János

János 12 éves volt, amikor megfordult vele a világ. Egy temetésen kezdődött, ahol szülei egy szőke, 15 éves forma lányt vezettek hozzá. Ismerd meg, mondták, mától ő a testvéred. A lány kisírt szemekkel bámult valahova, ő meg úgy érezte, meg kell vigasztalnia.

A lány, aki a másod unokatestvére volt, az ő szobájába költözött, ő meg anyjáékhoz szorult, míg a terasz egy részét be nem építették számára, de ő nem bánta, mindennél jobban szerette volna, ha a lány végre mosolyog. Ennek érdekében mindent meg is tett. Játékait neki ajándékozta, gyümölcsöt szedett neki a kertben, még lopott is más kertjéből, csak hogy örömet szerezzen. A lány lassan megnyugodott, bár a szülőkkel szemben tartózkodó volt, de ha ők ketten együtt voltak, nevetett, ha félt, a kezébe kapaszkodott, igazi szeretet fűzte össze őket.

A szülők nem sok gondot fordítottak a két gyerekre, lekötötte őket a lány öröksége, egy kertészet és egy hatalmas gyümölcsös. Kevéske földjük mellett ezt művelték, nem is teljesen önzetlenül, a gyámság adta lehetőségeket maximálisan kihasználva, saját maguk részére is munkabért fizetve, itt-ott egy kis terményt elcsaklizva gyarapították saját bevételüket is.

A lány a városi gimnáziumba járt már, János délután a vonatnál várta, együtt ballagtak haza, megosztották kis titkaikat. Igazából senkihez sem kötődtek, csak egymáshoz. A nyári szünet még közelebb hozta egymáshoz a két gyereket. János apja hajnalban elment és csak késő este vetődött haza, anyjával folyton a kertészetről beszéltek. Aztán egy nap korán reggel őket is kocsiba ültették, fázósan bújtak össze a Lada hátsó ülésén, el is szunnyadtak, csak akkor riadtak fel, amikor az autó megállt. A kis tanya körül, amerre a szem ellátott, gyümölcs ültetvények és fóliasátrak sorakoztak. A lány kiugrott a kocsiból, a házba futott, mire utolérték, már sírva kapaszkodott az ajtófélfába. János nem értette, mi ütött belé, apja kiterelgette, úgy magyarázta. Ez a kertészet a lányé. A szülei meghaltak, ő az örökös. Még egy nagy háza is van a faluban, majd ha felnő, ott fog lakni. Ő akkor még nem fogta fel ennek a jelentőségét. A lány megmutatta neki a kis házat, az ágyat, ahol ő aludt és a szülei ágyát, a nagy konyhát, ami most a munkások étkezője volt.

Itt fogunk most lakni egy darabig, mondta apja a gyerekeknek, nagyon sok a munka, nem lehet itt este-reggel utazgatni, majd Ti is segítetek, legalább kerestek egy kis zsebpénzt. A gyerekek élvezték a munkát a barackosban, ha már elfáradtak, a felnőttek elküldték őket játszani, ők meg csatangoltak mezőn-réten, a fáról ették a gyümölcsöt, az árokpartról a vad szedret. Napfénytől barnán és vidáman éltek egymás mellett.

Két év telt el, János is elvégezte az általános iskolát, ősztől ő is a városi gimnáziumba készült, már magasabb volt, mint az apja, és erősebb, vállasabb, mint bárki a korosztályából. A lány 17 éves sudár szépség lett, János kamaszos dühvel méregette a körülötte sündörgő fiúkat.

A nyári szünetben újra a tanyán dolgoztak, már komolyan számításba vették őket a munkában, és néhány napra magukra is hagyták őket. A napszámosok irányítása és ellátása volt a feladatuk, a lány teát és kávét főzött, kenyeret kent és tojást sütött, János figyelt, hogy a munka jól menjen. Ketten laktak a házban, este a hintaágyban ültek, a szúnyogok ellen takarót terítettek magukra, és János roppant felnőttnek érezte magát.

