Jolika

Jolika egyszerű, jó szándékú lányka volt, nem különösebben okos, de családja szerette és ő is elégedett volt. Az iskolában ugyan sose kapott jutalomkönyvet, de nem is bukott meg soha, néha még meg is dicsérték, például a kézimunkáját, vagy a gyakorlati kertben végzett munkáért. Tizennégy éves volt, éppen bejezte az iskolát, amikor szülei egy kis örökséghez jutva a városba költöztek. Jolika csak bámult a külvárosi lepusztult szoba-konyhás lakás láttán, nem értette, miért kellett az otthoni házból eljönni, ami szép volt, a kertben virágok illatoztak, a veteményes lédús paradicsomokat és roppanós retket meg egyéb finomságot termett. Itt meg büdös van, a közös udvar koszos és piszkos, a szomszédok kiabálnak és a férfiak részegen jönnek haza a kocsmából. De szülei azt mondták, ez jó csere volt, és majd nemsokára szebb helyre költöznek. Jolika várt egy darabig a szebb helyre, de úgy tünt, semmi se változik, ezért lemosta az ablakokat, felseperte a szemetet az udvaron. Néhány hét múlva anyja dolgozni kezdett egy közeli kertészetben, Jolika is szivesen ment volna, mindig szeretett a növényekkel bíbelődni, de anyja nem engedte, ez nem olyan, mondta, itt vegyszerek vannak a talajban és a levegőben, az nem való egy ilyen fiatal szervezetnek. Jolika elfogadta a magyarázatot, és máshol vállalt munkát. Egy ruhagyárban helyezkedett el, az irodákat takarította, és az ebédosztásban segédkezett. Hamar megszokta ezt a munkát is, örömmel töltötte el a fényes padlók, csillogó ablakok látványa, szerette nézni az étkezőben a nevetgélő, vidám munkatársakat. Korán kezdett és korán végzett, útközben bevásárolt a vacsorához, hagymás rántottát sütött, szafaládét főzött, vagy krumplilevest. Anyja sokáig dolgozott, apja meg ki tudja hol mászkált, alig látták, beszippantották a külvárosi kocsmák.

Ahogy az idő kezdett őszre fordulni, az udvart elborította sár, alig lehetett közlekedni. Az udvar sarkában romos kis épület állt, fala kidőlt, a téglák szanaszét hevertek, Jolika nem értette, miért nem kezdenek ezzel valamit az ott lakók. Amikor erről faggatózott, azzal érveltek, hogy az a tanács dolga. Jolika nem értette ezt, de utált a sárban dagonyázni, ezért megtakarított néhány téglát, a lakásuk ajtajától a kapuig takaros kis járdát rakott le. A többi lakó először csak nevetgélt, aztán egyszer csak minden ajtótól kanyargós kis utacskák vezettek a kapu felé. Tavasszal Jolika egy kis területen parkosította a lakásuk ablaka előtti kertrészt, bársonykát és estikét vetett. A másik lakó is követte a példát és kis 15 éves lány a szépre vágyásával megváltoztatta a ház életét. Már nem ültek bent a lakásokban, tavaszi és nyári délutánokon, kis hokedliken - később innen-onnan beszerzett padokon - ülve beszélgettek. Három év telt el, a szebb lakás csak nem akart összejönni, de Jolika megszokta már a kis udvari épületet, otthon érezte magát. Éppen elérte a nagykorúságot, amikor apja vártalanul meghalt, a két nő egyedül maradt. Nem éreztek nagy fájdalmat, eddig is leginkább magukra számíthattak. Jolika néha részt vett a gyárban megtartott rendezvényeken, szilveszteri bálokban, de jobbára csak ült az asztal sarkánál, hallgatta zenét, nézte a táncolókat. Ha felkérte valaki, ügyetlenül próbálta a lépéseket, nevetgélt, és amikor hazaérve anyja álmosan megkérdezte, jól mulattál, táncoltál? - Jolika boldogan mosolyogva mondta, hogy igen.

