Ibolya

Utált a tükörbe nézni. Arca nyomott, mintha valaki rálépett volna, orra pici, szinte belesimul széles arcába, szája nagy és a bőre sötét.

Vajon kik a szüleim? - töprengett. Félvér vagyok? Vagy indiai? Cigánynak túl fekete, négernek meg nem eléggé...

A haja göndör, de nem fekete, inkább vörös. Csak a fogai szépek. De azokat meg úgyse látja senki.

Valamennyire azért szerethettek, ha ezt a nevet adták, gondolta néha. Mégis ott hagyták egy bölcsőde előterében. A babahordozóban csak egy rossz helyesírással írt cetli volt, "nem túdom válalni a neve ibója" felirattal.

A gyermekotthonban az élete azzal telt, hogy bujkált a társai elől. Bokszos! - kiabáltak a gyerekek és elfutottak. A nevelők mintha nem is látták volna. Vágyott a szeretetre. Bármit megtett volna érte. És később meg is tett. Fiúkat kényeztetett az intézet eldugott zugaiban, és ők ölelték is, markolták mellecskéit, elvették a szüzességét, aztán ellökték maguktól. 13 éves sem volt, amikor először teherbe esett, néger kurva, mondták a gyerekek. Az abortusz után másik intézetbe vitték, de ott is voltak fiúk. A gyönyört nem ismerte, csak az emberi test melegére, a szoros ölelésre vágyott. És újra teherbe esett. Reménytelen, mondták a nevelők, hajtja a vére. Fogalmuk sem volt az érzéseiről. Amikor elmúlt 14 éves, középiskolába került, és az intézetből egy lakásotthonba költöztették. A fiúk, akik ott laktak, használták a testét, és ő boldog volt, ha néha elaludtak mellette, mert érezte az emberi test melegét egy-két órára. Legyen az bárki, és mondjon bárki bármit. Volt, hogy többen lefogták és megkínozták, és ő szó nélkül mosta le a vért a testéről, nem szólt senkinek. Újra terhes lett valamelyik fiútól, a nevelője újra abortuszra vitte. De most nem úszta meg, a műtét után gyulladás lépett fel, kivették a méhét, sose lehet gyereke, mondták neki. Nem érdekelte. Ha olyan lenne, mint ő, inkább ne is legyen!

Ápolónőnek tanult, tizennyolc évesen leérettségizett, de nehezen talált munkát, azt gondolta, a külseje miatt, és talán igaza is volt. Végül egy speciális egészségügyi otthonba került. Gondosan ápolta a beteg, súlyosan fogyatékos gyerekeket és felnőtteket.

Valamikor ebben az időben lett elege. Kirugdosta a fiúkat, akik rá akartak mászni, éjszakára bezárta az ajtót, senkivel sem beszélt. Olvasott, netezett. Huszonegy évesen el kellett hagynia a lakásotthont. Százezer forintot utaltak ki számára. Ez a pénz kevés, mondta az ügyintézőnek. Adható még nekem életkezdési támogatás és pályázni akarok az alapítványi pénzekre is. A nő sunnyogott, neki meg elege lett. Mi baja van magának? - kiabált. Csak szép embereknek jár valami az élettől? Dehogyis, motyogta a nő, csak időbe telik, és... Nem baj, addig maradok. Majd ha meg lesz a pénzem, eltűnök. Mire minden támogatást begyűjtött, már állás várta egy vidéki kórházban. Minden fájdalom nélkül mondott búcsút a fővárosnak, beköltözött a nővérszálló egyik szobájába, egy idősebb asszony mellé, aki szabályosan félt tőle. Szinte menekült. Le vagy szarva, gondolta vállat vonva. Nem barátkozott senkivel.

Aztán új lakótársat kapott. A testes, harminc év körüli lány úgy nézett ki, mint egy szumó-harcos. Ez csúnyább, mint én, gondolta Ibolya, de a lány teleszájjal röhögött, csapódtak utána az ajtók, negyvenkettes lábain hatalmas férfipapucsban krasnyogott a folyosón és szemmel láthatóan jól érezte magát a bőrében.

Jössz moziba? - kérdezte egyik délután. Én??? - lepődött meg Ibolya. Mehetek éppen...

Megfelezzünk egy pizzát? - javasolta máskor. Oké! Az ágyon egymás mellett ülve ették a pizzát dobozból, laptopon filmet néztek, üvegből itták a sört, és ő életében először élvezte egy másik ember társaságát.

Semmi stílusod nincs, mondta a lány fesztelenül, miközben lila csíkokat festett a saját hajába. Adj magadra. Egész csinos lennél, ha nem ilyen cuccokban járnál, bökött a szabadidőruhára.

Gyere csak, esett be egy nap az ajtón, kezében hajfesték. Ibolya nem ellenkezett. A haja a kezelés után zöld színben pompázott és szanaszét állt. Így menjek ki az utcára? Könnyesre röhögték magukat. Hát tényleg elég érdekes lett, ismerte be a lány, de nem a színnel van gond, hanem a fazonnal. Fodrászhoz cipelte, ahol géppel vágták le a haját. Jó formájú fejed van, mondta a fodrász, ez az extrém rövid haj jól áll neked. Ibolya ezután egy centisre vágatta a haját és hol kékre, hol zöldre, hol sárgára festette. Vett egy farmert és pólókat. Lenge szoknyát és könnyű szandált. Élete legjobb időszaka volt az a két év, amíg a lánnyal lakott. Még a környezete felé is megnyílt némileg. Aztán a lány elköltözött. Külföldre megyek, mondta. Itt semmire se jutok. Gyere Te is. Nem ment. Inkább vett egy kis garzont az összekuporgatott pénzéből és hitelből. Amint meglátta, azonnal tudta, ez lesz az! Kis loggiával, magasan a város felett. Csak nem tudott vele mit kezdeni. Nem tudta, hogy rendezze be. Még sose látott igazi lakást belülről, csak filmeken és a neten. Egy matracon aludt, pléddel takarózott. De az övé volt, és életében először senkihez sem kellett alkalmazkodnia.

Hogy állsz a berendezéssel, kérdezte a munkatársa? Sehogy, mondta. Néztem bútort, de piszok drága. És nem is tetszik. Mind egyforma.

Használt bútort nem néztél?

Este a neten keresgélt. Vett egy ágyat, két fotelt, meg egy kis asztalt. Mikor már nem volt tiszta ruhája, rájött, hogy nincs mosógépe. Kézzel mosott, míg összejött az ára. Ágynemű sincs, ébredt rá. Minden nap áthúz a kórházban több ágyat, de nem gondolt rá, hogy otthonra is vegyen. Van már függönyöd? - kérdezte a munkatársa. Nincs, rázta meg a fejét. Eddig eszébe se jutott. Most cserélem le az enyémet, átadhatom a régit. Nincs semmi baja, csak nem illik az új bútorhoz. Gyere és nézd meg.

Életében először járt igazi lakásban, most érezte először egy otthon illatát. A konyhában kávét ittak, a pulton konyhai eszközök sorakoztak, kávéfőző, kenyérpirító, vízforraló. Ismerte mindet, de eddig nem jutott eszébe, hogy neki is lehetne. A függöny nagyon szép volt. Van egy kis komódom is, mondta a nő. Neked adom, ha nem sértelek meg. Elfogadta. Titokban mindent megnézett. A konyhai edényeket, a csészéket, amiből a kávét itták, a tányérokat az edényszárítón, a konyharuhákat, a polcon a könyveket, a gyerekek fotóit, a zöld növényeket, a csillárokat, a szőnyegeket és az állólámpát. Hát így néz ki egy otthon, gondolta. Hazavitte a függönyt és a szekrénykét. A tehertaxis segített a liftbe tolni. A karosszéken egyensúlyozva rakta fel a függönyt, a komódra pakolta a könyveit, és a lakás hangulata azonnal megváltozott. Lassan alakította a környezetét, bolhapiacon vásárolt tarka szőnyeggel, könyvespolccal, a komódra helyezett kerámia tállal, az ágy mellett kis éjjeliszekrénnyel és olvasólámpával, a konyhában tányérokkal és csészékkel. Nem volt köztük két egyforma, de ő szeretett minden darabot. Egy napon, amikor hazafelé tartott, koszos, csapzott kiskutya csapódott mellé. Hogy nézel ki? - kérdezte tőle. Olyan ronda vagy, mint én! Bement a boltba. Amikor kijött, a kutya még ott ült, és követte a házig. Amikor becsukta előtte a kaput, leült és reménytelen pillantással nézett utána. Ibolya szíve elszorult. Te se kellesz senkinek, gondolta. A lakásban ledobta a táskáját és kirohant. Jaj, csak itt legyen még! A kutya ott ült, és amikor meglátta őt, bizonytalanul csóválta a farkát. Gyere, kuporodott le elé, és a kis állat azonnal odakocogott, orrát a kezéhez nyomta. Az ölében vitte fel, megfürdette, megosztotta vele a vacsoráját. Állatorvoshoz és kutyakozmetikába vitte, úgy gondozta, mint egy gyereket. Végre nem volt egyedül. Még beszélgettek is. Meg hosszú sétákat tettek.

