Jani bácsi

Jani bácsi 78 éves volt, amikor meghalt, de igazából csak 7 évet élt. Hetvenegytől hetvennyolc éves koráig.

Jani bácsi anyja városi úrilány volt a háború előtti időkben, a modern irányvonalat képviselte, gimnáziumba járt, férfiakkal flörtölt, de nem tudott vigyázni magára, megesett, ahogy akkoriban mondták, és a család megpróbálta elhajtani a magzatot, de sehogy sem sikerült. Ezért a lányt sebtében férjhez adták - jó hozománnyal - egy idősebb falusi gazdához, hogy a botránynak elejét vegyék. Az ember a hozományból földet vett, és nem törődött tovább az asszonnyal. Tavasszal kiment a tanyára, otthon alig látták. Amikor a gyerek megszületett, még a sokat látott bába is elszörnyedt. A gyerek lábai ki voltak fordulva, hasán hatalmas, lila sérv, még a belek is látszódtak. Gyorsan egy rongyba csavarták, kitették a kamrába, meghal az úgyis egy-két óra alatt, gondolták, aztán majd eltemetik, és vége is a szégyenteljes közjátéknak. Azonban a fiú egész éjjel ordított, eszében sem volt meghalni, kénytelen-kelletlen bepólyálták hát, és megetették vizezett tehéntejjel, mivel anyja látni sem birta, nemhogy szoptassa. A belső cselédek gondjára bízta, csináljanak vele, amit akarnak. Amikor másnap a férje a szülés hírére hazajött a tanyáról, első látásra ő is megrökönyödött a gyerek láttán, de nagyon megsajnálta a magányosan ordító kis lelket, hát kicsit meglökte párszor a bölcsőt, és a gyerek hamar elaludt. Ahogy teltek a napok, az ember észrevette, hogy a gyerekkel nem törődik senki, az asszony vagy a templomban van, vagy a szüleit, rokonait látogatja, de igyekszik minél kevesebb időt tölteni vele és a gyerekkel, a cselédek meg épp hogy megetették, aztán mentek a dolgukra.

Az ember, amikor elvégezte a dolgát, a bölcső mellé ült és olyan apró csizmaszerűséget fabrikált háncsból, azt a gyerek lábára rögzítette és derékig lepedőbe tekerte, hogy mozdulni sem tudott, szegény ordított, mint akit nyúznak, az ember a karjára vette és énekelt neki, hogy megnyugodjon. Az asszony bolondnak tartotta a férjét, amiért annyit foglalkozik a kölökkel, hiszen meghal az hamarosan, mindenki azt mondja. A férfi azonban nem hallgatott rá, és a gyerek lába lassan igazodott, a deformált izületek megnyúltak, a fájdalom csökkent, talán el is múlt, mindenesetre a gyerek lassan megnyugodott, de a láb csak nem működött, satnyán és erőtlenül lógott. A gazda orvoshoz vitte a gyereket, a sérvét rendbe tették, de a lábával nem tudtak mit kezdeni. A férfi és a gyerek elválaszthatatlanok lettek, tavasszal kivitte magával a tanyára, az anyja nem bánta volna, ha vissza se hozza. A pár hónapos Janika a nyarat a tanyán töltötte a gazdával. Egy öregasszony főzött-mosott rájuk. Janika hamar megtanult beszélni, örömmel hallgatta a béresek és a napszámosok meséit, a balladákat, az aratók énekét, a citera és a furulya hangját. Vagy 4-5 év telt el így, amikor a gazda elhatározta, hogy a gyereknek meg kell tanulni írni-olvasni. A falusi tanító vállalta a feladatot jó pénzért - nyáron úgyse volt dolga, a pénz meg jól jött -, és Janika bámulatos gyorsasággal sajátította el az írást, olvasást és számolást. A gazda könyveket vett neki és nagy terveket szövögetett a gyerek jövőjével kapcsolatban.