Huszonhárom éves volt, amikor a vállalathoz új ember érkezett, egy udvaros, akinek az volt a dolga, hogy rendben tartsa az udvart és a gyár előtti területet. A vékony, hallgatag fiatalember gyönyörű virágágyásokat készített, takaros kis kovácsoltvas kerítéseket állított fel és festett szép pirosra. Jolika szájtátva bámulta. Aztán egyszer közelebb merészkedett. A fiú szokásához híven, hátát a falnak vetve guggolt, karjait a térdére támasztva, és a virágokat nézte. Ősszel majd rakok tulipán- meg nárciszhagymákat is - mondta Jolika felé fordulva. Azt hol lehet kapni? - kérdezte a lány. Majd hozok én neked, mondta a fiú. Így indult az ismeretség. Jolika már nem sietett annyira haza, egyre gyakrabban üldögélt a kovácsoltvas kerítéseken, néha egészen addig, míg véget nem ért a fiú munkaideje. Aztán együtt ballagtak a külvárosi utcákon, virágokról beszélgettek, és arról, hogy a fiú nem lehetett katona, mert gyenge a szíve és a tüdeje. Aztán a fiú egy nap belépett Jolikáék kapuján és megdöbbenve látta az udvarban pompázó tarka virágrengeteget. Talán itt és ekkor dőlt el, hogy ők összetartoznak. Az esküvő érdekesre sikerült. Jolika az egyik szomszédtól kapott kölcsön egy fehér ruhát, amelyre anyja csipkegallért erősített, a gyár kölcsönadta az ebédlőt, a munkatársak izgatottan díszítgették, a vendégek - többnyire kollégák és szomszédok - a konyha kiadó ablakánál álltak sorba a sertéspörkölt, savanyú uborka, mignon menűért, egy ismerős tangóharmonikázott, az ajándékok a portán lettek leadva, ahonnan a vállalati Barkas szállította a fiatal pár otthonába. De ők elégedettek voltak. Örömmel bontogatták az ágynemű garnitúrát, a frottír törölközőket, a palacsintasütőt és a kotyogót. Mindezek csak fokozták a boldogságukat. Kissé nehezen fértek el a pici lakásban, a fiataloknak a konyhában állítottak fel egy összecsukható ágyat, de Jolika boldog volt. Tavaszi és nyári estéken az udvaron üldögéltek, vagy a kis kertben tevékenykedtek, Jolika titokban sokat gondolt arra, hogy gyerekük lesz, de a hónapok múltak, és nem történt semmi. Anyja, aki szótlan, boldogtalan ember volt, egyre lekicsinylőbb tekintettel méregette vejét, míg végül rákérdezett lányánál, hogy minden rendben van-e. Jolika nem értette, mi baj lehetne. Akkor az anyja konkrétan rákérdezett, hogy elég gyakran szeretkeznek-e, de a lánynak fogalma sem volt, mit is jelent ez a szó valójában. Anyja keresetlen szavakkal írta le, hogy mire gondol, és Jolika zavartan bevallotta, hogy "ilyesmi" még sose történt köztük. Este a párjához bújt, aki szeretettel ölelte magához. Jolika - anyja útmutatása szerint - próbálta rávezetni suta férjét, és néhány ügyetlen kisérlet után mindketten rájöttek, mit is kell tenni az utánpótlás biztosítása érdekében. A férfi restellkedve vallotta be, hogy anyja és nagyanyja nevelték egy tanyán, ahonnan korán meghalt apja rokonai kiűzték őket. Egy katolikus pap kis udvari szobájában húzták meg magukat, soha nem hallott sexről, szinte sose volt férfitársaságban. A két teljesen tudatlan, szűz fiatal a kezdeti gyakorlatlanság után végre ténylegesen is házaspárnak volt tekinthető. A gólya nem is sokat váratott magára, az első házassági évfordulón Jolika hasa már alig észrevehetően, de kerekedni kezdett. De az örömmel együtt probléma is jelentkezett. Hova tegyék a gyereket? A férfi a többi tulajdonos beleegyezésével a kis udvari épület végéhez egy újabb helyiséget épített, amihez a vállalat biztosított némi kölcsönt, és a kollégák adták a munkaerőt. A kis helyiség egyik sarkában helyezték el a pici tusolót, így már elfértek. A kislány időre meg is érkezett, Jolika kihasználta a gyest, és három évre otthagyta a gyárat. Erre nagy szükség is volt, mivel anyja ekkoriban már sűrűn betegeskedett, szervezetét tönkre tette az évek során belélegzett vegyszer és a nehéz fizikai munka. Még megérte unokája első születésnapját, aztán egy szép tavaszi napon az udvaron ülve köhögési roham tört rá, és a mentő már későn érkezett. A