Karácsonyi történetek

Az Asszony, a Hűtlen, a Nő

Az asszony
Senki sem járt még az utcán, amikor letrappolt a lépcsőn. Hajnali három óra volt. A furgon bőr ülése szinte fájdalmasan hideg volt, hűűű, a francba, gondolta, vastagabb nadrágot kellett volna felvenni. Kitolatott a parkolóból, sietni kell, a boltot hatkor ki kell nyitni. A nagybani piacnál hosszú sor araszolt, basszus megint későn jött, de így is alig tudott felkelni... Gyorsan az ismerős zöldségeshez ment, majd a tojást szerezte be. A gyümölcsárusok között sokáig járkált, nézegette a pokrócba takart almákat és déligyümölcsöket, nem vett sokat, a multi megint leakciózta a narancsot, banánt, ki a fene veszi meg rendes áron? Felpakolt, még egyszer átnézte, minden meg van-e, aztán indult vissza. Mindjárt jön a kenyeres és a mizós autó.
Fél hatkor esett be a boltba. Bekapcsolta a kávégépet, a vízforralót, a fűtést, sürgött-forgott, áttörölgette az almákat, elrendezte a banánt, behúzgálta a kenyeres és péksüteményes ládákat, feltöltötte a tárolókat. Hat előtt tíz perccel inni akart egy kávét, de meglátta, hogy a bolt előtt egy középkorú hölgy nézegeti az óráját vacogva. Nem volt szive várakoztatni, kinyitotta a rácsot. Miközben a vevő a kosarába pakolt, gyorsan lefőzött magának egy kávét. A terjengő illat hatására a hölgy is kért egyet, néhány szót váltottak, és már jött is a következő vevő. Tíz körül jött a neheze. A vevők egymásnak adták a kilincset, úgy érezte, ha nem lesz egy perc szünet, bepisil. Végül kirakta a "rögtön jövök" táblát és tíz perc szünetet engedélyezett magának. Gyorsan felkereste a mosdót, aztán csinált egy sajtos-paradicsomos zsemlét és egy doboz kakaóval elfogyasztotta. Ezzel kell kitartania délutánig. Ma kettőkor zár, ha a fene fenét eszik is. Többé nem vállalja egyedül a szent este előtti hajszát, januárban az lesz az első, hogy felvesz egy részmunkaidős eladót. Az előzőre gondolni sem akart. Ő szinte a barátnőjének tartotta, sokszor elengedte hamarabb, tekintettel volt a kisfiára, aki az óvodában várja, hogy érte menjen. A csaj meg hálából elszerette a férjét. Még meg is próbálta tartóztatni, amikor felmondott, több pénzt igért. Naiv volt és gyanútlan. Most itt kapkod, mindenki siet, mindenkit vár valaki. Igaz őt is várja a két lánya. Tizenegy óra körül nyitott be az ajtón a nő, akitől a hideg rázta. Mindig ugyanazt játssza el, pakol a kosárba, aztán nem találja a pénztárcáját és kéri, írja fel, hiszen itt lakik, nem fog elszökni... Sokszor, mire a családi pótlék és a gyes megérkezik, már előre elkölti az egészet. Nem vesz nagy dolgokat, de nem tud gazdálkodni. Már százszor elmondta neki, hogy ne csinálja, mert neki se megy jól, és hát a NAV miatt ezt a pénzt neki kell megelőlegezni, mintha a falnak beszélne... Most is járkál a sorok között, hat zsemle, egy vaj, egy vákuum-csomagolt parizer, egy négyes csomag danone, két félliteres kakaó. Mit akar ezekkel? Ezerhétszáznegyven forint, mondta és várt, nem ütötte be az összeget... Bingó! - gondolta, amikor a nő turkálni kezdett a táskájában, kezdődik a műsor. Senki sem volt a boltban. Most megoldom, gondolta. Sajnálom, mondta komoly arccal, ezt nem viheti el, ha nem fizeti ki. Jaj, de hát itt lakok a házban, tudja, meghozom... Rakja vissza, ezek nem alapvető cikkek, ezek csak csemegék. Állt, és várt. A nő egyre kínosabban toporgott. Mit főz az ünnepekre? - kérdezte tőle, talán, hogy oldja a feszültséget. Nem főzök, mondta a nő, ezekkel kellene kihúzni az ünnepeket. De miért ezeket vásárolja? Miért nem vesz valami normális ételnek valót? A vevő nem tudott válaszolni. Hát lehet, hogy jobb lenne, mondta végül, csak attól féltem, az nagyon sokba kerülne. Istenem, hol tanult ez gazdálkodni? - sóhajtott magában. Most nézte meg jobban. Vajon hány éves lehet? Most olyan fiatalnak tűnik. Elvette a kosarat, kezdte visszarakni a polcra az árut. A nő sápadtan lépkedett az ajtó felé. Várjon, szólt utána. Oldjuk meg ezt másképp. Tud főzni? Hát valamennyire... Megállt a fagyasztó előtt. Csirkeaprólék, szilvásgombóc, egy kiló kenyér, egy nagy margarin, tej, csokis pudingpor. Ez itt ezerötszázharminc forint, mondta a nőnek. Ezt felírom. Még lekapott a polcról néhány szál leveszöldséget, egy kis krumplit és pár almát a gyerekeknek. Ezt ajándékba adom, elvégre karácsony van. A nő szóhoz sem jutott. Olcsóbb, mint az a pár dolog, amit kiválasztottam? - álmélkodott. Hát maga nem nézi az árakat, csodálkozott rá. A nő restelkedve rázta meg a fejét. Hány éves maga, fiatalasszony? - kérdezte. Huszonegy, felelt a nő elpirosodva. Megdöbbent. És már két gyerek édesanyja? Így alakult, mondta a lány, a férjem kint van németországban, azt igérte küld pénzt, de már fél éve semmit se küldött. Kifizeti a törlesztést a lakásra, többet nem ad, neki is élni kell. Szerintem van valakije, sírta el magát... A szülők nem tudnak segíteni? Áááá! Nyugdíjasok, alig élnek meg. Maga dolgozik? A közeli óvodában takarítok. Négy órás munka a gyes mellett, de amíg ilyen kicsik a gyerekek és egyedül vagyok... Értem, mondta, és tényleg értette. Ő is egyedül volt, a férje, akit tizenöt éves kora óta szeretett, aki a társa és a gyerekei apja, aki a vállalkozásban is társa volt, egyik napról a másikra sírva jelentette be, hogy szerelmes és nem tud már vele élni. Elrohant a másik nőhöz, ő meg itt maradt a két kamasz gyerekével és a döbbenettel. A munkával már elboldogul, de a csalódás, a férje hiánya még mindig kínozza. Talán nem is enyhül soha. Növekvő szimpátiával néztek egymásra a vevővel. Megyek, mondta élénken a lány, ha ügyes leszek, már egy késői ebédet is tudok adni a gyerekeknek, lelkendezett, és boldogan szaladt haza a kincsekkel.
