Imi

Imi az Alsóvároson született. Nem valami puccos környék volt ez, poros utca, kis, földszintes, több lakásos házak, ahol az udvaron volt a budi és a közös vízcsap. Ma már nincsenek ilyenek. Az apák és anyák a gyárban dolgoztak, munka után az apák kocsmába jártak, az anyák otthon főztek, az udvaron traccsoltak, néha a szomszédokkal veszekedtek, a gyerekek éltek szabadon és tanultak, ha akartak, vagy ha valamelyik tanár meglátta bennük a lehetőséget, és kellően hatni tudott rájuk.

Iminek nem volt még olyan apja se, mint a többieknek. Az anyja megesett lány volt, ahogy akkoriban mondták, először egy kislányt szült, aztán két év múlva újra megtörtént, és megszületett Imi, az anyja újabb szégyenére.

Imi az első időkben éppen olyan gyerek volt, mint a többiek, de már két-három éves korában látszott, hogy lassan, de biztosan lemarad a többiektől. Később kezdett járni, nem nagyon beszélt, lassú volt, csendes és nagyon kicsi. A házban a rossz nyelvek azt beszélték, hogy azért ilyen, mert az anyja brutálisan veri csecsemőkora óta. Ez elképzelhető volt, hiszen az anyját is éppen így verte apja-anyja, ez egy ilyen család, mondták a szomszédok rezignáltan, és megvonták a vállukat.

Hat éves korában Imit nem vették fel az iskolába, mert nagyon kicsi és vékony gyerek volt, de aztán a következő évben mégis bevették. Imi szeretett iskolába járni. Szerette, hogy a tanító szépen beszél vele, tetszettek neki a padokba vésett betűk és ábrák, az hogy télen fűtöttek. Tetszett neki az ebédlő asztalokon a virágmintás viaszosvászon terítő, a tiszta tányérok, ízlett neki az étel. Tanulni is szeretett. Apró kezében szépen állt a mártogatós toll, gyönyörű kerek betűkkel írt, szépen és folyékonyan olvasott, igaz, a számokkal bajban volt, de ez nem zaklatta fel túlságosan. Mindent szeretett az iskolában, csak a testnevelés órákat nem szerette, rövid lábaival lemaradt a futásban, a magasugró lécbe beverte a fejét, a távolugrásban még a lányok is lehagyták. Ha csapatjáték volt, mindig őt választották be utoljára.

Később Imi kezdett még jobban lemaradni a többiektől. A tollbamondás túl gyors volt neki, nem tudta követni. Az olvasmányok mondanivalóját nem tudta elmondani, bár az eszével tudta azt követni. Ha otthon az éjjeliszekrény és a fal közötti résbe húzódva olvasott, a gondolatok eljutottak az agyába, a csodás történetek lenyűgözték, egyik könyvet a másik után olvasta, nagy gyönyörűséggel. De ha szavakba kellett önteni, Imi csak állt és egy épkézláb mondat nem hagyta el a száját. A dolgozatokkal is bajban volt. A megadott témát soha nem tudta végigvinni a lassúsága miatt, ezért jegyei gyengék lettek. Senki sem hallott még abban az időben autizmusról, diszgráfiáról és hasonlókról. Imi valahogy átvergődött 4-5 osztályon, többször kellett ismételnie, a korabeli gyerekek elmaradtak mellőle, csak kuporgott valami zugban egyedül és nézte a többieket.

Otthon még rosszabb volt a helyzet. Az anyja nem szerette a gyerekeit, a lányát "ideiglenesen" egy távoli gyermektelen rokonhoz költöztette, a családi pótlékot azonban megtartotta, de azok nem bánták, örültek a gyönyörű kislánynak. Imin is szívesen túladott volna, de rá nem volt jelentkező. Nagyszülei meghaltak, az anyja egyik férfi karjából a másikba szédült, férfiak váltották egymást éjszakáról-éjszakára, részegen röhögtek, vagy okoskodtak, néha megverték az anyját. Ilyenkor Imi magában dühöngött, mert minden verés és mellőzés ellenére rajongva szerette őt, és fogadkozott, hogy majd ha nagy lesz, megvédi.