Az első telet töltötte a saját otthonában, amikor a kisboltból jövet meglátta a hirdetést. "Karácsonyfadíszek ingyen elvihetők". Alatta cím, éppen útba esik. Fiatal srác nyitott ajtót.

A hirdetés miatt jöttem, bökött Ibolya a bolt felé. Hozom! - fordult vissza a fiú és egy nagy szatyrot nyomott a kezébe. Boldog ünnepeket!

Valami köszönetfélét morgott és hazafelé indult.

Itthon vagyok! - kiáltotta és már hallotta is a kis talpak kopogását. A pici kutya futott elé a farkát csóválva, bomlottan ugrálva. Gyere kicsikém, vette a karjába, és magához szorította a törékeny testet. Hoztam neked valamit, duruzsolta, nézd csak! Virslit vett elő, levágott belőle néhány karikát és a kutyus tányérjába szórta. Lehuppant a konyha egyetlen székére, szeme a szatyorra tévedt. Na, nézzük, nyúlt bele. Egy zacskó volt legfelül, aranyszínű girland volt benne. Egy kisebb dobozban fényfűzér. Lehet, hogy nem is működik, gondolta pesszimistán. Nem nagyon volt még az életben bármihez szerencséje. A konnektorba dugta és felvillantak a színes fények. Kivette a táska alján lévő nagy dobozt, óvatosan nyitotta ki. Színes gömbökkel volt tele. Egyenként rakta ki, ehhez mit szólsz, nézett a kutyára. Szépek, mi?

Régi karácsonyokra gondolt. Senki sem mondott semmit az ünnepről. Vacsora után a hallban ott állt a karácsonyfa. Mindenki leült, az énekkar énekelt. Néhányan verset adtak elő, de nem is értették a mondanivalóját. Ajándékokat nyomtak a kezükbe, társasjátékot vagy könyvet, boldogan vitték a hálóba, de aztán be kellett rakni a "játszóba". Fogalma sem volt a karácsonyról.

A hosszú műszak utáni alvásból nehezen ébredt. A kutya mellette szuszogott, óvatosan kelt fel, instant kávét készített, az ablakból nézte a lakótelep nyüzsgő utcáit. Mindenki siet, mindenki nevet. Olyan fájó volt most a magány, hogy elsírta magát. Mi az élet? Mindig fáradt és magányos. Rátört a halálvágy, mint már annyiszor. De itt van ez a kis állat, mi lenne vele? Megint kint élne a hideg utcán, ahol ezer veszély leselkedik rá. Igaz, sokat van egyedül szegényke, bezárva a lakásba, de legalább van mit ennie, és valaki szereti. Ha lenne pénze, venne egy kertes házat, hogy ott szabadon futkározzon. Lassan megnyugodott.

A munkatársa azt mondta, a töltött káposzta a legjobb karácsonyi kaja, és egyszerű. De ő még az életben nem főzött semmit! A neten nézegette, hús, rizs, káposzta, becsomagolni, rántás... Mi a fene az a rántás? Sütemények kezdőknek, ütötte be a keresőbe.

Légy jó, mondta a kutyának, és vásárolni indult. Elmélyülten böngészte a listát. Először készíti? - nevetett rá az eladó. Tegyen bele egy kis darab füstölt húst is, attól lesz finom.

Liszt, vaníliáscukor, vaj... A süteménybe.

A kispiacon fenyőfákat árultak, azokból válogatott.

A neten talált videók alapján készítette az ételeket, a konyhában jó illatok szálltak, zene szólt, ez volt élete első meghitt ünnepe. Az ágyában fekve nézte a csillogó karácsonyfát. Huszonhat éves. Van otthona, van egy társa, még ha csak egy kutya is. Pont erre van szüksége, nem is kell más. Meg tud élni, már újra van egy kevés megtakarítása is, de az álma a kis kertes házról, csak álom marad. Nem baj, gondolta, csak rosszabb ne legyen.

Ő maga észre se vette, hogy a viselkedése megváltozott, munkatársai csodálkozva néztek össze, amikor életében először saját magáról és a kutyájáról mesélt.

Két év telt el nyugalomban, aztán újra hatalmába kerítette a levertség. Hogy nincs senkije, nem tartozik sehova. Hogy nincsenek gyökerei. Sose fogja megtudni, kik a szülei, vannak-e testvérei, nagyszülei. Nem férfit akart, férjet, vagy élettársat, valami megfoghatatlan után sóvárgott. Vágyakozását egy kertes házra vetítette ki. Munkatársával osztotta meg gondolatait, aki a fejét csóválta. A mi fizetésünkből sose lesz házad! Találj valami jobban fizető munkát, úgy talán... Ibolya napokig töprengett, aztán hirdetést adott fel. "Huszonnyolc éves, leinformálható, szakképzett ápolónő házi beteggondozást vállal."

Már másnap kapott egy hívást. Egy idősebb nő keresett valakit, aki segít ellátni, megfürdetni a lebénult férjét, aztán újabb és újabb munkák is adódtak, a bankszámlán a pénz gyarapodni kezdett. Végül felmondott a kórházban, és egyéni vállalkozó lett.

Haminckét éves volt, amikor elérkezettnek látta az időt, hogy lépjen az álma felé. A kertes házak azonban messze meghaladták az ő anyagi lehetőségeit. Hagyjuk, mondta az ingatlanosnak, nincs olyan ház, amilyet én keresek. Ezek mind nagyok. Nekem nem lesz gyerekem és családom, mit kezdjek ekkora házakkal? Csak egy kis szoba és egy kis kert kell, ahol a kutyám végre élvezhetné a szabadságot. Várjon csak, nem jó helyen keresgélünk! - kapott észbe az ingatlanos, és két címet hozott. Nézzük meg ezeket. A maga lakását egy hét alatt eladom. Csak a házat kell megtalálnunk.

A zártkertes övezet keskeny utcái gyümölcsfákkal és virágokkal voltak tele. A kis téglaház burjánzó kertjével, egybenyitott terével, apró fürdőszobájával és szép, fedett teraszával pont olyan volt, mint álmaiban. Itt csak villany van, mondta a közvetítő, fűteni fával lehet, van egy kályha, a vizet fúrt kútból lehet nyerni hidrofor segítségével, ivóvizet meg a városból kell hozni, de mosni és fürödni jó az itteni is. Az ára nagyon kedvező, néhányan egész évben kint is laknak a környékbeliek közül. Ibolyát csak a fűtés aggasztotta. Egész nap, néha még éjjel is odavan, hideg lakásba kell hazajönni, és a kutya se lehet egész nap fűtetlen helyen.

Megnézték a másik házat is. Kopár, gazos kert, roskatag kerítés, a házban semmi burkolat, nincs fűtés és fürdőszoba. Viszont minden közművel el van látva. Az ára ugyanannyi, mint az előzőnek. És jóval közelebb van a városhoz, a főút mellett van egy kis vegyesbolt, ahol gyakorlatilag minden kapható. Át kell gondolni, hogy hosszú távon melyik felel meg inkább az igényeinek.