Dél körül újabb roham jött, az emberek szinte egymást taposták, ki egy tejfölt, ki egy szatyor krumplit vásárolt, de meglepetésére rendesen fogyott a banán és a narancs is. Kettőkor még hárman-négyen válogattak, amikor behúzta a rácsot. Befelé már nem, csak kifelé lehet menni. Már zárta a pénztárt, amikor újdonsült "barátnője" kocogtatta meg az ajtót. Beengedte. Csak kérdeznék valamit, feszengett, lisztem van, elvben tudom, hogy kell palacsintát sütni, de ahhoz kellene egy tojás is, ugye? Tudom, már mondta, hogy nem ad semmit hitelben, de... akkor biztos elég lenne a kaja az ünnepekre. És mit töltesz bele? - fordította tegezésre a beszélgetést. Hát semmit..., vagy egy kis kristálycukrot. Egy hatos doboz tojást tett a pultra és egy kis üveg baracklekvárt. De ezeket is felírom! - mondta szigorúan. Hát persze, bólogatott boldogan a lány, és már ott se volt.
Fáradtan ballagott fel a második emeletre, még jó, hogy itt lakik, ebben a házban. Kicsit lepihen, aztán nekiáll a főzésnek. A lépcsőházban kellemes illatok szálltak. Süti, gondolta. A lakásban csodálkozva állt meg. Hát ez??? - kérdezte. Főztünk, mondta a nagylány. Éppen eleget dolgoztál mostanában. És sütöttünk is, vigyorgott a kicsi. Nem is tudtam, hogy ilyen ügyesek vagytok, ölelte meg őket boldogan. Mi a kaja? Hagymaleves, rakott makaróni, és meggyes-csokis piskóta, válaszoltak büszkén a gyerekek. Ez aztán az ünnepi menü! - örvendezett. Éhesek vagytok? Még nem, reggel későn ettünk, mondták a gyerekek. Akkor később eszünk, addig pihenjetek.
Lendületesen vetette bele magát a munkába. A bejglit már megsütötte tegnap, most gyorsan felrakta a töltött káposztát, előkészítette a pulykát, megcsinálta a franciasalátát, összedobott egy zserbót, nem volt már fáradt, a gyerekek ajándéka feltöltötte örömmel és energiával. Négy óra felé fogtak hozzá a fa díszítéséhez. A konyhában már főtt a káposzta, a zserbó a tepsiben hűlt. Már az asztalt terítették, amikor csengettek. A nagylány szaladt az ajtóhoz. Anyu, téged keresnek, kiáltotta. Az ajtóban a lány állt. Szája reszketett, látszott, rögtön elsírja magát. Tudom, hogy ez már túlzás, szipogta, de nem tudna adni egy kanálnyi sót? Nem jutott eszembe, hogy nincs otthon. Mostanra olvadt ki a csirke, kezdenék hozzá... aztán észrevettem... Még most kezdesz főzni? - de hát mit csináltál eddig? Vártam, hogy kiolvadjon... Nem raktad vízbe? Nem tudtam, hogy úgy kell, sírta el magát a nő. De már a zöldségek elő vannak készítve és a puding is kész van. Ügyes vagy, dicsérte, nem túl őszintén, miközben egy zacskóba sót öntött.
Ki volt ez? - kérdezte a kicsi, miközben az asztalhoz ültek. Itt lakik a házban, tért ki a részletes válasz elől. Nem nagyon igazodik el a háztartásban.