Nem volt ilyen felhőtlen a kapcsolata viszont a feleségével, aki ha tudta, kerülte a férjét, a gyerekről meg szinte tudomást sem vett, csak magával törődött. A férfi megvetette ezért. Janika 9 éves volt, amikor egy véletlenül kihallgatott beszélgetésből megtudta, hogy anyja a halálát kívánja, és kívánta is mindig. Attól a naptól kezdve félt tőle, nem szívesen maradt vele, inkább az ember mellé húzódott, bízva abban, hogy ő majd megvédi. Még nem volt 12 éves, amikor nevelőapja, az egyetlen ember, aki szerette, váratlanul meghalt. Janika szinte eszméletlen volt a fájdalomtól, keservesen sírt, látni szerette volna, de senki nem vette a fáradságot, hogy a ravatalhoz segítse. Az asszony szinte vidáman tett-vett a házban, csak a temetésen ejtett néhány könnyet látványosan, hogy a falu a szájára ne vegye, és már a földek és a ház eladását tervezte, amikor beütött a ménkű, előkerült a végrendelet, amiben a gazda mindent Janikára hagyott. A felesége csak addig volt jogosult a pénzből magára is költeni, amíg gondját viseli a gyereknek és férjhez nem megy. Ha a gyerek a nagykorúság elérése előtt meghalna, a vagyont iskolák építésére kell fordítani. Az asszony tombolt, de nem volt mit tenni, ha nem akarta, hogy felkopjon az álla, teljesíteni kellett a végrendelet utasításait. Ezért tessék-lássék ellátta a gyereket, de dühét rajta vezette le, sanyargatta, megalázta és a tanító sem jött többé, Janikának csak a könyvek maradtak.

Az évek teltek, Janika - később Jani - a falusi házban bezárva élt, még az utcára sem tolták ki soha a kocsijában, mert anyja szégyellte őt. Csak a kerítés résein nézegetett kifelé nagy titokban. A világot csak az újságokból és a hatvanas évek végén megjelenő tévéből ismerte. Jani, amikor csak lehetett, a tévé előtt ült, vagy olvasott, ha nem volt adás.

Janiból lassan Jani bácsi lett, anyja már nagyon öreg volt, betöltötte a 90. évét, alig tudta ellátni magukat, és egy éjszaka váratlanul meghalt. Jani bácsi azt sem tudta mit tegyen. Még soha nem telefonált, azonban tudta a mentők számát, hiszen az minden telefonkönyvben benne volt, és ő azokat is mindig tüzetesen átnézte, amikor meghozták. A mentők már nem tudtak segíteni az asszonyon, de látták, hogy az idős ember egyedül van és sérült, ezért beszóltak az önkormányzathoz. Ott mindenki meglepődött, hiszen szinte már elfelejtették, hogy ő a világon van. Kiment hozzá egy ember és iszonyodva látta a koszos, lepusztult házat, megkérdezte, mit szeretne, de Jani bácsi rémültebb volt annál, hogy valami értelmes dolog eszébe jusson. Végül gondozót rendeltek mellé, de ez nem lehetett megoldás, hiszen Jani bácsi nem tudta magát ellátni, sose tanította erre senki, ő 24 órás felügyeletre szorult. Felvetették neki, hogy költözzön be egy idősek otthonába, igaz, hogy elég sokba kerül a beugró, de Jani bácsinak volt pénze, háza, meg földje, hát ez nem volt probléma. Egy újonnan nyílt intézményt ajánlottak neki, ahol biztos jól fogja magát érezni, de ha nem, akkor lehet más megoldást keresni. Jani bácsi félve egyezett bele.

Az otthonból mosolygós, vékony kis asszonyka jött ki, kedvesen beszélgetett Jani bácsival. Feltalálta magát a konyhában, kávét is főzött, elmondta, hogy ő szervezi az idősotthonban a programokat, de mást is megcsinál, ha úgy hozza a helyzet. Képeket mutatott az épületről, a parkról, a szobáról és a tusolóról. Jani bácsinak tetszett. Az asszony azt is mondta, hogy Jani bácsi hozhatja a saját bútorait, de ő nem akarta, azt mondta, semmit nem akar magával vinni, csak azt a néhány könyvet, amiket még nevelőapjától kapott.

Megegyeztek, hogy a hivatalos ügyek intézése után azonnal beköltözik. Másnap a kis hölgy ügyvéddel érkezett, akit Jani bácsi még azzal is megbízott, hogy adja el a házat, és mindent, ami hozzá tartozik, látni sem akart többé semmit, ami az anyjára és a keserű évekre emlékeztette.

Így történt, hogy Jani bácsi egy szép szeptemberi napon, amikor még melegen süt a nap, de a fák levelei már színesednek, örökre elhagyta a szomorú házat. A már ismerős asszonyka jött érte egy furgonnal, új ruhákat és egy elektromos kerekes széket hozott. Jani bácsi azonnal kipróbálta, ilyenben még sose ült, az anyja nem engedte, hogy a régi széket egy ilyen modern darabra cseréljék. Jani bácsit a furgon hátuljában helyezték el az új kerekes székével, az ablakból jól láthatta a tájat, ahol elhaladtak. Csak nézte a házakat, az üzleteket, a városba vezető út menti tanyákat, találgatta magában, vajon köztük van-e az övé? A városban csak kapkodta a fejét a sok látnivaló miatt, amelyeket eddig csak a tévében vagy filmben látott. De főleg az embereket nézte meg. Minden tetszett neki. Megálltak a város határában lévő bevásárlóközpontnál, ahol Jani bácsi részére fehérneműt és papucsot vásároltak, szédelegve nézte a hatalmas áruházat, soha nem látott még ilyet. A könyvek között izgatottan válogatott, megpakolva indultak tovább.