Ibolya este sokáig ébren feküdt az ágyában. Az a kis kész házikó nagyon vonzó. Csak be kell költözni. De nagyon messze van.

A másik ház még be sincs fejezve, a kert igazából nem is létezik. De az első, amit meg kell csináltatni, az a kerítés a kutya miatt. De van ivóvíz, gáz, jók az utak és közelebb van a városhoz. Ha kicsit olcsóbb lenne, ezt választaná, de így... Miből fejezze be?

A következő szabadnapján ismét felkereste a közvetítőt. Nem tudom mit tegyek, igazából egyik se felel meg, de valami ilyesmire gondoltam. Az ingatlanos is gondterhelten nézegette a nyilvántartást. Valami olyan kellene, ami lakható, belefér a keretébe és jól megközelíthető. Mennyire sürgős? Hát, mennék már, mondta Ibolya. A kutyám már vagy hat éves, szeretném, ha végre megfelelő környezetben élhetne. A közvetítő úgy nézett rá, mintha ufót látna. Maga a kutyája miatt akar költözni? Igen, mondta ő nyugodtan. Valami baj van ezzel? A férfi a fejét rázta. Adjon nekem még pár napot, mondta. Ha egy héten belül nem találok valamit, akkor megpróbálom valamelyiknek lejjebb nyomni az árát.

Van még egy lehetőség, hívta az ingatlanos, de elég bizarr. Jöjjön, megmutatom és elmondom. Nem mentek messzire. A város szélén lévő népszerű övezet felkapott hely volt. Nagyon drágák itt a házak, ijedt meg Ibolya. Mit akarhat ez az ember?

Takaros kis ház előtt álltak meg. Az udvaron csinos, divatos nő várt rájuk. Idegesen dohányozva Ibolyához fordult. Csak pár évről lenne szó. Addigra összeszedem a pénzt.

Várjon, mondta az ingatlanos zavartan, még el se magyaráztam a helyzetet, azzal Ibolyához fordult. Arról van szó, hogy a hölgy volt férje egy ideig itt maradna a házban, de emiatt jelentős árengedményt adna. Ha elfogadja, éppen belefér a költségvetésébe. De jöjjön, nézze meg a házat, aztán elmagyarázom, hogy lehetne a helyzetet megoldani.

Én senkivel sem akarok együtt lakni, suttogta Ibolya mérgesen. Főleg nem egy férfival. Eszemben sincs évekig kerülgetni!

Jó, jó, mondta az ingatlanos, de megnézni azért lehet, nem? A kis ház egyszerűen tökéletes volt. Tágas szoba, nappalinak berendezve, szép, nyitott konyha, apró fürdőszoba, központi fűtés, a konyhából és a szobából is ki lehet menni az épület körül L alakban elhelyezkedő fedett teraszra, a kert gyönyörűen parkosítva. És ami lényeges, az egész ingatlant magas téglakerítés zárta körül. Ibolya ellenállása kezdett meginogni. Jó, de hol fog itt elférni egy másik ember? A közvetítő a terasz végében elhelyezkedő külső lépcsőhöz vezette. A tetőtérben van még egy szoba. Itt lakhatna az úriember, mondta. De hol fog tisztálkodni és mosni, meg kaját készíteni? Nyáron használhatja a kerti zuhanyt és WC-t, csak télen kellene osztozniuk a benti fürdőszobán. De mindez csak négy, legfeljebb öt évig tart.

Előbb látni akarom azt az embert és beszélni akarok vele.

A nő az égnek emelte a szemét. Nem mindegy magának, hogy milyen? Nappal dolgozik, éjjel meg úgyis alszanak, nem? Hosszú műkörmeivel beütötte a számot a telefonba, gyere ide, utasította a vonal másik végén lévő férfit. MOST! Van vevő. Haladjál. Fél óra múlva itt van, fordult az ingatlanoshoz, Ibolyára ügyet sem vetve. Addig nézzék meg a környéket.

Micsoda kellemetlen liba, gondolta Ibolya, míg az utca vége felé sétáltak. Itt van egy bolt, ott szemben egy vendéglő, a főút mellett a buszmegálló.

Ibolya szíve nehéz volt. Nem lehet ez az enyém, gondolta. Nekem olyan kell, ahol egyedül lehetek. Senkit sem akarok kerülgetni.

Biciklis tekert el mellettük, levette a sisakját és beballagott a kertbe. Hát ez az elvált férj, gondolta. A férfi kicsit megbiccentette a fejét. Ilyenkor kezet kellene fogni, mondta a nő lenéző hangon a férfinak, de te... - a fejét rázta. Reménytelen vagy...

A férfi gyámoltalanul nézett Ibolyára. Magas volt és sovány, mint egy gebe. Dús haja a szemébe hullott. Hűűű, de jóképű, futott át Ibolya fején.

Elnézést, mondta bizonytalanul a férfi.

Mégis, hogy gondolta ezt az együtt-lakást, kérdezte tőle Ibolya és a férfi még szóhoz sem jutott, a nő már közbe is vágott. Nekem kell a pénz, neki így nem marad elég ahhoz, hogy lakást vegyen. Pár év, míg összejön a rávaló. Ne akadékoskodjon, fogadja el, soha a büdös életben nem kap még egy ilyen ajánlatot.

Befogná végre a száját? Nem magával tárgyalok. - csattant Ibolya hangja. A nőnek a torkán akadt a szó, zavartan újabb cigarettára gyújtott.

Ibolya a férfihez fordult, aki tanácstalanul megvonta a vállát és a nőre sandított. Én nem akarok a terhére lenni, mondta halkan. Csak néhány hónapig zavarnám. Télre keresek magamnak egy albérletet. Fogadja el az ajánlatot, és mindketten megszabadulunk. Szeme megvillant és Ibolya kis híján elnevette magát. Szóval a férfi nem akar sokáig itt lakni, de nagyon szeretne szabadulni a nőtől. Oké, megveszem, öt év használati korlátozással, de az engedmény mértéke nem megfelelő, ennyit nem fizetek. Megnevezett egy összeget.

A nő megdöbbent. Mit képzel! - háborgott. Hát, ha nem felel meg, akkor én megyek is, mondta Ibolya. A héten még felhívom, szólt oda az ingatlanosnak. Miközben beült az autóba, a férfira nézett, aki értetlenül meredt rá, ő meg elvigyorodott. Majd megérted, gondolta.

Másnap elfogadták az ajánlatát. Két nap múlva megkötötték a szerződést, és Ibolya a hét végén beköltözött. A házból eltüntek a trendi bútorok, a teraszról a pihenő garnitúra, üresen még tágasabbnak tünt. Mától itt lakunk, mondta, a kutyus boldogan csóválta a farkát, izgatottan szimatolt a kertben, és amikor megjött a tehertaxi a cuccokkal, minden bútordarabot bekisért a házba, az emberek nevettek.

Ibolya a komódot a fal mellé tolta, az ágyat a sarokba állította, a két karosszéket meg az asztalkát az ablaknál helyezte el. A függönyt majd ketté kell vágatni, és a könyvespolcot felrakni, töprengett, de az ráér. A konyhaablakhoz állította a széket, majd itt fog kávézni, gondolta, a párkányon éppen elfér a csésze és a tablet. A konyhapulton elhelyezte a kenyérpirítót, a vízforralót és a kávéfőzőt, a szekrénybe hajtogatta a ruháit. Egy óra alatt berendezkedett. A terasz lépcsőjén ült, és a fáradt kutyát ringatta. Vajon hogy kell gondozni ezt a szép kertet? - elmélkedett, amikor megérkezett a férfi. Csókolom! - köszönt. Tegnap minden holmimat felvittem a tetőtérbe.

Jöjjön, hívta Ibolya, beszéljük meg, hogyan fogunk együttműködni. A férfi belépett a házba. Látom, nem jöttek még meg a bútorai, mondta. Dehogynem, mondta Ibolya. Itt van minden. A férfi zavarba jött. Elnézését kérem, mondta. Semmi közöm hozzá, csak...

