi körben ünnepel! Nem illik másokat zavarni.

Mégsem birta ki. A sírás úgy tört ki belőle, hogy szinte levegőt sem kapott.

Most majd az jön, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, ugye? Hát köszönöm! Miféle szeretet? Ti már régen nem szerettek engem. Én vártam. Először, hogy beinduljon az üzlet, ahogy mondtátok, aztán vártam, hogy felépüljön a ház. De nem változik semmi. Oké! Itthon maradok. De mit fogunk csinálni? Apa elalszik a kanapén, Te a laptopoddal babrálsz, esetleg hülyéket kérdeztek az iskoláról. Itt nincs igazi beszélgetés, nincs semmi. Még egy rohadt társasjátékunk sincs! A barátnőméknél mindig van valami. Egy hétig sütöttünk egyfolytában, meg töltöttük a káposztát. Ott beszélnek velem, érdekli őket, mi van velem. Ti egész nap fel sem hívtok. Ha mégis, akkor sem érdekel, hogy akarok-e valamit mondani. Ha én hívlak titeket, azt mondjátok, visszahívtok, aztán nem teszitek. Tegnap észre sem vettétek, hogy elmentem lefeküdni. Nem számítok én már nektek. Most meg azt akarjátok, maradjak itthon, mert ez a szeretet ünnepe. Nevetséges! Kirohant, a kapu becsapódott utána, nekiindult az utcának. A bácsi jött ki a kapun, bőrönddel. Hova-hova, kérdezte barátságosan. Csak ide, mondta, és bizonytalanul előre mutatott.

Tényleg, hova menjen? Ma nem állíthat be sehova. Tekintettel kell lenni másokra. És semmi sincs nyitva. Mindenki ünnepel. Ülnek a jó meleg lakásaikban, eszik az ünnepi menűt, igazi karácsonyt élnek.

Csengett a telefonja. Anyja hívta. Hagyta. Végig sétált a főtér csupasz fái között, lement a folyópartra, át a hídon. Újra csörgött a telefonja. Apja próbálkozott. Mi van? - vakkantott bele. Csak tudni akartam, jól vagy-e? A hangja furcsán rekedt volt. Add ide, hallotta anyját. Kislányom, tudjuk, hogy megbántottunk, kérlek gyere haza és beszéljünk, zokogott bele. Éppen társasozunk, gonoszkodott, majd, ha befejeztük, haza megyek. Érted megyek, vette vissza a telefont az apja. Nem kell! - ijedt meg. Egy óra múlva otthon leszek.

Megkönnyebbült. Fél órát kellett volna mondani, gondolta, már így is megfagyok. Lassan ballagott az ismeretlen utcákon a ház felé, amely most az otthona. Ő tényleg akarta szeretni ezt a helyet. Amikor először jártak erre, elbűvölték a buja kertek, a hatalmas fák, az illatok. Elképzelte, milyen lesz majd, amikor anyjával napoznak, apjával virágokat ültetnek. De aztán mégse lett az otthona. Ők nem jártak anyjával a kisboltba, nem szaladtak el a sarki fagyizóba, nem kocogtak apjával a kis ligetben, olyan egyedül maradt az idegen házban, hogy legtöbbször haza sem akart jönni. Vágyott vissza a hatodik emeleti kis panel lakásba, ahol folyton egymásba ütköztek a fürdőszobában, ahol a kis nappaliban volt az ebédlő is, és nem fértek el karácsonykor, amikor eljöttek a nagyiék vendégségbe. Most a szüleinek nincs idejük, hogy karácsonyi ünnepet szervezzenek, ezt mondták a nagyszülőknek is, majd jövőre.

Már közel járt, amikor meglátta az apja kocsiját. Mégis elindult érte. Látta, amint megfordul, tehát észrevette őt.

Az út szélén állva bevárta. Az apja szeme furcsán fénylett. Szótlanul tették meg a rövid utat. Szia, köszönt be a konyhába, ahol anyja éppen a sütiket rendezte tálcára. Szia! Anyja orra piros volt. Sírt, állapította meg. A szobájába indult, anyja utána futott. Kérlek, ne zárkózz be megint. Tudjuk, hogy az utóbbi időben eltávolodtunk egymástól, lekötött minket a munka és nem vettük észre, hogy ez mennyi időnket elveszi tőled. Nagyon szeretünk. De tudod, a felnőtt világ olyan, hogy amikor van munka, akkor dolgozni kell. Mi még csak most kezdtünk önállóan vállalkozni, és mindent elvállaltunk, ami jött, mert féltünk, mi lesz, ha nem kapunk több megbízást. De megpróbálunk lazítani a tempón. Már a múlt héten megpróbáltuk, hogy együtt reggelizzünk és vacsorázzunk, csak nem sikerült, de nem adjuk fel, apád keres egy társat, hogy ne kelljen vidékre járnia, én meg több munkát engedek át a társamnak. Jó lesz?

Jó, mondta, és lassan kezdett átmelegedni. Nem csak a teste, a lelke is.

És csak beszéltek, beszéltek. Szülei a munkáról, és hogy az ő lakására gyűjtik már a pénzt, ő meg az iskoláról, és terveztek, és végül már nevettek is. A vacsorát együtt tálalták, gyertyát gyújtottak, mint régen, barchobázzunk, mondta az apja, ha már olyan hülyék voltunk, hogy a költözéskor elajándékoztuk a társasjátékokat...

Egymás mellé vackolódtak a nagy kanapén, apja gonoszkodva vigyorgott, na, ezt találjátok ki, mondta! És ő kérdezett. Élőlény?

Igazi karácsonyi este volt.