Éppen a levest kezdték enni, amikor megint csengettek. Na, ez már túlzás, mérgelődött. Ugyan mi hiányzik még a leveshez ennek a nőnek? Majd én kinyitom és elküldöm, pattant fel a nagylány. Szia... hallotta a hangot, amitől összeszorult a szive. Dermedten ült. Mit akarsz? - hallotta a lánya hangját. Minek jöttél ide? Hagyj minket békén. Csak az ajándékokat hoztam el, mondta a férfi. A hangja csendes volt, és valami nem stimmelt... Az ember, akit ő ismert, nem beszélt soha ilyen fáradtan és fásultan. Az ajtóhoz sietett. Menj csak be, mondta a lányának, és látta, hogy a gyereknek könnyes a szeme. A férfi sápadt volt, és mintha összement volna. Még a haja és fáradtan lógott. Mi van veled? - kérdezte ijedten. Semmi, semmi, emelte fel a kezét, tényleg nem akarok zavarni, csak hoztam a gyerekeknek ezt-azt... Ez nem egy szerelmes férfi. Mi történhetett? Van időd, hogy megigyál velünk egy kávét vagy egy pohár bort? - kérdezte, és csodálkozva hallotta, hogy a hangja teljesen hétköznapian cseng. Hát persze! - élénkült fel a férfi és belépett a sütemény illatú lakásba. Ettél már? - kérdezte, miközben a kabátját vállfára igazította. Nem, rázta meg a fejét a férfi, de ne is törődj velem... Eszel velünk, apa? - kérdezte a kicsi boldogan. Hát persze, válaszolt ő a férfi helyett, hozzatok terítéket. A nagylány a konyhába ment, ő meg utána. Látta rajta a felindultságot, mindig szerette az apját, most nem tudta, hogy viselkedjen az "árulás" után, ahogy mindig nevezte apja lépését. Apád szeret benneteket, próbálta megnyugtatni. Tizenöt évesen találtunk egymásra, annyi idősen, mint Te most, és ő besokallt. Elvitte az újdonság varázsa. Ne itéld el. De Te szenvedsz, szipogott a nagylány. Igen, de ez nem változtat azon, hogy ő az apád.
Csendesen vacsoráztak. A férfi dicsérte a lányok főztjét, hősiesen nyelte a kissé szalonnásra sikeredett piskótát.
Amikor az ajándékozásra került a sor, a lányok feszengve ölelték meg apjukat, de láthatóan tetszettek az ajándékok, a férfi mindig tudta, minek örülnének a lányai. Elcsendesedve ültek, régen ilyenkor társasoztak, römiztek, vagy karácsonyi filmeket néztek, de most nem tudták, mi legyen. Nem akarunk kellemetlen helyzetbe hozni, ha menned kell, hát menj, mondta a férfinek. De ő a fejét rázta, ráérek, mondta, ő meg csodálkozott. Szent este nem siet a fiatal szerelméhez? De ez nem az ő dolga... Majd megy, ha itt az ideje. Ő nem küldi, de nem is tartóztatja. Szótlanul ültek. Kíváncsi volt, de inkább a nyelvét harapta volna le, mint, hogy kérdezzen. A férfi mintha mondani akart volna valamit, időnként nagy levegőt vett, a gyerekek végül átmentek a szobájukba, nem sokára hallatszott, hogy zenét hallgatnak, beszélgetnek.
Ültek. Kerülték egymás tekintetét, a karácsonyfát nézték, érdektelen témákat vetettek fel, végül a férfi nagy sóhajjal ránézett. Nagyon utálsz? - kérdezte bűntudatosan. Nem... vagy nem is tudom. Még nem jutottam el odáig, válaszolta őszintén. Le vagyok fagyva. Én se gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz, vallotta be a férfi. Nem is tudom, mit gondoltam. Szíven ütött, hogy a lányok elfordultak tőlem. Csodálkozol? Úgy érzik, lecserélted őket egy másik gyerekre. Mi? - döbbent meg a férfi. Hát, valahol igaz! Néhány napja kiszúrtak, amint sétálsz a plázában a gyerek kezét fogva. Úgy látszott, a férfi rögtön sírva fakad. Ő meg feldühödött. Oké, mindig voltak hülye dolgaid, sokszor nem gondoltad át, mit is csinálsz. Emlékezz vissza a nyaralóra, amit megvettél az ország másik csücskében. Csak nem gondoltad át, hogy 400 km-ről nehéz lesz karbantartani. Vagy a másik üzletre, amibe úgy ugrottál bele, hogy előtte nem kérdeztél meg. Csak mert jó biznisznek tünt. Nem vetted figyelembe, hogy van két óvodás gyereked, és én nem hagyhatom itt a boltot délután fél négykor a csúcsforgalomban. Soroljam még? A férfi megrázta a fejét. Az a helyzet, mondta, hogy nem megyek vissza... Hova? - kérdezte értetlenül. A szerelmedhez? Nem a szerelmem... A férfi hangja olyan halk volt, hogy azt hitte rosszul hallott. De tudta, hogy nem. Csak azt nem tudta, mégis, mit akar a férfi? Várt. Majd elmondja.
A férfi a szavakat kereste. Negyven éves vagyok, és azt hittem, már tudom, mit teszek. De megint nem tudtam, mert nem gondoltam végig a következményeket. Azt hittem, nem változik a kapcsolatom a lányokkal, de látom, elveszítem őket lassan. Nem gondoltam, hogy nem lesz türelmem egy idegen kisgyerekhez, hogy nem tudom sajátomként szeretni. Rám meg egyáltalán nem gondoltál, jegyezte meg, és érezte, hogy hangja tele van keserűséggel. A férfi kezébe temette az arcát egy pillanatra. Aztán folytatta. Nem tudtam, hogy más lesz az étel íze, az ágynemű szaga, a környezet. Nem tudtam, hogy idegen lesz a lakás, a bútorok, a zene, ami szól, amikor hazaérek. Olyan, mintha vendégségben lennék valahol. Tegnap jöttem rá, hogy az egész azért van, mert nem TE vagy ott.
