Karácsony - 1 - 2 - 3

Az első

Tizenkilenc éves volt. Alig egy hónapja, november elején költözött a nagyvárosba. Úgy döntött, érettségi után nem tanul tovább, elege volt a mindennapos küszködésből, nélkülözésből. Szülei kissé szomorúan, de talán némileg megkönnyebbülve vették tudomásul a döntését. Egy szájjal kevesebbet kell etetni legalább. A nyári keresete éppen elég volt arra, hogy elinduljon. Öt testvér közül Ő volt a középső. Nővérei már az egyetemen tanultak, húga most kezdte a középiskolát, öccse, a vakarcs, még csak hetedikbe járt. Rájuk muszáj volt költeni, ő meg majd tanulhat később is, gondolta. A hirdetőújságban talált rá egy viszonylag olcsó albérletre, és egy multinál lett call-centeres, egész jó fizetésért. Anyja elkisérte, közösen cipelték a párnát, paplant, ágyneműt és a néhány ruhadarabot, amit magáénak mondhatott. Búcsúzóul megölelte, nagyon vigyázz, és ha bármi baj van, azonnal gyere haza, kérte és néhány bankjegyet csúsztatott a markába, nem kell, hogy apád tudja, súgta cinkosan, aztán sietett a vonatra.

Már kezdett beleszokni ebbe a városi életbe.

Megállt a zebránál, az esernyőtől alig látott valamit, ez is milyen már? - mérgelődött. Decemberben úgy szakad az eső, mintha dézsából öntenék. Hol van a hó? - morogta. Cipője átázott, nadrágja combig csurom víz. Az albérletben meg hideg van, a házinéni azonnal lekapcsolja a szobájában a fűtést, amint kiteszi a lábát. Türelmetlenül toporgott, amikor hatalmas tócsa terítette be. A kocsi megállás nélkül továbbment, ő meg a sírással küszködött. Egy nő segített letörölgetni a kabátját, de csak rontottak rajta. Harmincas férfi kocogott felé zsebre dugott kézzel, kapucniját a fejére húzva. Bocsásson meg, kátyúba hajtottam, kifizetem a ruhája tisztítását, csak most gyorsan jöjjön velem, mert rossz helyen parkolok, mondta. Nem szükséges, tiltakozott, de a férfi már kézen is fogta, és húzta maga után.

Beálltak egy áruház parkolójába, és a kis vegytisztító vállalkozás felé igyekeztek. Ünnep utánra tudjuk vállalni, mondta a tisztítós, tele vagyunk megrendeléssel. Az nem jó, nekem azonnal kell. Menjünk máshova, mondta a férfi. A kocsiban csak nézett maga elé, el volt keseredve. Ne idegeskedjen, mondta férfi, majd találunk másik tisztítót. Addig meg járjon valami másban. Elöntötte a harag. Persze, magának eszébe se jut, hogy vannak emberek, akiknek nem áll a szekrényében öt-hat kabát és csak egy cipőjük van, emelte meg a lábát. Ha "valaki" tönkreteszi, akkor nem tud mást felvenni.

A férfi értetlenül nézett rá. Azt akarja mondani, hogy nincs váltás ruhája? - kérdezte hitetlenkedve. Azt akarom mondani, hogy csak egy kabátom és egy cipőm van. Egy hónapja kezdtem el dolgozni, albérletben lakom, még semmi tartalékom nincs. Most nem tudok újakat venni.

Vagy három helyen próbálkoztak még, de nem jártak sikerrel. Kimosom, döntötte el. Veszek két napra való kaját, hétfőre csak megszárad... Addig nem mozdulok ki a lakásból. Hazaviszem, ajánlotta fel a férfi, ne mászkáljon ebben a sáros, vizes göncben. Ettől még dühösebb lett. Gönc??? Összeszorított szájjal ült, alig várta, hogy kiszállhasson. Megadom a számomat, mondta a férfi határozottan. Ha nem sikerül kimosni, hívjon, és kitalálunk valamit. Nem kell, tiltakozott, de a férfi hajthatatlan volt. Csörgessen meg, hogy lássam, jól rögzítette, utasította, majd a csengő hangjára elégedetten bólintott. Várom a hívását. Direkt bevágta az ajtót, lássa, nem hatódik meg a "jóságától".

Vacogva trappolt fel a huzatos lépcsőházban a másodikra, végre levetheti az átázott ruhákat. A szobában hideg volt. Megint. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A konyhába masírozott, ahol a főbérlője olvasott, itt bezzeg meleg volt.

Udvarias próbált lenni. Kérem, az rendben van, hogy lekapcsolja a fűtést a szobámban nap közben, de legyen szives, és dél körül kapcsolja vissza, mert hideg van. Hiszen fizetem a rezsi felét. Iiiigeeen, húzta a szót a nő, de akkor is spórolni kell, az én nyugdíjam nagyon alacsony, és hát ugye... De majd kicsit előbb bekapcsolom ezután, igérte.

Az idegeire ment már ez a nő. Mindenért szólt. Hogy túl sokáig tusol, hogy sokáig égeti a villanyt, stb. Az is idegesíti, hogy a távollétében bemászkál a szobájába.