Nem ehhez van szokva, fejezte be a mondatot helyette Ibolya.

Térjünk a lényegre, itt a pénze. Milyen pénzem? - hökkent meg a férfi.

Hát maga azt igérte, hogy még a tél beállta előtt elköltözik, most május van, gondolom, októberig maradna. Ez csak öt hónap, holott öt évről volt szó, így magának kompenzáció jár. Ezért alkudtam le az árat. Nehogy már a puccos felesége vigyen el minden pénzt.

A férfi hangosan nevetett. Maga a volt feleségemmel fizettette ki az albérletemet??? Ez zseniális. Mert tőle aztán egy fillért se látok ezután...

Ibolya is nevetett. Na, tegye el a pénzt, mondta, de a férfi a fejét rázta. Igazából meg akartam tartani ezt a kis házat, de hát a feleségem...

Elég határozott hölgy, mondta Ibolya.

Hát, úgy is lehet mondani...

Egymásra nevettek. Végül megfelezték a pénzt. Megyek, elrendezem a cuccaimat, mondta a férfi, aztán eszek valamit és lefekszek. Reggel korán kelek.

Én is, bólintott Ibolya. Hatra a városban kell lennem.

Vajas kenyeret és retket evett, tiszta ágyneműt húzott, letusolt, a kutya fekhelyét az ágya mellé húzta, gyere, aludjunk, mondta, és lekapcsolta a villanyt. Egy ideig még hallotta a tetőtérben a férfi motozását, aztán elnyomta az álom.

Már hajnalban felébredt. Kinyitotta az ajtókat, beáradt a friss levegő! A kutya azonnal a kertbe kocogott. Felfelé hallgatózott, de semmi nesz nem ütötte meg a fülét, a biciklit se látta. A férfi tényleg korán elment. Leült a terasz lépcsőjére és nyugodtan kávézott. Az órára nézett, lassan indulni kell. De mi legyen a kutyával? Ha bezárja a lakásba, akkor minek vette meg ezt a házikót? Ha kicsukja, mit gondol a kutya, hiszen a lakáshoz van szokva. Végül nyitva hagyta az ajtót, így majd arra megy, amerre akar.

Légy jó kiskutya, ölelte magához, és vigyázz a házra. A kutya vidáman kocogott a kert felé.

Nehéz napja volt, és hosszú. A beteg gyakorlatilag haldoklott. Nem szívesen hagyta magára este. A hozzátartozó, aki egész nap dolgozott, nem biztos, hogy boldogul. Hívjon, ha kell, mondta neki, és a nő fáradtan bólintott. Be sem állt az udvarra, kint hagyta a kocsit a ház előtt, a férfi biciklije a ház mellett volt leállítva, de őt sehol sem látta. A kutya bomlottan ugrált körülötte, leült, az ölébe vette és kifújta magát egy percre. Gyere, mondta, lássuk mit eszünk. Tojást sütött, enni adott a kutyának, és egy pohár hideg vízzel a terasz lépcsőjére ült. Nézte a tikkadt kertet. A szomszéd ház udvarán működött a locsoló rendszer. Hallotta a víz surrogását. Nekem is meg kellene locsolni a virágokat. Vajon itt is van ilyen rendszer? Össze-vissza járkált, de nem talált semmit, ami hasonlított volna rá. Hahó, kiáltott fel a tetőtérbe. A férfi kinézett. Mivel lehet itt locsolni? - kérdezte Ibolya. Jövök, morogta a férfi és lefelé indult. A ház mögötti kis helyiségből öntözőfejet és hosszú slagot hozott ki, megmutatta, hogyan kell összeszerelni, aztán mogorván indult vissza a szobájába. Majd rakja arrébb egy fél óra múlva, vetette még oda, és Ibolya alkohol szagát érezte. Megrettent. A férfi részeg. Hát ezért vált el tőle a felesége? Nézte, amint bizonytalan léptekkel felmegy a lépcsőn.

Holnap nem dolgozik, hét vége van. Ha csak a beteg nem lesz nagyon rosszul. Filmet néztek a kutyával, amikor zümmögni kezdett a telefonja. A nő hangja kétségbeesetten csengett. Nem akarom kórházba vitetni, mondta, de egyedül félek.

Csak ültek a beteg mellet, a nő az arcát simogatta, búcsúztak, neki meg sírhatnékja lett. Még sose látta két ember szeretetteljes kapcsolatát. Ő nem ismert házaspárokat és családokat, nem ismerte a férj-feleség, szülő-gyerek közti érzelmi kapcsolatokat. Ő csak a test közelségét kereste, annak is már sok éve...

Amikor a betegből elszállt az élet, a nő a testére borulva zokogott. Megvárta míg elvitték a testet. Mennem kell, mondta a nőnek, aki a nyugtatótól és az átélt fájdalomtól kábán bólintott. Már kelt a nap, amikor hazaért. A kutyát simogatva ült a hűs kertben, zaklatottan. Gyere, feküdjünk le, mondta és lerúgta magáról a ruhát, bugyiban, pólóban bújt a takaró alá. Délután a férfi hangjára ébredt, aki ijedten szólongatta. Már azt hittem, valami baja van, mondta. Már két napja minden tárva-nyitva, maga meg sehol sincs. Rám hozta a szívbajt.

Ápolónő vagyok, mondta Ibolya, elég rendszertelenül dolgozok, az ajtót meg a kutya miatt hagyom nyitva.

És ha valaki bejön és elvisz valamit? - kérdezte a férfi.

Innen? - nevetett Ibolya.

Hát, ami azt illeti...nem sokáig kellene pakolnia! - már a férfi is vigyorgott.

Lassan dolgozni kellene egy kicsit a kertben, mert teljesen elgazosodik. Segítene? Mert nem értek hozzá, kérte Ibolya a férfit.

Együtt kertészkedtek. A férfi vidám volt és segítőkész, Ibolya mégis gyanakodva figyelte.

Már kezdett megnyugodni, amikor egy éjjel csörömpölésre riadt. A férfi a biciklije mellett feküdt a földön, ellenségesen nézett rá, amikor segíteni akart, hagyjon békén, mondta akadozó nyelvvel. Megint részeg. Ibolya el volt keseredve. Ezzel az alkoholistával kell együtt élnie egész nyáron? Most öt nap telt el, de vajon meddig tartanak ezek a józan időszakok?

Fel tud menni a szobájába? - kérdezte.

Semmi köze hozzá! Az ellenséges hangtól megrémülve hátrált. A férfi feltápászkodott és a biciklijét ott hagyva, felvonszolta magát a lépcsőn. Ibolya hallotta, amint végigzuhan az ágyon, aztán csend lett. Óvatosan lesett be az ajtón. Azt hitte, mindenhol italos üvegeket lát, de a szoba rendezett volt, csak a férfi táskája és cipője volt a szoba közepén. Szóval itthon nem iszik. Fellélegzett.

De a férfi egyre többször volt részeg. Végül egy nap megállt az ajtóban, szeme fátyolos volt, az ajtófélfába kapaszkodott. Elitél, mi? - kérdezte támadóan.

Ibolya szíve a torkában dobogott. Semmi közöm magához, mondta csendesen.

Ez az én házam! - a férfi bizonytalanul beljebb lépett. Vissza fogom vásárolni. Az ágyhoz tántorgott, végigvágódott rajta, és álomba zuhant. Ibolya a fotelban aludt. Másnap a férfi szégyenkezve kért bocsánatot. Nem akartam én bántani magát, mondta szomorúan. Csak olyan szar az élet...

Mi baja van az életével? - kérdezte Ibolya. Maga tanult ember, van állása, pénze. Másnak is van gondja, mégsem issza el az eszét.

Nem tud maga semmit... Fiatal még.

Hát tényleg, én semmit sem tudok az életről. Mindössze annyit, hogy nem tudom, ki vagyok, csúnya vagyok, sose lehet gyerekem, és eddig mindenki csak arrébb rúgott... Csupa öröm az életem.

A férfi meghökkent. Jól van, mondta, nem nehezítem meg a sorsát. Vigyázok, hogy ne forduljon elő többé, hogy megijesztem, és zaklatom.

