Karácsony - A bűnbánók

Zaklatott éjszaka után korán ébredt. Fájt a feje, de még jobban a szíve. Tegnap megbántotta az anyját. Nem volt könnyebb attól sem, hogy öccse, és mindkettőjük felesége is részesei voltak a sértésnek.

Hova mész? - hallotta a felesége hangját. Elviszem anyának az ajándékot, és bocsánatot kérek. Az asszony felült az ágyban. Mama nagyon érzékeny, mondta, nem értem, miért borult ki ennyire egy ebéd miatt. A harag úgy támadt fel benne, hogy szinte beborította. Nem értesz Te semmit, vágta oda. De majd rájössz, ha a lányod úgy fog veled viselkedni, mint mi az anyámmal. Az asszony ijedten hallgatott.

Hol az ajándék? - nyitott be a férfi már felöltözve. A nő a komódra mutatott és nem szólt.

A csomagot a hátsó ülésre tette, és elindult a kihalt városon át, hogy megkövesse az anyját, és könnyítsen a szívén. Ha még lehet.

A rakparton megállt, kiszállt a kocsiból és a szürke folyót bámulta. Anyjára gondolt, aki felnevelte, óvta és kényeztette. És az apjára, akit nem is ismer. Tíz éves sem volt, amikor kilépett az életükből. Miért ment el apa, kérdezgette az anyját, aki mosolyogva válaszolt. Apa és anya már nem szerelmesek egymásba, és akik nem szerelmesek, azok már nem laknak együtt. Ezért költözött el apa. De titeket azért szeret és meglátogat. Várták, hogy majd eljön, de nem jött. Egy hónap telt el, amikor az iskolából jövet meglátta egy nagyon szép nővel, akinek a derekát ölelte, őt meg észre se vette. Egy kicsit sírt, de anyja vigasztalta. Ne szomorkodj, mondta, hét végén kirándulni megyünk! Felélénkültek az öccsével, aki még annyit sem fogott fel a válásból, mint ő. Vonattal utaztak Pestre, sétáltak a Duna parton, megnézték a várat és a parlamentet, sokat nevettek. A következő hét végén anyja a szomszéd nénire bízta őket, dolgom van, mondta. És ő hallotta, amikor az asszony az urával beszélgetett. Szegény fiatalasszony, mondta. Az a tetű nem fizet gyerektartást, csak az új macáját öltözteti, a gyerekek meg járhatnának lyukas cipőben, ha rajta múlna. Lassan értette meg az összefüggéseket. Elejében szorongott, de anyja mindig jókedvű volt, meglepetéseket szerzett nekik, és semmiben sem maradtak le a társaik mögött. Bármit kértek, azt ő előteremtette és sose tett szemrehányást, ha nem segítettek a háztartásban, de elhalmozta őket dicsérettel, ha valamit jól csináltak.

Diplomát adott a kezükbe, segített kifizetni az esküvői költségeket, amikor megházasodtak, pénzt adott, amikor lakást vettek, vasárnaponként vendégül látta őket ebédre, hogy lustálkodhassanak egy kicsit, hozta-vitte az unokákat, és vigyázott rájuk, ha nekik mulatni támadt kedvük. Már nyugdíjas volt, de még takarítást vállalt, hogy anyagi segítséget is nyújthasson.

És most megsértették.

Amikor az apja felhívta a munkahelyén, először fel sem fogta, hogy kivel beszél. Kétszer is rákérdezett a nevére.

Tegyük félre a haragot, mondta az apja, kérlek fiam, töltsétek velem a karácsony első napját. Harminc éve csak futólag találkoztunk, annak is sok éve már, szeretnék beszélgetni veletek. Meghívlak benneteket a Koronába egy karácsonyi ebédre, családostól. Megismerhetném az unokáimat is.

Azt se tudta, mit válaszoljon. Megbeszélem az öcsémmel, mondta, hogy időt nyerjen. A felesége, az öccse és a sógornője izgatott lett. Az jó, hogy az öreg békülni akar, legalább a gyerekeknek lesz nagypapájuk is. Döntöttek. Ott leszünk, mondta az apjának.