Talán a második este történt. János már éppen elszundított, amikor a lány bebújt a takarója alá, mert megijedt valamitől. János magához ölelte, azt gondolta mindjárt elalszik, de a lány megcsókolta és karjait a nyakára fonta. Jánosban olyan érzések tomboltak, amit eddig még sose érzett. Ügyetlenül csókolóztak. Másnap reggel zavartan kerülték egymás tekintetét, de este ismét összebújtak, kezük egymás testét kutatta. Ne mondjuk el senkinek, jó? - suttogta a lány, ő meg csak bólogatott és ájult volt a csodától, amit együtt éltek meg.

Amikor a szülők hazajöttek, az éjszakai ölelkezéseknek vége lett, ám ők megtalálták a módját, hogy elhagyott tanyák kertjében, a cserjésben, a szülők távollétében pedig a házban is szerelmeskedjenek.

Ősszel az iskola elterelte a figyelmüket egy időre, de nem sokáig tudtak meglenni egymás nélkül, újra és újra fellángolt a vágy. Folyton egymás társaságát keresték, éjjel kilopóztak a kertbe, ha csak egy csókra és összesimulásra is. János anyjának egy idő után valami gyanús lehetett, mert a fiút kollégiumba küldte. Úgy gondolta, ha a fiatalok távol vannak egymástól, elmúlik a fiú gyerekes rajongása, a lány körül meg rajzanak a férfiak, elfelejtik egymást. Fogalma sem volt arról, ami a valóságban közöttük volt.

János tizenhét éves lett, érettségi előtt állt, és a nyár megint csak úgy telt, mint három éve mindig, munkával és titkos szerelemmel, de már nem kamaszos simogatás és csókolózás volt ez, komoly érzelmek bontakoztak ki, bensőséges szerelmi kapcsolatban álltak és tombolt bennük a szenvedély.

Végül a szülők elszánták magukat és komoly beszélgetésre leültették a fiatalokat. Te gazdag vagy, mondták a lánynak, elmúltál húsz éves, ez meg még gyerek. Mit akarsz tőle? Költözz el, ott a saját házad, vigyáztunk a pénzedre, millióid vannak a bankban, tudod már vezetni a gazdaságot egyedül is, hagyd békén ezt a gyereket. Se korban, se anyagiakban nem való hozzád. A lány vérvörösen hallgatott, és még azon a héten elköltözött. János, mint az alvajáró, lézengett a házban és minden sejtjével a lány után vágyott. Megtiltom, hogy találkozz vele, fenyegetőzött az apja. Még kiskorú vagy. Ha megtudom, hogy találkoztok, feljelentem.

A lány nem hívta, és neki folyton a fülében csengett szülei hangja: "Te szegény vagy, ő meg gazdag!" "Jóval idősebb nálad, meg ne tudjuk, hogy folytatjátok ezt a dolgot!" "Kiskorú vagy!" "Feljelentjük!" "Lecsukatjuk!"

János vagy két hónapig birta a lány nélkül, aztán egy szombaton, késő este bekopogott hozzá. Nagy társaság volt nála, János zavartan toporgott. Az unokaöcsém, mutatta be a lány, maga mellé húzta a kanapéra, a kezét szorongatta, és a buli tovább folyt. Kávéfőzés ürügyén a konyhába mentek, a lány átölelte, viharosan csókolóztak, Jánosban fellobbant az öröm, szorosan ölelték egymást, holnap éjjel gyere el, nem zárom be a kaput... És János ment, a viszony folytatódott... Féltek, de mint a drogosok, nem tudtak meglenni egymás nélkül. Szenvedélyesen szerették egymást, de a szülők megint közbeléptek. Apja mesterkedésére Jánost behívták katonának, ez nagy csapás volt a szerelmesek számára. János csak ritkán látogathatott haza, a lány közben egy másik férfival is találkozgatott. Csak azért, hogy gyanút ne fogjanak, mondogatta, amikor János elkeseredetten felelősségre vonta. Aztán mégis eljegyezte magát vele. Muszáj, sírta, miközben ölelte, anyádék fenyegetnek, sose házasodhatunk össze, de csak Téged szeretlek. Ahogy az esküvő napja közeledett, János egyre inkább megvadult. Szülei azt gondolták, a szigorú tiltással megállíthatják a gyereküket, de látható volt, hogy semmit sem értek el, csak annyit, hogy János gyűlölte őket.