két fiatal keservesen megsiratta, hetekig csak lézengtek, mire tudatosodott bennük, hogy immár két szobában lakhatnak. Nehezen váltak meg anyjuk személyes holmijától, de lassanként berendezkedtek. Boldogan várták a második gyereket, aki a férfi örömére kisfiú lett. Jolika szépen nevelte a gyerekeket, a férfi odaadó apa volt, csendesen éltek, a gyerekek nőttek, mint a gomba. A kislány vidám, cserfes gyerek volt, örökösen produkálta magát, szülei néha meglepődtek, és hüledezve kérdezgették egymást, vajon kire ütött ez a gyerek? A kisfiú viszont szülei csendes, visszahúzódó természetét örökölte. Míg a kislány okos volt és találékony, a fiú szorgalmas és megbízható. A kislány kitűnően tanult, népszerű volt a gyerekek között, gyakran váltogatta a "legjobb barátnőket", a kisfiú közepesen tanult, nem igen voltak barátai, de ezek a barátságok kiállták az idő próbáját. Így teltek az évek, csetepaték és csendes időszakok váltakoztak, a kislány már 14 éves volt és közgazdasági technikumba készült, mert szülei szerették volna, ha "irodista" lesz belőle, ne dolgozzon annyit és olyan keményen, mint ők, mondogatták. Ekkor egy váratlan rosszullét után Jolika férje meghalt. Még azt sem fogták fel, hogy beteg, már a halál tényével kellett megbirkózniuk. A kislány teljesen megvadult, hiszti és sírógörcsök váltogatták egymást, Jolika nem tudta, mit kezdhetne vele, csitította, ringatta, szeretgette, és csak későn döbbent rá, hogy mennyire nem figyelt a 13 éves fiára, aki egyedül próbált megbirkózni a fájdalmával. Sírva ölelte magához a sápadt gyereket. Nem baj, anya - vigasztalta a fiúcska, majd én mindent elrendezek. És tényleg. A gyerek szinte az apja helyére állt. A kislány nehezen talált magára, a tanulásban nem hozta a várt eredményeket, de anyja türelmes volt és megértő. Segíteni ugyan nem tudott neki, ahhoz képzetlen volt, de biztatta, mellé ült, dicsérte és jutalmazta, amikor végre sikerült jobb jegyeket produkálnia. Nehezen éltek egy fizetésből és az árvasági segélyből, de Jolika igyekezett mindent megadni a gyerekeinek. Eközben a fiú is elvégezte az általános iskolát. Mielőtt anyja felocsúdott volna, közölte, szakmunkásképzőbe megy, ács lesz, abból jól meg lehet élni, 3 év múlva már a saját lábára állhat, nem lesz vele gond. Így is lett. A fiú három év múlva sikeresen letette a szakmunkásvizsgát és egy nagy építőipari cégnél helyezkedett el. Első fizetéséből anyja kezébe adott néhány bankjegyet, ezzel segítette a háztartást. A lány két bukás után, végül 19 évesen érettségizett le, aztán egy önkormányzati cégnél lett adminisztrátor. Két év múlva derült ki anyja számára, hogy a főnöke szeretője lett. Ez elkeserítette Jolikát, nem ilyen életet képzelt el a lányának, akit a nős férfi hamarosan ejtett. A lány sírdogált néhány napig, aztán megrázta magát, felmondott és új munkahelyet keresett. Itt sem töltött el hosszú időt, alig egy év múlva robbant a botrány, a lányt rajta kapták egy kolléganője férjével egy vállalati bulin, amint egy üres irodában az íróasztalon szexeltek. Ez már sok volt Jolikának. Kegyetlenül lehordta a lányát, aki ezen megsértődött és mindent hátrahagyva a fővárosba költözött, minden kapcsolatot megszakítva a családjával.

Jolika vigasztalhatatlan volt. Szégyenkezett a lánya miatt, akiről az emberek sokat pletykáltak, de egyúttal nagyon hiányzott is neki. Fia megigérte, hogy megkeresi elkóborolt testvérét, néhány hónap múlva Pestre utazott, ahol beszélt a lánnyal, de nem tudta rábirni, hogy hazajöjjön. De legalább tudták, hogy jól van, dolgozik egy lakótelepi postán, és a közelében talált albérletet. Igéretet tett, legalább havonta egyszer telefonál. Jolika és fia éldegélt tovább, a fiú biztatta az anyját, hogy keressen társat magának, de Jolika idegenkedett a gondolattól, hogy más férfit érintsen, inkább csendes, otthoni szórakozásoknak adta át magát. Kézimunkázott, a ház körüli kis kertben tevékenykedett, tévézett, miközben várta, hogy végre nyugdíjba mehessen.