12-13 éves lehetett, amikor egy düh-rohamában az anyja azt kiabálta, miközben a seprűnyéllel verte, hogy mindennek ő az oka, az élete megrontója, mert minden pénzt rá kell költeni. Aztán sírva fakadt, az ölébe húzta Imit, és elmondta, hogy boldogtalan, hogy megőrjíti a pénztelenség, az, hogy nincs szép ruhája, és függöny az ablakra, és másoknak van fürdőszobájuk is, és ő még soha nem fürdött kádban és habfürdőben, mint a filmekben.

Imi nagyon sajnálta az anyját, így amikor hallotta, hogy a pályaudvaron vagonkirakásért sok pénzt fizetnek, összeszedte a bátorságát és jelentkezett, de elzavarták, mert még gyerek, mondták neki.

Tanácstalanul álldogált, amikor egy félmeztelen ember odaballagott és felajánlotta, hogy majd ő felvállal egy vagont, Imi kirakja, a pénzen megosztoznak. Imi örömmel ment bele az üzletbe. Hamarosan be kellett látnia, hogy ez nagyon nehéz munka, Imi azonban nem adta fel. Késő este lett, mire végzett. Szédelgett a fáradtságtól, szeme majd leragadt, tenyerén kiszakadt vízhólyagok lüktettek. Alig várta, hogy az ember megjöjjön a pénzével. A férfi jókora jattot levett magának, de Imi meg volt elégedve, örömmel botorkált haza a pénzzel. Ahogy belépett az ajtón, az anyja egy vállfával esett neki. Ütötte, ahol érte, közben csavargónak nevezte. Imi a karját a fejére kulcsolva próbált védekezni. Amikor anyja kitombolta magát és megnyugodott, Imi kimarkolta a zsebéből a pénzt és az ölébe szórta. Az szóhoz sem jutott a meglepetéstől, boldogan sikongatott, és azonnal tervezgetni kezdte, miket vásárol, és nem kérdezte az elcsigázott gyerektől, hogy a pénz honnan van. Anyja öröme láttán másnap Imi újra a pályaudvarra ment, és megkereste az embert, aki előző nap a munkához segítette. Megint késő estig dolgozott és anyja már nem ütötte meg, jókedvűen csacsogott, bár Imi ebből alig hallott valamit, azonnal elaludt a fáradtságtól. Ettől kezdve Imi rendszeresen járt vagont pakolni. Hol sódert lapátolt, hol utcakövet pakolt, hol zsákolt, ami jött. Az ember mindig levette a pénz egy részét, de Imi így is szinte annyit keresett, mint az anyja. Magának nem vett semmit, a pénzt az anyjára költötte, és egy meglepetést tartogatott számára. Egyszer, amikor az anyja hazaért, a konyha sarkában egy kád állt, a tűzhelyen nagy fazekakban gőzölgött a víz. Imi vigyorogva készítette elő a fürdőt, de habfürdőt nem kapott, abban az időben az alsóvároson az még nem volt divat. Így Imi hajsampont öntött a vízbe, a konyhában kellemes illat szállt. Anyja pongyolában jött ki a szobából, izgatott volt, mint egy csitri, és beleült a kádba. Imi boldogan nézte, mindketten nevettek, szép este volt. Sajnos az öröm nem sokáig tartott, a vasútnál észrevették, hogy a vagonoknál egy kisgyerek dolgozik, és mivel ez teljesen szabálytalan volt, azonnal elzavarták. Nem volt több munka és nem volt több pénz. Elmúlt a nevetés is, az anyja újra morcos és barátságtalan volt, Imit ütötte, vágta, gyagyásnak és fogyatékosnak nevezte. Imi próbált nem sírni és azon gondolkodott, honnan szerezhetne pénzt, hogy az anyját boldognak lássa. Néhány nap múlva gyerekeket látott az utcán, akik papírt gyűjtöttek az iskolának. Ezt jó lehetőségnek találta, és ő is elkezdte a gyűjtést. Lakásokba csengetett be, de az ő környékükön nemigen járattak az emberek újságokat, kevés volt a papír. Imi más környéken próbálkozott, de nagyon sok utánajárás és őrült cipekedés után csak aprópénzt kapott. Az átvevőben a férfi azt tanácsolta Iminek, hogy próbálkozzon boltoknál, ott sok dobozt lehet találni. Imi így tett, és a "papír-biznisz" beindult, bár a bevétel meg sem közelítette a vagon kirakásnál kapott bért. Imi kis kocsit szerkesztett magának, ezen húzta a papírt, így sokkal könnyebb volt. Aztán vasat is szedett össze, abból is pénz lett, ami szintén az anyjához vándorolt.

