István

Istvánt először Pistikének hívták. Kisebb testi hibával született, ami ugyan alig zavarta a mindennapi életében, de apja, aki nagyon sportos fazon volt, nem tudott mit kezdeni a gyámoltalan gyerekkel, egyre több időt töltött házon kívül, és miután a második gyerek lány lett, teljesen elvesztette érdeklődését a családja iránt és egy napon végleg felszívódott. Pistit és kishúgát az anyjuk nevelte szerény körülmények között, egy nyolcadik emeleti kis panellakásban, a tőle telhető legnagyobb szeretetben és igyekezettel. Pisti mosolygós kis óvodás volt, szeretett játszani a házban lakó gyerekekkel, akik nem foglalkoztak a merevítőbe fogott lábával, együtt rúgták a labdát és tekerték a bringát. Pistike nem érezte magát hátrányban, megtanulta kezelni hiányosságait.

Később már Istinek szólították, egy átlagos gimnáziumba járt, átlagos szolgalommal tanult, egy átlagos lánnyal randizgatott, de a kapcsolat nem volt hosszú életű. Viszont jó eszű gyerek lévén, valahol a ponthatár közelében, de felvették az egyetemre. A felvételi után pihent néhány napot, aztán munkát vállalt, hogy egy kis pénzt keressen.

A gólyatáborra nagy izgalommal készült, tisztában volt vele, hogy nagy szivatásoknak néz elébe, de a buli az buli, hát ment, mint a többiek. Már az első napokban elszabadultak a dolgok, Isti kezdte úgy érezni, hogy talán le kellene lépni, de tisztában volt azzal is, hogy ez a beilleszkedését nagyban akadályozná, tehát maradt. Extrémebbnél extrémebb feladatokat kellett teljesíteniük, sokszor a jó ízlés határát is átlépve. Az utolsó este a feladat az volt, hogy egy ismeretlen lánnyal kellett egymásról lenyalni a rájuk kent csoki krémet: vadul, gyengéden vagy erotikusan, ahogy utasították. A lány gyönyörű volt, Isti a kezdeti zavar után már élvezte a feladatot, látszott, a lány is benne van a játékban, a többiek füttyögtek, tapsoltak, ők pedig egymást nézve és kuncogva nyalakodtak, míg a végén a sátorban kötöttek ki, és - talán az elfogyasztott mézes pálinka hatására is - szeretkeztek. Másnap reggel, mire Isti felébredt, a lány már nem volt ott. Délelőtt összefutottak, zavartan hellóztak egymásnak, aztán mentek tovább. Isti szívesen közeledett volna a szép lányhoz, de nem mert.

Szeptemberben elkezdte az egyetemet, és munkát is vállalt, hogy az anyját tehermentesítse, amennyire lehet. Egy napon a gólyatáborbeli lány várta az egyetemi menza előtt és közölte, hogy valószínűleg terhes. Istit kiverte a víz. A lány elmondta, hogy egy kis faluból származik, haza sem mer menni, mert az apja megöli, ha kiderül. A szemén látszott a rémület és a tanácstalanság. Isti nem talált szavakat, csak azt kérdezte kábán és többször is, hogy biztos??? A lány azt mondta, hogy a terhességi teszt pozitív, de orvosnál még nem volt, mert nem ismeri még ki magát a városban.

Isti az anyjától kért segítséget. Az asszony először dühös volt és elkeseredett, de amikor látta a rémült gyerekeket, megenyhült. Időpontot beszélt meg a nőgyógyászával, aki megállapította, hogy a lány valóban gyereket vár.

Este dermedten ültek a konyhaasztalnál. Isti anyja azt mondta a lánynak, hogy mindenképpen tájékoztatni kell a szüleit. A lány sápadtan rázta a fejét, nem mer hazamenni, nem értenék meg, az anyja mélyen vallásos, apja agyonütné. Isti felajánlotta, hogy elkiséri, de a lány Isti lábára sandítva azt mondta, nem szállhatna szembe az apjával, aztán elég kíméletlenül hozzátette, hogy a rossz lába miatt még elfutni sem tudna. Isti megszégyenülten hallgatott, de anyja azt mondta, hogy akkor majd ő is megy velük. Így már a lány is felbátorodott.