Azonnal felkapcsolta a fűtést, meleg zoknit és pulóvert vett fel, estére mégis kapart a torka és lázas volt. A konyhába vánszorgott, teát főzött, aztán ágyba bújt. Még enni se volt ereje. Éjjel már rázta a hideg, de nem volt gyógyszere és fogalma sem volt, hol találna patikát, inkább aludt tovább. Hallotta a telefon csörgését, de nem volt ereje felvenni. Aztán az öregasszony motozására ébredt. A konvektor körül szöszmötölt. Újra lekapcsolta. Nem fűtünk feleslegesen, oktatta szemrehányóan. Alváshoz nem szükséges a meleg. Elege lett, sírva fakadt. Beteg vagyok, lázam van, kiabált. Menjen ki innen, én nem vendég vagyok, fizetek ezért a szobáért. A nő megszeppenve oldalgott ki, a fiatalok "stílusáról" morogva valamit. Ránézett a telefonjára, az autós pasi hívta. Dühösen hívta vissza. Mit akar? - hangja alig volt, a torka kegyetlenül fájt. Csak érdeklődtem volna... Maga beteg. Nem kérdés volt, állítás. Igen, megfáztam, majd meggyógyulok, főleg, ha békén hagy, nyomta ki a telefont. Elege volt. A telefon újra és újra kitartóan csörgött. Kérem, hagyjon már békén, vette fel végül. Szarul vagyok, aludni szeretnék. Beszéljünk inkább holnap. Jó, holnap, egyezett bele a férfi. De ha nem hív reggel kilencig, én fogom újra hívni.

Reggelre lement a láza valamelyest, csak az orra folyt, a feje és a torka fájt. Meg nem volt hangja. Izzadt volt és gyenge. A fürdőszobába ment. Hideg volt. Dühösen kapcsolta fel a fűtést, ez nem lehet igaz... Míg a fürdőszoba melegedett, felhívta a férfit. Elnézést a tegnapiért, mondta, de nem voltam jól. A férfi megértő volt, belőle meg kitört a keserűség. Mi van a kabáttal, kérdezte a pasi végül. Nem jött ki a folt, mondta lehangoltan. Fogalmam sincs, hogy fogok benne járni, míg másikat nem vehetek. Van egy nagy sálam, majd megpróbálom azzal takarni. Kifizetem, ajánlotta a férfi, de ő elhárította. Nem vagyok rászorulva senki pénzére. A férfi ragaszkodott a kártérítéshez. Találkozzunk egy óra múlva, elviszem és veszünk egy kabátot, maga mondja meg, hol. Könnyebb volt ráhagyni. Gyógyszert úgyis venni kell, meg kamillateát, legalább nem kell gyalog menni ebben a hülye időben, kabát nélkül. Remegő lábakkal állt a kapu előtt, amikor a férfi odaért.

Kicsit még gyenge vagyok, mentegetőzött, az orrát törölgetve. A férfi meghökkenve pislogott. Maga tényleg nincs jól. Azt hittem, csak le akar rázni. Hova vigyem. Mittudomén... valahova, ahol gyógyszert is lehet kapni. Először kabát kell, nem maradhat ebben a kardigánban, 2 fok van! Hol van itt egy turkáló? - kérdezte, mire a férfi a fékre lépett. Ugye nem akarja, hogy oda menjek magával? - háborgott. Egy bevásárló központban nézelődtek.

Ez drága, ez is, ez meg még inkább... Itt nem veszek, rázta a fejét. A fél havi fizetésem rámenne.

Majd én kifizetem, a férfi hangja már ingerülten csengett. Megmondtam, hogy kártalanítom, hagyja már abba ezt a gyerekes viselkedést!

Jó, akkor legyen ez, bökött rá az egyikre, mert már elege volt. Elfogyott a papírzsepije, fájt a feje, kapart a torka, ez meg itt idegesíti a hülye kabáttal... Már szédült az éhségtől. Merre van a gyógyszertár? Mire megvették a neocitránt és a hársfa teát, jóval elmúlt dél.

Együnk valamit, javasolta férfi.

Nem tudok, mondta ő, egyszerre kellene enni és lélegezni.

De már alig áll a lábán...

Csak vigyen haza, majd főzök teát.

Nem! Először egyen valamit.

Végül egy forró teával és egy szendviccsel ültek le, szótlanul evett, a szeme már majd leragadt. A férfi a homlokára tette a kezét.

Maga lázas.

Igen.

Vegyen be legalább egy gyógyszert.

Majd otthon.

Másnap reggelig aludt. Alig tudott dolgozni, de nem akart hiányozni. Dél körül hazaküldték. Holnapra kap egy szabadnapot, majd vasárnap bejön helyette, mondták, ő meg hálás volt. A szobájában megint hideg volt, a főbérlő a saját, meleg szobájában dekkolt, az ajtót becsukta. Elege volt. Még le sem vetkőzött, amikor a férfi kereste, ő meg belesírt a telefonba. Nem birom ezt tovább. Ez a nő kikészít. Megint bent járt a szobámban, lekapcsolta a fűtést, látom, hogy turkált a holmim között. Ha meggyógyulok, azonnal keresek egy másik albérletet és elköltözök, zokogott.