Először csak esténként ivott egy kis pálinkát, vagy viszkit, hogy aludni tudjon, aztán már nappal is, mert jó volt a kábulat, és nem érezte annyira a fájdalmat. Az esküvőn János nem vett részt. Otthon ivott, majd féktelen dühében és elkeseredésében a helyi diszkóba ment, ahol a színpadon egy fiatal lány rázta magát. Derekánál fogva emelte le onnan és egész este vele maradt. Ő is, ahogy az egész falu, tudta, hogy a lány is szerelmi bánattól szenved, cserbenhagyták, ő is látta a kínlódását, és valami gyengédség ébredt benne iránta. Járni kezdtek. A szülők megnyugodtak, és amikor a lány teherbe esett, szinte megkönnyebbültek. Gyorsan megszervezték az esküvőt, és úgy érezték, megoldották a fiuk életét.

János csak sodródott az eseményekkel. Őrülten hiányzott neki a szerelme, néha ordított a hiányától, máskor mértéktelenül ivott, hogy felejtsen, de semmi sem segített. Az esküvő után a felesége örökölt tanyájára költöztek. Az asszony igazán vágyott a nyugodt családi életre, azonnal hozzálátott a ház és a kert csinosításához, főzött, mosott, mindenben a kedvét kereste. Hálás volt, amiért kimentette reménytelen, magányos életéből. Fogalma sem volt semmiről. János azonban egyre jobban utálta az egészet. Bánta már, hogy elhamarkodottan megházasodott, vágyott a szerelme után, otthon kerülte az intim együttléteket, a terhesség erre még valamilyen szinten magyarázat is volt, és a ritka szeretkezések közben is csak a szerelmére gondolt. De ettől még jobban utálta magát és újra csak ivott.

Abban reménykedett, hogy majd megszületik a gyerek, aki természetesen fiú lesz, ő meg jó kis stramm pasit nevel belőle, ő lesz majd az öröm a sivár életében. Ám kislány született, és János nem tudta elrejteni a csalódottságát. Felesége megbántva érezte magát, érzelmei egyre jobban a kislány felé fordultak, ő töltötte ki az életét. Már semmi közük volt egymáshoz.

Egy év telt el, amikor a nő, akit János szeretett, elvált a férjétől. A templomban találkoztak, a nő kezével a kulcs fordulását mutatta, benne meg fellobbant az öröm. Éjjel megszökött a tanyáról és hajnalig a nőnél maradt. Minden újrakezdődött. János éjjel-nappal mellette akart lenni, és a felesége is rájött, hogy csak mellékszereplő a férje életében. Ettől kezdve legalább nem kellett színlelni. A felesége nem tartott igényt a testére érzelmek nélkül, szinte undorral lökte el magától. Arcáról lekopott a mosoly, csak kislányával foglalkozott. Éltek egymás mellett minden érzelem és elköteleződés nélkül, maguk sem tudták miért.