Hét végén a lány szüleihez utaztak. Csak az anyja volt otthon. Amikor a lány könnyek között bevallotta, mi történt, az asszony magából kikelve kiabált vele, és azt tanácsolta, hogy szedje össze a holmiját, aztán "menjen a háztól", mielőtt az apja hazaér, mert annak nem lesz jó vége, ha itt találja. Isti anyja próbálta nyugtatni, de az asszony csak a fejét rázta és sürgette őket, hogy tünjenek el, mert baj lesz. Látszott rajta, hogy tényleg fél. A lány sírva csomagolt össze, az anyja néhány bankjegyet nyomott a markába, és azt mondta, a gyerekkel haza ne menjen, ha jót akar. Isti és az édesanyja fel sem tudták fogni, hogy egy anya így, ilyen szenvtelenül dobja ki a lányát, amikor annak a legnagyobb szüksége lenne rá.

Hazaérve Isti anyja megkérdezte a fiatalokat, hogy mit szeretnének? A lány nem tudta. Az asszony felvázolta a lehetőségeket. Vagy elveteti a magzatot, vagy megszüli és örökbe adja, vagy felneveli. Bárhogy is dönt, felajánlotta a segítségét. A lány hálásan fogadta, aztán visszament a kollégiumba. Isti éjszaka a lányra és a gyerekre gondolt. Fel sem merült benne, hogy esetleg nem az övé. Az interneten a magzati élettel kapcsolatos cikkeket olvasott. Napok, hetek teltek el, de Isti nem hallott a lányról, ezért felkereste. A lány ingerülten elküldte, de megigérte, hogy hét végén elmegy hozzájuk, mert ő is tudja, hogy beszélniük kell.

A beszélgetés megdöbbentette Istit és az anyját is. A lány pénzt kért abortuszra. Isti nem erre a döntésre számított, hiszen a magzatnak a méhében már dobog a szive, pici keze és lába van, mondta, de a lány nem akarta hallani, azt hajtogatta, hogy képtelen a gyereket és a terhességgel kapcsolatos problémákat vállalni. Végül Isti anyja megnyugtatta, hogy másnap elmegy vele az orvoshoz és elkezdik intézni az abortuszt. Isti magába roskadva hallgatott. Amikor a lány elment, anyja azt mondta, hogy gondolkozzon reálisan. A lánynak valójában igaza van, hiszen még csak 19 évesek, egyikük sincs olyan helyzetben, hogy egy gyereket felvállalhassanak. Isti tudta ezt, mégis nehéz volt a szíve.

Másnap az asszony hiába várta a lányt az orvosi rendelő előtt, az nem jött. Egy héttel később telefonált. Isti és édesanyja azonnal érte mentek és elvitték az orvoshoz. Az orvos megvizsgálta a lányt, közölte, kifutott az időből, az abortuszt már nem lehet elvégezni. A lány hisztériázott, sírt, kérlelte az orvost, hogy csináljon valamit, amivel csak azt érte el, hogy az orvos keményen rendreutasította. Isti és édesanyja visszavitték a lányt a kollégiumba, hazaérve órákon át beszélgettek, keresték a megoldást. Isti minden észérv ellenére sírva ismételgette, hogy ő akarja ezt a gyereket, az anyja elkeseredetten igyekezett felnyitni a szemét, emlékeztette, mennyi küszködéssel jár ez, hiszen tudhatná saját példáján. Isti azt mondta, megoldja. Tanácstalanul feküdtek le.

Mikor az anya másnap délután hazaért a munkából, a két fiatal a kanapén ült és egymás kezét fogták. Azonnal tudta, hogy mi a helyzet. Megbeszélték, hogy a lány Istihez költözik, mindketten tanulnak tovább, a szülés a tavaszi szünetre várható, akár folytathatja is a tanulmányait, nyáron a baba megerősödik annyira, hogy szeptemberben már mehet bölcsődébe, vagy akár halaszthat is és akkor egy évig otthon maradhat a gyerekkel. A fiatalok lelkesek voltak, szorgalmasan jártak vizsgálatokra, terhes gondozásra, tanultak, a szobát kifestették, Isti anyja megnyugodott, igaz, hogy nagyon fiatalok, de nincs mit tenni, legalább látszik, hogy komolyan nevelni akarják a gyereket. Elmúlt a tél, a szülés időpontja egyre közeledett, Isti és a lány gyerekágyat, babaruhákat vásárolt, készültek a kis jövevény fogadására.