Te értesz engem, Te vagy a gyerekeim anyja, tudom, milyen a hangulatod, abból, hogy milyen zenét hallgatsz, ismerem és szeretem az ételek ízét, amiket főzöl. Ahol Te nem vagy ott, az nem az én otthonom. Szép szavak, mondta ő keményen. De nem vagyok az anyád. Negyven éves vagyok, éppen, mint Te. Nekem, kamasz korom óta Te voltál A FÉRFI. Szerettelek. Ezért elnéztem a gyengeségeidet, elsimítottam a hülyeségeidet, társad voltam minden tervedben. Amikor elárultál, még igazi magyarázatot sem adtál, hogy legalább magamban helyre tudjam tenni, fel tudjam dolgozni, ami történt. Egyszerűen elrohantál. Nem tudom, mikor kezdődött, és mi volt az oka, hogy megtörtént. Nem tudom, mióta hazudtál, és mikor mondtál igazat. Hogy vajon, amikor engem öleltél, akkor rá gondoltál-e? Hazudtál. Elárultál. Nevetségessé tettél, mert amíg én semmit sem sejtettem, már mindenki tudta... A férfira nézett. Mi van? Rosszul vagy? Az meg csak ült ott, homlokán izzadságcseppek, szemében rémület. Én nem gondoltam, hogy... Mit nem gondoltál? - kérdezte fojtott düh-vel. Hogy vannak érzéseim? Egy napot adtál, hogy megértsem a helyzetet, amit TE okoztál, és hogy választ adjak a TE gyerekeidnek arra, amit magam sem értettem. Te rám egyáltalán nem gondoltál, úgy elfelejtettél, mintha nem is léteznék. Nem érdekelt, hogy mi lesz velem. Nem gondoltál a gondokra, amiket a nyakamba sóztál. Hogy ki viszi a kicsit tornára, zeneiskolába? Hogy ki megy a nagyért a buli végén? Nem gondoltál arra se, hogy meg kell változtatni a bolt nyitvatartását, mert a két gyerek mellett - főleg, mert a szeretőd is elhúzott - nem tudom tartani a non-stop módot. Ezekre nem gondoltál. De áruld el, akkor MIRE gondoltál?
Igazad van, már megint csak magamra gondoltam. A férfi összetörve ült. Mindent elrontottam és leromboltam.
Elkeseredve hallgatott, már kiadta minden dühét. Elmondta, amit akart, de semmivel sem lett könnyebb. Válaszokat nem kapott.
Végül a férfi ránézett és azt mondta: nekem Te vagy az életem, bár nem várhatom, hogy ezek után elhiszed. Szinte már az első naptól tudom, hogy nem fog működni, csak valahogy nem akartam tudomásul venni. Nagyon szeretem a gyerekeimet, de talán azért is, mert te vagy az anyjuk. Hazudtam neked, ezt sose fogom magamnak megbocsátani, de az egész csak rövid ideig tartott, már ugrottam is bele a hülyeségbe, ahogy mondtad. Hiszen ismersz. De tegnap eljöttem onnan. Nem megyek vissza, mindenem, amim van, az a kocsi csomagtartójában és ebben a lakásban van. Ha nem fogadsz vissza, azt is megértem. De szeretném, ha adnál még egy esélyt.
Erre nem számított. Haza akarsz jönni? - kérdezte. A férfi eltökélten bólintott. Hát azért ez nem ilyen egyszerű... Szótlanul ültek, mindketten a történteken tűnődtek.
Az órára nézett. Hiszen éjfél van! A gyerekek meg egész este magukra voltak hagyva. Felugrott és a gyerekszobák felé sietett. Mindkét gyerek a nagylány szobájában összebújva aludt. Elsírta magát. Hogy izgulhattak, ők pedig megfeledkeztek róluk. Ezt majd helyre kell hozni.
Itt maradhatsz, mondta, én lefekszem, keress magadnak ágyneműt, reggel majd meglátjuk, aludjunk rá egyet. Azt hitte nem fog tudni elaludni, de szinte azonnal álomba zuhant. Arra eszmélt, a férfi mellé fekszik. Fel akart ülni, de ő magához húzta. Nem akarok még egy éjszakát nélküled tölteni. Két hónapja nem alszom. Csak melletted szeretnék aludni. Hagyta, hogy az ismerős karok a derekára fonódjanak, tarkóján érezte a férfi leheletét. Egy perc múlva már mindketten mélyen aludtak.
Reggel a gyerekek izgatott suttogására ébredt. Kisurrant a hálószobából, a gyerekek a konyhában csemegéztek vidáman. Nevető szemekkel néztek rá. Hazajött? Igen. De majd megbünteted? - kérdezte a kicsi naivan, ők meg a nagylánnyal összenevettek. Meg hát! - mondta. Ma lesz időm kitalálni a büntetést, hiszen nem dolgozok. Nevettek. A kávéfőző jellegzetes hangjára a férfi is kitámolygott a konyhába. A gyerekek fejebúbjára puszit nyomott, mint régen, de tétován állt meg, a reggeli csók eddig olyan természetes volt, mint a lélegzet, de most ezt is elrontotta.