Mosolyogva bólogatott, amikor meglátta a szobáját, tetszett neki a kényelmes fotel, a széles ágy, az új, jó szagú ágyneművel, a színes szőnyeg, a nagy ablak és a kis erkély, ami a szobához tartozott, a tisztaság, a jó illatok. Bámult a szép fürdőszoba láttán, ahol minden az igényeihez volt igazítva. Egész nap rendezkedett, élvezte, hogy az elektromos székkel könnyedén közlekedhet a szobában, aztán kigurult az erkélyre és hallgatta a város zajait. Egyszer csak egy ápolónő nyitott be: nem akar megismerkedni a többi lakóval? Hát ki szabad innen menni? - kérdezte. A nő nevetett, na jöjjön csak, mondta, a többiek már kíváncsiak magára, aztán a társalgóba vezette. Jani bácsi feszengve nézett szét, de csak barátságos, mosolygós embereket látott, akik mind bemutatkoztak és felőle érdeklődtek. Aztán vacsora következett, a társai beszélgettek, viccelődtek, az étel ízletes volt, Jani bácsi kellemesen érezte magát. Vacsora után többen lementek a kertbe, mások a társalgóban tévét néztek, Jani bácsi visszagurult a szobájába, kimerítette a rengeteg élmény, nyugalomra vágyott. Kedvenc könyvét vette a kezébe és olvasott. Később egy gondozó jött, megmutatta, hogy kell átülni a székből a tusoló ki- és befordítható ülőkéjére, hova kell rakni a szappant, tusfürdőt, törölközőt. Hamar kiderült, hogy Jani bácsi nincs valami jól felszerelve tisztálkodó szerekkel, de az ápoló fiú azt mondta, holnap rendeljen, ami kell, akkor délután már meg is hozzák, de maga is vásárolhat a közeli kisboltban, van ott minden. Jani bácsi élvezte a zuhanyt, a kényelmes ágyat, otthon az se volt. A nyitott ablakon behallatszott a kertben beszélgető lakótársak hangja, a nevetések és az utca zajai, de Jani bácsit ez nem zavarta, hiszen ezek azt jelentették, már nincs egyedül.

Ahogy teltek a napok, belerázódott az otthon mindennapjaiba. Kezdte megismerni a lakókat. Volt, akit azonnal megkedvelt, volt, akitől szinte félt, a legnagyobb gondot azonban az asszonyok jelentették számára. Nem tudta hogyan szóljon hozzájuk, zavarba jött, ha ők szólították meg, ám néhány nap múlva már nevetgélt a pikáns vicceken, bár ő ilyet ki nem ejtett volna a száján. Az asszonyka, aki Jani bácsit ideszállította, és akit haja színe után mindenki csak Szalmának becézett, minden nap felolvasta az újságot. A híreket megvitatták, a pletykákon nevettek. Egyik lakó sakkozni tanította, a másik kártyázni, Jani bácsi még soha nem játszott senkivel, nagyon élvezte a játékot. Néha sétáltak a környező utcákon, és Jani bácsi néhány társával moziba is elment. Hamar megtanult a pénzzel bánni, tudta, hogy lényegesen jobbak az anyagi lehetőségei, mint sok más társának. Lassan közeledett a karácsony. Az otthon lakói ajándékokat készítettek egymásnak, fenyőt díszítettek, nagy izgalommal karácsonyi énekeket tanultak, nagyon várták az ünnepet. Karácsony hetében megjelentek a hozzátartozók is, néhány lakó elment, és családi körben töltötte az ünnepeket, de a többség maradt, és készülődött. Jani bácsi meglepetést készített elő, és Szalmával titokban szervezkedett.

