Ildikó

Ildikó átlagos falusi kislány volt, átlagos szülőkkel és átlagos képességekkel. Egy területen tünt ki a többiek közül, rendkívüli segítőkészségével. Az általános iskola elvégzése után egészségügyi szakközépiskolában tanult tovább, mert segíteni akart az embereken. Boldog volt, amikor alig 18 évesen a városi kórház szülészeti osztályán kapott munkát. A nővérszállón lakott egy pici, két személyes szobában, egy ismeretlen lánnyal, akivel nem sikerült megtalálni a közös hangot. Hét végén hazautazott az 50 km-re lévő szülői házba, részletesen mesélt a kórházi munkáról, szülei büszkén hallgatták. Szerette a munkáját, minden újszülöttet megcsodált, gyönyörűnek talált, és mint minden nő, ő is saját gyerekről, családról, otthonról álmodott.

Egy év után tovább képezte magát, szülésznő lett, nagy empátiával fordult a szülő kismamák felé, szerették a kollégák is csendes, derűs, szolgálatkész lényét. Felkeltette egyik fiatal orvos figyelmét is. Elejében csak a folyosón beszélgettek, együtt kávéztak, Ildikó szerelmes lett, nem ellenkezett, amikor a fiú megcsókolta. Aztán egyik nyugalmas éjszakán a férfi behívta a szobájába, Ildikó ijedezett, de a férfi azt mondta, nem bűn, ha két ember szereti egymást, és kapcsolatuk komolyra fordult. Ildikó még szűz volt, tele romantikus elképzelésekkel, bántotta, hogy kapcsolatuk csak a kórház területére korlátozódik, de nem volt mit tenni, az orvos a szüleinél lakott, ő meg egy kétágyas szobában a nővérszállón. Ildikó megalázónak érezte a lopott és gyors találkákat, többször is majdnem lebuktak, ezért albérletet keresett. Egész vagyont fizetett ki a kis udvari lakásért, de ott legalább nyugodt körülmények között lehettek együtt. A férfi örült a megváltozott körülményeknek, szinte Ildikóhoz költözött, ott evett, aludt, de albérletét mégis fenntartotta. Ildikó készségesen főzött, mosott, vasalt, de néha szivesen elment volna a férfival moziba, vagy színházba, mint a többi pár, de a doktor mindig talált valami kifogást. Már két éve tartott a viszonyuk, Ildikó türelmetlenkedni kezdett, hiszen a férfi sem a szüleinek, sem a barátainak nem mutatta be, sőt a kórházban sem tudott a kapcsolatukról senki. Aztán a kórház karácsonyi partiján a férfi egy fiatal belgyógyásznővel jelent meg, Ildikón keresztülnézett, aki arcára fagyott mosollyal próbált közömbösnek látszani, de sokak szemében látni vélte a szánalmat, sírással küszködve ment haza. Másnap számon kérte a férfit, aki elmagyarázta, hogy a "maga módján" szereti őt és fontos neki, de nem veheti feleségül, hiszen nem az ő köreikből való, és amikor Ildikó hisztérikusan kijelentette, hogy ő meg így nem hajlandó tovább folytatni a kapcsolatot, a kulcsot az asztalra dobta és szó nélkül elment.