Odamegyek, zárta rövidre a férfi és már le is tette. Tíz perc múlva újra hívta. Hányas lakás? Mire az ajtóhoz vánszorgott, már ott is állt. Csomagoljon, mondta. Én egy két szobás lakásban vagyok bérlő, egyik szoba üres, beköltözhet. Legalább felezzük a rezsit.

De hát nem is ismerem magát...

Miért? Ha betársulna valahova, azokat jobban ismerné?

Előbb tán megnézném...

Mit nézne? Egy panellakás. Egyik olyan, mint a másik... Jöjjön már!

Összekapkodta a holmiját, benyitott a másik szobába. Az öregasszony ártatlan műmosollyal nézett rá. Elmegyek, mondta, ezt a hónapot már kifizettem, de a kauciót kérem vissza. De hát ilyen hirtelen?... Beszéljük meg, lehet énvelem tárgyalni, vicceskedett, de őt már nem érdekelte.

Januárban jövünk a pénzért, mondta zordan a férfi.

Csak a kocsiban bizonytalanodott el. Nem szerette a hirtelen döntéseket. Tízemeletes szalagház előtt parkoltak le. Ez lenne az, mutatott fel a férfi valahova a hatodik-hetedik emelet magasságába. Gyorsan szétnézett. Az épület aljában kis boltok, kávézó, az út túloldalán park, játszótér, alapjában lakható környék. A lakás tényleg átlagosnak tünt, viszonylag divatos, olcsó tucatbútorokkal berendezve. Felújított tusoló, tiszta, rendezett konyha. A helyiségekben egységes járólap, látszott, bérlakásnak szánták. Mindkét szobában franciaágy, fotel, kis dohányzó asztal, szekrény. Az egyiken kis erkély. Én ebben rendezkedtem be, mutatta a férfi a nagyobb szobát, de nem tart sokáig áthurcolkodni, ha ezt választaná inkább.

Jó lesz ez, rakta le a táskáját. Mikor beszélhetek a tulajdonossal? Felhívom, mondta a férfi, maga addig helyezkedjen el. Megágyazott, a szekrénybe rakta a ruháit, könyveit a polcra. Nem volt sok mindene. A férfi kopogott be. Hét óra körül jön a tulaj, mondta. Alighanem elkéri az egész havi lakbért, de ne aggódjon, segítek. Majd megadja. Hálásan bólintott. Úgy érezte, azonnal elalszik állva. Pihenjen most már, javasolta a férfi.

Előbb tusolnék...

Hát persze.

Jól esett a forróvíz, pizsamát húzott és ágyba bújt. Azonnal elaludt. A csengetésre ébredt fel. Középkorú nő állt az ajtóban. Megállapodtak a bérleti díjban, még éppen ki tudta fizetni, a kauciót január elején, a rezsiről utólagos elszámolás lesz, havonta egyszer jön fel, amikor a számlát hozza, vigyázzanak a tisztaságra, egyébként bármit tehetnek, ami nem ütközik törvénybe.

Na látja! Mosolygott rá a férfi. Ennyi volt. Bújjon vissza az ágyba.

Reggelre lement a láza, csak még nagyon gyenge volt. Úgy érezte, most már tényleg enni kéne valamit. A ház alatti kis boltban néhány alapvető dolgot, és csirkemellet, krumplit meg almát vásárolt, ebédet készített. A csirkemellet megsütötte, mellé főtt krumplit és almaszószt készített. Egy adagot meghagyott. Kis cetlit támasztott az edény mellé. "A szivességért" írta rá. Ebéd után újra elaludt, már sötét volt, amikor láztalanul, kipihenten ébredt. Csak az orra hámlott. Szabadidő ruhába bújt és a konyhába ment. A férfi a konyhaasztalnál egy laptopon pötyögött. Jobban van? - kérdezte. Bólintott. Köszönöm a kaját, mondta a férfi, vacsorázni szeretne? Még nem, csak... nem tudom, mit is csináljak. Furcsa, hogy itt vagyunk ketten, alig ismerjük egymást... Kell valami házirend? Vagy hogy fogunk együttműködni?

Én leginkább itthon dolgozok, mondta a férfi. Későn fekszek és későn kelek.

Én fél nyolcra járok dolgozni, nem tudom, mennyi idő, amíg beérek, ki kell tapasztalni. A google-n próbálták számítgatni, mennyi időt vesz igénybe az utazás, közben teát ittak és vajas kenyeret ettek.

Egész nap aludtam, most meg nem vagyok álmos, mondta. Nézzünk filmet, vagy beszélgessünk, javasolta a férfi. Ismerjük meg egymást.

Közös megegyezéssel az ő szobájába mentek, bebújt a takaró alá, hátát a párnának támasztotta, a férfi a fotelba ült, lábát az ágyra rakta. Könnyen indult a beszélgetés, valahogy egy hullámhosszon voltak.