A karácsonyi vacsora remekül sikerült, a személyzet több tagja velük töltötte az estét, elhozták a gyerekeiket is, akik vidáman szaladgáltak, és hordták a kis, névvel ellátott csomagokat a lakóknak. Jani bácsit is megpuszilták, a kezébe csomagot nyomtak, amit izgatottan bontogatott. A könyvnek, és a kis mécses-tartónak, amit a társaitól kapott, nagyon örült, és kíváncsian várta, vajon mit szólnak a többiek az ő ajándékához. Amikor az ápolók betolták a hatalmas dobozokat, mindenki elcsendesedve várta, vajon mi lehet benne. Jani bácsi hatalmas plazma tévét vett, és mindenki meglepetésére nem a saját szobájában, hanem a társalgóban helyezte el. Egy kisebb dobozban DVD lejátszó, egy másikban hordozható CD lejátszós rádió volt. A társak azonnal be is üzemelték a készülékeket, és ezen az estén az idős emberek még táncra is perdültek. Jani bácsi soha életében nem volt még ilyen boldog.

A tél hosszú volt és hideg, de Jani bácsit ez nem zavarta, kényelemben élt az otthonban, ahol végre társaságban lehetett. Az asszonyok hatására és javaslatára új ruhákat vásárolt, megtanult társasjátékozni, a férfiakkal politikáról és sportról beszélgettek, focit és bunyót néztek a tévében. Jani bácsi elejében nemigen tudott hozzászólni ezekhez az eseményekhez, csak a társaság kedvéért ült közéjük, aztán lassan megvilágosodtak számára a játékok szabályai. Délelőttönként néhányan lementek a kertbe, megtöltötték a madáretetőt, a dohányosok cigarettára gyújtottak és sétálgattak, vagy elmentek a közeli kisboltba, hogy néhány apróságot vásároljanak. Jani bácsi már rutinosan gurult mellettük az elektromos székével, csak ritkán szorult segítségre. Apró kis megbízásokat is teljesített ilyenkor, a nehezen mozgó társaknak vagy a fázós asszonyoknak szívesen vásárolt ezt-azt, ha megkérték.

Jani bácsi nagyon szerette a magyar nótát, a cigányzenét, örömmel énekelt és tapsolt, mikor néhanapján egy-egy születés-, vagy névnap alkalmával a többieknek táncolni támadt kedve.

Már több, mint egy éve volt az otthon lakója, amikor születésnapjára váratlan örömben részesült. Őt és néhány társát Szalma a városi rendezvényházba vitte, ahol nótaestet tartottak. Jani bácsi kerekes székében az első sor szélén üldögélt és hallgatta a szívének kedves dallamokat. Egyik fellépő éppen a kedvenc énekesnője volt, Jani bácsi boldogan nézte, szinte megállt benne az ütő, amikor az énekesnő hozzá lépett és kimondottan neki énekelt, aztán felköszöntötte a születésnapján és még meg is puszilta. Minderről fényképek készültek, Jani bácsi még egy dedikált cd-t is kapott. Szobájában egyre gyűltek az emlékek, a fényképek, dísztárgyak, könyvek, megannyi jel, hogy törődnek vele, szeretik.

Egy napon új lakó érkezett. Vékony, madárcsontú kis asszony volt, riadtan mosolygott, keze remegett. Hamarosan már mindenki tudta, hogy férje évtizedekkel ezelőtt meghalt, a családja vette rá, hogy beköltözzön, és lakását az unokájára írassa. Keserű megjegyzéseket tettek az asszony családjára, hiszen velük is hasonlóképpen történt. Az asszonyt családja elejében gyakran látogatta, ellátták minden jóval, az unoka lelkesen mesélt a lakás felújításáról, igérte, hogy amint kész lesz, nagy bulit csapnak, Ő lesz a díszvendég, de aztán a látogatások ritkulni kezdtek, majd szinte teljesen elmaradtak, mint a többi lakónál. Az asszony először védte a családját, aztán csak hallgatott. Jani bácsi szíve megdobbant, borzasztóan szerette volna megvigasztalni, de sose beszélt még bizalmasan egy nővel sem, nehezen szánta rá magát. Az asszony sírva vallotta be, hogy mennyire hiányzik az otthona, mennyire fáj, hogy így kisemmizték, idegenekkel kénytelen egy szobában lakni, akik epés megjegyzéseket tesznek a családjára. Nincs pénze, mindent a gyerekeinek adott, már csak a nyugdíjára számíthat, amiből a gondozási díj kifizetése után alig marad számára pár ezer forint, még az elhasználódott holmijait sem tudja pótolni. Jani bácsi felajánlotta a segítségét, de az asszony riadtan utasította vissza, nem fogadhat el alamizsnát idegenektől. Jani bácsit fájdalmasan érintette a visszautasítás, nem mert egy darabig az asszony közelébe menni, de az kereste a társaságát, így megnyugodott és egyre több időt töltöttek egymás mellett. Jani bácsi bevallotta magának, hogy vonzalmat érez a hölgy iránt, és egyre inkább úgy tünt, ő is kedveli a férfit.