Ildikó nehezen viselte a szakítást, főleg mert kiderült, szinte mindenki tudott a kapcsolatukról. Volt, aki kárörvendően vigyorgott, volt aki sajnálkozva nézett rá, de abban mindenki egyetértett, hogy hülye volt, ha szexnél többet várt ettől a pasitól. Fél évig kínlódott, aztán felmondott a kórházban, látni se birta a férfit, aki már az esküvőjére készült. Egy üzemorvosi rendelőben kapott állást, nagyon kevés fizetéssel, amiből nem tudta fizetni a kis lakás bérleti díját, ezért egy panel lakás apró szobájába költözött másik három lány mellé. Kerülte a férfiakat, közben gyereket is szeretett volna, de nem tudott bízni senkiben. Anyja nem tudta nézni vergődését, társkereső hirdetést adott fel a nevében, amire sok válasz érkezett. Ildikó először megdöbbent, aztán olvasgatni kezdte a leveleket. Egyik végül felkeltette a figyelmét. A férfi, egy erdélyi magyar ember, szépen megfogalmazott soraival, hangsúlyozott istenhitével nagyon szimpatikusnak látszott. A fényképen kissé régimódi, de rendezett, komoly, hozzá képest kicsit idősebb férfit látott, aki anyja tetszését is elnyerte. Válaszolt a levélre, majd telefonon is beszéltek, a férfi tisztelettudóan engedélyt kért, hogy meglátogathassa. Ez a visszafogottság tetszett Ildikónak, és örömmel hívta meg férfit, aki meg is érkezett, kifejtette, hogy szívesen élne Magyarországon és látogatása utolsó napján megkérte Ildikó kezét. Ildikó - bár kissé gyorsnak találta a tempót - örömmel mondott igent, lelki szemei előtt már takaros kis otthon és bájos gyerekek képe lebegett. Egy hónap múlva Ildikó útra kelt, hogy megismerje jövendőbelije családját. A férfi szülei nem voltak elragadtatva, de unokahúga és annak kisfia örömmel fogadták, a férfi visszafogott volt és előzékeny, Ildikónak tetszett ez a bánásmód, bár kicsit meglepődött, amikor az eljegyzési csókot a homlokára kapta. Búcsúzáskor a férfi megigérte, hogy egy hónapon belül elintézi a papírokat és azonnal összeházasodnak. Ildikó boldogan utazott haza, szüleit beavatta a terveikbe, akik segítségképpen eladták a gyümölcsösüket és egy apró garzont vásároltak Ildikónak egy újonnan épült társasházban. A férfi láthatóan meghökkent a pici lakás láttán, hiszen nem alhatnak együtt az esküvő előtt, mondta. Ildikó megrémült, úgy tünt, a férfi szűz nőt akar, de már nem volt visszaút, rettegve várta a nászéjszakát. Az esküvő rendben lezajlott, a férfi felületes csókot nyomott Ildikó szájára, majd közölte, hogy azonnal haza kell utaznia, siet vissza. Néhány nap múlva meg is érkezett az unokahúgával és annak kisfiával. Ildikó egyáltalán nem volt boldog ettől a helyzettől, négyen szorongtak a pici lakásban, szeretkezésről szó sem lehetett. A helyzet hetek után sem változott, úgy látszott a nő és a gyerek nem is akar elköltözni, a férfi a gyereket iskolába íratta, ő maga munka után nézett, a nő pedig egész nap otthon ült, míg Ildikó dolgozott. Hónapok teltek el, Ildikó sürgette a férjét, hogy találjon megoldást a rokonai elhelyezésére, de ő türelemre intette, majd ha elintézi a papírokat és megkapja a letelepedési engedélyt, ezt is megoldja. De már egy év is eltelt, és semmi sem változott, a férje még hozzá sem nyúlt, szinte kerülte, hogy kettesben maradjanak. Ildikó egyre ingerültebben kerülgette a nőt és a kisfiút, de főzött és mosott rájuk, elvégre vendégek. Amikor végre megjött a letelepedési engedély, a férfi láthatóan megkönnyebbült, unokahúga vele örvendezett, Ildikó várta, hogy férje intézkedik a rokonság elköltöztetésével kapcsolatban. Hát ez meg is történt, néhány nap múlva Ildikó üres lakásra ért haza. Először azt hitte, megint a városban kószálnak, de vacsorára sem érkeztek meg. Aztán észrevette az üres szekrényeket. Férje és a többiek ruhái is eltüntek. El nem tudta képzelni, mi történhetett velük. Talán váratlanul haza kellett utazniuk? De miért nem hagytak valami értesítést legalább? Másnap a férfi a munkahelyén kereste fel, ahol felvilágosította, hogy nem kíván vele élni, lakást béreltek a nővel, aki nem az unokahúga, hanem a felesége, csak azért váltak el, hogy ő nősülés útján Magyarországon letelepedési engedélyt kapjon. Még csak azt se mondta, hogy sajnálja, láthatóan nem is törődött vele. Ildikó összeroppant. Szüleihez futott a bánatával, napokig sírt, nem értette, hogy lehetett ilyen vak, aztán ügyvédhez fordult és kezdeményezte a válást. Azt tervezte, hogy a faluban marad, de rövidesen rájött, hogy még alig ült el a pletyka a doktorral való kapcsolatáról, most megint mindenki az ő kudarcán csámcsog, újra okot adott a szóbeszédre. Szégyenében inkább visszautazott a városba, munkát keresett és berendezkedett kis garzonjában. Mivel semmi elfoglaltsága nem volt, tovább képezte magát, aneszteziológusnak tanult, majd ebben a munkakörben helyezkedett el. Lassan túltette magát a két férfi szemétségén, de nem gondolt újabb párkapcsolatra. Elege volt már. Hogy ideje se legyen ezen rágódni, a kórházi munka mellett idősgondozást vállalt, ezzel megteremtette anyagi biztonságát, de egy perc szabadideje nem volt, éjjel-nappal dolgozott.