Közben Imi 14 éves lett, munkakönyvet válthatott, hivatalosan és legálisan is munkát vállalhatott. Az iskolát azonnal otthagyta, amúgy se igen járt már be, inkább munkát szeretett volna. A házból az egyik lakó segített, így hat órás munkára alkalmazták a gyufagyárban. Könnyű munka volt, kis kézikocsin kellett a bedobozolt gyufát a csomagolóból a raktárba szállítani, vagy az udvart kellett söprögetni. Ezzel párhuzamosan a papírgyűjtést is folytatta. A pénzből anyjának mosógépet és rádiót vásárolt.

Imi felnőtt férfi lett. Már elmúlt 30 éves, de még mindig csak 140 cm magas volt, és 34-es cipőt hordott. De már dohányzott, borotválta gyér arc-szőrzetét, és minden nap megjelent a sarki sörözőben. Ott már ismerték és elfogadták.

40 éves volt, mikor az anyja hirtelen meghalt. Imi nem értette, hogy történhetett ez, dermedten üldögélt az üres konyhában, egész éjjel várta, hátha mégis hazajön. Hajnaltájt lefeküdt, de fel-felriadt, mert mintha anyja lépteit hallotta volna közeledni. Másnap előkerült Imi nővére is, intézte a temetést, de Imivel nem foglalkozott. Elegáns volt és személytelen. Nem is fogta fel, hogy öccse segítségre szorul, vagy nem törődött vele. A temetés után közölte Imivel, hogy neki innen nem kell semmi, legyen az övé a lakás, és ami benne van. Imi ezt sem értette. Hogyhogy legyen az övé? Hiszen itt minden az anyjáé. A rádiót születésnapjára vette neki, a mosógépet karácsonyra, a zöld fotelt meg már nem is tudja mikor...

A nővére szánakozva nézte, aztán elment, gondolta, majd csak megszokja ezt a helyzetet is.

Imi ezután még többet dolgozott, a városban új, nagy áruházak nyíltak, rengeteg volt a papír, amit a kiskocsin el kellett vinni a felvásárló-helyre. Néha Imit bántották és kinevették az emberek. Főleg az egyik középiskola felé nem szeretett menni, mert arra sok nagyfiú járt. Egyszer ott körbeállták, felborították a kiskocsiját és leverték a sapkáját. Imi meg sem mert szólalni, arcán könnyek folytak, és megpróbálta menteni a szétrugdosott holmit. Akkor egy asszony jött oda, aki ugyan alig volt magasabb Iminél, de dühösen kiabált a fiúkkal, hogy velem kezdjél kisapám, ha mersz, de jobb, ha elhúzol, mert az anyád sem ismer rád, ha én elkaplak. Imi elhitte, hogy ez a mérges asszony meg tudja verni a fiúkat, és valószínűleg ők is elhitték, mert otthagyták őket, csak messziről kiabáltak vissza. Az asszony megkérdezte Imit, hogy jól van-e, aztán kicsit megölelte és ment a dolgára. Pár nap múlva újra találkoztak, az asszony újra megkérdezte, hogy jól van-e. Azután gyakrabban találkoztak, mert az asszony nem régen ideköltözött a családjával a környékre. Imi szeretett vele találkozni, mert kiderült, hogy igazából nem mérges, sokat mosolygott, néha viccelt is vele, és utóbb kiderült, hogy a férje Imi gyerekkori ismerőse. Imi nagyon megörült a régi ismerősnek és örült, hogy gyakrabban látja ezután.