Egy este vacsora közben a fiú nagy bejelentést tett. Munkahelyet változtat. Jolika, aki mindig, mindenben támogatta a gyerekeit, érdeklődve hallgatta, hogy fia egy utazó cirkuszhoz szerződik, ahol az ő felelőssége lesz a sátor felállítása, sátormester lesz. Jolika fájó szívvel, de lelkesen biztatta fiát, aki hálás volt anyjának a támogatásért. Jolika ezután egyedül élt kis udvari lakásában, várva lánya ritka, majd egyre gyakoribb hívásait és fia hetenként küldött leveleit és képeslapjait az ország minden területéről. Már épp elérte a nyugdíjkorhatárt, amikor egy nap váratlanul lánya kopogott az ajtaján. Jolika boldogan szaladt ajtót nyitni, majd döbbenten állt. Lánya sovány és sápadt volt. És mindenórás terhes. Sírva kérte anyját, fogadja be, nincs hova mennie, a gyerek miatt sehol nem kap albérletet, egy teljes lakás bérlete pedig nem fér bele a keretébe. Jolika örömmel vitette át ágyát a nagyszobába, átengedve lányának addigi hálóját, ő pedig megnyugodva rendezkedett be. Teljes egyetértésben és harmóniában vásárolták meg a babakelengyét, a pelenkázós kiságyat, amelyek költségeit természetesen Jolika állta, de boldogan tette. A lány szinte egész nap aludt, sokat evett, vonásai kisimultak, megnyugodott, nem vágyott már sehova, a konyhában főzőcskézett, mosolyogva vasalgatta a babaruhákat, de a gyerek apjáról egy szót sem ejtett. Anyja kérdéseire nem válaszolt, száját összeszorítva magára csukta a szobája ajtaját, ezért Jolika egy idő után már nem is faggatta. A szülés időben és minden komplikáció nélkül zajlott le, a kisfiú egészséges volt és formás, erőteljes ordítással adta mindenki tudtára elégedetlenségét. Jolika eláradó szeretettel ringatta, és a pici egy percre elhallgatott, szemét kinyitotta, kis kezével megmarkolta nagymamája mutatóujját és csodásan megnyugodott. Jolika elérzékenyülten nevetett, a szülésznő kis sapkát húzva a baba fejére, lenyomta őket egy karosszékbe, "nagymama unokája ez a kislegény", mondta. Igaza lett. Jolika, bár nagyon szerette a családja minden tagját, még soha, senki iránt nem érezte ezt az áradó szeretetet, mint az unokája iránt. Lánya nem bánta, ha anyja veszi fel a síró kisfiút, a szoptatás se ment neki, hamarosan tápszerre szorultak, a lány egyre jobban támaszkodott az anyjára, folyton bezárkózott a szobájába és a telefonon lógott, csak elfojtott sírását, vagy durva kiabálását lehetett hallani. A gyerek néhány hónapos volt, amikor bejelentette, hogy vissza kell mennie a fővárosba egy fontos ügy miatt, Jolikára bízta a kisfiút és néhány óra múlva már ott sem volt. Nem mondta meg, hova megy, és mikor jön. Egyik nap telt a másik után, de a lány nem jelentkezett, már hetek teltek el, Jolika nyugdíja gyorsabban fogyott, mint máskor, hiszen a gyereknek pelenka kellett és gyümölcs meg tápszer, egyre-másra nőtte ki a kis rugdalózókat, amiket pótolni kellett. Végül felhívta a fiát, aki vidáman szólt bele a telefonba. Működik a telepátia? - kérdezte nevetve. Épp most akartalak hívni. A hétvégén hazamegyek, látni szeretném az új családtagot és én is hozok egyet. Jolika örömmel várta kisebb gyermekét, aki egy nővel érkezett. Nem lánnyal, Jolika nem tudott rá máshogy gondolni, csak mint "nő". Hosszú, festett haja, hatalmas műszempillái, kivágott, testhezálló trikója meghökkentette a visszafogott asszonyt. A nő barátságosan mutatkozott be, Jolika kezdeti és látható ellenszenvét mosolyogva viselte. Jolika nem tudta, hogy mondja el fiának ilyen körülmények között a gondjait és nem is értette, miért hozta haza ezt furcsa teremtést, aztán a vacsoránál fia bejelentette, hogy feleségül veszi. Jolikának szinte torkán akadt a falat ezekre a szavakra. Ilyen hirtelen? - kérdezte. Nem hirtelen