Miért iszik? - kérdezte Ibolya merészen? Megold vele valamit?

Semmit... Csak legalább nem kell gondolkodni addig se.

Hiába volt a megértés, a férfi továbbra is gyakran volt ittas. Józan állapotában semmi gond nem volt vele. Udvarias volt és segítőkész, de ha ivott, ellenséget látott Ibolyában, míg aztán egyszer, amikor a segítségére akart lenni, megütötte. Talán csak egy véletlen mozdulat volt, de Ibolya szájából kicsordult a vér. Másnap a férfi sírva kért bocsánatot, esküdött, hogy az eset nem fog megismétlődni, és tényleg, napok, hetek teltek el, és józan volt. Ibolyának sütit hozott a városból, enni adott a kutyának, amikor a lány dolgozott, locsolta a kertet. Ha mindketten otthon voltak, beszélgettek, együtt főztek, aztán, ahogy az idő telt, egyre közelebb kerültek egymáshoz, és egy éjjel egymás karjában kötöttek ki. A férfi gyengéd volt és szenvedélyes, Ibolya életében először érezte a gyönyört, és ébredt egy férfi mellett, aki magához húzta és ringatta. Soha nem volt még ilyen boldog. Szerelmes volt. Nem volt már szó a férfi elköltözéséről, együtt éltek, úgy tünt, a férfi is megnyugodott.

Szeretem, hogy ilyen megértő vagy, mondta, soha nem emelted még fel a hangod. Éppen eleget hallottam már, hogy selejt vagyok.

Dehogy vagy! - ölelte Ibolya.

A tél csendesen érkezett, Ibolya élvezte a hóesést, a teázásokat a karosszékben, aztán a tavaszi munkákat a kertben, de a férfi egy nap újra részegen tántorgott haza. Ne nézz így rám, támadt rá, aztán sírt, majd elaludt. Másnap bocsánatot kért, és Ibolya megbocsátott. Hiába. A férfi újra inni kezdett.

Ez nem fog így menni, mondta egy idő után Ibolya, költözz el, nem tudom végignézni, ahogy tönkreteszed magad. Annál sokkal jobban szeretlek. És egy téli hajnalon, amikor Ibolya fáradtan hazaért, a kiskutyát a teraszon, a hidegtől reszketve találta. Rémülten ölelte magához, érezte, hogy teljesen átfagyott, a férfi ruhástól aludt az ágyban, a házat betöltötte az áporodott italszag.

Ennyi volt, döntött Ibolya. Felkeltette a férfit, menj el, mondta. A férfi kinevette.

Nem megyek sehova. Szerződésem van! Menj Te, ha nem tetszik. Ibolya kétségbe esett. Ami kis pénze van, az semmire sem elég. Minden vagyona ez a kis ház. Hova mehetne? Viszont maradni sem akart. Féltette a kutyáját, és képtelen volt nézni a férfi szenvedélybetegségét. Döntött. Összekapkodta a ruháit, légy boldog a házaddal, gondolom, minden csak azért volt, hogy itt maradhass. Hát akkor élvezd. Két éjjel a kocsijában aludt a pláza mélygarázsában, aztán egy albérleti szobába költözött, egy lepusztult külvárosi lakásba, ahol egy fiatal fiú és egy harmincas nő lakott még rajta kívül. A lakás bűzlött a cigiszagtól, a szobájában a tapéta fekete volt a kosztól, de legalább senki sem bántotta. Kitakarította a közös helyiségeket és a saját szobáját. Az első este álomba sírta magát, és a kiskutya, mintha tudta volna, mennyire fáj neki a férfi közönye, mellé ugrott az ágyba.

Lassan nyugodott meg. Napjait a munka és a kutyus ápolása töltötte ki. A hóban töltött éjszaka nem maradt következmények nélkül. A kutyus nehezen vette a levegőt, az állatorvos a fejét csóválta. Tüdőtágulat. A megfázás következménye. Nem fiatal már, mondta.

Vannak fájdalmai? - kérdezte Ibolya a szemét törölgetve. Nincsenek, a nehéz légzés az egyetlen visszamaradt tünet. Ettől kezdve Ibolya a karjában hordta a kutyáját, vagy lassan sétáltak a közeli parkban.

Reménytelennek látta a helyzetét, fogalma sem volt, mit hoz a holnap. Még mindig sírt néha az otthona, és a férfi után, hiszem ez a rövid időszak volt az életében, amikor úgy érezte, nincs egyedül a világban. Tavasszal gondolt egyet, felkereste az ingatlanost. Ne kérdezze, mi történt, kérte. Csak kevés pénzem van, de szükségem lenne egy kertre, ahova nyáron kimehetünk a kutyámmal.

A várostól és a főúttól távol találtak egyet. Zötyögős földutakon lehetett megközelíteni, elvadult kertek, roskatag fészerek és félbehagyott építmények között. Csak villany volt rajta, és egy fúrt kút. A kertben néhány gyümölcsfa, virágoskert nyomai, de minden gazos, elhanyagolt. A tulajdonos meghalt, az örökösöknek nem kellett, és senki sem akarta megvenni a lepusztult környezet miatt. A kis kertben csak egy panelgarázs volt lerakva egy nagyobb betonalapra, amely kis teraszt is képezett. A környéken félbe hagyott kis nyaralók, összetákolt fa épületek, elhagyott, gazos kertek követték egymást. Mégis emberek éltek itt, távol mindentől, akik ide menekültek a magas lakásfenntartási költségek, vagy egyéb problémák elől. De Ibolyának megfelelt. Vett egy karosszéket és egy heverőt, másra nem is volt szüksége. Szabadnapjain itt töltötte az időt. Nem kellett már a kerítés miatt aggódnia, a kiskutya nem futkosott, a napon szunyókált. Lassan megismerte a szomszédait. Egyikük egy kis pénzért lekaszálta a füvet. A másik egy rotátorral megművelte, Ibolya füvesítette.

Mééé' nem kőtözöl ki ide? - kérdezte idős szomszédnője.

Hogy költöznék, hát megfagyok itt.

Köll egy kályha, meg körbe lehet rakni hungarocellel, oszt' mingyán' jó lesz az!

Ibolya gondolkodóba esett. Ha áprilistól a kulipintyóban lakna, megspórolná az albérleti díjat. Ilyen szobát, mint a mostani, bármikor talál, ha ez nem válik be, és a kutya újra élvezhetné a kertet. Gyűjtögette a pénzét, és tavasszal nekilátott. Alpesi tetőt rakatott fel, a garázsajtót leszereltette és helyére dupla üvegű ajtó-ablak került. Saját kezűleg szigetelte a kis házat, és fehérre festett deszkákkal borította. Vett egy hőtárolós villanykályhát, meg egy régi kredencet, berakta a konyhai eszközeit, a padlóra bolhapiacon vásárolt szőnyegeket terített. Ez aztán sokba kerülhetett, hümmögtek a szomszédok elismerően. Nem is tudtuk, hogy ilyen gazdag vagy. Kölcsönből van ez, nevetett Ibolya. Öt évig fizetem a részleteket.

Megszerette a kis pecót és a környékbelieket. Csak a tél volt húzós. Kocsival nem tudott bejutni a házig, azt a főút melletti lovastanya parkolójában hagyta, és a két kilométeres utat gyalog tette meg, de legalább ismét volt otthona. A nyár nyugalomban telt. Itt is megtartotta régi szokását, a ház ajtaja mindig sarkig tárva állt. Sokat dolgozott. Télen magával vitte a kiskutyát, ha nem lehetett, az idős szomszédasszonyra bízta. A segítségért cserébe ő is segített. Kezelte a betegeket, gyógyszert váltott ki, bevásárolt annak, akinek szüksége volt rá. Kezelt felfagyásokat, vágásokat és égéseket.

Egy nap csengett a telefonja. Elakadó lélegzettel nézte a kijelzőn a férfi nevét. Nem veszem fel, gondolta, Mit akar két év után? Mégis felvette. Egy orvossal beszélt. A férfi kórházban van. Az állapota súlyos.