János kezdeti boldogsága lassan kihűlt, amikor kiderült, hogy a szerelme nem akarja összekötni vele az életét. Még mindig mások véleménye számít? - kérdezte János megbántva. Neeeem... vagyis nem csak az. De Neked gyereked van, mindenki engem utálna, ha miattam elhagynád őket. Jó lesz ez így továbbra is. Gyere, amikor csak tudsz, minél gyakrabban, simult hozzá, és Jánosnak mindegy volt, csak vele lehessen. Ez az élet azonban tönkretette. Ha nem lehetett a nővel, egyre többet ivott, indulatait nem tudta kordában tartani, a családja idegesítette, és végül tehetetlen dühében megverte a feleségét. Az első alkalommal még bocsánatot kért, aztán a szeretőjéhez ment, mert csak ott tudott megnyugodni. De végül haza kellett menni, és nem tudta nézni felesége szomorúságát, bármi mást akart, csak ezt ne. Legyen inkább dühös, vagy utálja, csak ezt ne. Belekötött, és ököllel törölte le arcáról a szomorúságot, még a rémület és a fájdalom is jobb volt, mint a mártír-arc, amivel minden percben szembesült. A gyerek visítva bújt előle, ha meglátta, ettől még jobban megvadult, és újra a szerelméhez menekült. Az évek során egyre inkább omlott össze az élete, nem dolgozott, a feleségén élősködött. Az asszony hajnaltól késő estig robotolt. Tehenet, disznót, baromfit tartott, a kertben zöldséget és gyümölcsöt termelt, és minden terményt, amire vevőt talált, eladott. Így nevelte fel a lányukat, aki alig volt 15 éves, amikor a városba menekült az otthoni pokolból.

János őszintén megkönnyebbült. Már nem kellett adni a látszatra sem. Ha kedve támadt, napokra a szerelménél maradt, ilyenkor boldog volt, nem ivott, csak a szerelem létezett, míg a nő haza nem küldte, félve a falu haragjától. János akkor újra ivott, és az alkohol hatására mindig a feleségét hibáztatta mindenért, megverte, vagy pocskondiázta, míg alkoholmámorban el nem aludt.

A tanya a lakóival együtt amortizálódott. Az asszony már nem rakott vadvirágokat a vázákba, a függönyök koszosan és porosan lógtak, a burkolatok ragadtak a letapadt sártól és piszoktól. A férfi ivott, az asszony lélektelenül robotolt. Már a nő is hiába könyörgött, nem tudta megállítani János folyamatos részegségét, ezért megtiltotta, hogy látogassa, és ezért ő még jobban ivott.

Aztán egy karácsony mindent megváltoztatott. János előző nap nagyon berúgott. Amikor felébredt, a felesége már nem volt otthon, a tejet vitte be a faluba és bevásárolt az ünnepre. Alig hogy hazaért, János a tejért kapott pénzt elcsórta és a faluba biciklizett. A kocsmában csak egy kávét ivott, és vett két üveg bort. Aztán a szülei házához ment, akikkel már vagy tíz éve szóba sem állt, most sem törődött a kitörő érzelmekkel, megborotválkozott, megfürdött, és a szerelméhez ment, ő meg hiába tiltotta meg, nem birta nélküle, boldogan omlott a karjába. Hajnalig szerelmeskedtek, akkor a nő hazaküldte, pedig ő abban bízott, végre vele maradhat. János valamikor út közben megitta az összes bort. Később nem emlékezett, hogy merre járt. Reggel farkaséhesen ébredt az ágyában. A konyhában egy lábasban pörköltet talált, maga elé húzta, és kanalazni kezdte. Ekkor lépett be a felesége. Elkapta előle a kaját, részeg disznónak, hazugnak nevezte. Tudom, hol voltál megint, menj vissza oda, ha annyira akarsz! - kiabálta.

Jánosban gyilkos indulat ébredt, felkapta a szeneslapátot és felesége fejére vágott vele, aztán az arcába csapott, majd a földre eső asszonyt összerugdosta és megtaposta. A mozdulatlan test és a hatalmas vértócsa láttán pánikba esett és elmenekült. A nőhöz ment, aki csodálkozva fogadta. Eljöttem onnan örökre. Ha kidobsz, meghalok, közölte drámai hangon. A nő nem dobta ki, az ágyhoz támogatta, aludd ki magad, mondta, majd beszélünk, ha józan leszel. Délután a rendőrök az ágyból húzták ki, letartóztatták.