Aztán egy kis baj történt. Imi nem tudta, hogy a lakásért és a villanyért, meg a gázért, meg mindenért fizetni kell. Vagy ha tudta, akkor meg elfelejtette. A hivatalból emberek jöttek és mondták Iminek, hogy el kell költözni egy otthonba, mert a cselekvésben korlátozva van. Imi ezt se értette, nagyon meg volt ijedve. Akkor a régi ismerős és a felesége beszélt a hivatalos emberekkel, akik megkeresték Imi nővérét, papírokat csináltak és azt mondták Iminek, hogy ezután a fizetését nem neki, hanem a nővérének fogják küldeni, és Imi helyett majd ő kifizeti a lakbért meg a villanyt meg a vizet, meg amit kell. A többi pénzt meg odaadja Iminek, abból vehet cigarettát meg kaját meg sört. Imi örült ennek, mert szégyellte, hogy mindig elfelejti ezeket a dolgokat.

Iminek egyszer aztán mondták a munkahelyén, a gyufagyárban, ahol 14 éves kora óta dolgozott, hogy már többet nem kell dolgozni, nyugdíjat fog kapni. Imi ezt se nagyon értette, de elmagyarázták neki, hogy már annyit dolgozott, hogy most már élete végéig akkor is fog pénzt kapni, ha nem dolgozik.

Ettől kezdve Imi nagyon jól érezte magát. A lakásban volt gáz, nem kellett kabátban aludni, és villany is volt, Imi tudott olvasni és tévét nézni, ha akart. Ősszel mindig eljött a régi ismerős, begyújtotta a szobában a konvektort, Iminek a lelkére kötötte, hogy ha a láng elaludna, azonnal szóljon neki. A sörözőben Csaposnéni elintézte, hogy Imi minden nap finom kajákat kapjon a téren lévő étteremből, csak el kellett menni érte és másnap az ételhordót kimosva visszavinni. Ezt Imi néha elfelejtette, de Vendégősfiú mindig azt mondta, hogy nem baj, szaladjon haza érte.

Néha, amikor hamar elfogyott a pénze, a régi ismerős felesége segített, pénzt adott Csaposnéninek, aki így minden nap adott egy sört Iminek, és Vendéglősfiú is adott ebédet akkor is, ha néha Imi elfelejtette kifizetni az ebédet, amit a Vendéglősfiú úgy hívott, hogy menű.

Jó sok idő telt el így. Egyszer, egy téli napon, mikor Imi éppen a sörözőben időzött, délután valami nagyon furcsa érzés tört rá. Kicsit csengett a füle, amit meg is mondott az ismerőseinek, akik ott voltak. Aztán meg hirtelen, mintha pisilni kellett volna, de mégse. Nem szerette ezt a furcsa érzést, hát elindult haza. Az utcán nehezen tudott lépkedni, mintha a cipője mindig megakadt volna valamiben, és a kabátja is nagyon meleg és nehéz lett hirtelen. Le is vetette, és otthagyta a járdán, mert nem bírta cipelni. A kaput alig tudta kinyitni, be sem csukta maga után, csak ment, végre bent volt a lakásban, leült anya nagy zöld foteljába, és érezte, hogy el fog aludni, mert nagyon fáradt. Ekkor berontott a régi ismerős és a felesége. Valamiért nagyon izgatottak voltak, az ismerős telefonált valakinek, azt mondta, hogy siessenek. Az asszony simogatta Imi arcát, és azt mondta neki, hogy nem lesz semmi baj. Imi mondta neki, hogy tudja, aztán már nem tudott ébren maradni és elaludt.

------

Hazafelé tartottunk a bevásárlásból, amikor megláttuk az utcán Imi sapkáját és kabátját a kapu előtt. A kapu tárva-nyitva állt, pedig Imi mindig mániákusan zárt minden ajtót. A férjem azt mondta, valami nincs rendben, miért hagyná Imi az utcán a kabátját. Megálltunk és visszamentünk. A kabátot felvettük, bementünk a házba. Imi lakása az udvar végében volt. Az ajtó is nyitva volt. Amikor bementünk, láttuk, hogy Imi a nagy zöld fotelban ül, és alig van magánál, de minket felismert. A férjem azonnal mentőt hívott, én pedig megpróbáltam Imit eszméletén tartani. Még válaszolt, aztán csendesen, mint aki álomba merül, meghalt.

A gyászjelentését így fogalmaztuk meg: "Barátai szomorúan tudatják, hogy IMI egy jobb világba költözött."