Nincsenek jó híreim, mondta az doki. A szervezete lassan feladja.

De miért engem hívtak?

Senki se akar tudni róla. Csodálkoztam is, hogy maga első szóra bejött.

Ibolya a házhoz ment. Nehéz szívvel állt az elvadult kertben. A ház is koszos volt és elhanyagolt, mindenhol szemét és ételmaradék, üres sörösdobozok és röviditalos üvegek. Törölközőt és pizsamát keresett, de semmit sem talált, hát vett.

Tétován nyitott be a kórterembe. Ha nem tudta volna, hol keresse, sose találta volna meg a férfit. Nem lehetett ráismerni. Arca beesett, sárga volt, a teste csont és bőr, őszülő haja csapzott, elhanyagolt. Kinyitotta a szemét, majd újra becsukta. Fel sem ismer, gondolta Ibolya, de aztán látta, hogy a férfi szeméből könnyek szivárognak.

Ha nem nézel rám, elmegyek, mondta, és a férfi végül ráemelte a tekintetét. Szia, nyögte rekedten.

Ezután Ibolya minden nap látogatta, segítette.

Naponta harcoltak. A férfi nem akart élni. Kemény szócsatákat vívtak, végül a férfi vita nélkül tette, amit kellett.

Híznod kell, mondta neki Ibolya egy nap. Ha ilyen gebe vagy, nem tudod legyűrni a betegséget.

Nem is akarom, válaszolta a férfi.

Dehogynem. Pár hét, aztán... Nem fejezte be a mondatot. Majd kiengedik, és ő újra inni fog. És rövidesen meghal.

A férfi csúfondárosan nézett rá. Na, végig gondoltad? Látod, nincs ennek értelme. Egyedül vagyok, beteg vagyok, pénzem sincs, minek húzzam tovább?

Majd sajnállak, ha ráérek, mondta Ibolya dacosan. Neked fogalmad sincs, mi a reménytelenség. Te magad cseszted el az életedet. De mit csináltam én, hogy nekem is ez jutott? Nekem aztán tényleg nincs senkim és semmim. Melletted álltam, szerettelek, te meg visszaéltél ezzel.

Tudom, tudom... - mondta a férfi égő arccal. Gyere haza.

Ibolya a fejét rázta. Haza? Ahol rettegnem kell, ahol megaláznak és semmibe vesznek?

Leszokok! - fogadkozott a férfi.

Te gyenge ember vagy. Igérsz fűt-fát, aztán az első kocsmánál elfelejted. Neked mindennél többet ér a mámor. Nem fogsz megváltozni soha.

Elmegyek terápiára, már megbeszéltem az orvossal. Ha te mellettem állsz, sikerülni fog.

Nem jelentek én annyit neked. Magad miatt állj talpra.

De, te jelentesz nekem mindent. A férfi hangja kétségbeesett volt, de Ibolya nem akart elgyengülni.

Aha! - mondta keserűen. Olyan sokat jelentek, hogy még az utcára sem léptél ki velem együtt soha. Egy évig voltam a párod, de egyszer se mentünk együtt még a sarki boltba sem. Szégyelltél engem. Tudtam én ezt akkor is, de elviseltem, mert én tényleg szerettelek.

Sok mindenben hibáztam, de már tudom, hogy veled akarok lenni. Szeretlek - mondta ki a férfi sután.

Hát persze! - gondolta Ibolya, annyira szeretsz, hogy a két hét alatt, amióta itt vagyok, még a kezemet se fogtad meg. Hozzám se érsz.

A férfi, mintha megérezte volna a gondolatait, csukott szemmel mondta: Nem ölelnél meg? Annyira vágyom rá.

Nem! Miért nem ölelsz meg te engem?

Szeretném, de nem merem... annyiszor megbántottalak...

Mik a kilátások? - kérdezte Ibolya az orvostól.

Attól függ, hogy a beteg tud-e változtatni az életén. Ha felhagy a mértéktelen ivással, eszik rendesen, még regenerálódhat a szervezete. Most nagyon elszánt, kérte, utaljuk be elvonóra, de hát ötven éves. Ezzel az előélettel szinte alig van esély arra, hogy vissza ne essen. Megoperáltuk a perforált gyomorfekélyét, kezeltük a májbetegségét, elég jól viseli az alkohol hiányát, még néhány napig itt marad, aztán átkerül az elvonóra, az újabb hat hét... Csak az utána következő időszak lesz necces. Egyedül marad, kitéve a kisértésnek. Jelenleg munkája sincs. Ha nem lesz valami célja... legyintett.

Ibolya két napig töprengett, aztán bement a férfihoz. Holnap átvisznek az elvonóra, mondta, ott nem látogathatlak. De a végén hazaviszlek, ha akarod. Nem költözöm oda, mert nem érzem, hogy ez neked érdek nélkül is fontos lenne. De segítek, ha szükséges. Még két évre szóló szerződésed van a házamra, használd ki és próbálj talpra állni. Majd hívj, ha kellek. Élj boldogan.

A te házadban? Egyedül? - a férfi hangja lemondóan csengett. Majd hívlak, nyúlt Ibolya keze után, és megcsókolta a tenyerét.

Eltelt egy hónap, aztán még egy, és a férfi nem jelentkezett. Hát ennyi volt, gondolta Ibolya szomorúan. Aztán egy nyár végi napon csörgött a telefon.

Szia! - köszönt tétován a férfi. Szeretném, ha eljönnél. Meg kell beszélnünk valamit.

Ibolya nehéz szívvel állt meg a ház előtt, ölében a kutyájával. A házam, gondolta. Az otthonom... lehetett volna.

A férfi jött elé az úton. Olyan volt, mint régen. Vékony, de élénk és vonzó. Lebarnult. A kert gyönyörűen rendbe hozva, a házban minden újra festve, a bútorok újjávarázsolva, a hátsó kis teraszon asztalka két székkel. Ezt most vettem. A kedvedért. Mindjárt főzök kávét, vagy hozok limonádét, serénykedett a férfi és Ibolya szó nélkül ült le. Itták a limonádét és hallgattak.

Nem tudom, hol kezdjem, mondta a férfi. Legjobb talán az elején. Nős voltam, amikor megismertem a második feleségemet, akivel Te is találkoztál. Vonzott a magabiztossága, ahogy "megszerzett" engem magának, és hogy olyan lazán vette az életet. A kisfiam akkor még 3 éves sem volt, és úgy éreztem, háttérbe szorulok mellette. Tipikus, hülye férfiviselkedés, tudom. Elcsábultam, és a gyerekem anyja ezt nem tudta megbocsátani, elváltunk, én meg fejest ugrottam egy másik házasságba. Ekkor kezdtem inni, hogy a feszültséget csillapítsam. Tudtam, hogy nem jó lépés, de nem érdekelt. Néhány hónap múlva az egyik láthatáson az új feleségem megütötte az alig négy éves gyerekemet, ami persze nem maradt titokban, és engem eltiltottak a fiamtól. Nem tudtam elviselni. Két év kellett, mire elértem, hogy újra láthassam, de alig ismert meg, és rémülten tiltakozott az ellen, hogy velem jöjjön. Ez még inkább az alkohol felé lökött. Aztán rájöttem, hogy a feleségem, aki miatt elhagytam a családomat, már egy másik férfival kavar. Rátette a kezét a lakásomra, és erre a kis házra, kisemmizett. És akkor már minden mindegy volt. Aztán jöttél Te, és a remény, hogy mégis lesz valami életem. De már nem tudtam leállni. Dühített, hogy te erős vagy és kitartó. Meg akartam törni az optimizmusodat, magam sem tudom már, miért. Te meg elhagytál. Nem hittem el, hogy itt hagyod a saját otthonodat, és újraépíted az életed. Azt se tudom, mi történt velem az utolsó évben. Szinte emlékeim sincsenek. Kidobtak a munkahelyemről, segélyekből tengődtem, eladtam minden mozdíthatót, az italért bármit megtettem. Szerencsém volt, az utcán estem össze, így nem haltam meg. Pedig akartam. Aztán eljöttél, és én úgy szégyenkeztem, hogy Rád se mertem nézni. Te voltál az egyetlen, aki szeretett, csak adott nekem, semmit se kért cserébe, én meg kisemmiztelek. Miattad, és a kisfiam miatt akarok talpra állni. Rendbe hoztam itt, amit tönkretettem, és kerestem munkát. Most egy autóbontóban dolgozok.