El akarta mondani az anyjának, csak valahogy sose találták megfelelőnek a helyzetet. Végül tegnap, szentestén említették meg neki. Azt el is felejtette, hogy anyja hozzájuk készült éppen mára. Nem tudta, mire számított, de ami ezután következett, arra nem.

Már az egész este rosszul indult. A felesége otthon felejtette az anyja ajándékát. Ez rosszul eshetett neki, de mosolyogva próbálta oldani a helyzetet, nem baj, majd holnap megkapom, nyugtatta a zavartan toporgó menyét, és akkor el kellett mondani, hogy ma az apjukkal találkoznak. Az anyja szinte megdermedt. Mint akit megütöttek, úgy nézett, és ő már TUDTA, hogy ezt nagyon rosszul csinálták. Ha magától nem jött volna rá, látnia kellett a lánya viselkedéséből. A gyerek úgy nézett rá, mintha azt várná, felkiált, hogy "becsaptalak", és elneveti magát...

Haza se jött, ott maradt a nagyanyjával. De előtte elmondta őket mindennek.

Becsengetett. Anyja nyitott ajtót. Nyugodt volt, csak valahogy nem a régi anyu, aki minden alkalommal boldogan ölelte meg. Gyere a konyhába, mondta, a gyerek még alszik. Csendben tette fel a kávét, készítette a keze ügyébe a cukrot, tejszínt.

Haragszol? - kérdezte szorongva.

Anyja megrázta a fejét. Nem. Csak rádöbbentem több nagy igazságra, és ezt rossz volt megélni. Tudomásul kellett vennem, hogy a gyerekeim se nem szeretnek, se nem tisztelnek. De majd megbirkózok az érzéssel.

Ez nem igaz, mondta, tudod, hogy szeretünk. Lemondom az ebédet.

Nem kell, mondta az anyja. Jogotok van megismerni az apátokat. Menjetek csak. Látszott rajta az erőfeszítés, hogy el ne sírja magát.

A lánya állt meg az ajtóban. Igaza van mamának, mondta. Szemét módon viselkedtetek vele. És nem csak most.

Szinte megijedt a gyerekből áradó indulattól. És ő folytatta is a kamaszok igazságérzetével, és a nagyanyja iránti szeretete keltette haraggal.

Kihasználjátok, és nem figyeltek rá. Ő minden szeretetét ránk áldozza, és nem csak azt. Rendelkeztek az idejével, elfogadjátok a pénzét, de eszetekbe se jut ezt viszonozni. Hetven éves! - már kiabált. És többet dolgozik, mint ti! Hajnalban kel, hogy az öcsiket oviba vigye, takarít idegen lakásokban, hogy nekem laptopot vehessen. Ti meg elfelejtettétek az ajándékát szentestén??? Colát hozni bezzeg nem felejtettetek el! - már tombolt. Mi van ebben? - lökte meg a csomagot. Pulóver? Minden évben ezt vesztek neki! Még csak nem is gondolkoztok rajta. Azt se tudjátok mire vágyik. Egyszer se leptétek meg valami olyannal, aminek tényleg örülne. Befizethettétek volna egy római útra, hogy megnézhesse végre a Vatikánt, amiről évek óta álmodozik. Vagy vehettetek volna egy hintaágyat a kertbe, mert szeretne, de sose vesz, inkább azt a pénzt is ránk költi. Mi a fene van veletek?

Érezte, hogy a sírás szorítja a torkát. Mert a gyereknek mindenben igaza volt. Annyira természetesnek vették az anyjuk szeretetét és a nekik nyújtott segítséget, hogy elfelejtették értékelni azt.

Nyílt az ajtó, az öccse érkezett. Haragszol? - ölelte meg az anyját. Váratlanul érte, hogy az asszony nem nevetett fel, nem mondta, hogy felejtsük el... Ijedten nézett egyikükről a másikra.

És a lány nem kegyelmezett. Most a másik férfira támadt. Jó, hogy jössz, keresztapa, mondta. Most szólok, hogy mama nem megy többé a gyerekekért hajnalban. Szüksége van a pihenésre és a kíméletre. Az utolsó szót olyan jelentőségteljesen ejtette ki, hogy szinte csattant.

Anyja fáradt tekintete átmelegedett. Ne idegeskedj, édesem, mondta a gyereknek, nincs semmi baj, majd minden szépen elrendeződik.