Már vagy öt éve élt így, amikor apja váratlanul agyvérzést kapott, anyja hazahívta, mert egyedül nem tudta ellátni a száz kilós embert. Ildikó feladta munkahelyét, lakását albérletbe adta és hazaköltözött. Apja hálásan sírdogált, beszélni nem tudott, csak ügyetlen mozdulatokkal simogatta önfeláldozó lányát. Ildikó és anyja évekig gondosan ápolták, és amikor meghalt, szívből megsiratták. Ildikó még néhány hónapig otthon maradt az anyjával, segített a gyász feldolgozásában, aztán újra a városba költözött, hiszen dolgoznia kellett, hogy megélhessen.

Lakását katasztrofális állapotban kapta vissza, apródonként újítgatta fel, de legalább volt mit csinálnia, és nem azon töprengett, hogy harmincöt éves korára mennyire egyedül van. Már egy évtizede senki sem ölelte, nem volt férfi az életében, félt újabb ismeretséget kötni, gyanakvóan méregette a férfiakat. Aztán olyan váratlanul köszöntött be életébe a szerelem, hogy fel sem fogta. Egy munkatársa esküvőjén vett részt, kissé elpityeredett a fiatal pár boldogsága láttán, zsebkendő után kutatott a táskájában, és amikor felnézett, egy férfi csúfondáros mosolyával találta szembe magát. Ildikót hirtelen elfutotta a méreg és nyelvet öltött a férfira, aki olyan felszabadult vidámsággal kacagott, hogy kénytelen volt vele nevetni. Ujjával megfenyegette, a férfinak pedig első dolga volt őt megtáncoltatni. Ildikó örült a táncnak, idejét sem tudta, mikor forgatták meg utoljára. Aztán a férfi addig mesterkedett, amíg a vacsoránál a szemben lévő helyre nem ültették. Egész vacsora alatt felszabadultan beszélgettek, többször táncoltak is. A menyasszonytánckor derült ki, hogy a férfi a vőlegény testvére. Hajnalban, amikor már mindenki féktelenül mulatott, a férfi újra és újra felkérte Ildikót és kerek perec megmondta neki, hogy haza fogja kisérni. Kocsival vagyok, hárította el Ildikó, nem baj, mondta a férfi, akkor maga visz haza engem. Ildikó már régen nem nevetett annyit, mint ezen az éjszakán, a férfi tényleg beült mellé a kocsiba, de a saját lakása helyett Ildikóhoz vitette magát, mert kávézni akart, mint mondta, és nála rossz a kávéfőző. Kicsit be volt már csípve, elaludt a fotelban, amíg a kávé lefőtt. Ildikó egy darabig nézte őt, tetszett neki, amit látott, aztán egy takarót borított rá, ő pedig fürdőköpenyben az ágyára dőlt, és elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy a férfi mellé fekszik, a takarót magukra teríti, átöleli a derekát és egy perc múlva már aludt is tovább.

Késő délelőtt ébredtek, Ildikó azonnal felugrott, a férfi álmosan követelte, hogy jöjjön vissza, nem ismer itt senkit rajta kívül, és Ildikónak megint nevetnie kellett. A pici konyhában kávét ittak és vajas kenyeret ettek, aztán a férfi elköszönt, az ajtóban szájon csókolta Ildikót, mindjárt jövök, mondta, mintha csak a szemetet vinné le, és ledübörgött a lépcsőn.