A férfi elmondta, hogy 32 éves, szülei egy vidéki városban élnek, testvére nincs, egy éve lakik ebben a lakásban, miután hat év után szakított az élettársával. Weblapok készítésével és számítógépes grafikával foglalkozik, gyereke nincs, szeret olvasni, céltalanul bóklászni, utazgatni. Már járt Európa néhány gyönyörű városában és táján, rock zenét vagy operát hallgat, szereti megkóstolni más nemzetek ételeit, nem dohányzik, és nem iszik alkoholt.

Ő meg elmesélte, hogy az idén végezte el a gimnáziumot, a szülei szegények, két nagyobb testvére már egyetemista, a szülőfaluján kívül csak azt a vidéki kisvárost ismeri úgy-ahogy, ahova gimibe járt, meg egyszer volt osztálykiránduláson a Bükkben, szeretne utazni, de arra nincs pénze és eddig csak otthon evett és a menzán, nem ismer más kajákat, és fogalma sincs, mit szeretne kezdeni az életével. Még sose hallott operát, nem járt színházban sem, de a rockot szereti, és ő sem dohányzik, és nem iszik alkoholt. Látja, passzolunk, két pontban is, nevetett a férfi! De most aludjon, holnap korán kel!

Mosolyogva aludt el, másnap gond nélkül ért be a munkahelyére, lendületesen dolgozott egész nap, főnökének megköszönte, hogy tekintettel volt a betegségére, amit az méltányolt, nem sokszor tapasztalta fiatal munkatársaknál, hogy bármit is megköszönjenek. Megbeszélték, hogy a rendkívüli szabadnapot azzal kompenzálja, hogy szent este napján és szilveszterkor vállalja a hosszú műszakot. Amikor hazaért, a férfi nem volt otthon. A konyhaasztalnál megszámolta a pénzét, nagyon szűkös költségvetés szerint kellett élnie a következő hónapokban, hiszen a kabátjával történt baleset rádöbbentette ruhatára hiányosságaira. Osztott-szorzott, rájött, nem utazhat haza az ünnepekre. Nincs rá pénze, és nincs értelme sincs, hiszen még 24 órát sem tölthetne otthon. Azonnal telefonált haza. Szülei sajnálkoztak, de megértően fogadták a hírt. Elmesélte a vele történteket, a betegségét, és hogy új lakást talált, ahol sokkal jobban érzi magát. Maga sem értette miért, de a férfiról nem ejtett szót. Pedig akart. De olyan sutának érezte. Kisöccse lelkesen mesélt az iskoláról és a kézilabda csapatról, jó volt hallgatni, kicsit el is érzékenyült. Kulcs fordult a zárban, a férfi érkezett, észrevette kisírt szemét, ő meg bevallotta, hiányzik neki a családja. Előszedte a vacsorára vásárolt zsömlét, vajat kent rá, teát főzött. A férfi virslit hozott, mellé tojást ütött fel, mindketten ügyködtek, közben folyt a szó, egymással szemben ülve traccsoltak, nevetgéltek. Ő hamar lefeküdt, a férfi szobájából még sokáig halk, ismeretlen zene hallatszott. Biztosan ez az opera, gondolta, mielőtt álomba merült. Hamar megszerette új otthonát és kedvelte a lakótársát. Már csak két nap volt karácsonyig, bánatosan gondolt arra, hogy életében először nem fog ünnepelni. Az egész város ünnepi fényben fürdik, csak neki nincs pénze, hogy legalább egy fenyőágat, vagy egy gyertyát vegyen. Rettentően sajnálta magát. Kókadtan ült a szobájában, mikor a férfi megérkezett. Hahó! - kiáltotta. Itthon van? Kedvetlenül kászálódott fel. Nézze, mit hoztam! - mutatta fel a férfi a kezében lévő apró, de élethű műfenyőt. Annyit beszélt nekem az otthoni ünnepekről, gondoltam itt is jó lenne valamit csinálni. Örömében megölelte. Tartsunk közös karácsonyt ajánlotta. Feldíszítjük a fát, közösen főzünk valamit. Vagy más tervei vannak, elutazik? Nem, rázta a fejét a férfi, sürgős munkám van, most nem utazhatok. Holnap délután bevásárolhatunk.

Ettől kicsit megrettent. Hogy mondja meg, hogy neki kevés a pénze? Mi van, ha a férfi drága ételekre vágyik? Aztán úgy döntött, nem kertel. Nekem csak kevés pénzem van, mondta. Két-háromezernél nem költhetek többet. Azt szeretném, ha maga sem tenné. Nem érezném jól magam. Megbeszéltük, bólintott a férfi. Tehát hatezer a költségvetés felső határa. Nekem megfelel. Másnap nagy nevetések közepette vásároltak a hömpölygő tömegben. Mi legyen a kaja?

Brokkolikrém leves, mondta ő.

Nemááááár... tiltakozott rémülten a férfi. Legyen hal.

Nem tudom elkészíteni.

Akkor legyen húsleves. A főtt húst megesszük tormával. Mellé legyen krumplipüré.

Meg meggyszósz.

Tiramisu.

Neee... ki nem állhatom.