Menjetek, küldte őket, elkéstek az ebédről, nem haragszom, tényleg, csak váratlanul ért.

Az anyjára nézett. Most máshogy látta, mint eddig. Látta a festék alatt lenőtt ősz haját, a ráncokat a sápadt arcán és nyakán, a formátlanná dagadt lábakat, a meghajlott hátat. Muszáj volt megölelni.

Gyerünk, mondta a gyereknek, de ő a fejét rázta. Én itt maradok. Míg oda lesztek, áthozok néhány ruhát, mert látni se birlak most benneteket. A nagypapára meg végképp nem vagyok kíváncsi.

Ezt jól elszúrtuk, mondta az öccse, miközben a kapu felé ballagtak. El.

A felesége már felöltözve, kissé szorongva várta. Mit mondott mama? Nem tudta elmondani, szótlanul indult öltözni. Essünk túl rajta, gondolta és meghökkent. Ha ennyire nem érdekel, akkor miért fogadtuk el ezt a meghívást? Miért nem mondtuk, hogy majd egy más alkalommal?

A Korona szálló előtt találkoztak az apjukkal. Meg sem ismerték. Ő lépett oda hozzájuk, gyerekeim, mondta, és a kezét nyújtotta. Meglepődtek, amikor látták, nem egyedül jött. Egy elegáns idősödő nő volt vele. Tartózkodóan nyújtotta a kezét. Apátok felesége vagyok, mondta.

Nem tudtam, hogy nős vagy, mondta az apjának.

Ó, már harminc éve, nevetett a nő. De ne álljunk itt, menjünk beljebb. Nagyon vártuk már ezt a találkozást.

Elhelyezkedtek az asztal körül, nézték egymást. A gyerekek bámészkodtak. Anyu, odamehetünk az ablakhoz? - kérdezték, aztán elsprinteltek.

Apjuk valami márkás bort rendelt, pedig látta, hogy kocsival vannak. Meg sem kérdezte, mit szeretnének. A beszélgetés nehezen indult. Apjuk nem találta a hangot a gyerekekkel, akik egyre-másra elszaladtak az asztaltól, hogy valami érdekes dolgot megnézzenek. A nőt láthatóan kezdte idegesíteni a hangulat, próbált társalgást kezdeményezni. Hol dolgoztok, mi a foglalkozásotok, kérdezte barátságosan, és ő arra gondolt, hogy míg "ezek" azt sem tudják, mit tanult, addig anyja szakadásig dolgozott, hogy a kolesz és a menza árát megkeresse.

Azt terveztem, mondta apjuk, hogy nyáron csinálhatnánk egy családi hetet a nyaralóban. Van nyaralód? - kérdezte az öccse szokatlanul szelíden. Igen, lelkesedett a nő. Eladtuk a nagy belvárosi lakást, egy kisebb is elég már, nem divat manapság a nagy vendégség, megöregedtünk, és a különbözetből vettünk egy házat a Balatonnál. Nem közvetlen vízparti, de csak egy sétára van a szabad strand és egy jó vendéglő. Az idén már az egész nyarat ott töltöttük.

Udvariasan hallgatta őket, amint egymás szavába vágva meséltek, és már előre eltervezték a közös nyaralást. Itta az ásványvizet, és nem tudta, mit keres itt.

Anyja nem nagyon beszélt az apjukról, igazából nem is emlékeztek rá, hogy mi történt, de most kezdett összeállni a kép. Ezért a nőért hagyta el őket. Nem is lenne ezzel semmi baj, hiszen a szerelem megbolondítja az embert néha. De látta a különbséget. Míg apjuk a második feleségét a tenyerén hordozta, addig róluk megfeledkezett. Sose látogatta, sose kereste őket. Nem tud róluk semmit, és most sem róluk van szó, csak magukról beszélnek.

Kezdett elege lenni. Még mindig szorította a tudat, hogy anyjának fájdalmat okoztak, ezért még kellemetlenebbül érintette apjuk viselkedése, aki most a tavalyi tengerparti nyaralásukról áradozott. A nő a fejét rázta. Soha többet kemping! Elég volt egyszer. Vagy megyünk rendes szállodába, vagy maradok itthon, mondta, de látszott, nem gondolja komolyan. Ő meg arra gondolt, hogy anyja még sose járt a Balatonnál és a tengernél meg pláne.