Ildikó szomorúan nézte az ablakból, amint taxit hív, aztán összehajtogatta a plédet, megigazította az összegyűrt ágytakarót, beleült a kádba, hogy jól kisírja magát. Alig fél óra telt el, amikor csengettek. Nem akart ajtót nyitni, de az illető rátenyerelt a csengőre. A férfi volt. Tiszta ruhában, vigyorogva. Még nem vagy kész? Mindjárt éhen halok. Ildikó szinte ledermedt, de a férfi már tolta is befelé, nyitogatta a szekrényajtókat, egymáshoz nem illő ruhadarabokat dobált Ildikó felé, aki már megint nevetett, jól van, locsold meg a virágokat, amíg felöltözök, szólt szigorúan. Egész nap együtt lógtak, beszélgettek, késő este értek a ház elé, Ildikó el akart köszönni, de a férfi azt mondta, nem tud már tovább menni, nagyon elfáradt, pihenni szeretne itt tíz-húsz évet. Ildikó azt hitte viccel, oké, mondta, ez a nagy fotel lesz a helyed, majd szólj, ha kipihented magad. Szólok, mondta a férfi, de nem ez a jó hely, azzal az ágyra vetette magát és már megint vigyorgott. Képtelenség volt haragudni rá.

Éjszaka egymást ölelve aludtak, de a férfi nem kezdeményezte a szeretkezést. Ildikó hangtalanul sírt. Mi lehet a baj velem, hogy engem senki sem akar? kérdezte magától. A férfi talán megérezte a feszültségét, megcsókolta a nyakát, nincs nálam óvszer, súgta a fülébe, mintha kitalálta volna a gondolatait, és Ildikó megkönnyebbült. Ez volt az első együtt töltött napjuk, és ezután soha nem váltak el. Csendes esküvőjükön csak a két tanú és Ildikó édesanyja vett részt. A férfi Ildikóhoz költözött, szorongtak az apró lakásban, de a férfié sem volt sokkal nagyobb, ezért úgy döntöttek, eladják mindkettőt és kertes házat vesznek. Egy tavaszi napon találták meg otthonukat, a csendes utca virágba borult fái, a kert virágai, a ház egyszerűsége megfogta őket, némi felújítás ugyan ráfért, de a fülledt nyári estéken már a saját kis teraszukon üldögéltek boldogan. A férfi laza és természetes lénye megtette hatását, hamarosan Ildikó is osztozott a férfi kedvteléseiben, sporteseményekre jártak, fotótúrákat tettek. Biciklivel járták a környéket, a férfi a természet olyan apró csodáit mutatta meg, amiről addig nem is tudott.

Szép évek következtek, Ildikó gyereket szeretett volna, férje sem látta ennek akadályát, de a várt esemény csak nem következett be. Már betöltötte a negyvenöt évet, megbékéltek azzal, hogy gyerek nélkül éljenek.

Egyetlen dolog miatt vitáztak csak, a férfi dohányzási szenvedélye fékezhetetlen volt, egyik cigarettáról gyújtott a másikra. Ildikó kedvéért többször próbált leszokni, de sose sikerült, pedig hajnalonként már görcsös köhögő rohamok kínozták. Végül orvoshoz fordult, aki azonnal röntgenre küldte. Daganat. Mondta ki a szakorvos a diagnózist. Azonnali műtét kell, de semmi pánik, egy tüdővel egész jól lehet élni. A szövettan nem biztatott semmi jóval, bár az orvos szerint nem reménytelen a helyzet, de Ildikó látta a leleteket, a röntgenfelvételeket, tudta, idő kérdése, hogy a betegség újra támadjon. A férfi a műtét után jól érezte magát, sokat sétáltak a városon kívül, az igazi friss levegőn, és hogy életét egészen a férjének szentelhesse, Ildikó leszázalékoltatta magát. Nem volt nehéz dolga, a műtőben töltött évek tönkretették az izületeit, apja ápolása, emelgetése következtében gerincsérvvel kinlódott. Minden percüket együtt töltötték, és hogy Ildikó dolgát megkönnyítsék, anyja hozzájuk költözött és átvette a háztartás vezetését. A gondos és folyamatos ápolás következtében a betegség egy időre visszahúzódott, hogy aztán még agresszívabban támadjon. A daganatok megjelentek a beleken, amit műtéttel korrigáltak, amennyire lehetett. Újabb rövid javulás után a rák agydaganat formájában jelentkezett. A férfi félrebeszélt, hallucinációi voltak, félve kapaszkodott Ildikóba, aki éjjel-nappal mellette ült, a kétségbeeséstől szinte félőrült volt, az internetet böngészte segítséget keresve, de nem volt segítség. A férfi fájdalmai szinte elviselhetetlenné váltak, morfiumos kábulatban vallott újra és újra szerelmet, csókolta a feleségét, de nemsokára a fájdalmak mellett megjelentek az agydaganat fizikai jelei, a férfi arca kezdett torzulni, egyik szemét nem tudta kinyitni, arca egyik oldala lebénult, alig tudott beszélni, enni és inni. A második műtét után némi javulás volt tapasztalható, egymást átölelve ültek a teraszon, rövid sétákat tettek. Aztán a férfi állapota újra rosszabbra fordult, és már nem volt visszaút. Bénulás, zavartság lépett fel, az öntudat időszakai egyre rövidültek. Az utolsó napokban Ildikó a férje mellett feküdt az ágyon, a karjában tartotta, és a férfi egyszer csak tiszta tekintettel nézett rá. Ildikó boldogan simogatta, örült, hogy újra látja, felismeri őt. Szia! Hány óra? - kérdezte a férfi. Reggel hat óra van, válaszolta Ildikó. Az utolsó reggel... suttogta a férfi, ne hagyj itt. Egymás kezét fogva búcsúztak, a férfi teljesen befelé fordult, mintha már ott sem lenne, csak néha eszmélt fel, hány óra, kérdezte újra és újra, ne hagyj itt, ismételgette, és késő éjszaka elengedte Ildikó kezét. A következő napokra Ildikó nem is emlékezett. Gépiesen intézte a szükséges dolgokat, üresnek érezte az életet és legszívesebben a férje után ment volna, de nem tehette, hiszen idős és beteges anyja, aki eddig háttérbe szorult, senki másra nem számíthatott, és mintha csak arra várt volna, hogy sorra kerüljön, röviddel a temetés után komolyan betegeskedni kezdett. Ildikó már rutinosan tette a dolgát, ágyat húzott, pelenkázott, fürdetett, éjszaka a párnáját az arcára szorítva zokogott, hogy anyját meg ne ijessze, aztán másnap minden kezdődött elölről. Ildikó a házat is csak ritkán és rövid időre hagyta el, még a teraszra sem ült ki, mert megrohanták az emlékek, elemi erővel hiányzott a férje.