Az otthon többi lakója érdeklődéssel leste a kapcsolat alakulását, néhány férfi megpróbálta "lecsapni" Jani bácsi kezéről a kedves és vonzó asszonyt, de ő tudomást sem vett róluk. Az asszonyok növekvő szimpátiával fordultak feléjük, ők romantikusabbak voltak, tetszett nekik a kibontakozó szerelem. A férfiak biztatták Jani bácsit, vegye feleségül szerelmét, de ő csak ijedten pislogott, nem is gondolhat ilyesmire, mondta, hiszen nyomorék, isten őrizz, hogy másnak gondot okozzon.

Aztán, ahogy teltek a hetek, hónapok, mégis egyre többet gondolt a házasságra, hogy milyen is lenne együtt élni, és egy napon, amikor a félénk kis asszony riadtan menekült ki a szobájukból egy újabb perpatvar miatt, ami a szobatársak között dúlt éppen valami apróság miatt, Jani bácsi feltette a kérdést: akar-e az ő "szobatársa" lenni. Meglepetésére a nő azonnal igent mondott, pirulva vallotta be, hogy nagyon megszerette őt. Az eljegyzésnek mindenki nagyon örült, Jani bácsit Szalma egy ékszerboltba szállította a furgonnal és izgatottan választották ki a gyűrűket, Jani bácsi nem tudott magának parancsolni, nyakláncot és karkötőt is vásárolt, meg egy szép kis ezüst dobozt, hogy a jövendőbelijének legyen mibe rakni az ékszereit. Az asszonynak még a szava is elállt, nem is gondolt ilyesmire. Az asszony családja próbált ugyan akadékoskodni, ő azonban szelíden, de határozottan elhárította a próbálkozásokat, hát nem volt mit tenniük.

Az otthonban mindenki izgatottan készülődött, hiszen ez lesz az első házasságkötés körükben. Az asszonyok a díszítéssel, a menyasszony ruhájával és a lakodalmi menü megtervezésével foglalkoztak, a férfiak a zenéket válogatták.

Eközben Jani bácsi a "lakásuk" berendezését intézte Szalma segítségével, menyasszonya társaságában. Új, nagyobb szobába költöztek, ahol volt teakonyha és gardrób, és el lehetett helyezni egy kis étkezőasztalt is.

Az esküvő és a lakodalom a társalgóban volt, a rövid szertartás után az asszony családja hamarosan távozott, de az idős emberek késő éjszakáig mulattak, nevetgéltek. Másnap Jani bácsi és felesége a szobájukban meghatottan bontogatták az ajándékokat. A társaktól teás készletet, a személyzettől étkezőasztalra való terítőt és asztali díszeket kaptak. Csak a család nem adott semmit.

A két idős ember csendesen, szeretetben élt a már megszokott környezetben. Nap közben néha elvonultak a szobájukba, ilyenkor persze pajzán nevetés és pikáns megjegyzések hangzottak el, ők is nevettek, nem volt abban semmi bántó. Az étkezőasztalnál üldögéltek, rejtvényt fejtettek, olvastak, teázgattak, vagy az ágyra dőlve, egymás kezét simogatva beszélgettek, tévéztek, aztán ismét elvegyültek a társaik között.

Azonban az évek könyörtelenül teltek, Jani bácsi szive rendetlenkedni kezdett, fulladt, izületei fájdalmasan feszültek, egyre gyengébb lett. Nagyon szeretett volna még élni, hiszen a hosszú és magányos évek után végre emberhez méltó, boldog élete volt, de érezte, hogy teste fárad, közeledik az elkerülhetetlen. Gondja volt rá, hogy imádott feleségét biztonságban tudja, ezért - vele egyetértésben - vagyonából egy alapítványt hozott létre az otthon mindenkori lakói részére, kikötve, hogy felesége minden kívánságának teljesülnie kell, és magas járadékot biztosítva részére. Így az asszony családja nem teheti rá a kezét újra a nő vagyonára, ha ő már nem lesz, mondogatta.

Egyik nap, amikor nagyon rosszul érezte magát, az otthon orvosa kórházba akarta utalni, de ő nem ment. A saját szobájában akart meghalni, a felesége kezét fogva, azoknak az embereknek a közelében, akik őt befogadták, és szerették. Kívánsága teljesült. Társai egy kora őszi napon kisérték utolsó útjára, amikor a nap még melegen süt, de a fák levelei már ritkulnak, és reggelenként a kertet hideg harmat borítja. Éppen, mint azon a napon, amikor ideérkezett.