A szülés gyorsan és simán lezajlott, Isti vágta el a köldökzsinórt és boldogan ölelgette pici fiát. Aztán hazavitték a gyereket, és megkezdődtek a mindennapok. A baba éjjelente tele torokból sírt, a lány egy hónap után kiborult, azt mondta nem birja tovább, nem tud sem tanulni, sem a gyereket ellátni a fáradtság miatt. Isti és húga éjszakánként felváltva sétáltak a picivel, hogy a lány aludni tudjon és kipihenje magát. Isti anyja átvállalta a háztartási munkákat, húga a bevásárlást, Isti újabb munkát vállalt, hogy a lány és a baba minél nagyobb kényelemben legyen.

Egy pár hétig minden rendben is volt, aztán a lány megint kiborult. Utálta a szobát, amiben laktak, a divatja múlt bútorokat, a zsúfoltságot. Isti húga dühös lett, emlékeztette a lányt, hogy saját magának köszönheti a jelenlegi helyzetét, és örüljön, hogy van, aki mellette áll. A lány sírva fakadt, bocsánatot kért, de a feszültség megmaradt a két lány között, Isti hiába próbált békét teremteni.

Három hónapos volt a kisfiú, amikor a lány bejelentette, hogy elmegy a barátnőivel kikapcsolódni, és aztán nem ment haza. Isti mindenhol kereste. Néhány nap múlva megjelent és sírva kérte Istit, hogy ne haragudjon, de ő nem képes felnevelni a gyereket, tanulni akar, szórakozni és szerelmes akar lenni, ezért szeretné, ha inkább örökbe adnák és mindketten élnék tovább az életüket. Mindenkinek ez lesz a legjobb. Ő nem akar itt élni mások nyakán egy életen át, de a gyerek miatt minden lehetőségét elveszíti. Már járt is a gyámügyön. Isti csak a fejét rázta, azt mondta nem adja a gyereket. A lány összetörve ment el. Amikor Isti édesanyja hazaért és meghallotta, mi történt, leült Istivel és nagyon komolyan kérte, hogy ezt a döntést jól gondolja meg. Ha a gyerek mellett dönt, lehet, hogy a jövőjét adja fel. Hosszútávon nem lehet megoldás, hogy itt lakik az anyjával és a húgával ebben a két szobás lakásban. Hogy fog tanulni? Képzettség, pénz nélkül milyen életet tud majd biztosítani a gyereknek. Isti, életében először kiabálni kezdett az anyjával, hogy ő nem hagyja a gyerekét, mert tudja, hogy milyen az, amikor a gyerek nem ismeri az apját. Anyja nyugtatgatta, hogy ő sem szeretné elveszíteni a kisfiút, tegyen úgy, ahogy akar, ő segíteni fogja, de szeretné, ha tisztában lenne azzal, mibe készül belevágni.

Így lett Istiből néhány nap alatt István. A gyereket a hatóság nála helyezte el. István elhalasztotta a vizsgáit, hogy gondozhassa a picit és megszervezze az életét. Az alkalmi munkák helyett részmunkaidős állást vállalt, hogy rendszeres jövedelemhez jusson. Anyja és húga minden segítséget megadtak neki, ő pedig a munka és a gyerek ellátása után éjszakánként megszállottan tanult. A kisfiú szépen fejlődött, jól érezte magát a bölcsődében, István minden szabadidejét vele és családjával töltötte.

A lány néhányszor még meglátogatta a picit, de aztán elmaradt, később a városból is elköltözött, csak egy-két e-mail jött tőle, amire István mindig azonnal és hosszan válaszolt, a gyerekről időről-időre képet küldött.

A kicsi már óvodába járt, amikor István megkapta a diplomáját. Szinte azonnal el tudott helyezkedni, igaz, nem álmai munkáját kapta, de tisztességes bért fizettek, könnyebben tudtak élni. Közös elhatározással a két szobás lakást nagyobbra cserélték, hogy István testvérének is külön szobája lehessen.