Érezte, hogy a férfi meg akarta csókolni, de nem merte. Sajnálta, de úgy érezte, ő nem kezdeményezhet. A nap folyamán vidám és fájdalmas pillanatok váltották egymást. A férfi szembesült a családja megbántottságával, a gyerekek meg-megtorpanva közeledtek újra az apjukhoz, de köztük feszült az, ami történt. Délután együtt heverésztek a tévé előtt, ez a nap a pihenés, a közeledés és a megbékélés napja volt. A gyerekek gyorsan felejtettek, ő azonban nem tudott. Azt se tudta, visszatér-e közéjük az a bizalom és összhang, ami huszonöt évig jellemezte a kapcsolatukat.
Este korán lefeküdt, reggel újra ki kell nyitni a boltot, a férfi és a gyerekek még fent maradtak. Nem ébredt fel, amikor a férfi mellé feküdt.
Hajnalban ébredt, a fürdőszobában szedte magára a ruhát, halkan nyitotta az ajtót és leszaladt a lépcsőn. Beindította a fűtést, bekapcsolta a kávégépet, a vízforralót, hátha valaki teát kíván, a hátsó bejárat felől zajt hallott, ijedten fordult meg. A férfi volt. Jaj, de megijesztettél... miért nem alszol, korán van még. A férfi átölelte. Megmondtam, hogy soha nem akarok már távol lenni tőled, mondta és megcsókolta. Szinte sokkot kapott a kijelentéstől. Csinálj kávét, intett, és kinyitotta a rácsot. Szétnézett a lakótelep néptelen utcáin, nem lesz itt ma forgalom, mondta. Itták a kávét. Léptek hangzottak fel, jó reggelt, köszönt egy férfi, kérek egy kávét. Van kenyerük vagy péksütemény? Csak előrecsomagolt, mondta, ma még nem működnek a sütödék. Jó lesz az is. Aztán egy idős asszony jött, tejfölt vásárolt, reggel 8 óra felé megélénkült a forgalom, vittek mindent. Kenyeret és almát, banánt és joghurtot, chipset és kólát. Délben bezártak. Együtt indultak fel a lakásba, ahol a gyerekek már várták őket, azonnal magukkal hurcolták régen nélkülözött apjukat.
Hátradőlt a fotelban, kétségei voltak. Túl gyorsan történt ez a nagy egymásra találás. Talán át kellett volna gondolni, mielőtt megbocsát. Mi van, ha újra megtörténik? El tudja-e felejteni az árulást. Vissza akarta kapni a családját és a régi életét, ha nem is pont olyan lesz, mint amilyen volt. A férfi jött be, mint régen, nagy bögre forró almaitalt hozott, pihenj, biztatta, majd mi megterítünk. Jó, mondta békülékenyen. A gyerekek boldogok, a férfi meg csak megkomolyodik végre, hiszen negyven éves. És a történtek ellenére, ő szereti ezt az embert. Ha ma megbocsát, akkor minden rendben lesz. Hiszen a szeretet ünnepe van.

A nő
Amikor kidobta az élettársa a négy éves gyerekkel, teljesen kikészült. A pasi kivett neki egy albérletet, letette a kauciót, kifizette az első hónapot, aztán közölte, hogy sürgősen keressen munkát, mert nem fogja sokáig finanszírozni az életét. A lakótelepi kis boltban talált egy hat órás munkát. Utálta. Mindenféle ember jött be, a pasik hülye bókokat mondtak, a nők vagy irigyen, vagy gyűlölettel mérték végig. Egyedül a főnökasszonya volt normális, bár egy idő után már elege volt a folytonos oktatásból, mit, hogy csináljon, mit ne tegyen. Mintha ez kis bolt a világ legelőkelőbb helye lenne...
A nő férje viszont határozottan tetszett neki. Jóképű, nevetős, udvarias férfi volt, a feleségét úgy ajnározta, hogy neki összefacsarodott a szive tőle. Pedig a nő nem is volt egy nagy szám. Rövid haja, kicsit vastag combja, alig sminkelt arca maximum kedvesnek volt mondható. Mázlista, gondolta sokszor. Márkás ruhákban jár, egyszer hallotta, hogy eladtak egy nyaralót, és a pénzt egy lakásba fektették, amit majd bérbe adnak. Annak a nőnek mindene meg van, amire ő is vágyik.
Sokszor elnézte, amint nagy összhangban, szinte egymás gondolatát kitalálva dolgoznak, ahogy a kocsi felé mennek, és a férfi odadobja a slusszkulcsot a nőnek, aki laza mozdulattal kapja el. Neki soha nem engedte egyik pasija se, hogy vezesse az autót. Nem emlékezett, mikor született meg az elhatározás, hogy elveszi tőle a férfit. Csak tudta, érezte, hogy kell neki.
Elkezdte megkörnyékezni. Kedvesen viccelődött vele. Véletlenszerűen hozzáért. Miközben a keskeny sorok között elment mellette, mindig megérintette a hátát, vagy a vállát, rámosolygott. A férfi nem tiltakozott, sőt úgy tünt, tetszik neki a helyzet, de nem kezdeményezett. Merészebb lett. Amikor a férfi egyszer megállt a háta mögött, mintha nem vette volna észre, hátralépett, fenekét az ölének nyomta, majd hirtelen megfordult, jaj, megijesztettél, pihegte és a kezeit a mellkasára simitotta. Megérezte a férfitest reakcióját. Hónapok óta próbálkozott már, most úgy érezte, eljött az idő. Hozzá simult. Ölelj meg, kérte, olyan magányos vagyok. A férfi átölelte, ő meg teljes testével hozzátapadt és megcsókolta. Jaj, ezt nem lett volna szabad, tépte ki magát, de tudta, már működik a kémia, a férfi kívánja. Úgy cserkészte be, hogy a férfi észre se vette, és már képtelen volt ellenállni. Amikor egyszer hazavitte a műszak után, ő a ház előtt nem szállt ki, szerelmet vallott, aztán az ölébe ült és szeretkezett vele. A férfi először megdermedt, mit csinálsz, meglátnak, dadogta, de ő nem hagyta, hogy eltolja magától és a férfinak se volt már ereje ellenkezni.