De Te mérnök vagy, nem? - döbbent meg Ibolya. Igen, az VOLTAM. De a szakmában már leírtak. Senki sem bízik bennem. De jót is tesz nekem ez a munka. Kell a testi fáradtság, hogy aludni tudjak. Megkerestem a fiamat is. Már tizenkét éves. Őszintén beszéltem vele, de addig nem hozhatom ide, amíg Te nem vagy itt. Ha nem akarsz velem élni, nem maradok itt egyedül, albérletbe megyek.

Nehéz ez nekem, sóhajtott Ibolya. Nagyon vágyom egy olyan életre, amilyen itt, ebben a házban veled lehetne. De hogy hihetnék ebben? Harminchét éves vagyok. Fiatalon sem voltam vonzó, és ahogy öregszem, egyre csúnyább leszek. És itt van a kutyám is. Már megszokta azt a kis kulipintyót, ami még 20 m2 sincs, de az az otthonunk. Nem merném feladni, mert ha mégsem tudod letenni az italt, akkor már nem lesz lehetőségem lépni. Még most is fizetem a kölcsönt, amiből lakhatóvá tettem. Túl sokat kérsz.

Tudom, mondta a férfi. Senkitől nem mernék ennyit kérni, csak tőled.

Beszéljünk őszintén, nézett a szemébe Ibolya. Te nem szeretsz engem. Legalábbis nem úgy, ahogy egy nőt kellene szeretni. Belém kapaszkodsz, mintha az anyád, vagy testvéred lennék. Ez nagyon megalázó, mert én férfiként szerettelek, akkor is, amikor az alkohol kifordított az emberi mivoltodból. Nem lenne egészséges belemenni egy ilyen egyoldalú kapcsolatba.

A férfi nem mert hazudni. Nem tudom, mit érzek pontosan irántad, mondta. De az nem az a laza testvéri érzés, amit leírtál. Vágyakozok utánad. Leginkább, mint ember és társ után, de mint nő után is. Belátom, ez nem az a gyengéd, áradó érzés, amit az első feleségem iránt éreztem, és nem is az a féktelen vágy, ami a másikhoz lökött. Nem tudom, mi ez. Csak azt tudom, hogy éjjel néha sírok utánad és azt akarom, hogy itt legyél.

Sírsz? - Ibolya nemigen hitte, de a férfi komolyan bólintott.

Amikor elmentél, először persze valami elégtételt éreztem, de aztán... És mióta a kórházban megláttalak, abba se tudom hagyni. Félszegen mosolygott. Nem tudom, mit mondhatnék még. Nem zsarollak azzal, hogy nélküled visszasüllyedek az alkoholizmusba, mert azt soha többé... De ha nem jössz vissza, akkor én is elmegyek. Nincs jogom itt lenni. Mióta nem iszok, és újra gondolkodni tudok, azóta emészt a lelkiismeret, hogy megfosztottalak az otthonodtól.

Nagyon váratlanul jött ez az egész... Adj nekem időt, mondta Ibolya.

Éjjel, amíg a beteg mellett ült, gondolatai a férfi körül jártak. Minden sejtjével vágyott arra az életre, amit igért. Őszinte volt, nem hazudott. De elég lesz ez? Eddig már számtalanszor ugrott bele az ismeretlenbe. Először, amikor elhagyta a fővárost, aztán amikor lakást vett, és amikor otthagyta az állását, majd amikor a kis házat vette a szokatlan feltételekkel. Beleugrott egy kapcsolatba, aztán otthagyta az otthonát és újat teremtett. Belefér vajon az életébe még egy ugrás az ismeretlenbe? Adok magunknak néhány hónapot, határozta el. Ha addigra nem simulnak ki a dolgok, még mindig visszaköltözhetek a kulipintyóba.

Összeszedte a ruháit, a hátsó ülésre rakta a kutyát, lassan hajtott ki a zötyögős úton, mintha húzta volna az időt, amíg megérkezik az igazi otthonához. Telefonálnom kellett volna, gondolta. Lekanyarodott a főútról, a kisvendéglő előtt. A kerthelyiség egyik asztalánál a férfi ült, előtte pohár. Ibolya gyomra összeszorult. A fékre lépett. A férfi felnézett és felé indult. Gyere, fogta meg a kezét és az asztal felé húzta. A kiskutya élénken kocogott utánuk. Ibolya tekintete a pohárra esett. A férfi intett a pincérnek. Hozzon egy ugyanilyet a kedvesemnek, mondta, és kérünk még egy terítéket.

Gyömbér, mutatott vigyorogva a pohárra. Hét végén mindig itt eszek egy menűt. Majd megfelezzük. Csendesen ettek, aztán a házhoz hajtottak. Mindent elhoztál? - kérdezte a férfi. Azt hiszem... - válaszolta Ibolya.

Tétován állt meg a ház ajtajában.

Kávézzunk? - kérdezte a férfi.

Nem. Éjszakára dolgozni megyek, inkább alszom egy kicsit. Már félálomban érezte, hogy a férfi takarót borít rá, aztán a hátához simul.

Furcsa, zavart napok következtek. Ibolya feszült volt és gyanakvó. A férfi nagyon igyekezett, hogy meggyőzze, megváltozott. Az első hét gyorsan eltelt. Este bevásárolok, mondta hajnalban Ibolya, amikor mindketten dolgozni indultak. Holnap főzök valamit. Ne fáradj, együnk a kisvendéglőben. Inkább pihenj ezen a két napon.

Másnap az étterem felé sétálva a férfi kézen fogta Ibolyát, aki a kutyát vezette pórázon. Előzékenyen igazította alá a széket, vizet töltött a poharába.

Nem kell ezt csinálnod, suttogta Ibolya. Nem is kellett volna eljönnünk ide. Holnap majd főzök inkább otthon. Jó, megbeszélhetjük, mondta a férfi. Hazafelé sétálva átkarolta a vállát.

Amint hazaértek, Ibolya a férfihez fordult.

Nem akarom ezt! Nem akarok sem a vendéglőbe menni, sem máshova! Úgysem hiszi el senki ezt a színjátékot, én pedig szarul érzem magam.

De hát azt akartad, hogy felvállaljuk egymást!

De nem birom! - Ibolya sírt. Mindenki találgat, hogy vajon miért vagy velem. Én egyedül se szeretek emberek közé menni, mert utálom, amikor úgy bámulnak, mint egy szörnyet. Azért vettem meg ezt a házat a magas kerítéssel, hogy senki se lásson.

Azt gondolod, hogy az emberek csúnyának látnak? Alaptalanul félsz. Az arcod nem baba-arc, de nem csúnya, és amikor nevetsz, gyönyörű vagy. A színes haj meg kimondottan jól áll. És a tested... az nagyon szexi.

Hülyeségeket beszélsz, legyintett Ibolya, de a szíve dobogott. Amióta visszajött, nem volt köztük szexuális kapcsolat. Holnap visszaköltözök a kulipintyóba. Boldogulsz már egyedül is.

Neee! - mondta a férfi. Szükségem van rád. Jövő héten jön a fiam. Azt mondtam neki, Te is itt leszel. Ne hagyj cserben.

Hát, jó!

Szombat reggel, amíg a férfi a fiúért ment, Ibolya lopva megnézte magát a tükörben. A haja most sötétlila volt, benne néhány piros tincs. Az orra nagyon kicsi, szinte belesimul az arcába. A szemei koromfeketék, a szája nagy, ha kinyitja, csak úgy villognak a fogai. Mint egy kannibál, gondolta. A teste tényleg egész tűrhető. Fogyhatna vagy öt-hat kilót, de a lába jó, a feneke kerek, a dereka karcsú. A mellei elég kicsik, de legalább nem lógnak. Lehet, hogy tényleg szerethető? Gyorsan felöltözött. Laza nadrág, póló, papucs. Előkészítette az ebédet. Ki akart tenni magáért. Jön a fiú, érezze jól magát, hogy megint közelebb kerülhessen az apjához.