elhatározás ez anya, mondta csendesen mosolyogva a fiú, már egy éve együtt élünk. Ne sokkold szegény anyádat, kérte a nő, aztán Jolikához fordult. Megfürödhetnék? - kérdezte. Hát persze, készségeskedett Jolika, legalább egyedül marad végre a fiával, gondolta. Azonnal elmondta a fiúnak a problémáját. A fiú a fejét csóválta. Meg sem lepődök már, szinte vártam, mikor történik valami. Ne aggódj, majd hagyok itt pénzt, és küldök, amennyit tudok, míg ez a díszpinty elő nem kerül. De mi van a gyeddel és a családi pótlékkal, kérdezte és Jolika bevallotta, hogy ezek az összegek a lánya számlájára érkeznek. Amikor fia barátnője előkerült a fürdőből, Jolika álla leesett. A két fiatal csak nevetett. Fellépésről jöttek, a lány zsonglőrként dolgozik a cirkuszban, nem volt idő "lesminkelni", el akarták érni a távolsági buszt. A lány a műhaj, színpadi műszempilla és az erős smink nélkül egészen máshogy festett. Amikor a fiú elmondta neki a nehézségeket, azonnal elfogadta, hogy támogassák Jolikát a gyerek nevelésében.

Másnap Jolika ijedten pattant fel az ágyból. Elaludtam, gondolta, úristen, a gyerek nincs az ágyában. A konyhába szaladt. A fiú a karosszékben ült, vállán a gyerek, a tűzhelynél a lány állt, csókolom, kiáltotta barátságosan. Hagytuk aludni, olyan kimerültnek tünt, mondta kedvesen. Krumplifőzelék lesz és fasirt, ehhez találtunk itthon mindent. Jolika azonnal a szivébe zárta a furcsa lányt.

Újabb hónap telt el, mire a fiú a nővére nyomára bukkant. Pesten lakott egy "barátjánál", igérte, jön nemsokára, megadta a mobilja számát, és tényleg néhány hónapig elérhető volt, de pénzt nem küldött és a gyereket sem látogatta, Jolika hiába könyörgött neki. Aztán egyszer csak megint megszünt a kapcsolat, a telefont vagy elhagyta, vagy számot cserélt, de elérhetetlenné vált. Ez már sok volt Jolikának. Megint a fiához kellett fordulnia, és ő szégyellte ezt. Nem lesz ez így jó, mondta a fia. Meglátod, egyszer csak megjelenik és elviszi a gyereket, aztán valahol sorsára hagyja. Menj, és intézkedj, hogy ez ne történhessen meg. De akkor a lányom elveszti a gyedet, ijedezett Jolika, miből fog megélni? És Te miből fogsz a gyereknek téli ruhát venni? Jolika belátta, hogy a kisfiú érdekében határoznia kell. Kocsiba rakta a 9 hónapos gyereket és az önkormányzathoz ment. Az ügyintéző hamar megértette a helyzetet, jegyzőkönyvet vett fel, a gyámügy azonnal megtette a szükséges intézkedéseket, környezettanulmányt végeztek, ahol a szomszédok igazolták a bejelentés hitelességét, miszerint az anya a kisfiút elhagyta, és Jolika választhatott, gyedre megy a gyerekkel, vagy marad nyugdíjas. A családi pótlékot mindenképpen megkapja és igényelhet ezen felül lakhatási támogatást is. Ő a nyugdíjat választotta. A határozat hamarosan megszületett és a következő hónapban Jolika számláján már meg is jelent a családi pótlék összege, valamint az ügyintéző által megigért támogatást is átutalták az áramszolgáltató számlájára. Ezzel egy időben persze megvonták a gyerek anyjától a gyedet, aki emiatt felhívta Jolikát, indulatosan számon kérte, és ő nem bírva hallgatni, szó nélkül letette a kagylót. Minden kapcsolat megszünt a lányával. De az intézkedések következtében már könnyebb volt az élet, és Jolika gondosan nevelgette a kisfiút, aki imádta őt, Mamma, mondta ki az első szót. Amikor két éves lett, Jolika belátta, hogy a nyugdíjból nem tudja felnevelni, ezért a kisfiút bölcsődébe adta, ő maga pedig újra dolgozni kezdett. Reggel egy pizzériában takarított, délelőtt egy biztosítónál 4 órás hivatalsegéd lett. Ez összesen hat óra munkát jelentett, de a kapott összeg éppen elég volt arra, hogy ne nyomorogjanak. Nagyobb kiadásokhoz így is fia segítségét kellett kérnie.