Alig tudtak találkozni, ezért néha megkérte az anyját, hogy menjen a gyerekért az óvodába, ő meg hamarabb eljött a boltból, hazudott az asszonynak, nincs, aki elhozza a kicsit az oviból, és a nő mindig elengedte, olyan gyanútlan volt. Ő meg telefonált a férfinak, aki rohant hozzá, és az albérletében vad szexcsatákat folytattak. Egy hónap elég volt, hogy a pasi függővé váljon.
Ő meg imádattal nézett fel rá, naponta bombázta szerelmes üzenetekkel és szavakkal, elejében könnyed, nevetős stílusban, majd egyre komolyabban és végül sírással fűszerezve, mert hiába a nagy szerelem, ha csak lopott percek jutnak nekik.
Végül a férfi szakított a feleségével és beköltöztek a befektetésnek szánt lakásba. Úgy érezte sínre került az élete, és mindezt két hónap leforgása alatt érte el. Győztesnek érezte magát, nem akart a másik asszonyra és a gyerekekre gondolni, akik olyan bizalommal voltak felé. Az első napok felhőtlen boldogságban teltek. A férfi elhalmozta mindennel, amit megkívánt. Lazacot vacsoráztak, márkás borokat ittak, és hét végén a gyereket leadva a nagymamának, egy wellness hotelba mentek. Délutánonként plázáztak, a férfi ruhákat vett neki, próbált közel kerülni a gyerekhez is, bár ez nem ment olyan könnyen, ő nem aggódott, majd kialakul, gondolta. Észrevette ugyan, hogy a férfi mintha hallgatagabb lenne, utalásokat tett rá, hogy a gyereket kicsit kordában kellene tartani, nehezen szokta meg a zajos fiút. Neki lányai voltak. Vagyis vannak. De ez sem zavart be, a lányok sértődötten tartották a távolságot, ami neki éppen kapóra jött.
Már karácsonyra készültek, amikor először összevesztek. Alig egy héttel az ünnepek előtt, és nem egészen egy hónappal az összeköltözés után. A férfi nehezményezte, hogy a lakásban rendetlenség volt, amikor hazaért. A szemére vetette, hogy egész nap nem csinált semmit. Igaza volt. De ő nem is akart bármit is csinálni. Házvezetőnőt akart és kellemes életet, úgy érezte ez kijár neki az eddigi nyomorúságos élet után. De a férfi megmakacsolta magát. Vagy elmegy dolgozni, mondta, vagy vezeti a háztartást. Ő nem milliomos. A kis belvárosi kávézó jövedelme nem akkora, hogy luxus körülményeket biztosítson. Hát a kisbolt? - kérdezte ő, mire a férfi teljesen megőrült. Az a bolt a feleségét (így mondta! nem a VOLT feleségét!) és a lányait illeti. Egy fillért sem hajlandó elhozni onnan. Bevágta az ajtót és csak éjjel került elő. Ő persze látványosan meg volt bántva, könnyes szemmel jött-ment a lakásban, de a férfi nem kért bocsánatot. Végül csak kibékültek, de érezte, hogy valami nincs rendben. Erőt vett magán, rendet rakott, még vacsorát is főzött, a férfi majd csak megbékül, aztán előbb-utóbb úgyis teljesül a kívánsága. Tud még várni. De a férfi ezután később járt haza. December 23-án délelőtt a férfi hazatelefonált. Készítsd össze a ruháitokat, egy óra múlva találkozunk a ház előtt. Kissé katonás a hang, gondolta, de úgy látszik, a férfi meglepetést készít elő nekik. Lehet, hogy valami népszerű helyre mennek karácsonyozni? Izgatottan készülődött. A férfi berakta a bőröndöket a csomagtartóba, majd az egyik lakótelep felé kanyarodott. Kulccsal nyitotta ki az egyik lakás ajtaját, a bőröndöket lerakta az előszobában, a gyereket beküldte az egyik szobába, aztán a hajába túrt és azt mondta. Mától itt laktok, a holmitokat még ma meghozzák. Ez nem működik. Te nem szeretsz engem és én se szeretlek téged. Csak egy fellobbanás volt, lássuk be. Kifizettem a lakbért egy fél évre, ne váljunk el haraggal. Először azt hitte, rosszul hall. Aztán két kézzel esett neki. Te szemét, kiabálta, képes vagy itt hagyni egy fillér nélkül? A férfi nevetni kezdett. Látod? - mondta. Most se azért borultál ki, mert a "naaaagy szerelmed" elhagy, csak a pénz járt az eszedben. Bár hamarabb átláttam volna rajtad, tette hozzá szomorúan. Egyébként hagytam pénzt a konyhaasztalon. Azzal becsukta maga után az ajtót és elment. Hallatszott futó lépteinek zaja a lépcsőházból. Mintha menekülne, gondolta dühösen. Szétnézett a lakásban. Viszonylag normális berendezés, de nincs mosogatógép és LCD tévé se. De legalább két szoba van, nem úgy, mint az előző albérletben. Megszámolta a pénzt. Egy hónapra biztosan elég lesz. Anyuuuu, az új apu mikor jön vissza? - nyafogott a gyerek. Nem jön vissza, válaszolta, megint ketten maradtunk. De miért, anyuuuuu? Tényleg, miért? - tette fel magának a kérdést. Eddig minden férfi elhagyta. Még ez is, aki a másik nővel leélt vagy húsz évet. Talán azért, mert ő egyiket se szerette? Elhessegette a gondolatot. Nem akart szembenézni a valósággal.