Madártej?

Ó, az jöhet. De még kell valami, ez nem elég három napra.

Rakott tészta.

Az mi?

Tudja, főtt tészta, darált hús, fűszerek, sok sajt, sütőben...

Ja, az jöhet. Tud csinálni töltött káposztát?

Hát láttam már, hogy készül, de egyedül még...

Á, fog az menni, ketten megcsináljuk. Mit iszunk.

Ásványvíz? Az olyan snassz.

Cola?

Nem szeretem. Kölyökpezsgő!

Ezaz!

Narancs. Az jó. Lehet belőle az otthoni almával gyümölcssaláta. Hol tartunk az árakkal? Bele fér még egy...

Nem.

Akkor ennyi?

Vidáman álltak a sorban, miközben ő a telefonján összeadogatta a tételeket. Hatezer-kétszáz forint. Ügyesek voltunk. De én holnap dolgozok, mondta. Sőt hosszú műszak.

Nem baj, magáért megyek, akkor már öt körül itthon leszünk.

Megmelengette a lelkét a férfi szava "itthon". Már nem érezte olyan egyedül magát. A lakásba érve megállt az előszobában. Tudja mit nem vettünk? Karácsonyfa díszeket! És már pénzünk sincs rá. Megoldjuk, vigasztalta a férfi.

Mert ügyesek vagyunk.

És kreatívak. Már megint nevettek.

Tudom már! - csapott a homokára. A varrós dobozában kutatott és diadalmasan mutatta fel az ezüst színű szalagtekercset. Ebből kis masnikat készítünk, és a fára aggatjuk, mondta. Azonnal hozzá is láttak. A férfi nagy kezeivel ügyetlenül babrált, ezen is nevettek, végül a fácska egész pofás lett.

Hova rakjuk?

Talán a konyhaasztalra.

Nem férünk tőle.

Akkor az előszobába.

Ott meg nem látjuk.

Nagylelkű leszek, mondta a férfi. Rakjuk a maga szobájába, úgyis mindig ott vagyunk.

Ez igaz volt. Valahogy úgy alakult, hogy az esti beszélgetések helyszíne az ő szobája lett. Talán, mert a férfi szobájában mindig nagy volt a rumli. Elhelyezték a fát, szép, állapították meg, aztán a konyhába mentek és az ünnepi kaja elkészítéséhez fogtak. Először a töltött káposzta. Lelkesen készítették egyik tölteléket a másik után, közben nevetgéltek. Tudja, nekem azért ez olyan furcsa, mondta egyszer csak, és a férfi kérdőn nézett. Itt lakunk együtt már egy hete, és még mindig magázódunk. Igyunk pertut. Mivel? Vízzel. Az nem jó. Akkor teával. Esetleg. Szia. Szia. Zavartan néztek. Ilyenkor az emberek megpuszilják egymást. Előre hajolt és óvatos puszit nyomott a férfi arcára. Kellemes tapintása és jó illata volt. A férfi szája puha volt és meleg, ahogy a bőréhez ért.

Mindent előkészítettek, titokban vett még egy illatgyertyát. Alig várta a munkaidő végét. Fél ötkor lépett ki a sötét utcára. A férfi ott várta, integetett, ő meg odafutott új kabátjában. Csendesen autóztak haza a kihalt városon keresztül.

A lakás fel volt díszítve. Ablakdíszek, karácsonyi fűzér, a konyhaasztal megterítve. Meghatódott. Kipislogta a szeméből a könnyeket, akkor tálalok is, mondta. Jó étvággyal ették a vacsorát, néha összemosolyogtak. Megint az ő szobájában kötöttek ki, a beszélgetés akadozott. Régi karácsonyokról sztorizgattak, közben mindketten másra gondoltak. Ő a szüleire, testvéreire, a férfi meg a magányra, amiben eddig élt.

Másnap reggel a nap besütött az ablakon. Ha már nincs fehér karácsony, legalább szép idő van. Sétáljunk, mondta, és a férfi beleegyezett. A folyó felé ballagtak, aztán vissza. A panelházak között barangoltak, egy kis kávézóból finom illatok szálltak, menjünk haza, mondták szinte egyszerre. Az ebédnél is szokatlan csend volt, a máskor megszokott könnyed csevegés most nem ment. Mi van velünk? - töprengett hangosan. A férfi megvonta a vállát. Nem vagyunk család, mondta. Csak lakótársak. Ez azért nem ugyanaz. Nem. Délután megállt a férfi szobájának ajtajában. Hallgassunk operát, kérte. Még sose hallottam. Elhelyezkedtek a férfi ágyán, a férfi az opera tartalmát mesélte, miközben elindította a zenét. Cavaradossi élni szeretne, de tudja, ez az utolsó hajnal... Aztán másik történet és másik zene. Csocsoszánt elhagyta a férfi, vágyódik utána...

Ez gyönyörű... szinte érezte a nő kínjait. Némán ültek a sötétedő szobában, nem volt kedvük felkapcsolni a lámpát.