Válogatott falatokat ettek, tengeri halat, rákot, felturbózott desszertet, de ő semminek sem érezte az ízét. A kávét itták, amikor nem birta tovább.

Mondd, apa, nézett az idős ember szemébe, Te mennyivel támogattad a tanulmányainkat? Anya erről sose beszél.

A férfi meghökkenve bámult rá. Ez most, hogy jutott eszedbe?

Csak érdekelne.

Engem is! - szólalt meg csendesen az öccse. És egyáltalán, hogy jutott épp most eszedbe, hogy megkeress bennünket. Mert minden okkal történik.

Az idős férfi értetlenül nézett. Sokszor akartam én megszervezni egy ilyen találkozót, csak valahogy mindig közbejött valami...

Harminc évig? Az öccse hangja szúrt. Nem voltál ott a ballagásokon, a szalagavatókon, a diplomaosztókon. Sehol sem voltál harminc évig. Miért?

A nő válaszolt. Kellemetlen lett volna édesanyátoknak a találkozás. Úgy gondoltuk, nincs értelme feltépni a sebeket. Most már felnőttetek, meg tudjátok hozni a saját döntéseteket, nem befolyásol senki...

Arra utalsz, hogy anya befolyásolt minket az irányodban? Ez nagyon övön aluli. - háborodott fel.

Jaj, dehogy, mentegetőzött az asszony, nagyra becsüljük édesanyátokat, sokat tett értetek. Csak szeretnénk, ha kialakulna köztetek egy apa-fiú kapcsolat, ami elsikkadt az évek folyamán. Ezért tettük meg mi az első lépést.

Igen, tette hozzá az apjuk lelkesen, találkozhatnánk rendszeresen. A kicsi lakás miatt ugye nálunk nem férnénk, de itt, vagy egy jó halászcsárdában megoldható, vagy esetleg mi mennénk el hozzátok... Majd kialakítjuk, hogy mindenkinek jó legyen.

Nem tudott mit mondani. Ez ilyen egyszerű? Csak úgy átugrunk harminc évet? Mintha nem is lett volna? Hallgatott.

Öccse nem volt ilyen visszafogott.

Apa, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Te a feleséged miatt elhagytad anyát, igaz?

Igaz, válaszolta apja fülig vörösödve.

Megkérdezhetem, mennyi tartásdíjat fizettél? Mennyivel szálltál be az iskolai kirándulásokba és a taníttatásunkba?

Apja kínosan feszengett. Nos, ez nem ennyire egyszerű, mondta. Végül is édesanyátok maradt veletek a házban, mi meg albérletbe kényszerültünk...

A házat a nagyiéktól örökölte anya, szólt közbe ő is. Még jó, hogy ő maradt ott...

Igen, de azért 9 évig én is ott laktam és a fenntartása...

Oké, szóval maradjunk abban, hogy elmentél, nem fizettél gyerektartást, és most szeretnéd felépíteni az apa-fiú kapcsolatot. Az öccse hangja váratlanul elcsuklott. A hajába túrt. Örülök, hogy láttalak, mondta. Majd jelentkezem. A gyerekek után kiáltott, és feleségét maga után húzva elhagyta a helyiséget.

Apjuk sápadtan ült, felesége a papírszalvétát gyűrögette, ő meg csak ült ott, maga sem tudta mire várva. Te legalább nem hagytál faképnél, mondta az apja reszketeg hangon. Még az ajándékokat sem adtuk át...

Nincs jelentősége, mondta, nem ajándékért jöttünk. De most mi is megyünk. Köszönjük az ebédet és a beszélgetést. Tanulságos volt... Majd jelentkezünk.

Szinte tántorogva indult kifelé. A ruhatárnál két ajándéktasakra esett a tekintete, láthatóan bor és bonbon volt benne. Pont olyan semmitmondó, mint amit ők adtak az anyjuknak.

A parkolóban az öccse ült a kocsiban, fejét a kormányra hajtva sírt. Felesége szaladt eléjük. Gyere már, húzta magával, csinálj vele valamit...