Egyik év telt a másik után, Ildikó bénító fájdalma helyébe üres tompultság lépett, már nem sírt minden éjjel a férje után, semmi mást nem akart, csak, hogy túlélje az adott napot, és alhasson néhány órát éjszaka. Amikor már annyira fáradt volt, hogy a főzés is nehezére esett, ebédet hozatott a helyi szociális konyháról, azt ették. Ildikó betöltötte a hatvanat, amikor anyja csendesen elaludt. Ildikó nem is érzett bánatot vagy fájdalmat, csak rettentő fáradtságot és ürességet. A temetés után hazament, lefeküdt és másnap délig aludt. Amikor felébredt, megfordult vele a szoba, gyomra liftezett, a feje őrületesen fájt. Kiszáradtam, ébredt rá. Nem is emlékezett, mikor evett vagy ivott utoljára. A konyhába támolygott, megivott két pohár vizet, és amikor kicsit erőre kapott, virslit főzött magának. A következő napokban csak ült a tévé előtt, gondolatai sem voltak. Néha evett valamit, néha egész nap csak kávét vagy teát ivott. Egy reggel izzadtságszag csapta meg. A fürdőszobába slattyogott, és elborzadva nézett a koszos kádra és a halomban álló szennyesre. Tisztálkodás után azonnal megszállott takarításba kezdett. A hálószobában sokáig állt, magához ölelte férje ruháit, de nem tudta kidobni, egyenként visszaakasztotta a szekrénybe. A dolgozószobában sorba rendezte férje könyveit és dossziéit, anyja szobájában áthúzta az ágyat, a nappaliban kiporszívózott, letörölgette a bútorokat, a konyhában csillogóra törölte a csempét, a kertben lenyírta a füvet. Aztán már nem volt mit csinálnia. De nem tudott megnyugodni. Egyik nap semmihez sem volt kedve, másnap hajnaltól késő estig dolgozott a házban vagy a kertben, aztán félni kezdett, zárt minden ajtót, ablakot, képtelen volt pihenni. Egy szörnyű éjszaka nem tudott elaludni. Hol anyja hangját hallotta, amint hívja, hol férje nevetését, hajnal felé már nem bírta tovább, felmarkolta az összes xanaxot és egy pohár vízzel bevette. Visszafeküdt az ágyba. Két nap múlva ébredt fel. Szája cserepes volt, repedezett, alatta tócsa és ürülék. Hát nem haltam meg, gondolta, de felkelni nem tudott. Fél napi próbálkozás után a telefonjáért nyúlt és mentőt hívott, akik betörték az egyik ablakot, úgy jutottak be a lakásba. Amikor a kórházban megmérték a súlyát, Ildikó 43 kiló volt. Két hét után engedték haza, miután meggyőződtek róla, hogy igazából nem akart meghalni. Hazaérve végignézett a lakáson, megdöbbent, mintha álomból ébredt volna. A hálószoba tele volt férje ruháival, a dolgozószobában a régi naptár, amit azóta sem lapozott tovább, a dossziék a be nem fejezett munkákkal, anyja szobájában megvetve az ágy, mintha bármely percben beléphetnének az ajtón. Pedig férje már öt éve halott, anyja sem tér már vissza, ő pedig még mindig köztük él. Csak állt a szoba közepén, a tükörbe nézett és gondolkodott. Mikor is volt a városban legutóbb? Nem tudott visszaemlékezni. Mikor volt legutóbb fodrásznál? Hat, vagy hét éve. A szomszédasszony, aki itthon levágta a haját, nem számít. Jó lenne már egyszer magával is törődni. De hát mi tartja vissza? Miért lézeng itt?