Nagyon szeretnék családot, mondta a férfi. De nincs szerencsém a nőkkel. Összesen három kapcsolatom volt, de mindegyikben magányosnak éreztem magam. Az utolsó hat évig tartott, de volt nap, hogy két mondatot sem váltottunk.

Én sose voltam egyedül, nagy család vett körül. Csak... valahogy sose éreztem, hogy "na, most én vagyok a legfontosabb"... Apának a vakarcs a kedvence. Próbálja titkolni, de csak a vak nem látja. Anyának a húgom, aki szép és kedves, sokat beszélgetnek, nevetgélnek. A két nővérem között 11 hónap korkülönbség van. Szinte olyanok, mint az ikrek. Én meg... - vállat vont. Kimaradtam. Csapódtam ide-oda. Amíg a nagyapám élt, vele nagyon sok időt töltöttem, azóta... - keresgélte a szavakat.

Szóval ezért szöktél meg.

Nem szöktem meg! - tiltakozott. Talán mégis, gondolta. Nagyon szeretem őket, jó érzés, hogy már ennyivel is könnyebb az életük, legalább rám nem kell gondot fordítani. Bár sokkal nehezebb, mint gondoltam...

Ültek egymás mellett csendben. Nem vették észre, mikor aludtak el. Reggel ébredtek. A pici erkély korlátján vastagon állt a hó.

Menjünk le, kiáltották szinte egyszerre. Nevetve kapkodták magukra a meleg ruhákat, egész délelőtt a hóban bohóckodtak, gyerekekkel hógolyóztak és hóembert próbáltak építeni. Vihogva, átfagyva futottak hazafelé. Töltött káposztát ebédeltek, kávéztak és délután mindketten a saját szobájukba húzódtak vissza. A férfi szobájából nem hallatszottak hangok.

Kis laptopját az ölébe igazította, beütötte a keresőbe, "opera"... Magányos, öreg férfi énekelt. A szöveget nem értette, de a dalból úgy áradt a kétségbeesés, hogy sírnia kellett. Aznap több operát is meghallgatott, sokszor belesírt az áriákba. A zene és a sírás megnyugtatta, magára húzta a takarót és mélyen aludt.

Másnap a munkahelyén visszagondolt a három napra, kedves és szomorú, vidám és kalandos percekre. Mosolygott, kuncogott...

Mi van? - kérdezte a munkatársnője. Ő meg elmesélte az utolsó tíz nap történetét. Belezúgtál? - kíváncsiskodott a lány. Dehogy... hát 32 éves!

Jaaa... akkor persze, hogy nem.

Mégis ez volt az egyik legklasszabb karácsonyom.

A második

December 24-e van, de muszáj vásárolni, még senkinek nem vett semmit. Annyit dolgozott, hogy semmire sem volt ideje. Mióta új beosztásba került, nem lazíthat. Még tovább akar lépni. Nem akarja magát kevesebbnek érezni a testvéreinél, csak mert neki nincs diplomája.

Nem mehet haza üres kézzel. A West Endbe ment, ott biztosan kap valamit. Nem sietett. Zárásig még 6 órája van. Csak reggel indul haza. Valaki nekiütközött, pardon mondta egy férfihang, és ő megpördült a sarkán és a karja után kapott. Te vagy az? Istenem, évek óta nem láttalak. Nevetve ölelték egymást, gyere üljünk le valahol, mesélj... Tea és szendvics? Mint legelőször? Kuncogva elevenítették fel az évekkel ezelőtti élményeket. Nézte a férfi arcát. Nem sokat változott, csak a haja őszül a halántékánál, és talán soványabb is valamivel. A férfi meg őt nézte. De gyönyörű vagy! - szaladt ki a száján, és milyen elegáns! Jaj, ne már... inkább mesélj. Megnősültél? Áááá... a férfi lemondóan legyintett. Mindig ugyanaz a történet... Ez most két évig tartott. És Te? Hát én se állok jobban. Volt egy majdnem-kapcsolatom, de mielőtt komolyan belezúgtam volna, kiderült, hogy nős és gyereke van. Na, ettől kijózanodtam, hazug disznók nálam nem rúgnak labdába. Ez a beszéd! - nevetett a férfi. Ne is hagyd magad.

Még vásárolnom kell, mondta, menjünk. Tétován toporogtak, nem volt kedvük az elváláshoz. Elkisérlek.

De jó! Egyedül semmi élvezet nincs a vásárlásban.

Egymásba karolva járták a kisebb-nagyobb butikokat, ajándékboltokat, itt-ott vettek is valamit, és közben be nem állt a szájuk, beszéltek, nevettek. Atyavilág, zárnak, döbbentek rá. Lassan sétáltak a kijárat felé. A járdán ácsorogtak. Merre laksz most? - kérdezte a férfi. Elviszlek.

Már megint?

Hát persze.

Oké, akkor majd navigállak...

A férfi nevetve állt be a parkolóba. Még mindig itt laksz? Aha! De most már egyedül. Szóba került, hogy megveszem a lakást, de még nem döntöttem. Vagyis nagyon szeretném, csak... Feljössz?

Nem hagynám ki! Gondolom, van teád...