Leült a fotelba és pizzát rendelt. Eszébe se jutott, hogy karácsony van.

A hűtlen
Ült a kocsiban a ház előtt. Mellette az ülésen az ajándékok hevertek, a gyerekeknek szánta őket. A feleségének is vett, de azt a zakója belső zsebében rejtegette. Lehet, hogy nem fogja átadni soha. Felnézett az ablakra, minden helyiségből világosság áradt. Csillogó ablakdíszek és karácsonyfa fényei tükröződtek a havon. Szent este volt. Ha valamikor, akkor ma sikerül visszakapnia a családját.
Istenem, milyen bolond volt, hogy hagyta magát behálózni attól az értéktelen kis nőtől. Amíg minden rendben volt körülötte, nem is vette észre, milyen kivételezett helyzetben van. A kisbolt és a belvárosi kávézó tisztességes jövedelmet biztosított, a feleségével gyerekkoruk óta együtt voltak, ismerték egymás gondolatait is, a lányai jól tanultak. Aztán jött ez a nő, ő meg megbolondult. Hajtotta a vágy a fiatal teste után, azt hitte ez lesz a naaaaagy szerelem. Mert úgy érezte, nem ismeri az érzést. A feleségével tizenöt évesen szerettek egymásba a gimnáziumi suli-bulin. Ahogy telt az idő, úgy értek be az érzések. A kezdeti gyerek-érzelmek tomboló szerelemmé erősödtek, majd megbonthatatlan kötelékké váltak. Az ő kissé bohém természetét jól kiegészítette felesége reális látásmódja, ha elkapta a lendület, az asszony gyengéd kézzel irányította vissza a helyes irányba. És valljuk be, gondolta most, nem is egyszer fordult elő, hogy korrigálnia kellett az utat, amin elindult. De az asszony szerelmét és ragaszkodását nem kezdte ki semmi, és ő szerette ezért az erőért és kitartásért. Egészen addig, amíg...
Kikászálódott a kocsiból, hóna alá kapta a csomagokat és elindult, hogy helyre hozza, amit elrontott.
Nagylánya nyitott ajtót. Istenem, milyen szép. Az anyja is pont ilyen volt, amikor szerelmes lett belé. A lány szeme kikerekedett, aztán elutasítóan villogott felé. Mit akarsz, apa? - kérdezte és elállta az ajtót. Elhoztam az ajándékotokat, mormolta. Kár volt fáradni vele, mondta a lány és már be akarta csukni az ajtót, amikor felesége jelent meg. Menj, cicám, küldte kedvesen a lányt, aztán csak nézték egymást. Legszivesebben azonnal átölelte volna, érezni akarta az ismerős testet és az ismerős illatot, ami után azóta vágyik, hogy nélkülöznie kellett. De az asszony szeme nem nevet, fáradt és karikás, mintha napok óta nem aludt volna. Bejössz egy kávéra? - kérdezte, ő meg kapott az alkalmon. Ha egyszer a küszöbön belül kerül, többé nem jön ki onnan, arról gondoskodik.
A lakásban ismerős illatok szálltak, az asztal meg volt terítve. Vágyódva nézte. Vacsoráztál már? - kérdezte a felesége. Megrázta a fejét. Lányok, rakjatok fel apátoknak egy terítéket, mondta az asszony, anélkül, hogy meggondolta volna, mintha meg is szeppent volna a meggondolatlan szavakért, de őt megborzongatta az öröm. Csendben vacsoráztak. Dicsérte az ételeket, kiderült, a lányok főztek, anyjuk egész nap a boltban dolgozott. Lelkiismeret-furdalás töltötte el, ez is miatta van. Lesz miért bocsánatot kérni, sok a bűne. Átadta a gyerekek ajándékait, a kávét itták, a légkör feszült volt. A gyerekek végül átmentek a szobájukba, mintha azt akarták volna, hogy ők meg tudják beszélni a gondjaikat. Várta, hogy a felesége mond valamit, de ő a karácsonyfát nézte és konokul hallgatott. Nem könnyítette meg a dolgát, de hát ezen nem csodálkozhat.
Végül mégis összeszedte magát. Kérlek, ne utálj, mondta ki, és közben a sírás környékezte. A nőnek, mintha csak egy szóra lett volna szüksége, kitört belőle a keserűség. Olyan dolgokat mondott el a férfinek, amit ő is tudott ugyan, de eddig igyekezett nem gondolni rá, mert az kényelmesebb volt. Fogalma sem volt, mit mondhatna. Nyilvánvaló volt, hogy megint csak meggondolatlanul döntött, de ez most több volt annál, mint hogy rossz üzleti döntést hoz, itt most felesége szivét törte össze, megtépázta az önbecsülését és kínos helyzetbe hozta mások előtt. Hiába tett volna meg mindent, ezt már nem tudta meg nem történtté tenni. Nem volt más lehetősége, vallani kellett.