Mit tett a feleségével? - kérdezte a kihallgató tiszt. Éééén? Semmit. Otthon se voltam, próbált tagadni, de a keresztkérdések hatására egyre jobban belegabalyodott a hazugságba és a szomszédok is látták reggel elrohanni, vallomásuk alapján kénytelen volt mindent beismerni. Már vagy két nap telt el, mire annyira kijózanodott, hogy végig tudta gondolni, mi történt. Emlékezett az éjszakára, a szenvedélyre, aminek sose tudott ellenállni, aztán a reggelre, amikor a feleségét megverte. Hogy van a nejem? - tette fel a kérdést a következő kihallgatáson. Él, mondta a rendőr, és ő megkönnyebbült. Nem, mintha sajnálta volna, de tudta, így nem gyilkosságért fogják elitélni.

Kitavaszodott, mire az ügye bíróságra került. A tárgyalásra senki se jött el, se a szülei, se a lánya, se a felesége. Csak a nő, aki ujjaiból formált szivet, ő meg boldogan mosolygott vissza.

Hét évet kapott, amiből öt évet ült le. Felesége közben elvált tőle. Az öt év alatt volt ideje átgondolni az életét. Az öt év alatt egyetlen látogatója sem volt. Öt évig alig aludt. Az utolsó éveket olvasással és meditálással töltötte. Tudta már, hogy mit követett el, a börtönpszichológus rádöbbentette a szörnyű valóságra, egyben fel is szabadította a szerelem okozta bűntudat alól. Megbékélt önmagával és a helyzetével. Már biztos volt abban, hogy csak egy módon élhet, ha a szerelmével lehet. Ha nem kell neki, élni sincs miért.

Ötvenegy éves volt, amikor szabadult. Mi lesz az első, amit meg szeretne tenni, kérdezte tőle a fiatal nő, aki felkészítette a szabadulásra. Rendbe hozom, amit elrontottam, válaszolta, aztán megpróbálok élni.

Egy szép őszi hajnalon lépett ki a börtön kapuján. Első útja a tanyára vezetett. A bekötő út végtelen hosszúnak tünt. Az egykor kopár tanyaudvart most örökzöld sövény vette körül, eltakarva azt az emberek szeme elől. Belökte a kaput és döbbenten állt meg. Rá sem ismert egykori otthonára. Mindenhol virágok, zöld pázsit, hintaágy, a hátsó udvarban rendezett gazdasági épületek. A kutya ugatására volt felesége jött ki. Mit akarsz? - kérdezte dacosan, de szemében félelem tükröződött. Bocsánatot kérni, válaszolta. Nincs szükség rá, csak menj el, és hagyj engem békén, mondta az asszony, megérintve az arcán a homlokától az álláig húzódó heget. Nagyon sajnálom, motyogta János. Nem így akartam én, csak... Én se így akartam, mondta lehajtott fejjel az asszony, de így történt. Hogy van a gyerek? - próbált érdeklődni. Jól. Tőle is bocsánatot akarok kérni. Az asszony gyanakvóan fürkészte az arcát, aztán sóhajtott egyet. Ülj le, intett a kerti garnitúra felé. Hozok egy pohár vizet és felírom a telefonszámát.

János megkönnyebbülten ballagott a falu felé. Szülei házához érve csak megállt egy pillanatra, mintegy megszokásból, aztán ment tovább. Semmi köze ezekhez az emberekhez. Úgy érezte, ha ők nem lettek volna ellenük, minden más lett volna. Már esteledett. A nő házának redőnyei le voltak húzva, de érezte, hogy otthon van. A kapu zárva volt. Felnyúlt az ereszcsatorna tartóvasához. A kulcs ott volt. Kinyitotta a kaput és bement. A félhomályos előszobában megállt és várt. A nő riadtan pattant ki az ágyból, de aztán felismerte, futott hozzá, arcát, haját simogatta, csókolta, zokogva szorította.