Megint nekilátott. Anyja szobájával kezdte. Az ágyat elajándékozta, helyette nyitható kis kanapét vett, színes párnákkal dobta fel, vendégszobának rendezte be. A megújult szobában ülve, végre elsiratta az anyját. A dolgozószobában összeszedte férje félbehagyott munkáit és a régi munkahelyére buszozott vele. Már új osztályvezető dolgozott ott, akit nem ismert, de elmondta neki, férje ezeken dolgozott, mielőtt meghalt, nem tudja kidobni a szemétbe, és itt esetleg valami hasznát tudnák venni. A másik nő szemét elfutotta a könny, megértette Ildikó érzéseit. Hazafelé menet útba ejtett egy tapétaboltot, ahol hatalmas posztert választott. Megküzdött vele, mire sikerült szépen felrakni a dolgozószoba falára. A számítógépről letörölgette a személyes adatokat, és a szomszéd gyereknek ajándékozta. Kis laptop került a helyére. Férje ruháit dobozokba rakta és a máltaihoz vitte. Csak az ingeket és pólókat hagyta meg, egyiket az ágyára készítette, ezek lesznek a hálóruhái ezután, mosolygott. A nappaliban átrendezte a bútorokat, vett egy új szőnyeget és a kedvenc festményei reprodukcióit rakta a falakra. Amikor mindennel elkészült, megfürdött, felvette férje egyik ingét és kiült a teraszra. A lemenő nap kellemes meleget árasztott még, az éjszakára készülődő természet neszeit hallgatta és a következő nap teendőire gondolt. Az interneten gyógyfürdők ajánlatait nézegette, merészen szobát rendelt, aztán reggel a városba ment, haját levágatta, szempilláját befestette, ennél tovább nem merészkedett. Új bőröndjét húzva tért haza, menetrendet bogarászva készülődött.

Hamar eljött az utazás ideje. Még alig pirkadt, amikor Ildikó a buszpályaudvarra ért. Fázósan, de izgatottan keresett egy megfelelő helyet a buszon, hiszen egészen a végállomásig utazott. Indulás után kicsit elaludt, mire felébredt, már messze jártak. Az első pihenőnél kávét ivott, a pultos lány rámosolygott, ettől jókedve kerekedett, a következő megállónál fiatal nő ült mellé, kellemesen elbeszélgettek, mikor leszállt, visszaintett. Jól esett csak ülni és gyönyörködni a változó tájban.

Amikor megérkezett az ismert fürdőhelyre, szinte megszédült a hatalmas tömeg láttán, de élvezte is a vidám, nevető emberek közelségét. Minden gond nélkül elfoglalta a szobáját. Kis erkélyéről a városka hangulatos utcáira nyílt kilátás. Ildikó felvette új fürdőruháját, belebújt a szálloda emblémájával ellátott köntösébe és elhagyta a szobáját. A medence szélén megállt egy pillanatra, aztán lassan elmerült a csodálatosan meleg gyógyvízben, amely mintha kihúzta volna csontjaiból az elmúlt évek minden fájdalmát és fáradtságát. Nagyot sóhajtott. Nincs ennek párja, szólalt meg mellette egy vele egykorú asszony. Nincs, válaszolta Ildikó és karját kitárva lebegett, átadta magát a csodás érzésnek.