Átrendezted! - állt meg a férfi az előszobában. Igen. Most a Te szobád a nappali-dolgozó, az enyém meg a háló. Kényelmesen elhelyezkedtek, kezükben a teával.

Tudod, hogy életem egyik legjobb időszaka volt az az egy év, amikor együtt laktunk? - nézett rá a férfi komolyan.

Nem volt az egy év, pontosított. Decembertől - októberig tartott.

Olyan sokszor gondoltam Rád azóta is.

Nekem is sokszor eszembe jutottál. Néha sajnáltam, hogy olyan hirtelen költöztél el, még igazán el se tudtunk búcsúzni.

De hát szerelmes voltál! - emlékeztette a férfi, azt hittem észre se veszed, ha nem vagyok itt.

Hogy jutott eszedbe ilyesmi? - tényleg megbántódott. És nem is voltam szerelmes, csak jó volt azzal a sráccal mászkálni. Híres embereket ismert... De alig tartott három hónapig.

Hiába tagadod! - cukkolta a férfi. Láttam, amit láttam...

Mit láttál? Nem láttál Te semmit! - kiabált rá. Nem voltam szerelmes...

Mi? A férfi úgy nézett rá, mintha két feje nőtt volna. Minden 19 éves lány szerelmes. Meg a húsz évesek is... Már nevettek megint.

Ütődött vagy! Ha valakibe szerelmes lettem volna, az Te lettél volna! - próbált tréfálkozni, de férfi nem nevetett.

Hát, én lehet, hogy az is voltam.

Micsoda?

Szerelmes. Beléd. De hát Te fiatal voltál, szép és ártatlan, én meg kiégett, és korban is... Szóval úgy sem lett volna jövője az ilyen szerelemnek.

Hallgattak.

Hűűű... mennem kell, késő van, és még... dolgom van, kapta le a dzsekijét a fogasról a férfi, magára kanyarította és a kilincs után nyúlt. Majd összefutunk!

Nem akarta, hogy elmenjen. Minden sejtje tiltakozott. A gyomrában, a karjában érezte. Átölelte a derekát, arcát a hátára fektette. Álltak, aztán a férfi lassan megfordult, ő meg csókra nyújtotta a száját. Minden a helyére került egy perc alatt. Ez szerelem. Csak nem ismerték fel. Majdnem elmentek egymás mellett.

Reggel lustán heverésztek az ágyban. Ne menj haza, kérte a férfi. Épp hogy megtaláltuk egymást. De, megyek, mondta ő, de Te is jössz velem. Most??? Nem, egy óra múlva. - huncutkodott. Legyen inkább kettő..., alkudozott a férfi két csók között. Vagy három...

A felefon után tapogatózott. Szia Anyu! Azért hívlak, ne ijedjetek meg, csak holnap megyek. És meglepetésvendéget is viszek...

A harmadik

Nem jó... kicsit fordítsd balra. Még. Na... talán. De most meg háttal van a csúcsdísz. Jaj, ha nem lennék ilyen tehetetlen, már megcsináltam volna én... - dühös volt és nyűgös. Holnap szent este, ő meg itt rostokol. A férfi diplomatikusan hallgatott. Leült az ágy szélére, kezébe vette a lábát és masszírozni kezdte. Tarts ki, már csak három hét! Próbálj pihenni, addig csinálok egy teát. Nem kell, így is folyton bepisilek egy köhögéstől is. Ez a gyerek szétrugdossa a hólyagomat.

Csak fel akarja hívni magára a figyelmet, mint ahogyan én is.

Feküdj ide mellééém! - kérte nyafogva. Tudta, hogy lehetetlenül viselkedik, de olyan feszültség tombolt benne reggel óta, hogy nem tudta fékezni magát. A férfi a hátához simult, kezüket összekulcsolta, megcsókolta a nyakát, nyugi, súgta. Minden rendben van. Már folytak a könnyei, megfordult a férje karjában. Ne haragudj, sírta, úgy érzem, szétvet az ideg. Csak tudnám miért? Tegnap még semmi bajom nem volt... A férfi úgy nevetett, hogy kénytelen volt ő is elmosolyodni. Hát igen. Tegnap is egész nap nyűglődött. De a férfi nem tudja, milyen az, amikor valaki nem tud felhúzni egy cipzárt, vagy nem tud leszedni egy pókhálót a nagy hasa miatt. Nem mintha nem örülne a gyereknek, csak nagyon szeretne már hason fekve aludni. Meg egyedül öltözni. Meg szeretkezni végre! Már egy hónapja, hogy az orvos figyelmeztette... Nem tehetek róla, pityeredett el, nagyon hiányzol. A férfi szorosabban ölelte. Nem szabad, tudod... szinte önkivületben ölelték, csókolták egymást. Jaj, Te... nyögte a férje, megpróbálva lehúzni róla a laza felsőt, amikor... patt... először nem tudta, mi történt, aztán megérezte az áradó nedvességet. Rémülten nézett a férjére. Mi van? - józanodott ki a férfi. Elfolyt a magzatvíz... A legjobbkor, sóhajtott a férfi és kiugrott az ágyból. Lerántotta a csatakos ágyneműt, a kádba dobta, közben magára rángatta a nadrágot és a pulóvert. Ő meg csak ült ott, és nem hitte el, hogy megkezdődött... Nem érzek fájásokat, mondta, de a férje tovább sürgette. Feltápászkodott, öltözködni kezdett, miközben befelé figyelt. A dereka táján valami nyomásfélét érzett. Nem vészes ez, magyarázta a férjének lazán. Tíz perc telt el, amikor az első fájás belecsavart a medencéjébe. Á-á-á... szakadt ki belőle. Francba, ez nagyon fáj... A liftben már átölelte a hasát, úgy próbálta visszatartani a fájdalom nyögéseit. A kocsiban próbált úgy lélegezni, ahogy az előkészítőn tanulták... Férje idegesen nézegette az óráját, jaj, csak beérjünk. Végre megérkeztek. Szülünk! - kiabált a férfi, ő meg elröhögte magát, olyan mókásnak találta. A portás egykedvűen vette fel a telefont. Jöjjön le valaki egy tolószékkel, mondta, van itt egy nő, fájásai vannak, ahogy elnézem.