Hat év telt el, a kisfiú már iskolába járt, kedves, ragaszkodó gyerek volt, Jolikát még mindig a régi Mamma néven szólította, amikor Jolika fiáéknál is megszületett az első gyerek. Nem utaztak már a cirkusszal, a lány a gyereket nevelte, a fiú pedig vállalkozást indított, lakást vettek a városban, Jolika közelében. Semmi sem hiányzott a boldogságához, csak néha szorult el a szive, ha rég nem látott lányára gondolt. Reménykedett benne, hogy egyszer csak hazajön, és minden olyan lesz, mint régen.

Az évek úgy szaladtak el, hogy szinte észre se lehetett venni. A fiú jól tanult, okos volt, mint a nap, rendkívüli logikai érzékkel rendelkezett, már egészen kicsi korától sakkozott, és egyre jobb eredményeket ért el. Nemzetközi versenyeken is indult, és egyre csak nyert. Az első pénzdíjas versenyek nyereményét Jolika féltve őrizgette, aztán a fiú mestere tanácsára kezdte a megélhetésükre fordítani, hiszen folyamatosan érkeztek a kisebb-nagyobb összegek. Jolika így végre 65 évesen tényleg abbahagyhatta a munkát, csak a gyereknek élt, aki egyre több örömet hozott az életébe. Kitűnő eredménnyel érettségizett, tanulmányi versenyt nyert, egyenes útja volt az egyetemre. Vidám volt és szeretetre méltó, rajongva szerette a családját, nagyanyját, nagybátyját, feleségét és kis unokatestvérét. Anyjáról már régen nem kérdezett, de nem is gyűlölte, elfogadta, hogy ilyen emberek is vannak. Az egyetem elvégzése után jól fizető állást kapott egy külföldi székhelyű informatikai cégnél, majd saját céget alapított, ahol számítógépes reklámmal és grafikával foglalkoztak. Rövid idő alatt nyereségessé váltak, a gyerek a nagyanyját külföldi nyaralásra vitte, Jolika ámultan csodálta a görög tengert, élvezte az együtt töltött időt. A gyerek gyönyörű lakást vásárolt, külön kis lakrésszel Mamma részére, de ő nem tudta végleg elhagyni az otthonát. Így aztán a gyerek azt a rendszert alkalmazta, hogy két hetet Mamma lakásában, kettőt pedig az övében töltöttek. Ha néha elutazott konferenciákra, üzleti ügyekben, vagy egy lánnyal, naponta felhívta és sose tért haza üres kézzel.

Jolika megszokta, hogy a gyerek sokat van úton. Azon a napon se gondolt semmi rosszra. Amikor a fiú elment, még végigtakarította a gyönyörű lakást, aztán beütötte a riasztó kódját, gondosan bezárta az ajtót és hazatért saját kis otthonába. Alig két óra múlva csengettek. Az ajtóban két rendőr állt. Először fel sem fogta a szavakat, "közúti balesetben súlyosan megsérült"... Végre felengedett a dermedtsége, és összekapkodva táskáját, kabátját a rendőrökkel a klinikára ment. Az orvos az intenzív osztályra vezette. Jolika először fel sem ismerte a lepedővel letakart, gépekkel körülvett testben az unokáját. Ez nem az ő arca, akarta mondani, de felismerte szemöldöke ívét, akaratos állát, karjának izmait, hosszú ujjait. Félve fogta meg a gyerek kezét. Kisfiam, Mamma van itt, szólongatta. A nővér sietve fordult ki, az orvos Jolika vállát átölelve kifelé próbálta vezetni. Beszélnünk kell, mondta. Jolika engedelmesen követte az orvosi szobába, ahova egy gyors léptű nővér injekciós tűvel követte őket. Kérem, engedje meg, hogy ezt beadjam Önnek, ez sokktalanító, magyarázta, leültetve őt egy székre, és Jolika hagyta. Az orvos még várt néhány percet, reszkető kezét az íróasztalra támasztva, figyelmesen nézve a mozdulatlan asszonyt, kimondta: őszintén sajnálom, nem tudom hogyan lehetnék