Már az asztalnál ültek, amikor János igazából megnézte a nőt. Nagyon megváltozott, de őt ez nem érdekelte. Meghízott, haja szürkén és csapzottan lógott. Belebetegedtem már az életbe, mondta. Ha meghalnék, se bánnám. A falu ellenem fordult, az emberek nem köszönnek, a kertészet tönkrement, senki nem dolgozik nekem. Engem hibáztatnak azért, ami történt. Csak ketten maradtunk egymásnak, suttogta és magához ölelte, mint 17 éves kora óta mindig. Nem érdekelte a tönkrement élet sem, csak a férfi, aki újraéledő szenvedéllyel szorította. Már vége, ringatta. Holnap összeházasodunk. Felszabadultan szerették egymást, a nő elaludt a karjában, ő meg csak nézett a sötétbe. Minden rendben van már. Csak aludni tudna végre!

Tavaszodott. János a kertet ásta. Hamar elfáradt, elszokott a kemény, kerti munkától. Még legalább két nap kell, mire elkezdhetnek veteményezni. A földbe vágta az ásót és a konyhába ballagott. Az asszony nehézkesen a tűzhelyhez ment, kávét öntött. Fáj a lábad? - kérdezte János. Mindenem fáj, mondta az asszony. Segíteni akartam a kertben, de még itt bent se haladok.

Ráérünk. Az asszonyba karolt, kiültek a tornácra, iszogatták a kávét, nézték a kertet, távolabb a hegyeket. Háromszáz kilométerre voltak a helytől, ahol boldogtalanul kínlódták végig az életüket. Nem volt semmijük, csak ez a kis ház meg az asszony rokkantnyugdíja. De itt, ebben a Mecsek lábánál fekvő kis faluban senki sem ismerte őket. A közelben talált munkát egy tehenészetben, mindössze 5 kilométerre, elsején kezdhet. Nyáron majd biciklivel jár, nem költ a buszra. A bolt itt van az utca végén, másra nincs is szükség.

Az asszony dagadt lábára esett a tekintete. Gyere, dőlj le egy kicsit, segítette fel. A szobában még mindenütt dobozok voltak. Könyvek és ruhák, edények és egyebek vártak kicsomagolásra.

Gyere Te is, húzta maga mellé az asszony. Előbb megmasszírozom a lábad. Kezébe vette a formátlanná dagadt végtagot, gyengéden nyomogatta, simogatta. Ennek is én vagyok az oka, gondolta és nagyot sóhajtott.

Az asszony tudta, hol járnak a gondolatai. Már elmúlt, szólalt meg. Pihenjünk egy kicsit, aztán folytassuk. Mellé heveredett, átölelte. Hallgatta egyre mélyülő lélegzetét. Ő még nem tudott aludni. Talán soha nem is tud majd. A lányára gondol, aki rá se tud nézni, az unokáira, akiket fel sem ismerne, egykori feleségére, akit tönkretett és majdnem megölt. Olyan az élete, mint egy rémálom, csak ebből nem lehet felébredni. Kísérti éjjel és nappal. Csak ő valóságos, aki itt van mellette, fogja a kezét. Ő mindig itt lesz. Más nem is kell. Lassan lecsukódott a szeme. Az asszony mozdulatára, ahogy magukra húzta a takarót, felriadt. Aludtál, súgta az asszony mosolyogva. Aludtam? - nézett az ablak felé. Sötét volt. Hány óra? Mindjárt világosodik. Átaludtam a napot, hitetlenkedett. Meg az éjszakát. Megvetették az ágyat, lefeküdtek. Dél körül ébredtek, szinte egyszerre. Kezük, testük azonnal összefonódott. Mi van velünk, kérdezte az asszony nevetgélve. Mint a mormoták... Csak alszunk, alszunk...

Kipihenjük az életet, súgta János, szerelme szürkülő haját simogatva.