István édesanyja később beleszeretett egy férfiba, és férjhez ment. A lakást eladták, a pénzt megosztották. Istvánnak jól jött a kis induló tőke, de míg húga lakást vásárolt, ő a kisfiával egy pici albérletbe költözött és a pénzt eszközökre fordította, saját vállalkozást indított. A kezdet elég döcögősre sikeredett, István éjjel-nappal dolgozott, kisfiát mindenhova vitte magával. Amikor első munkájának díját átutalták a számlájára, el sem hitte, dermedten nézte a képernyőn a hat számjegyű összeget. A fejlődés beindult, az István által tervezett berendezések népszerűek lettek, már érdemes volt a gyártást is saját kézbe venni, két év sem telt el, István nagyobb lakást bérelt, és autót vásárolt. A gyerek boldogan vette birtokba a saját szobát, apjával kirándulni és moziba jártak, bicikliztek és úsztak, nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttük. A kisfiú iskoláskorba lépett, jól tanult, István jó kedvvel dolgozott, a vállalkozás egyre bővült, jól jövedelmezett. Már költhettek nyaralásra, utazásra.

A gyerek néha kérdezgetett az anyjáról, ilyenkor István megmutatta neki a számítógépben tárolt fényképeket, felolvasta leveleit, elmondta, hogy anyja szereti, csak túl fiatal volt még ahhoz, hogy gyereket tudjon nevelni. Úgy látszott, a kisfiú megérti és elfogadja ezt.

Egy napon István úgy döntött, hogy ideje saját otthont teremteni. Kisfiával elhatározták, hogy kertes házba költöznek. Hamarosan megvásárolták és berendezték az új otthont, ahol a kisfiú nagy örömére kutyát és cicát lehetett tartani, és ahol a kertben gyümölcsfák, virágok és madarak is voltak. Apja hintát és csúszdát is beszerzett, nyárra pedig elkészült a medence is. István húga, édesanyja és a férje gyakori vendégek voltak náluk.

Karácsony előtt a gyerek azzal lepte meg az apját, hogy ő levelet szeretne írni az anyjának. István helyeselte, így a kisfiú a számítógéphez ült és 9 évesen megírta első levelét az édesanyjának. A válasz szinte azonnal megérkezett. Anyja meleg hangú levélben válaszolt és megindult a párbeszéd anya és fia között.

A kisfiú egy nap azzal a kéréssel állt az apja elé, hogy szeretné meglátogatni az édesanyját. Istvánnak nem volt ellenvetése, és a nő is örömmel fogadta a lehetőséget. A látogatás azonban csalódást okozott. István alig ismerte meg a lányt, a kisfiú idegenkedve nézte a számára szokatlan környezetet, anyja pedig nehezen találta meg vele a hangot, a levelezés sokkal egyszerűbb volt. Végül a kisfiú nyitott egyénisége és vidámsága megmentette a helyzetet, és valahogy eltelt a két nap, vasárnap délután elérzékenyülve búcsúztak és titokban sajnálták, hogy nem sikerült jobban a találkozás. Úton hazafelé István és kisfia megbeszélték a történteket. A fiúnak nem tetszett a pesti bérházban lévő szűk lakás, a szegényes berendezés, az omladozó, dohos lépcsőház. István próbálta elmagyarázni, hogy milyen nehéz az élet a felnőttek számára, a jó élethez nagy kitartás és szerencse is kell. Elhatározták, hogy viszonozzák a meghívást, hiszen így illik.

A nő egy hónap múlva meg is érkezett, István és a kisfiú a pályaudvaron várták. A fiú gyerekes büszkeséggel vezette körbe a házban és a kertben. István nézte, amint anya és fia egyre fesztelenebbül érzi magát egymás társaságában. Este a medence mellett üldögélve a nő elmondta, hogy nem fejezte be a tanulmányait, szerelmes lett, de csalódott a "nagy Ő"-ben, az élete rosszul alakult, csak sodródott, a szüleivel azóta sem beszélt, hogy István és édesanyja elhozták a faluból. Elismerte, hogy nem hitt a férfi tehetségében, fiatal fejjel rossz döntést hozott, sajnálja nagyon, ma már nem így döntene. István azt mondta, soha nincs késő, a gyerek szereti, csak fel kell építeni a kapcsolatot, és ez csak rajta múlik. A nő azt mondta, nem a fiával való kapcsolatról beszélt, hanem kettőjük kapcsolatáról, amire István mosolyogva legyintett, és azt válaszolta, az csak az ő álmaiban létezett, de hamar felébredt belőle. A nő megértette, hogy nincs esélye, István már végérvényesen lezárta a múltat.

Amikor vasárnap este István és kisfia a pályaudvarról hazafelé tartott, a gyerek elgondolkozva, korát meghazudtoló komolysággal azt mondta apjának: örülök anyának, de Téged szeretlek.