Néhány perc múlva fiatal srác érkezett, tolókocsiba ültette és energikusan tolni kezdte. Élesen vette a kanyarokat, ő meg úgy érezte, menten elhányja magát. Kérem, nem lehetne kicsit óvatosabban, nem érzem jól magam... Parancsol? - hajolt oda a fiú és lendületesen bekanyarodott a következő folyosóra. Hányni fogok, ordította. Álljon meg! Dehogy állok, tartsa vissza! Vegyen nagy levegőket, mindjárt ott vagyunk, azzal még gyorsabb tempóra kapcsolt. Az utolsó pillanatban értek a szülőszoba előterébe. A srác egy tálat tartott elé. Őrült ez a pasi, panaszkodott a férjének, úgy éreztem magam, mint egy hullámvasúton...

Jött egy szülésznő, kedvesen magyarázott, miközben bevezette egy szobába. Az orvosa után érdeklődött, már behívtuk, nyugtatta meg a szülésznő, de rögtön itt az ügyeletes, aki megvizsgálja.

Nagyon fáj a lábam, mondta. Eddig még sose fájt ennyire. Pont most kezd... Feküdjön fel ide, kényelmesebb lesz. Alighogy lefeküdt, valahonnan a csípője magasságából egy erőteljes fájdalom indult meg a hüvelye felé. Önkéntelenül jajdult fel, azt hiszem, jön a gyerek, kiáltott. Odébb lesz az még, mosolygott a szülésznő, aztán szeme az altestére tévedt és őrült gyorsasággal tépte le róla a harisnyát a bugyijával együtt. Doktor úr, kiabált, azonnal jöjjön, látom a baba fejét. Az orvos kigombolt köpenyben, kesztyű és maszk nélkül rohant, és puszta kézzel kapta el a kilökődő gyereket. Kislány. Mindenki elhűlve kapkodott. A férje lerogyott egy székre, arcán verejték patakzott. Valaki fogja meg a kispapát, szólt a szülésznő, mindjárt elájul itt nekem... A kislány éles hangon visított, a férje kókadozott, ő meg úgy érezte, soha nem volt ilyen jól. Mellére fektették a gyereket, aki megnyugodva pislogott, benne pedig túlcsordultak az érzelmek. Férje botorkált oda, kezdett már magához térni, hát ez gyorsan ment, pedig filmezni akartam...

Maga aztán nem sokat cicózott, mondta az orvos. Gyakorlatilag a második tolófájással a gyerek is megérkezett. Nincs gátrepedés, nem kell varrni sem. Maga a világ nyolcadik csodája... A fejét csóválta. Ilyen még nem volt.

Fél óra múlva érkezett meg az orvosa. Nevetve vette tudomásul, hogy rá már semmi szükség.

A baba kicsi volt és formás. Másnap már dühösen szopott, csak tej nem volt még, de estére az is beindult. A férje egy percre sem mozdult el mellőlük. Hazamegyek, megfürdök, aztán jövök vissza, mondta karácsony első napján.

Mi lenne, ha mi is hazamennénk? - kérdezte a férjétől. Üres az egész kórház, senki sincs bent, jól vagyok, a tejem is megindult, már mérhető mennyiséget eszik a lányunk. Nekem nincsenek varrataim, nem is vérzek. Feküdni otthon is tudok. Beszéljünk az orvossal. Az ügyeletes a fejét vakargatta. Végül is eltelt a negyvennyolc óra, a mama jól van, a gyerek nem mutatja a sárgaság jeleit... Mennyi idő alatt érnek be ide, ha gond adódna? Negyedóra, mondták. Jó, akkor menjenek. Egy óra múlva már kocsiban ültek. A lakásban ott állt a feldíszített fenyőfa, a babát a kiságyába rakták, gyönyörködve nézték... A férfi felé fordult, karját a nyakára fonta. Hol is hagytuk abba? - kérdezte ártatlanul pislogva. Egymást ölelve nevettek fojtottan, hogy a gyereket fel ne ébresszék...