kíméletesebb, nekem is szörnyű kimondanom, az unokája agyhalott. Jolika csak a fejét csóválta. Az nem lehet. Az orvos homlokán verejték ütött ki, mégis kénytelen volt megerősíteni. Őt már csak a gépek tartják életben. Olyan súlyosak a fejét ért sérülések, hogy azzal nem lehet élni. Jolikához nehezen jutottak el a szavak. Nem, maga nem ismeri őt, mondta az orvosnak, ő tele van élettel és élni akarással. Ismerem őt, csordult ki az orvos könnye, osztálytársak voltunk a gimnáziumban. Jolika ekkor felismerte a fiút, azt mondod, meg fog halni? - kérdezte rémülten. Az orvos a fejét csóválta, már meg is halt. Csak a gépek működtetik még a szívét. És nagy kérésünk van. A fején kívül minden szerve ép. Átültethető. Jolika elájult. Amikor eszméletre tért, egy kórházi ágyon feküdt, a nővér azonnal az orvosért kiáltott. Megijesztett Jolika néni, szólt sápadtan. Jolika az unokájához akart menni. Fogta a kezét és várt, egész nap, és egész éjjel. Aztán az orvoshoz fordult. Hány életet menthet meg az én unokám? - kérdezte. Ötöt. És két embernek visszaadhatja a látását. Mi fog történni? Biztosan akarja ezt tudni? - kérdezte az orvos. Hát kinek kellene tudni? - kérdezte Jolika és az orvos tárgyilagosan sorolni kezdte. Egy ember vár a szívre, kettő a vesékre, kettőnek elég a mája, de azt külföldre viszik, itthon ilyen műtét nem végezhető, és két ember kaphatja meg egy-egy retináját, hogy legalább részlegesen visszakaphassák a látásukat. Ha megkapjuk a beleegyezését, azonnal megkezdjük a szervek kivételét. Megkapjátok, szólt Jolika. Ennyi élet nem mehet veszendőbe. Az orvos hálásan csókolta meg Jolika kezét. Tudom, hogy jól döntött, mondta, és elsietett. Jolika még egy órát töltött az unokájával, amikor jött a már ismert nővér. Jöjjön kedves néni, mondta neki gyengéden, itt az idő. Egy kórterembe vezették, két nővér gyengéden megfürdette, felöltöztette, ő meg csak állt ott, úgy érezte, képtelen megmozdulni. Épp a cipőjét húzta fel, amikor meghallotta a helikoptert. Mire teljesen felöltözött, a levegőt betöltötte rotorok hangja. Amikor kilépett a klinika kapuján egy taxis segítségével, még látta, amint felemelkedik a helikopter, és a mentőkijáraton szirénázó mentő száguld ki. Viszik a szerveket. Nem, rázta a fejét, viszik a segítséget. Öt embernek.

A temetés után néhány héttel Jolika felkereste az orvost. A fiatalember szeretettel és tisztelettel fogadta. Minden jól sikerült? - kérdezte Jolika. Igen, mondta az orvos. Lehet tudni, kik azok és hol élnek? Nem, felelte az orvos, ezek titkos adatok. De én csak egy helikoptert láttam és egy mentőt, makacskodott Jolika és mereven nézte az orvos kezét, amelyen karikagyűrű csillogott. Te is tudni akarnád, nem? Az orvos kényszeredetten elmosolyodott. Maga aztán kemény dió, mondta. A szivet Pestre vitték. A májat külföldre. A vesék és a retinák itt maradtak a városban, az egyik vesét egy fiatal gyerek kapta, a másikat egy harminc éves családapa. A retinákat két nő. Ennél többet nem mondhatok. Jolika elköszönt. Nem hazafelé ment, útja a temetőbe vezetett. Ott mindent elmondott a fiúnak, aki egy képről csibészesen nevetett rá.

Jolika sokat utazik a tömegközlekedési járműveken. Nézi az utasokat. Fiatal suhancok nyerítenek, és ő velük nevet. Lehet, hogy köztük van az "egyik". Apukát lát a gyerekével, kedvesen rámosolyog, talán ő a "másik". Néha belenéz az emberek szemébe. Egyszer talán felismeri, reménykedik...