Kérlek, ne küldj el, mondta a feleségének. Már az első napon tudtam, hogy nem fogom birni nélkületek. Már megint nem gondoltam át, mit teszek, és nem voltál ott, hogy segíts. Magam oldottam meg a gondot. Hogy mi? - kerekedett el a nő szeme. Már nem megyek vissza. Vége. Lezártam. Hogy érted, hogy lezártad? - ámult az asszony. Elköltözött! - intett valahova a távolba a férfi, mintha ezzel máris eltávolodhattak volna a történtektől. Itt a kulcs, tette az asztalra. A ruháim a kocsiban vannak. Kérlek fogadj vissza, nem akarok tovább nélkületek élni. Tudod, hogy imádom a gyerekeimet, mármit megtennék értük.
És velem mi lesz? - tette fel a kérdést a nő. Rólam nem esik szó. Már megint. Mintha nem is lennék. Szeme már könnyben úszott, de próbált nyugodt maradni.
Nem! - tiltakozott rémülten. Rosszul látod. A gyerekek iránti szeretetemről tudok beszélni, de amit irántad érzek, arra nincsenek szavaim. Te annyira a részem vagy, hogy külön, egyedül nem tudok létezni. Meghaltam az első napon, amikor egy másik ágyban aludtam. Csak nem hittem el. Igazából nem a nő volt az ok. Én magam voltam az ok. Úgy éreztem, talán nem az az igazi szerelem, amit mi ketten éltünk meg. De már tudom, hogy mi egyek vagyunk és azok is maradunk. Felesége némán hallgatta végig. Szép szavak ezek, mondta aztán. De itt bent, mutatott a szivére, én most üres vagyok. Elfáradtam és kiábrándultam. Az órára esett a tekintete.
Istenem, a gyerekek! Egész este nem foglalkoztunk velük, csak a saját sebeinket nyalogatjuk, jaj, micsoda anya vagyok én! A gyerekek összebújva aludtak a nagylány ágyában.
Az asszony halkan becsukta az ajtót. Lefekszem. Aludjunk egyet arra, ami most itt elhangzott. Keress magadnak helyet és aludj Te is.
Egyedül állt az ablaknál. Felesége nem mondta, hogy nincs remény, de látszik, nem sok kellene, hogy végleg összeomoljon. Levetkőzött. A régi polcain ott voltak az itt hagyott ruhái. Mintha visszavárták volna őt. Ledőlt a kanapéra. A hálószobából kihallatszott felesége nyugtalan forgolódása. Melléfeküdt és magához ölelte. Az érzés leírhatatlan volt. Ez az én helyem, gondolta, és szinte azonnal álomba zuhant.
Valami hiányzott. Felült az ágyban. Otthon vagyok, ismerte fel boldogan. De felesége nem volt már az ágyban, a konyhából a kávéfőző hangja, és a családja csevegése hallatszott. Gyorsan felöltözött, a konyhába ment. Puszit nyomott a lányok fejére, ahogy szokta és felesége felé lépett, de nem merte megcsókolni. Az asszony kávét nyújtott át, kényelmesen reggeliztek, a gyerekek csacsogtak, büntetést helyeztek kilátásba számára, nevettek. Délelőtt a konyhában serénykedtek, felesége elkészítette az ebédet, ő meg felszeletelte a süteményt, ahogy szokták. Összehangoltan dolgoztak, ebéd után tévéztek, a gyerekek egyre fesztelenebbül fordultak hozzá, csak felesége ült hallgatagon, mintha minden figyelmét a tévé műsor kötné le. Még alig volt nyolc óra, mikor felesége felállt. Lefekszem, mondta, Ti csak tévézzetek. Ahogy a lábát kitette, már hiányzott, de nem akart utána menni, úgy érezte nem nyomulhat. De megint csak nem tudott a kanapén aludni. Éjfél körül feladta és a felesége mellé bújt az ágyba. Vigyázott, ne érjen hozzá, nehogy felébredjen, hiszen pihennie kell. Kora reggel valami felébresztette. Az asszony már nem volt mellette. Rájött, hogy az ajtó csukódása ébresztette fel. Hát persze! Nyitni kell a boltot. Kell a bevétel. A gyerekeknek étel kell és ruha, iskolai kirándulás és mobiltelefon. És az ő felesége tudja ezt, semmilyen körülmények között nem felejti el. A szeretet, amit irántuk érez, nem engedi.
Gyorsan kapkodta magára a ruháit, lement a kisboltba. A hátsó bejáraton ment be, ahogy szokott, felesége megijedt, ő meg nem birta tovább, magához ölelte és megcsókolta. Görcsbe rándult a gyomra az örömtől, amikor az asszony szája megmozdult és viszonozta. Egész délelőtt nagy volt a forgalom, alig tudtak szót váltani. Délben mindketten fellélegeztek, amikor bezárhattak. A gyerekek örömmel futottak eléjük, azonnal magukkal húzták. Amikor benézett a szobába, felesége magába fordulva ült a fotelben. A konyhában elkészítette számára kedvenc forró italát. Pihenj csak, mondta neki, nem találta a szavakat, pedig lelkében ott dübörgött: szeretlek, szeretlek...
A konyhába ment, az ebédhez látott. Zakója zsebében még mindig ott lapult a karácsonyi ajándék. Még nem lehet... De egyszer, talán hamarosan át is adhatja. Majd, ha felesége ismét elhiszi, hogy számára senki más nem létezik.