Beült a testvére mellé, hátradőlt, várta, hogy megnyugodjon.

Soha a büdös életben nem tudom megbocsátani magamnak, ahogy anyával bántunk. Nem csak tegnap, hanem egész életünkben, sóhajtott az öccse.

Bólintott.

Láttad, hogy néz ki a lába? Eddig észre se vettem, csak most reggel. De miért nem mondta, hogy nem birja már... - csapott a kormányra.

Mondania kellett volna? - kérdezte. Nekünk kellett volna észrevenni. Sose gondoltam bele az életébe. Mindenét ránk áldozta, és ezt teszi ma is. A feleségeink meg szinte úgy tekintenek rá, mint egy alkalmazottra, aki jön, ha vinni kell a gyereket, vagy ha ablakot kell pucolni. Úgy szégyellem magam, mint a kutya. De ez a találkozás apánkkal, jó lecke volt. Eszembe se jutott eddig, hogy nem fizetett tartásdíjat. Hogy hozzuk ezt rendbe?

Tanácstalanul néztek a semmibe.

Kinézett a kocsi ablakán. Öccse gyerekei a kis szökőkút körül kergetőztek. Látta, amint felesége az orrát fújja és szaporán magyaráz a sógornőjének. Apjáék akkor jöttek ki az épületből. Elegánsan, egymásba karolva, magabiztosan mentek az autójukhoz, őket észre sem vették, elsuhantak mellettük.

Menjünk, mondta a testvérének.

Hova?

Valahova, ahol beszélni tudunk.

Ültek a kávézó asztalánál. Nyomott volt a hangulat. Haza kellene vinni a gyerekeket, fáradtak, mondta a sógornője.

Nem mész sehova, mondta neki, míg meg nem beszéljük, mi legyen ezután. Hogy érted ezt? - nézett rá a sógornője. Úgy, hogy mától neked kell megoldani a gyerekek szállítását és a felügyeletét, mondta komolyan. Az asszony szeme elkerekedett. Ezt nem gondolod komolyan... Hajnalban húzgáljam őket magammal? Így tovább tudnak aludni, és...

És anya? Ő mikor kel, hogy Te és a gyerekek fél órával tovább alhassatok? Elég volt. Oldd meg! Az öccse bólintott. De délután továbbra is nála lesznek. Nem akarom megfosztani az unokáitól. És elég volt a takarításból. Hetven éves elmúlt... Elég volt.

A két gyerek anyja ölébe borulva nyűglődött. Jól van, menjünk, mondta. Holnap találkozunk anyánál. Ti még szerencsések vagytok, hogy a kicsik nem sokat fogtak fel ebből... - vigasztalta az öccsét. Bezzeg a mi lányunk...

Nem volt ez kicsit erős? - kérdezte a felesége hazafelé tartva. Micsoda? Hát, hogy így leállítjátok anya segítségét. A gyerekek kicsik, és... Úgy nézett rá, hogy az asszony jobbnak látta elharapni a mondatot. Mit nem fogtál fel? - támadt rá. Ha kétségeid lennének, csak gondolj a lányod viselkedésére! Felesége szeme könnyben úszott. Oké, lehelte. Igazad van. Beállt a garázsba, a hátsó ülésen még ott hevert anya ajándéka. Ezt mikor vettétek? - kérdezte és a csomagot a kuka tetejére dobta. Tegnap reggel, vörösödött el a felesége.

Nem szólt semmit, csak bement a lakásba. Fejében egymást kergették a gondolatok. Nem birt nyugton ülni, fel-alá járkált. Felesége állt elé, megölelte. Tudom, hogy ezt nagyon elrontottuk, mondta, de megpróbáljuk helyrehozni, jó?

És most belőle is kitört a sírás, felesége vele együtt sírt.

Láttad azt a nőt? A cipője többe került, mint anya egész ruhatára. Láttad az autójukat? A lakásunk nem ér annyit. Anya meg busszal jár. És mi emiatt az ember miatt megsértettük az anyánkat. A felesége kifújta az orrát, felvette a kocsikulcsot, gyere, menjünk, mondta.

Hova?

Hát anyához... Miért várnánk holnapig?