Csapódott a kapu, a férfi a ház felé jött a gyerekkel. Az arca sugárzott. A gyerek félszegen nézett szét. Hova tehetem a hátizsákomat? - kérdezte. Csak rakd le, majd később elpakolunk, mondta az apja. Gyere, ismerd meg a páromat. A fiú a kezét nyújtotta. Szia, mosolygott rá Ibolya. A teraszon limonádét ittak, húst grilleztek. Ibolya madártejet tálalt. Délután beszélgetni próbáltak.

Este haza kell mennem, mondta a fiú. De miért? - csodálkozott a férfi. Azt hittem csak holnap...

Itt csak egy ágy van, intett a fiú a szoba felé. Veletek csak nem alhatok...

Már előkészítettük a szobádat, mondta Ibolya. A tetőtéri kuckó láttán a fiú elvigyorodott. Király... Fent maradhatok egy kicsit? Zenét hallgatnék, meg ilyesmi. Hát persze!

Jól haladnak a dolgok, ugye? - kérdezte a férfi szorongva. Ibolya érezte a vergődését és a kétségbe esett igyekezetet. Igen, mondta. Pár hét, és megszűnik a feszültség köztetek.

A férfi fölé hajolt. És kettőnk között mikor szűnik meg a feszültség?

Ibolya nem tudott válaszolni. A tetőtérből motozás hallatszott, a fiú lejött. Van még abból a madártejből? - kérdezte. Van hát! Ibolya újabb adagot szedett elő a hűtőből. Ha bármi kell, nyugodtan szolgáld ki magad, javasolta. Oké, bólintott a fiú, miközben az édességet kanalazta. Aztán Ibolyára sandított. Jó a hajad, mondta. A srácok eldobják magukat, ha meglátják. Ibolya zavartan mosolygott.

Ahogy estefelé csökkent a hőség, a férfi locsolta a kertet, a fiú kivette a kezéből a slagot. Futkározott a füvön, aláállt a vízsugárnak, nevetett, és Ibolya egyszer csak azt vette észre, hogy a kiskutya ott ugrál a gyerek körül. A szive átmelegedett. A vasárnap nyugalomban telt. A fiú későn kelt, jó étvággyal reggelizett, az apjával a legújabb telefonokról beszélgetett, ebéd közben az iskoláról sztorizott, majd Ibolyához fordult. Majd, ha jövök legközelebb, csinálj megint madártejet! Jó! - egyezett bele Ibolya.

Este, míg a férfi elkisérte a fiút, tanácstalanul ült a terasz lépcsőjén. Csomagolni kellene és lassan elindulni. De képtelen volt. Hiszen megigérte a gyereknek, hogy itt lesz. A férfi szinte futva érkezett. Látható megkönnyebbüléssel ült mellé a lépcsőre.

Siettem, mondta. Féltem, hogy már nem leszel itt, ha kések.

De, itt vagyok. A férfi fellélegzett. Ez a két nap kicsinált, mondta, miközben fekvéshez készülődtek. Annyira izgultam, de jól ment, ugye? Csendesen feküdtek a sötétben. Szeretném, ha újra szerethetnélek, hallotta Ibolya a férfi hangját. Nagyon hiányzol. Miért nem akarod?

Nem mondtam, hogy nem akarom.

A férfi magához ölelte. A szenvedély sokáig ébren tartotta őket, reggel kapkodva öltöztek.

Mikor jössz? - kérdezte a férfi. Csak hat után. A beteg hozzátartozója ötig dolgozik. Aztán még veszek valamit vacsorára.

Majd én vásárolok, mondta a férfi, csak siess haza.

Elvigyelek?

Az jó lenne.

Szinte egyszerre értek haza. A kiskutya eléjük kocogott, Ibolya a karjába vette, hiányoztál, mondta neki és összeborzolta a szőrét.

A férfi az ajtónak támaszkodva nézte őket. Engem mikor fogsz így kényeztetni? - tette fel a kérdést.

Ezt szeretnéd? Hogy így kényeztesselek? Ibolya összeborzolta a férfi haját, aki nevetve húzta magához.

Egész nap azon aggódtam, nehogy meggondold magad. Féltem, mire jövök haza? Itt leszel, vagy már elhagytál. Nem birom ezt a szorongást.

Tudom, mondta Ibolya. Én is ezt éreztem régen. Vajon józan leszel, vagy részeg? Goromba? Lenéző? Vagy csak közömbös? Minden nap belehaltam egy kicsit abba, hogy semmibe veszel.

Bár el tudnád felejteni, sóhajtott a férfi. Semmi mentségem nincs a viselkedésemre. Nem fog többé előfordulni. Öt hónapja nem ittam egy kortyot sem, és nem is akarok ezen változtatni. Téged akarlak és közös életet.

Oké! - Ibolya átölelte a férfi derekát.

Teltek a hónapok. A gyerek gyakori látogatójuk volt. Imádta a tetőtéri kis szobáját. Néha egy-egy havert is hozott. Kellene egy hálószoba, dohogott a férfi, amikor egy kora hajnalban a fiú keresztül trappolt a szobán, hogy a hűtőből kaját vegyen magához.

Így aztán beépítették a terasz egy részét. Ibolya kételyei elmúltak és a helyzet megfordult. A férfi szorongott. Mi van, ha Ibolya egyszer csak ráun, és visszaköltözik a kulipintyóba?

Egy nap Ibolya éppen betegtől jött, amikor a sötétben egy férfi lépett elé. Adj egy kis pénzt, mondta támadóan.

Bátor vagy, mi? Sötétben támadsz egy nőre...

Nem támadtalak, védekezett a férfi és Ibolya után csoszogott. Csak éhes vagyok. Adj egy kis pénzt... Amikor a lámpák fénye rájuk esett, a férfi megtorpant. Ibolya? - kérdezte szinte ijedten. Már ő is felismerte. A fiú volt a lakásotthonból, aki kínozta és teherbe ejtette. Miatta lett meddő.

A srác csak állt ott, és ő megsajnálta. Na ülj be, nyitotta ki a kocsi ajtaját.

A bevásárló központ gyorséttermében a srác rántott húst evett és colát ivott. Ibolya fizette. Hogy jutottál idáig? - kérdezte. Koldulsz és nőket ijesztgetsz?

A fiú úgy nézett rá, hogy elszorult a torka. Jól van, mondta, tudom, neked se lehetett könnyű. Alkohol?

A srác a fejét rázta. Semmi pia, semmi drog. Egyszerűen semmi sem sikerül. Nem tudok emberi kapcsolatokat kialakítani. Volt egy élettársam, de kirúgott. Azt mondta, nem lehet velem együtt élni. Igaza volt, sehol nem tudtam megmaradni. Neked hogy sikerült?

Ibolya vállat vont. Akartam.

Én rokkant vagyok. Leestem egy állványról. Szegecsek tartják össze a lábamat és a gerincemet. Dolgozni nem tudok, még menni is alig, a járadék meg még egy albérletre sem elég.

Ibolya elgondolkozott. Gyere velem, mondta. A házhoz hajtottak. A párja jött elé a kapuhoz, és a másik férfit mustrálta.

Egy társam a nevelőintézetből, mondta Ibolya. Hajléktalan. Azt gondoltam, beköltözhetne a kulipintyóba. Alig van jövedelme, de ott jó helyen lenne...

A férfi buzgón bólogatott. Határozottan megkönnyebbült. Ibolya nem akar elköltözni. Most már biztos.

A nyarakat szerették legjobban. Amikor a tikkasztó hőség után a locsolófej surrogása és a virágok illata betöltötte a levegőt, jégkrémet kanalaztak, vagy jeges teát ittak, éjjel szerelmeskedtek vagy összebújva aludtak.

Ilyen életről álmodtál? - kérdezte a férfi egy este Ibolyát ölelve.

Nem! - mondta Ibolya. Ilyen életről még álmodni sem mertem...